Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
8 1974. JANUAR 37.. VASÄRNAP KŐBÁNYAI JÁNOS Látomás » katona sokat gondolt uk arra a lányra, aki agas-bogas, vad kép- letű lakat rajzolt. Ezeknek a fáknak a törzsein és gyökerein, csak úgy lázadoztak, ide-oda kígyóztak, nagy mérgesen görcsökbe gubóz- tak, karcsún hajlongtak, széles kedvvel integettek a ceruzavonások. Talán magát rajzolta bennük; ' mindig szertelen, szúrós össze-vissza ágakat, karcsú kedvességet, görcsökbe húzódó hirtelen dühöt. Efölé lassú karikákban sárga-pi- ' ros napot kanyarított, ■ amely élénk színeivel megtörte a faágak sötét kontúrját. Ahogy teltek a szolgálat napjai, úgy olvadtak szét a ceruzavonalak a katona emlékezetében. Kora haj- , nalban kelt — a fák sár- ga-barna-rőt leveleit söpörte, nagy halmot rakott belőlük a gereblyével —, ! ilyenkor ágas-bogas vad képletekben táncoló fákról álmodozott. Később a fák kopaszon karmolták az eget, meszelt törzsüket nem lehetett ; megkülönböztetni a mindent ellepő hótól. Csikorgó fagyokban állt őrt a katona, amikor már mindent ! beseórt az éj és kialudtak 1 a város csillag-tejútrend- [ szer fényei. Feie felett kései vadlibák húztak dél fe- ' lé. Kimért léptekkel járt a keskeny úton, amelyről nem volt szabad letérnie. Egyszer mikor olyan ítéletidő dühöngött, hogy azt hitte, nem bírja tovább -j- észrevette a fát. Mínusz húsz fokot mértek akkor — sivítva szántotta a havat a szél, s az őrtálló katonák arcába-nyakába fútta. A kis göcsörtös fát még arra sem méltatták, hogy bemeszeljék a törzsét — csoda, hogy nem vágatták ki —, amely minden rendszer és alakzat nélkül nyújtotta most alacsony ágait a katona felé. Annak meg ismerősek voltak ezek a göcsörtök, e rövid karcsú törzsből az ég felé szaladó kacskaringós ágak, melyek most a szél alatt nyögtek. Egyszercsak fűszeres haj- zuhatag omlott az arcába, fehér nyak csigaháza villant, könnyen szálló füstillatot érzett, nyakába két rendkívül kicsiny, meleg , tenyér kapaszkodott. Akö- 1 vetkező pillanatban már maga méltatlankodott a legjobban, hogyan is azonosíthatja a lányt a fával. Sietve folytatta útját. Amikor ismét a fához ért. elfordult és meggyorsítana lépteit. Ez így ment jópár- szor. A fához érkezett és hirtelen megcsókolta annak egyik ágát. Hűs kéregízt érzett a szájában és elszaladt.----------------- ég összeért I A fekete | a földdel. •---------------- A havon köröskörül fo drok és hullámok, tölcsér alakú szakadékok, süppedések, valóságos hófészkek alakultak. A bal- jóslatúan fütyülő szél harsogva pásztázta, tépte, mint hatalmas gereblye az egész vidéket. Kemény fagy volt. A szíve és lelke borzongott az egész természetnek. Sehol senki és semmi.. Néhol elmosódottan fantasztikus alakok tűntek fel. Lehet, hogy magányos fenyők jégcsipkés árnyképe — lehet, hogy ásító ágyúk és szuronyok erdeje, de lehet az is, hogy ember. Magányos, kivert, bolyongó ember, aki tapossa, gyúrja a havat — át az éjszakán —, bele a reggelbe. Elfordította fejét, szemét fáradtan hunyta le. Elkín- zott, agyongyötört karjai úgy lógtak, mint két korhadt, törött karó, melyek nem is hozzá tartoznak ... Szinte észre sem vette őket. Barna, egykor melegfényű, hullámos haja csapzottan hullt magas .homlokára. A fiatal, szinte kisfiús test — húszéves volt — furcsán megfeszült, mint felaj- zott íj, és eltűnt belőle a bénító' fáradtság. Lehunyt szemei előtt lepergett élete, a kőhi- dai börtön falai eltűntek a semmibe...------------------ villanás, | Csak egy | öreg, pipá------------------ zó nagyapja, testvérei, tanoncévei, majd egy már régen elfelejtett lány arca ... Hirtelen magát látta, amint friss csapásokkal' szelik át a kék Dunát, szinte testén érezte a lágy, forró horányi homokot, látta a fiúkat, a Magdolna utcai kis étkezőt, komoly cserzett arcú férfiak hajoltak hozzá közel — égett az egész lelke ... „Elvtárs, a feladat a következő...” — látta a budai erdőket, ahol az első szavak szóltak az észhez, az embereket, hallotta az elsuttogott mondatokat, melyek az ő lelkét is megtermékenyítették. Ere zte a fasiszta csizmák patkós sarkát az ujjain, mellén, orrát marta a pisztolyból felcsapó lőporfüst, újra tüzelt a teste és lelke, újra eszébe villant az elhibázott lépés — KINCSES GYÖRGY: Fagyott világ nem volt elég óvatos, szinte testet öltött a hiba, fogta, markolta kezével, megragadta —, tovább nem engedi, senki sem fog lebukni... _____________— felnevetett, Vá ratlanul | mert a ma- ----------------------ma készítette vasárnapi piros, savanyú káposzta és csak a neki, a legkisebbnek dugdosott alma ízét érezte a szájában, és tudta, hogy többet ilyet már nem eszik. Vége, kivégzik mindhármukat. Karácsony estéje előtt búcsút mond az életnek, pedig már mindenütt égnek a tüzek. Tudja, hisz tegnap vagy tegnapelőtt jött a hír titkos útján, ütemes koppaná- sait a falon át most is hallja — az oroszok elfoglalták Székesfehérvárt! Tarts ki, tarts ki!,.. Lá tt a Juliskát, amint ájul- tan összeroskadt, amikor megtudta, hogy kivégzik és fájt nagyon a szíve; ő már nem fogja ismerni a fiát, mert biztosan fiú lesz, akit asszonya ott hord a szíve alatt. Egy könnycsepp csurrant ki a szeme sarkán, és eltűnt cserepes ajkai között. És felvillant benne, vajon mit hord magában a föld tüzes mélye, hová folyik az idő tüzes folyója, mit pusztít el maga előtt útjából, és vajon forrósága hogyan termékenyíti meg a földet, a munkát, az embert? — Hogyan? Vajon a tüze, lelkének tüze is lobog-e benne? És látta magát, mint élőt, látta a jövőt és az élő Robi beszélgetni kezdett azzal, ki már holnap nem él! .-----.---------;------megI — Nincs jogod I halni! --------------------------—kezdte. Segítened kell nekem! Nem tudom, mit csináljak, így elvesztem a múltam. Most vagyok, de hogyan lettem? Hogyan éljek? Mondd meg, te tudod, hisz értünk Voltál! Halljam, beszélj! — Nevetséges — válaszolta —, azt hiszed, nekem vagy nekünk mindegy az, hogy süt_e a nap fölöttünk vagy sem? Bizony, pajtás, nem mindegy az, hogy miképp élünk. Mert mit éltem én és a hozzám hasonlók? Mert: mihez volt jogom? Jogom volt kiáltani, hogy hé, megálljunk! Nincs mit ennem holnap! — mondhattam akár én, akár más — nem ordítva — csak egészen halkan! — „Uram, magának úgyis sok van, adjon pénzt kabátra,» hogy ne fázzam!” Ordíthattam vagy suttoghattam a szégyentől... — csontunk, lelkünk összetörték. S én azt hittem: ez a rend, ennek így kell lenni. Itt belül lázongott, verdesett szívem, mint számyaszegett madáré.----------------------- Igen ? I — Hát érted? | mánd----------------------- amellett szeretem az életet, szeretem benne azt a kis jót, ami sikerült megszereznem; a Duna csillogó vizét, a horányi part forró homokját, az erdő- ket-mezöket, boldog voltam — égig érő boldogsággal — amikor szerelmes lettem... de bolond fejjel azt mondogattam magamban gyakran „Most szerencséd volt, Robi Azonban jól vigyázz!” Később, nem is soká, rájöttem arra, jogom és jogunk van a naphoz, a meleg kabáthoz, az öleléshez, a szerszám vasához a keny érhez, igen, jogunk van az élethez, semmi sem vágyálom!... És mi — égünk érted; a múltat égetjük. Ezer éltem én, s neked azért kel jól sáfárkodnod az élettel hogy lobogj, lángolj te is többiekkel, tápláld a tüzet. — Értelek — felelte csen desen, ki a jövőben élt —, de akikor miért sírtál az előbb Sajnálod az életedet? Miért’ Még a tied, s ha beszélsz, biztosan meghagyják neked. — Hallgass! Nem leszel áruló! Fáj, nagyon fáj elbukni. De mi bennetek élünk tovább Érted, drága' pajtás! Értitek!... — -;----------. megriadt I Hirtelen | A szürke fa----------------- lak mégin körül zárták. Megkínzott uj jaival homlokához nyúlt. Kö zeledő bakancsok toppantak a folyóson. Elindult. Kisfiús teste megfeszült, mint a megpattanni készülő, felajzott -í. Szíve hevesen lüktetett, de szilárdan lépett. Az Udvar ha vas falánál csendesen intet két társának, Barnának és Pistának., A fekete ég összeért a feke te földdel, de a zord fagy ol vadni kezdett. Hajnalodot' eltűnt a homály, körös-körű világosodott már az ég és föld ... Tüzek égtek mindé nütt... [ Huszonkilenc éve, j hogy a nyilasok Sopronkőhi dán kivégezték Bajcsy-Zsi linszky Endrével együtt a há rom ifjúkommunista harcost Pataki Istvánt, Kreutz Róber tét és Pesti Barnabást. Az első kettő vasmunkás, harmadik diák volt... SOMOSKÖI LAJOS: Paraszt Orfeusz dala Kisbojtár-csodálta pacsirtaszámnyal, érett piros alma-fényű tisztasággal, féldinnyehéjban őrzött álmaimmal, törött-cinkeszámyú félszeg vágyaimmal, kocsi szalmát érő tenyereimmel, kéthetenként váltott foltos ingeimmel, kileno»mázsa búzáért elkelt vállaimmal, kilenc mázsa árpára becsült lábaimmal, alázatosságomért fizetett kilenc juhsajttal, summás ebédektől falni tanult haraggal, kenyérrel, vöröshagymával, sóval, béresek-adta kis útravalóval, bottá lecsonkított körtefaággal... , hozom akaratom játéktalan gyerekkoromból, kamaszkoromból, minden korszakomból ki ne fogyhassam a tennivalókból! Dallam fürtöket fonhassak ragyogni ménkarcsú rakéták szálló tűz-sörényébe, Orfeusz énekeire taníthassam a bolygók magányát, a születő és a haldokló csillagokat! Dédanyám a lányaival Koszta Rozália festménye SIMONYI IMRE: Két változat egy nagyon régi témára i Tegnap lehullott a hó — s ma veled sétáltam a hóban. Horniét tudnám — kivel holnap? — Holnapután elolvad. Nyoma se marad a hónak. Látod-e még a nyomunkat? Nem is a mienk volt —,másé: soha-fel-nem-támadásé. 3 Előbb csak a váltad, a vállad . •. Aztán ott maradtam nálad. Mindenképp a vallad kezdte, hisz meüed még kendő fedte. Nem vetted még le ruhádat, még nem dőlt hanyatt az ágyad. Hisz akkor még ott sem voltál — s ha voltál — még nem te voltál. Hisz akkor még ott se voltam: benned születtem meg holtan. Bennem születtünk meg később: két utolsó lehetőség. Mert akkor még ott se voltál, s ha voltál — még nem te voltál! Hol járt még akkor a combod!? — Blúzodon begombolt gombok. S akkor még ellenem őrzött hajadig begombolt bőröd. Hiszen még észre se vettél de már rég nem feledhettél• Nem vetted még le ruhádat; nekem még nem, s már nem másnak. Nem vethetted! — tegnap óta ott felejtödtünk a hóba; egymásnak embere, nője: behavazott szeretője. (Ö, szép utolsó lehetőség: e ránkfagyott szeretőség!) Hát nem is lehettem nálad. Nem is igaz, hogy a vállad ... A hóba velem sose jártál, engem is csak kitaláltál. Nézd, nyoma sincs már annak a hónak; beleptük rég saját nyomunkat. Az sem igaz, hogy bomoltan egymásban születtünk holtan. Csak az igaz, az, hogy a vállad kezdte, hogy maradjak nálad• Család Szőnyi Gyula rajza ABAI PÁL: Fizetésnap Nem tudom megfigyelték-e, menynyire megváltoznak az emberek a fizetés napján? Amikor zsebünkben lapulnak a kék, zöld, lila bankók, más a tartásunk, viselkedésünk. Kezdődik a dolog a kifizetőhely, a pénztár előtt. Nem tolongunk egymás haját tépve: tessék csak, ráérek, addig is tovább az enyém a fizetésem, élcelődünk. Ezekben a percekben jókedvűek, felszabadultak vagyunk. Kissé változik a tartásunk, amikor átvesszük a fizetésünket. Éber szemvillanás a végösszegre (hátha csoda történt, tudtunk nélkül emeltek, prémiumot kaptunk stb.), majd utána a levonások rovatához. Ha minden stimmel, akkor kezdődik a tőke elhelyezése — azaz szortírozása. A férfiak közül sokan gyorsan zsebre gyűrik, olvasatlanul, a kapott pénzt. Ezek a nőtlenek, a családtalanok, vagy akiknek már úgyis minden mindegy. Mások gondosan többször átszámolják, kétszer háromszor is a kapott pénzt. A nők még a krajcárokat is vizsgáígatják — egyezik-e minden? Amióta elterjedt a hír, hogy egy bérelszámoló a vezérigazgató fizetését csomagolta egy raktáros borítékos csomagjába, mindenki hasbnló csodára vár. Sajnos eddig nálunk ilyesmi nem fordult elő — bérelszámolóink túlságosan éberek. A férfiak, a súlyosan nősek szintén többször gondosan átnyálazzák a fizetést. Nyálazás után két részre osztódik az összeg. Az egyik részét — ez a vastagabb — hazaadják. A másik részét — sokszor nagyon vékony — „stikapénz” jeligével elrejtik. Akad, aki többször is cserélgeti e két boríték tartalmát, attól függően, mi jutott eszébe az osztás, szortírozás közepette. Mert ilyenkor mindenki matematikussá is válik. Még azok is számolgatnak, akik kimondottan utálják a matematikát és megbuktak számtanból. Van, aki öles listát készít: mit is kell vásárolnia? Van, aki álmait meséli, regéli, mit is venne, ha mégegyszer ennyi fizetést kapna. Más töpreng, hogy megvárja-e az áruházi Centrum-hétfőt és akkor vegyen nadrágot, vagy költse az egész nadrágpénzt lottóra. Így kavarognak a mondatok álmok, vágyak közepette. Később megérkeznek, kedélyünk lehűtését ellensúlyozva a bélyegárusok, könyvrészletesek, és adósságunk egyéb képviselői. A pulóveresnéni, lottósbácsi hitelezők karavánja. Többen a büfé árnyékában várják meg e karaván elvonulását. Barátokká válnak néhány percre itt az ellenségek is, hiszen cinkos szövetségesek most, menekülvén í hitelezők elől. Amikor a vihar elvonul, többen hamar szobájukba sietnek. A távozási naplók megtelnek kiszállás, értekezlet, külső ellenőrzés bejegy zésével és házon kívül található sok előbb még békésen kávézó kolléga. ígér a pénz melengetése oly hajtóerő is le hét, hogy nem munkára, hanem az el lenkezőjére indít egyeseket. A többsé megnyugodva a bérelszámolói tudásbí főnöki akaratba, tovább folytatja mun káját. Mit szól mindezekhez a változások hoz őfelsége, a Pénz? Érdekli-e őt a emberek hangulatváltozása? Figyeli- fogadtatásának ezernyi megnyilvánulá sát? Sajnos, úgy látszik, nem túlságosa» érdeklődő típus. Rövid ideig tartózko dik körünkben. Alig-alig tartózkodó nálunk, máris visszakívánkozik az Öté pék, bankok, áruházak széfjeibe, pán célszekrényeibe. Nagy úr. Luxuslakosi tályban érzi jól magát igazán. Szerény zsebeinket, tárcáinkat tranzitszállásnak tekinti csupán. 1
