Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

1974. JANUAR 27., VASÄRNAP 9 Harminc évvel ezelőtt, 1944. január 27-én, a szovjet csapatok szétverték a német fasiszták Leningrádot körülvevő gyűrűjét. Kilencszáz na­pos blokád után a város felszabadult. A képen: partján. am „Elet útja” emlékműből a lAdoga-tó A Ladogától a Balatonig Az ember nem születik hősnek; de megtörténik, hogy akár akarja, akár nem, hőssé kell lennie. Ha élni akar, ha ember akar maradni, önmagáért és másokért legyőzhetetlen- né kell válnia. A kilencszáz napos fasiszta blokád teljes szétzúzásának 30. évfordulóját ünneplő Leningrád azért lett Hős Város, mert hűséges lakói emberként élni, dolgozni, szeretni, gyermeket nevelni, barátkozni akartak. Sétálni a Néva-parton, vagy a Nyevszkij sugár­úton, dolgozni a Kirovról elnevezett gépgyárban, szórakozni a városi Operett Színházban, gyönyörködni az Ermitázs kincseiben, vagy az Orosz Múzeum műalkotásaiban, kirándul­ni családjukkal a Ladoga-tóhoz, vagy Petrodvorecbe. A történelem úgy akarta, hogy mindezekért a leningrádiaknak élet-halál harcba kel­lett szállniok a szovjet hazára és szeretett városukra törő mindenre elszánt ellenséggel. És ők harcra keltek, példa nélkül álló küzdelemben hősökké váltak és győztek. A hősök közül sokan, nagyon sokan elestek, de még sokan élnek, emlékeznek és em­lékeztetnek. Őket kerestem Leningrádban, tőlük akartam hallani: mi történt velük. | A Führer parancsára. Leony}d Ivan0_ vies Barkovics, a városi taxivállalat 50 éves gépkocsivezetője, két szép, komoly i fiú édesapja, számtalan kitüntetés tulaj­donosa: — 1941 őszén, amikor a fasiszta seregek körülzárták Leningrádot, a mentőszolgá­latnál dolgoztam mint gépkocsi-villany­szerelő. 17 éves voltam akkor. A németek nem tudták rohammal bevenni a várost, ezért háromszoros túlerővel körülzárták, a földről és a levegőből rombolni kezd­ték. Arra számították, hogy akiket a vé­dők közül nem pusztít el a gránát vagy a bomba, azokat elpusztítja majd az éhség vagy a járvány. És itt félbeszakítom L. I. Barkovicsot, hogy ismertethessem a hitlerista fegyveres erők vezérkari főnökségének Leningrád sorsára vonatkozó különleges intézkedését, amelyet 1941. október 7. keltezései adtak ki, és szó szerint így hangzik: „A Hadsereg Főparancsnokának (hadműveleti osztály) A Führer újból úgy döntött, hogy Leningrád, Moszkva kapitulálását nem szabad elfogadni, még abban az esetben sem, ha az ellenség fel­ajánlaná. Ennek az intézkedésnek a helyessége az egész világ számára érthető. Ha Kijevben az időzített aknák robbanása nagy veszélyt jelentett csapa­tainkra nézve, annál fokozottabb mértékben számolni kell azzal Moszkvában és Leningrád­ban. Arról, hogy Leningrád alá van aknázva, és az utolsó emberig védekezni fog, maga az orosz rádió adott hírt. Nagy járványveszélüyel is számolni kell. Ezért egyetlen német katonának sem szabad belépni ebbe a városba. Aki vonalainkkal szemben el­hagyja a várost, tűzzel kell visszakergetni. A nem ellenőrzött kisebb átjárók létét, ame­lyek lehetővé teszik, hogy a lakosok egyenként evakuálhassanak Oroszország belső körzeteibe, csak üdvözölni kell. A többi várossal kapcsolat­ban is be kell tartani azt a szabályt, hogy, el­foglalásuk előtt tüzérségi tűzzel és légitámadá­sokkal földig le kell rombolni őket, és a lakos­ságot menekülésre kell kényszeríteni. A káosz annál nagyobb lesz Oroszországban, a megszállt keleti területek igazgatása és kiak­názása pedig annál könnyebb, minél nagyobb számban menekülnek Oroszország belső terüle­tei felé szovjet Oroszország városainak lakói. A Führernek ezt az akaratát tudtára kell adni minden parancsnoknak. A Fegyveres Erők Főparancsnoksága vezérkari főnökének megbízásából: Jodi” | Az „Elet útja”. „ , ... .. : _ . i__ Es most következik is­mé t Leonyid Barkovics: — A körülzárt Leningrád ellátására, egyáltalán az életben maradásra egyetlen halvány reményünk, lehetőségünk maradt: a várostól mintegy 50 kilométerre levő Ladoga-tavon keresztül teremtsünk össze­köttetést a Nagy Földdel, és így juttathas­suk el a legszükségesebbeket Leningrád védőinek, és a városból az anyaországba szállítsuk a polgári lakosok egy részét, min­denekelőtt a betegeket, a gyermekeket és az öregeket. — A Ladoga két partján, amelyeket az ellenség szüntelenül ágyútűz alatt tartott, és repülőgépekkel bombázott, hetek alatt kikötőket, raktárakat, utakat kellett léte­síteni, megszervezni az átrakodásokat, a szállítmányok menetrendszerű indítását és fogadását, az összeköttetés egész vonalá­nak védelmét. így jött létre az örök em­lékű „Élet Űtja”, amely 1941 szeptemberé­től 1943 januárjáig, a blokád áttöréséig egyetlen vékony, de elszakíthatatlan kap­csot jelentette a fasiszták által ostromlott Leningrád és a szovjet haza között. — Apám kezdettől fogva gépkocsiveze­tőként szolgált az Élet Útján. 1941 novem­ber végén, amikor befagyott a Ladoga, és a hajók többé nem közlekedhettek, a gép­kocsik vitték a szállítmányokat végig a tó jegén. Am kevés volt a gépkocsivezető. Apám november 28-án hirtelen otthontermett, és magával vitt alakulatához. Mindez anyám távoUétében történt, aki hazatérve, he­lyettem csak egy pár soros búcsúlevelet talált. — önkéntesként a 804. gépkocsizó-zász- lóaljhoz vonultam be, ahol másfél tonnás, ma már nagyon törékenynek látszó, GAZ típusú gépkocsira ültettek. Ezzel jártam éjjel-nappal a két part között a Ladoga jegén. Szállítottam élelmiszert, lőszert, mindent, amit kellett. December végén, amikor még szinte alig volt légelhárításunk, az egyik repülőtá­madás alkalmával kocsim megsemmisült, én pedig megsebesültem. Gyógyulásom után haza akartak küldeni azzal, hogy még fiatal vagyok. Nem mentem. Ismét kocsit kaotam, apámmal együtt jártam tovább a vastag hóval borított jégutat. — Egy alkalommal útközben váratlanul elfogyott a benzinem. Hóviharban, kegyet­len hidegben állt meg a kocáim a tó je­gén. Szigorú parancs tiltotta, hogy egy­másnak benzint kölcsönözzünk. Ugyanis ez — az üzemanyag szigorú kiporciózása miatt — a kölcsönzőt is veszélybe sodorta volna. Apám, akivel ezen az úton is együtt voltam, kivételesen ezt a parancsot megszegte, és benzint adott nekem. Üti célunkat szerencsésen elértük; de apámat megbüntették. Hát akkor ilyen is megtör­tént velünk. Leonyid Barkovics, aki a háborút Bala- tonfüreden fejezte be, újévi üdvözletében ezt írta a fiaimnak: „Kívánom Nektek, hogy soha ne kelljen hazaszereteteteket olyan megpróbáltatások közepette bizo­nyítani, mint amilyenben nekünk, lenin­grádiaknak kellett.” A , ,Blokádkák9 ’ parancsnoka Szergej Valentyinovics Kudrjavcev nyugalmazott ellentengernagy, a Ladogai Flottil­la egykori törzsparancsnoka, a leningrádiakra jellemző szívélyességgel fogadott otthonában. Eddig több könyvben, sok-sok cikkben, versben írta meg emlékeit a blokád éveiről. Dol­gozószobája egy történész kutatóműhelye: a nagy csaták színhelyeit ábrázoló térképek­kel, rendezett írásos és fotódokumentumokkal telve. Naprakész feljegyzést vezet mindazok sorsának alakulásáról, akikkel valaha együtt tanult a tengerészakadémián, akikkel együtt szolgált a Balti Flottánál, és azokról, akikkel együtt harcolt a leningrádiak életéért. Bombazáporban. Emlékeib51 késZ9éggel adott át nekem is egy csokorravalót: — Miután féltve féltett városunk körül 1941. szeptember 8-án bezárult a német fasiszták ostromgyűrűje, a védősereg és a lakosság ellátása szempontjából életkér­déssé vált a szállítások megindítása és a szállítási útvonalak védelme a Ladoga-ta­von. — Mindenekelőtt a szállítóhajóparkot kellett megteremtenünk, hogy az Élet Űt­ján megindulhasson a forgalom. A város arra alkalmas üzemeiben éjjel-nappal, szinte végkimerülésig dolgoztak az embe­rek, építették a „Blokádkákat”, ezeket a Ladogára tervezett 800 tonnás sajátos vízi járműveket. A hajókat részenként szállí­tották a tó partjára, ahol az ellenség szün­telen tüzében szerelték össze. — Szeptember 12-én futott be Oszino- vec sebtében felépített kikötőjébe az első két 800 tonnás gabonaszállító hajó, ame­lyek a Nagy Földről az életet hozták vá­rosunknak. Ezeket később újabbak követ­ték. Amíg be nem fagyott a tó vize, még az őszi nagy viharok idején is szállították e gyengén felszerelt, törékeny járművek az utánpótlást. Ámde a németek sem tét­lenkedtek. Néhány kilométerre levő tü­zérségük és légierejük kíméletlenül bom­bázta az Élet Útja mintegy 160 ezernyi főből álló munkás- és katonaseregét. Sú­lyos veszteségeink voltak ezekben az idők­ben ... Ekkoriban születtek száz- és ezer­számra hőseink. — Sokuk történetét őrzöm, nehéz vá­lasztani közülük, hiszen hőstetteik ma már olykor csodaként hangzanak. íme egy meg­rázó eset: 1941. november 4-én a Konszt- ruktor nevű őrnaszád éjszaka kifutott a kikötőből a Ladoga keleti partja irányába. Fedélzetén nők és gyermekek is tartózkod­tak. Amikor megvirradt, néhány mérföld­re Oszinovec kikötőjétől egy hitlerista re­pülő felfedezte őket. A pilóta bombázni kezdte a naszádot. A légikalóz első tá­madása elől a kapitánynak sikerült kitérí­tenie a hajót — a bombák a vízbe hullot­tak. A második rárepülésnél találatot 'ka­pott a hajó: a robbanás sok nőt és gyer­meket a jeges hullámokba sodort. A hajó süllyedni kezdett. S az elvetemült gyilko­sok bombáik kioldása után lalacsonvan kö­rözve tettük színhelyén, szüntelenül lőtték a vízben vergődő embereket. Megtámad­ták a bajba jutottak segítségére siető Szalinyec nevű futárhajót is, amelynek hős legénysége, Z: G. Ruszakov parancs­nokkal az élen végül is az életben mara­dottakkal együtt parthoz vontatta a félig elsüllyedt naszádot. — Vologya Malafejevszkij komszomolis- ta esete ma is megrendít. Ö egy apró, 25 ton­nás motoros bárkán evakuáltakat szállí­tott. Útközben repülőtámadást kaptak. Vo­logya gépfegyverével elszántan védekezett, de közben súlyosan megsebesült. Ezt, hogy utasai ne essenek pánikba, eltitkolta. Ami­kor biztos partot értek, Malafejevszkij elv­társ holtan esett össze. — Említhetném még a Szuhó-szigeti csa­tát, ahol egy maroknyi szovjet katona né­hány ágyúval verte vissza a németek 30 hajóval indított, órákon át tartó támadá­sát, amely az Élet Űtja megszakadásával fenyegetett 1 Az asszonyok dicsérete. _ A legjobban azonban lányainkat, asszonyainkat csodál­tam. Azokat, akik helytálltak a légvédel­mi ütegek mellett, az utak forgalmának irányításánál, a lőszergyárakban és javító- műhelyekben, a hajókon, az egészségügyi segélyhelyeken, az őrszolgálatban. Közü­lük csak kettőt hadd említsek. Az egyikük Tánya Subina, akinek bárkáját az erős hullámverés egy éjjel leszakította az oszi- noveci mólóról, és a németek közelébe sodorta. Ott az éj sötétjében sikerült va­lahogyan észrevétlenül lehorgonyoznia, és a bárka csónakjában ülve Kabonába, a mieinkhez eveznie. Segítséget hívott, s a bárkát a németek orra elől visszahozták. — Olga Piszerjenka felcser volt a jégút 7. kilométerénél. Egyetlen télen több mint ezer embernek nyújtott elsősegélyt. Talán ennyi ember életét mentette meg, hiszen a mínusz 30—35 fokos hidegben, hóvihar­ban a végsőkig kimerültek számára a leg­kisebb sérülés is halálossá válhatott. — És hány Piszerjenkánk, hány Subi- nánk volt. Nélkülük nem győzhettünk vol­na, Leningrád igazi hősei az asszonyok voltak. Kenyér a győzelemhez Neve nem került a történelem lapjaira. Egy volt a leningrádi hősök százezrei közül, akik megvédték a várost, életben tartották az életben maradottakat. Praszkovja Fjodorovna Ivanova, a Primőrszki kerület 11. számú kenyérgyárának nyug­díjas munkásnője. Komszomolista korában kezdett a gyárban dolgozni és innen ment nyugdíjba. Arca kicsit fáradt, de szeme fiatalosan csillog. A visszaemlékezés olykor ne­hezére esik, hangja időnként elcsuklik, szeme könnybelábad, de nagy türelemmel vála­szol kérdéseimre. | Tízezer fahaz. _ Az 1941_42-es tél volt a legnehezebb, a legrettenetesebb. A gyár három termelőszalagján, a gondosan elsö­tétített műhelyekben éjjel-nappal dolgoz­tunk. Sokan nem is jártak haza a 12 órás műszak után, ott aludtak egy keveset va­lamely félreeső zugban. Az igazi megpró­báltatás akkor kezdődött, amikor meg­szűnt a víz- és áramszolgáltatás, és elfo­gyott a fűtőanyag. Rohammunkával saját villanytelepet építettünk, szivattyút he­ly eztünk üzembe, és a Kis-Névából vezet­tük az — úgy-ahogy — megszűrt vizet a gyárba. Megtörtént, hogy elromlott a szivattyú, akkor csatárláncot alkotva órá­kon át kézről kézre adtuk a vízzel teli vödröket, mínusz 20—25 fokos hidegben. — Hogy honnan vettünk tüzelőt? Ahol volt. Műszak után feszítővasakat, fejszé­ket kaptunk, és a városi hatóságok által kijelölt kerületekbe mentünk faházakat bontani. így szereztünk fűtőanyagot a ke­mencékbe. Leningrádban közel tízezer fa­házat tüzeltek el azon a télen. Amikor ke­vés lett a faház, tőzeget mentünk gyűjte­ni a front közelébe. Közülünk is sokan elestek. De mi szüntelenül csak egyet is­mételtünk magunknak: mindent a front­nak, mindent a győzelemért. És a győze­lemhez kenyér is kellett. A Leningrádi Történeti Múzeumban lát­tam ezt a kenyeret. D. V. Pavlovot, az Ál­lami Honvédelmi Bizottság Leningrád élelmezéséért felelős meghatalmazottját hívom itt Ivanova segítségére, aki vissza­emlékezésében így ír az akkori idők ke­nyeréről : „Miután a gabonaíkészleteket felmérték, szép- N tember 15-töl a kenyeret a kővetkező összeíé- I telű lisztből sütötték: SS százalék rozsliszt, 30 I százalék zabliszt, 8 százalék árpaliszt, 5 száza­„Október 20-ra az árpaliszt teljesen elfogyott, s így a rozsliszt kiegészítésére szolgáló keveré­ket meg kellett változtatni. A kenyeret ekkor á következő összetételű lisztből sütötték: 63 szá­zalék rozsliszt, i százalék lenrost, 4 százalék korpa, 8 százalék zabliszt, 1 százalék szójaliszt, 13 százalék maláta, 5 százalék liszt a dohos ga­bonából. A kenyér ize a dohosság és a maláta miatt minőségileg romlott.” „November végére megérkezett a régen várt cellulóz a kenyérsütő üzemeikbe. Ettől kezdve a kenyeret a következő keverési arányban sü­tötték: 10 százalék étkezési cellulóz, 10 százalék gyapotmagolaj-pogácsa, 2 százalék őrlési por. 2 százalék lisztmaradék és hulladék liszt, 3 szá­zalék kukoricaliszt, 73 százalék rozsliszt.” Amint a visszaemlékezésekből kiderül, a ké­sőbbi hetekben tovább csökkent a kenyérben a gabonaliszt aránya, nőtt viszont a cellulózé és egyéb anyagoké. S hogy az emberek mennyit kaptak ebből a kenyérből? Tanúsítsák ezt is­mét D. V. Pavlov sorai: „November 13-től a munkások napi 300 gramm kenyeret, az alkalmazottak, az eltartott család­tagok és gyermekek számára (12 éves korukig) 150 gramm kenyeret állapítottak meg ... Novem­ber 20-tól a munkások napi 250 gramm kenye­ret, az alkalmazottak, a családtagok és a gyer­mekek pedig 135 grammmot kaptak ...” | Ehhalal. _ Mi> a fíataiabbak valahogyan jobban bírtuk az éhezést — mondja Prasz- kovna Ivanova. — Néha még nevetni, éne­kelni is tudtunk. De körülöttünk száz- és ezerszámra pusztultak az emberek az éh­ségtől, a nélkülözéstől, a hidegtől. Pedig minden elképzelhetőt, és ma már elkép­zelhetetlent megfőztünk, megettünk. Leningrád két és fél millió lakosából 632 ezren estek áldozatul az éhínségnek. Közü­lük 410 ezren a piszkarjevói temető tömeg­sírjaiban kaptak végső nyughelyét. Évente milliók fordulnak meg itt, hogy kegyelettel adózzanak a leningrádi hősök emlékének. GYERTYÁNOSZOLTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents