Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
1974. JANUAR 27., VASÄRNAP 9 Harminc évvel ezelőtt, 1944. január 27-én, a szovjet csapatok szétverték a német fasiszták Leningrádot körülvevő gyűrűjét. Kilencszáz napos blokád után a város felszabadult. A képen: partján. am „Elet útja” emlékműből a lAdoga-tó A Ladogától a Balatonig Az ember nem születik hősnek; de megtörténik, hogy akár akarja, akár nem, hőssé kell lennie. Ha élni akar, ha ember akar maradni, önmagáért és másokért legyőzhetetlen- né kell válnia. A kilencszáz napos fasiszta blokád teljes szétzúzásának 30. évfordulóját ünneplő Leningrád azért lett Hős Város, mert hűséges lakói emberként élni, dolgozni, szeretni, gyermeket nevelni, barátkozni akartak. Sétálni a Néva-parton, vagy a Nyevszkij sugárúton, dolgozni a Kirovról elnevezett gépgyárban, szórakozni a városi Operett Színházban, gyönyörködni az Ermitázs kincseiben, vagy az Orosz Múzeum műalkotásaiban, kirándulni családjukkal a Ladoga-tóhoz, vagy Petrodvorecbe. A történelem úgy akarta, hogy mindezekért a leningrádiaknak élet-halál harcba kellett szállniok a szovjet hazára és szeretett városukra törő mindenre elszánt ellenséggel. És ők harcra keltek, példa nélkül álló küzdelemben hősökké váltak és győztek. A hősök közül sokan, nagyon sokan elestek, de még sokan élnek, emlékeznek és emlékeztetnek. Őket kerestem Leningrádban, tőlük akartam hallani: mi történt velük. | A Führer parancsára. Leony}d Ivan0_ vies Barkovics, a városi taxivállalat 50 éves gépkocsivezetője, két szép, komoly i fiú édesapja, számtalan kitüntetés tulajdonosa: — 1941 őszén, amikor a fasiszta seregek körülzárták Leningrádot, a mentőszolgálatnál dolgoztam mint gépkocsi-villanyszerelő. 17 éves voltam akkor. A németek nem tudták rohammal bevenni a várost, ezért háromszoros túlerővel körülzárták, a földről és a levegőből rombolni kezdték. Arra számították, hogy akiket a védők közül nem pusztít el a gránát vagy a bomba, azokat elpusztítja majd az éhség vagy a járvány. És itt félbeszakítom L. I. Barkovicsot, hogy ismertethessem a hitlerista fegyveres erők vezérkari főnökségének Leningrád sorsára vonatkozó különleges intézkedését, amelyet 1941. október 7. keltezései adtak ki, és szó szerint így hangzik: „A Hadsereg Főparancsnokának (hadműveleti osztály) A Führer újból úgy döntött, hogy Leningrád, Moszkva kapitulálását nem szabad elfogadni, még abban az esetben sem, ha az ellenség felajánlaná. Ennek az intézkedésnek a helyessége az egész világ számára érthető. Ha Kijevben az időzített aknák robbanása nagy veszélyt jelentett csapatainkra nézve, annál fokozottabb mértékben számolni kell azzal Moszkvában és Leningrádban. Arról, hogy Leningrád alá van aknázva, és az utolsó emberig védekezni fog, maga az orosz rádió adott hírt. Nagy járványveszélüyel is számolni kell. Ezért egyetlen német katonának sem szabad belépni ebbe a városba. Aki vonalainkkal szemben elhagyja a várost, tűzzel kell visszakergetni. A nem ellenőrzött kisebb átjárók létét, amelyek lehetővé teszik, hogy a lakosok egyenként evakuálhassanak Oroszország belső körzeteibe, csak üdvözölni kell. A többi várossal kapcsolatban is be kell tartani azt a szabályt, hogy, elfoglalásuk előtt tüzérségi tűzzel és légitámadásokkal földig le kell rombolni őket, és a lakosságot menekülésre kell kényszeríteni. A káosz annál nagyobb lesz Oroszországban, a megszállt keleti területek igazgatása és kiaknázása pedig annál könnyebb, minél nagyobb számban menekülnek Oroszország belső területei felé szovjet Oroszország városainak lakói. A Führernek ezt az akaratát tudtára kell adni minden parancsnoknak. A Fegyveres Erők Főparancsnoksága vezérkari főnökének megbízásából: Jodi” | Az „Elet útja”. „ , ... .. : _ . i__ Es most következik ismé t Leonyid Barkovics: — A körülzárt Leningrád ellátására, egyáltalán az életben maradásra egyetlen halvány reményünk, lehetőségünk maradt: a várostól mintegy 50 kilométerre levő Ladoga-tavon keresztül teremtsünk összeköttetést a Nagy Földdel, és így juttathassuk el a legszükségesebbeket Leningrád védőinek, és a városból az anyaországba szállítsuk a polgári lakosok egy részét, mindenekelőtt a betegeket, a gyermekeket és az öregeket. — A Ladoga két partján, amelyeket az ellenség szüntelenül ágyútűz alatt tartott, és repülőgépekkel bombázott, hetek alatt kikötőket, raktárakat, utakat kellett létesíteni, megszervezni az átrakodásokat, a szállítmányok menetrendszerű indítását és fogadását, az összeköttetés egész vonalának védelmét. így jött létre az örök emlékű „Élet Űtja”, amely 1941 szeptemberétől 1943 januárjáig, a blokád áttöréséig egyetlen vékony, de elszakíthatatlan kapcsot jelentette a fasiszták által ostromlott Leningrád és a szovjet haza között. — Apám kezdettől fogva gépkocsivezetőként szolgált az Élet Útján. 1941 november végén, amikor befagyott a Ladoga, és a hajók többé nem közlekedhettek, a gépkocsik vitték a szállítmányokat végig a tó jegén. Am kevés volt a gépkocsivezető. Apám november 28-án hirtelen otthontermett, és magával vitt alakulatához. Mindez anyám távoUétében történt, aki hazatérve, helyettem csak egy pár soros búcsúlevelet talált. — önkéntesként a 804. gépkocsizó-zász- lóaljhoz vonultam be, ahol másfél tonnás, ma már nagyon törékenynek látszó, GAZ típusú gépkocsira ültettek. Ezzel jártam éjjel-nappal a két part között a Ladoga jegén. Szállítottam élelmiszert, lőszert, mindent, amit kellett. December végén, amikor még szinte alig volt légelhárításunk, az egyik repülőtámadás alkalmával kocsim megsemmisült, én pedig megsebesültem. Gyógyulásom után haza akartak küldeni azzal, hogy még fiatal vagyok. Nem mentem. Ismét kocsit kaotam, apámmal együtt jártam tovább a vastag hóval borított jégutat. — Egy alkalommal útközben váratlanul elfogyott a benzinem. Hóviharban, kegyetlen hidegben állt meg a kocáim a tó jegén. Szigorú parancs tiltotta, hogy egymásnak benzint kölcsönözzünk. Ugyanis ez — az üzemanyag szigorú kiporciózása miatt — a kölcsönzőt is veszélybe sodorta volna. Apám, akivel ezen az úton is együtt voltam, kivételesen ezt a parancsot megszegte, és benzint adott nekem. Üti célunkat szerencsésen elértük; de apámat megbüntették. Hát akkor ilyen is megtörtént velünk. Leonyid Barkovics, aki a háborút Bala- tonfüreden fejezte be, újévi üdvözletében ezt írta a fiaimnak: „Kívánom Nektek, hogy soha ne kelljen hazaszereteteteket olyan megpróbáltatások közepette bizonyítani, mint amilyenben nekünk, leningrádiaknak kellett.” A , ,Blokádkák9 ’ parancsnoka Szergej Valentyinovics Kudrjavcev nyugalmazott ellentengernagy, a Ladogai Flottilla egykori törzsparancsnoka, a leningrádiakra jellemző szívélyességgel fogadott otthonában. Eddig több könyvben, sok-sok cikkben, versben írta meg emlékeit a blokád éveiről. Dolgozószobája egy történész kutatóműhelye: a nagy csaták színhelyeit ábrázoló térképekkel, rendezett írásos és fotódokumentumokkal telve. Naprakész feljegyzést vezet mindazok sorsának alakulásáról, akikkel valaha együtt tanult a tengerészakadémián, akikkel együtt szolgált a Balti Flottánál, és azokról, akikkel együtt harcolt a leningrádiak életéért. Bombazáporban. Emlékeib51 késZ9éggel adott át nekem is egy csokorravalót: — Miután féltve féltett városunk körül 1941. szeptember 8-án bezárult a német fasiszták ostromgyűrűje, a védősereg és a lakosság ellátása szempontjából életkérdéssé vált a szállítások megindítása és a szállítási útvonalak védelme a Ladoga-tavon. — Mindenekelőtt a szállítóhajóparkot kellett megteremtenünk, hogy az Élet Űtján megindulhasson a forgalom. A város arra alkalmas üzemeiben éjjel-nappal, szinte végkimerülésig dolgoztak az emberek, építették a „Blokádkákat”, ezeket a Ladogára tervezett 800 tonnás sajátos vízi járműveket. A hajókat részenként szállították a tó partjára, ahol az ellenség szüntelen tüzében szerelték össze. — Szeptember 12-én futott be Oszino- vec sebtében felépített kikötőjébe az első két 800 tonnás gabonaszállító hajó, amelyek a Nagy Földről az életet hozták városunknak. Ezeket később újabbak követték. Amíg be nem fagyott a tó vize, még az őszi nagy viharok idején is szállították e gyengén felszerelt, törékeny járművek az utánpótlást. Ámde a németek sem tétlenkedtek. Néhány kilométerre levő tüzérségük és légierejük kíméletlenül bombázta az Élet Útja mintegy 160 ezernyi főből álló munkás- és katonaseregét. Súlyos veszteségeink voltak ezekben az időkben ... Ekkoriban születtek száz- és ezerszámra hőseink. — Sokuk történetét őrzöm, nehéz választani közülük, hiszen hőstetteik ma már olykor csodaként hangzanak. íme egy megrázó eset: 1941. november 4-én a Konszt- ruktor nevű őrnaszád éjszaka kifutott a kikötőből a Ladoga keleti partja irányába. Fedélzetén nők és gyermekek is tartózkodtak. Amikor megvirradt, néhány mérföldre Oszinovec kikötőjétől egy hitlerista repülő felfedezte őket. A pilóta bombázni kezdte a naszádot. A légikalóz első támadása elől a kapitánynak sikerült kitérítenie a hajót — a bombák a vízbe hullottak. A második rárepülésnél találatot 'kapott a hajó: a robbanás sok nőt és gyermeket a jeges hullámokba sodort. A hajó süllyedni kezdett. S az elvetemült gyilkosok bombáik kioldása után lalacsonvan körözve tettük színhelyén, szüntelenül lőtték a vízben vergődő embereket. Megtámadták a bajba jutottak segítségére siető Szalinyec nevű futárhajót is, amelynek hős legénysége, Z: G. Ruszakov parancsnokkal az élen végül is az életben maradottakkal együtt parthoz vontatta a félig elsüllyedt naszádot. — Vologya Malafejevszkij komszomolis- ta esete ma is megrendít. Ö egy apró, 25 tonnás motoros bárkán evakuáltakat szállított. Útközben repülőtámadást kaptak. Vologya gépfegyverével elszántan védekezett, de közben súlyosan megsebesült. Ezt, hogy utasai ne essenek pánikba, eltitkolta. Amikor biztos partot értek, Malafejevszkij elvtárs holtan esett össze. — Említhetném még a Szuhó-szigeti csatát, ahol egy maroknyi szovjet katona néhány ágyúval verte vissza a németek 30 hajóval indított, órákon át tartó támadását, amely az Élet Űtja megszakadásával fenyegetett 1 Az asszonyok dicsérete. _ A legjobban azonban lányainkat, asszonyainkat csodáltam. Azokat, akik helytálltak a légvédelmi ütegek mellett, az utak forgalmának irányításánál, a lőszergyárakban és javító- műhelyekben, a hajókon, az egészségügyi segélyhelyeken, az őrszolgálatban. Közülük csak kettőt hadd említsek. Az egyikük Tánya Subina, akinek bárkáját az erős hullámverés egy éjjel leszakította az oszi- noveci mólóról, és a németek közelébe sodorta. Ott az éj sötétjében sikerült valahogyan észrevétlenül lehorgonyoznia, és a bárka csónakjában ülve Kabonába, a mieinkhez eveznie. Segítséget hívott, s a bárkát a németek orra elől visszahozták. — Olga Piszerjenka felcser volt a jégút 7. kilométerénél. Egyetlen télen több mint ezer embernek nyújtott elsősegélyt. Talán ennyi ember életét mentette meg, hiszen a mínusz 30—35 fokos hidegben, hóviharban a végsőkig kimerültek számára a legkisebb sérülés is halálossá válhatott. — És hány Piszerjenkánk, hány Subi- nánk volt. Nélkülük nem győzhettünk volna, Leningrád igazi hősei az asszonyok voltak. Kenyér a győzelemhez Neve nem került a történelem lapjaira. Egy volt a leningrádi hősök százezrei közül, akik megvédték a várost, életben tartották az életben maradottakat. Praszkovja Fjodorovna Ivanova, a Primőrszki kerület 11. számú kenyérgyárának nyugdíjas munkásnője. Komszomolista korában kezdett a gyárban dolgozni és innen ment nyugdíjba. Arca kicsit fáradt, de szeme fiatalosan csillog. A visszaemlékezés olykor nehezére esik, hangja időnként elcsuklik, szeme könnybelábad, de nagy türelemmel válaszol kérdéseimre. | Tízezer fahaz. _ Az 1941_42-es tél volt a legnehezebb, a legrettenetesebb. A gyár három termelőszalagján, a gondosan elsötétített műhelyekben éjjel-nappal dolgoztunk. Sokan nem is jártak haza a 12 órás műszak után, ott aludtak egy keveset valamely félreeső zugban. Az igazi megpróbáltatás akkor kezdődött, amikor megszűnt a víz- és áramszolgáltatás, és elfogyott a fűtőanyag. Rohammunkával saját villanytelepet építettünk, szivattyút hely eztünk üzembe, és a Kis-Névából vezettük az — úgy-ahogy — megszűrt vizet a gyárba. Megtörtént, hogy elromlott a szivattyú, akkor csatárláncot alkotva órákon át kézről kézre adtuk a vízzel teli vödröket, mínusz 20—25 fokos hidegben. — Hogy honnan vettünk tüzelőt? Ahol volt. Műszak után feszítővasakat, fejszéket kaptunk, és a városi hatóságok által kijelölt kerületekbe mentünk faházakat bontani. így szereztünk fűtőanyagot a kemencékbe. Leningrádban közel tízezer faházat tüzeltek el azon a télen. Amikor kevés lett a faház, tőzeget mentünk gyűjteni a front közelébe. Közülünk is sokan elestek. De mi szüntelenül csak egyet ismételtünk magunknak: mindent a frontnak, mindent a győzelemért. És a győzelemhez kenyér is kellett. A Leningrádi Történeti Múzeumban láttam ezt a kenyeret. D. V. Pavlovot, az Állami Honvédelmi Bizottság Leningrád élelmezéséért felelős meghatalmazottját hívom itt Ivanova segítségére, aki visszaemlékezésében így ír az akkori idők kenyeréről : „Miután a gabonaíkészleteket felmérték, szép- N tember 15-töl a kenyeret a kővetkező összeíé- I telű lisztből sütötték: SS százalék rozsliszt, 30 I százalék zabliszt, 8 százalék árpaliszt, 5 száza„Október 20-ra az árpaliszt teljesen elfogyott, s így a rozsliszt kiegészítésére szolgáló keveréket meg kellett változtatni. A kenyeret ekkor á következő összetételű lisztből sütötték: 63 százalék rozsliszt, i százalék lenrost, 4 százalék korpa, 8 százalék zabliszt, 1 százalék szójaliszt, 13 százalék maláta, 5 százalék liszt a dohos gabonából. A kenyér ize a dohosság és a maláta miatt minőségileg romlott.” „November végére megérkezett a régen várt cellulóz a kenyérsütő üzemeikbe. Ettől kezdve a kenyeret a következő keverési arányban sütötték: 10 százalék étkezési cellulóz, 10 százalék gyapotmagolaj-pogácsa, 2 százalék őrlési por. 2 százalék lisztmaradék és hulladék liszt, 3 százalék kukoricaliszt, 73 százalék rozsliszt.” Amint a visszaemlékezésekből kiderül, a későbbi hetekben tovább csökkent a kenyérben a gabonaliszt aránya, nőtt viszont a cellulózé és egyéb anyagoké. S hogy az emberek mennyit kaptak ebből a kenyérből? Tanúsítsák ezt ismét D. V. Pavlov sorai: „November 13-től a munkások napi 300 gramm kenyeret, az alkalmazottak, az eltartott családtagok és gyermekek számára (12 éves korukig) 150 gramm kenyeret állapítottak meg ... November 20-tól a munkások napi 250 gramm kenyeret, az alkalmazottak, a családtagok és a gyermekek pedig 135 grammmot kaptak ...” | Ehhalal. _ Mi> a fíataiabbak valahogyan jobban bírtuk az éhezést — mondja Prasz- kovna Ivanova. — Néha még nevetni, énekelni is tudtunk. De körülöttünk száz- és ezerszámra pusztultak az emberek az éhségtől, a nélkülözéstől, a hidegtől. Pedig minden elképzelhetőt, és ma már elképzelhetetlent megfőztünk, megettünk. Leningrád két és fél millió lakosából 632 ezren estek áldozatul az éhínségnek. Közülük 410 ezren a piszkarjevói temető tömegsírjaiban kaptak végső nyughelyét. Évente milliók fordulnak meg itt, hogy kegyelettel adózzanak a leningrádi hősök emlékének. GYERTYÁNOSZOLTÁN