Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-19 / 15. szám
test Uta ei ''\JCivlsrp 1974. JANUAR 19., SZOMBAT Megyei megnyitó: Abonyban Februárban: mezőgazdasági könyvhónap Tegnap délelőtt a Pest megyei Könyvtárban ülést tartott a megyei Könyvbarát Bizottság. Debreceni Imréné, a megyei könyvtár igazgatója, a Könyvbarát Bizottság titkára bevezetőjében elmondotta, hogy a tizenkét esztendős múltra tekintő Könyvbarát Bizottság rövidesen a Hazafias Népfront keretében működő megyei Művelődési Munka- közösség albizottságaként folytatja tovább eddig is eredményesen végzett munkáját. A bevezetőt követően Kiss László, a megyei könyvtár munkatársa mondott tájékoztatót a februárban kezdődő, hagyományos mezőgazdasági könyvhónap Pest megyei eseményeiről. A cél az idei esztendőben is ugyanaz, mint volt a korábbi esztendőkben: az agrárműveltség fejlesztése, a szakkönyvek fokozottabb népszerűsítése. A mezőgazdasági könyvhó- nap Pest megyei megnyitóját az idén Abonyban rendezik, február 14-én. Ezt követően február 18—28 között a megye különböző településein előadásokat, könyvkiállításokat és könyvvásárokat rendeznek. Kocséron, Kakucson és Üllőn a zöldségtermesztéssel, Albertirsán, az Alagi Állami Gazdaságban és Hermádon az állattenyésztéssel, míg Leányfalun a háztáji zöldséggyümölcs termeléssel kapcsolatos előadások hangzanak majd el a megyei könyvtár szervezésében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más eseményekre nem kerül majd sor ez idő alatt. Így például a dabasi, a ceglédi és a monori járási könyvtár reprezentatív könyvkiállítást indít útnak a járás területén. Polónyi Péter, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat munkatársa elmondotta, hogy a Művelt Nép és a Mezőgazda- sági Könyvkiadó Vállalat Téka címmel kiadványt jelentet meg, figyelemmel kísérve valamennyi könyvkiadó olyan szakkönyv újdonságait, amelyek a mezőgazdasági üzemek dolgozóinak érdeklődésére számot tarthatnak. Ugyanakkor — elsősorban Pest megyében — mintapéldányokat küldenek a mezőgazdasági üzemeknek a megjelent szakkönyv újdonságokból. A Déryné Színház bemutatója Három szegény szabólegény Ha úgy kezdem el a be_ számolómat valamiről, hogy „megtörtént egyszer, valahol”, ugye, még nem lehet tudni, miről is lesz szó a továbbiakban. De kezdhetem így is: „egyszer volt, hol nem volt”, mert a történet mese. A szó tiszta értelmében nemes mese kél életre az Állami Déryné Színház legújabb produkciójában, a Három szegény szabólegényben. A színház immár harmadszor újítja fel ezt a népmeséi hangvételű zenés játékot, melyet Ba- bay József írt, a zenéjét pedig Buday Dénes szerezte. A színpadi mű a hatalmával visszaélő bíróról szól, akin végül kifog a fiatal hősök furfangja, leleménye. Lássuk, hogy an! Egy keresztútnál találkozik össze négy legény. Közülük kettő szabólegény, a harmadik diák, a negyedik — leány. Ezt pillanatnyilag csak a diák tudja, és ahogy az a népmesékben lenni szokott: az első látásra megszereti. Most azonban még elválnak útjaik: a diák a prágai nagyhírű egyetemre megy tanulni, a három szabólegény pedig Kassára, munkát, keresni. Előbb azonban még segítenek egy mesebeli öregapón, aki — jótett helyébe jót várj — hálából csodatevő cérnát ajándékoz nekik. A három szobólegény munkát kap Kassán egy nagyhírű műhelyben, ahol a diák bátyja a főszabász. A gonosz testvér öccse halálhírét kelti, hogy a szép vagyon egyedüli örököse lehessen. A város főbíróját ajándékokkal ráveszi a halotti levél kiállítására. Ám a mi szabólegényeink sem restek: cseles módon hírt adnak erről a diáknak, aki hazatér — vesztére: a főbíró ala- bárdosaival tömlöcbe vetteti. Az álruhás szabólegényről közben kiderül, hogy gyönyörű leány. A gonosz főszabász előnek erejével feleségül akarja venni. A csodatévő cérna és a furfangos öregapó azonban segít a bajbajutottakon. S ha a vége jó, minden jó: a népi igazságszolgáltatás törvényei szerint a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket, a jók — jutalmukat. Interjúk, történetek Vietnamból És felnő az elefánt... A vietnami nép felé a haladó világ változatlan érdeklődéssel és tisztelettel tekint napjainkban is, amikor a közvetlen fegyveres harcok után másfajta küzdelmek színhelye ez a távol-keleti ország. Márcsak ezért is figyelemre tarthat számot Zalka Miklósáé': most megjelent kötete, amellyel A dzsungel vére című munkája után jelentkezik. Ezúttal az újságírás, a haditudósítás, a történelmi dokumentáció művelőjeként mutatkozik be új könyve lapjain. A keret, amelynek vonalait kitölti, érdekes és dicséretre méltó. Azt a harmincnál alig több férfit szólaltatja meg, akik a felszabadító hadsereg magvát képezték. S ezzel szinte úgy járt, mint aki lemezjátszót indít el, s a hallani vélt egyszólamú ének helyett hatalmas kórus zendül meg számára. Mert igaz ugyan, hogy Thu Son, Chu Van Tan és társai kezdték ébresztgetni a népet, hirdetve, hogy az ellenséggel nem az alázat, hanem a fegyverek nyelvén kell beszélni, de mögöttük mindjárt felsorakoztak az ezrek, százezrek, milliók. Maga a szerző nem lép előtérbe; mindig az interjúk alanyai beszélnek, Zalka kérdéseit csak a válaszokból halljuk ki. De akár magas funkciót viselnek a beszélők, akár egyszerű harcosok, nagy öregek. gyermekek vagy asszonyok — mindig a mi személynévmást használják. A közös szenvedést, közös erőfeszítést és végtelen türelmű kitartást jelzi az egyszerű szócska, amely mégis betekintést nyit egy gyarmati sorból magát felszabadító, s utána egy hosszú, több évtizedes háborút végigharcoló nép leikébe. Az interjúsorozatot szép színekkel szakítják meg a helyenként már legendává nemesedett történetek, amelyek a nép hősei köré szövődtek, a népmesék frisseségével és költészetével. Közülük talán legszebb az, amelyik Ho Si Minh-ről szól. A történetek közül pedig „Az elátkozott asszony” válik ki. Itt érzékelteti legvilágosabban az író, hogy a vietnami, sokféle nemzetségből összekovácsolódott népnek saját kebelén belül milyen sok előítéletet, babonát, gúzsbakötő szokást kellett szabadsága kivívása közben legyőznie. A könyv végén helyszíni felvételek és a szereplők fotográfiái találhatók, amelyek hitelességükkel mintegy erősítik, kiegészítik a szerző sorait, tényadatait, a Vietnamról és vietnamiakról szóló írásokat. A Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelent könyv ízléses kötését Versed Miklós tervezte, a védőborító Nguyen Van Binh szép festményének felhasználásával készült. Barát Endre A színjáték legnagyobb erénye, hogy úgy őrizte meg a népmesék bájos naivitását, hogy egyben eleget tett a színpad és a dramaturgia törvényeinek is. A gonosz testvér „gondoskodik” konfliktusról, a három szabólegény „feldobott” felvonásvégekről. Sőt, a há- romfelvonásos zenés játékok Íratlan törvénye szerint a második felvonás végén különösen aggódunk a deák és a leány sorsáért, mely végül legnagyobb megnyugvásunkra happy end-del zárul. A népmeséi alaptónus ellenére a figurák — akikről természetesen azonnal tudjuk, hogy a „jók”, vagy a „rosszak” táborába tartoznak — plasztikusak, árnyaltak, jellemük fejlődik az est folyamán, nem „skatulyaszerepek”. A zene népi hangulata mégis jól kidolgozott, megkomponált, dallamos. Nemcsak azért van, hogy „az is legyen”; színesíti, segyben továbbviszi a cselekmény szálát, melyet így összegezve: jól „megvarrtak” az alkotók — a szabólegények nem panaszkodhatnak. Nem is panaszkodnak: játszanak szívvel-lélekkel. Gyur- csek Sándor (Pamut István) és Lipcsei Tibor (Cérna Gábor) őszintén, nagy becsvággyal komédiázik a szórakoztatás ezernyi hatásos, de nem túlzó kellékét felhasználva. Már az első percben szívünkhöz nő Bessenyei Zsófia, (Selyem Péter-Katalin szerepében), aki a népmesék legkisebb fiúja és legfiatalabb királykisasszonya talpraesettségét, találékonyságát, illetve nőiességét és szeretetremél- tóságát úgy őrizte meg, hogy egyúttal egy mai, modern leányt is formál: ha nagyon szükséges, tud „vagány csaj” is lenni; alapjában véve azonban egy finoman érző kislány. Az ifjú főhős életbeli szerepe irigylésre méltóbb, mint a színpadi, ez utóbbi kicsit egysíkú szerep, melyben a lehetőségekhez képest jól mozgott Dombóvári Ferenc. Az előadás sikerének titka egyebek között, hogy a felsoroltakon kívül még nemcsak a csizmadia és a szíjjár- tómester vérbő figura, mulatságos a csodatevő kisöreg és bölcs a Tollnok. Sőt, az ellentáborban is két hálás (így van!) szerep akad: az örök rossz testvérséghez még sok negatívumot gyűjtött eredményesen Botár Endre, a főbírót játszó Haraszih Tibor pedig, ha kell, bárgyú és mosolyt keltő, bűneit bevallva megdöbbentően tragikus. Petrik József rendezésének legfőbb érdeme, hogy vállalva az „egyszer volt, hol nem volt”-koncepciót, „csak” — mesél. Korsaját a tiszta forrás vizébe meríti, és ezt nem hajlandó semmiféle egyéb itallal vegyíteni. így ér el eredményt: a tiszta víz valóban oltja szomjunkat. Az első képet kivéve, amikor kicsit lassú-vontatott a játék, a mese mozgalmas és lebilincse- lően pörög, terekedik Sosta- rics Zsuzsa ötletes díszletei közt. Rimanóczy Yvonne gyönyörködtető és összhatásában is jól mutató jelmezeiről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. A Déryné Színház legújabb produkciója is azt bizonyítja, hogy nem árt, ha a színpad nemcsak mulattat, de művészi szórakoztatást is nyújt, méghozzá úgy, hogy nem riad meg attól, ha a néző is átéli a színész érzelmeit: érte izgul, vele harcol és a végén együtt örül. Még ma is élnek, ha meg nem haltak — fejeződik be minden népmese. A látottak alapján a három szegény szabólegény még nagyon sokáig fog élni, hogy járva az országot, minél több helyen példázza az önkény és az igazság összecsapását. Pest megyében február 9-én Kis- kunlacházán, 17-én Szigethalmon, délelőtt és délután is, március 1-én Nagykőrösön, május 2-án Szobon és 3-án Vácott találkozhatunk velük. Dalos Gábor Török kerámia- és üvegkiállítás Pénteken a Kulturális Kapcsolatok Intézete, a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében török kerámia- és üvegkiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében. A megnyitón dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke mondott beszédet. Hangsúlyozta, hogy a török művészek budapesti bemutatója a magyar képzőművészek tavalyi ankarai és isztambuli kiállításának viszonzása. Szólt arról, hogy nagy gondot fordítunk török műemlékeink megőrzésére, ápolására, restaurálására, s kitért arra is, hogy tovább kívánjuk mélyíteni kulturális kapcsolatainkat a török néppel. Ennek jegyében rendezzük meg 1975-ben á IV. török művészeti kongresszust Budapesten. Százados emlékek Nyolc éve gyűjti a falu helytörténeti, néprajzi tárgyait és a népviselet szebbnél szebb darabjait Zsámbokon Lapu Margit. A több száz darabból álló gyűjteményből az egyik legújabb szerzemény a képűnkön látható, fa és fém kombinációjából készfiit gyertyatartó, melyet egy régi asztalosdinasztia házának padlásán találtak; mintegy 200—300 éves lehet. Gárdos Katalin felvétele A szolnoki művésztelep Szentendrén Érdekesnek ígérkező kiállítás nyílik holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor a szentendrei művésztelepi Galériában: szolnoki művészek látogatnak a Duna-parti telepre. A kiállítást Pest és Szolnok megye múzeumai közösen rendezik. Első lépés lesz a két egymással érintkező megye múzeumainak az együttműködés megkezdésére, kapcsolatfelvételre. A kiállításit dr. Kaposvári Gyula, a Szolnok megyei múzeumok igazgatója nyitja meg. Eleget téve a Ferenczy Múzeum megtisztelő meghívásának, örömmel rendeztünk kamarakiállítást Szentendrén a szolnoki művésztelep alkotóinak munkáiból. Nem törekedhettünk teljességre, hiszen bemutatkozási lehetőségünk is korlátozott. Mégis úgy válogattunk a Damjanich Múzeum gyűjteményéből, hogy a jelenleg a telepen dolgozó művészek mindegyikétől legalább egy munkát bemutathassunk. A történeti szakaszt természetesen csak jelezni tudtuk, mégis reméljük, összeállításunk képet ad az alföldi művészet egyik központjának közel 125 éves munkásságáról. A múlt század ötvenes éveiben egy osztrák katonatiszt-festő, August von Pettenkofen fedezte fel első ízben a Tisza—Zagyva találkozásának festői adottságait, a vásárváros Szolnok tarka kavargásának, vándorló cigányoknak, alföldi betyártémáknak a korában divatos életképműfaj számára kínálkozó lehetőségeit. Pettenkofen hatására több osztrák, s addig külföldön tartózkodó magyar művész kereste fel hosszabb-rövidebb időre Szolnokot. Közülük a legjelentősebb Deák-Ébner Lajos, aki 1874-től Párizzsal váltogatva, több mint egy évtizedig töltötte nyarait a Tisza-parti városban. Deák-Ébner biztatására és támogatásával érkezett Szolnokra Bihari Sándor, a népi életképfestés másik hazai jelese. Koszta József is több ízben megfordult közöttük, korabeli adatok szerint nem egy jelentős munkáját inspirálta Szolnok környéke. 1899-ben tizenegy művész, akik között néhány korábban is itt dolgozó vagy a későbbiekben dolgozni kívánó festő mellett ott látjuk Med- nyánszky László, Kemstok Károly, Vaszary János nevét, beadványt intézett a kultuszminiszterhez egy szervezett művészkolónia alapításáért. Hármójuk jelentkezése csupán az „ügy” vállalását bizonyítja, az 1902-ben átadott műtermek első törzstagjai között már egyikőjüket sem találjuk. Ennek ellenére Mednyánszkyról tudjuk, hogy többször megfordult Szolnokon, alföldi tájainak gyöngyszemei ehhez a vidékhez kötődnek. A honfoglalók közül Bihari Sándort, Fényes Adolfot. Szlányi Lajost, Zombory Lajost, Mihalik Dánielt, Olgyay Ferencet képviseli egy-egy alkotás kiállításunkon. Aba Novák Vilmos nemcsak a telep történetében jelentős, de hatása érvényesül az egész magyar művészetben. Főművei közé tartozik a bemutatott Edényvásár. 1908-tól kötődik Kléh János munkássága Szolnokhoz. Munkásságának felkutatásával kapcsolatosan rajzos, foltokban összefogott tájképeiből, dekoratív portréiból a közeljövőben rendez a Damjanich Múzeum kiállítást. A „Pólya testvérek”, Pólya Tibor és Iván szintén törzstagokként, s egész életművükkel kapcsolhatók a szolnoki művésztelephez. A grafikai hagyományost Zádor István és Pata« Mihály munkái mutatják, az elődökben nemigen bővelkedő szobrászatot pedig Bor- bereki Kovács Zoltán Madách-szobra képviseli. A két világháború közötti s a felszabadulás utáni nemzedék között jelent kapcsolatot az 1926 óta törzstagként itt dolgozó Chiovini Ferenc munkássága. Aba-Novák Vilmos mellett az ő nevéhez fűződik a jászszentandrási templom híres freskóciklusa. Az 1943-tól az 50-es évek elejéig Szolnokon dolgozó Benedek Jenő képviseli kiállításunkon azokat a művészeket, akik a telep újkori történetében játszanak szerepet, de munkásságuk már a fővárosban teljesedik ki. Jelenleg a szolnoki művésztelepen egy grafikus-, hét festő- és három szobrászművész dolgozik. A szolnoki, méginkább a megyei művészet természetesen sokkal szélesebb kört ölel fel, jelenleg azonban ragaszkodtunk a szigorúan vett telepi alkotók munkáinak bemutatásához. Kiállításunkká! szeretnénk hozzávetőlegesen megközelítő képet adni a szolnoki művésztelep történeti és jelenkori tevékenységéről, amely bár szorosan beletartozik az alföldi művészet fogalomkörébe — mégis különbözik a másutt szerveződött művészeti közösségek képétől. (Példaként idéztük meg egy-egy művével Vásárhelyről Tornyait, íródna yt, Kecskémétől Iványi Grünwald Bélát.) A szolnoki művészet korai szakaszát főképp az európai zsánerigényhez simuló népi életképfestészet, részben pedig a szabad, levegős tájfestés, a plein air jellemezte. A nem dogmatikus értelemben vett realista táj s ehhez kapcsolódva az itt élő emberek élete, megváltozott jelene szolgál alapul mai napig a szolnoki művásztelepen dolgozók tevékenységéhez. Ezen belül pedig a kolónia különböző korszakainak színességét az egyes művészek egyéniségéből, probléma- és formalátásából adódó stiláris különbözőség biztosítja. Más volt a múlt században, de más ma is az Alföld társadalmi-gazdasági összetétele, a sajátos fejlődésű katonai, folyami majd vasúti csomópont Szolnok történeti arculata, belső adottságai, mint a főváros közelében fekvő, szintén sajátos történelmi arcú, műemlék Szentendréé. Ehhez kötődve eltérő pólusok táplálták a két város művészetének kialakulását. fejlődésének irányát is. Nem térhetünk ki most ennek elemzésére, de hogy maga a város, Szentendre, annak atmoszférája milyen szuggesztív hatással rendelkezik a fogékony ecsetű művészekre, példaként elég csak a Vásárhelyről induló Tornyai János, s a szolnoki törzstag Fényes Adolf szentendrei újjászületését említeni. Reméljük a szolnokiak bemutatkozása nem marad viszonzás nélkül, s a közeljövőben a szolnoki közönség is saját városában ismerkedhet a régi és a mai szentendrei művészettel Egri Mária, a szolnoki Damjanich Múzeum művészettörténésze
