Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
/ 8 KÁúvlaf) 1913. DECEMBER 31., HÉTFŐ ÖRKÉNY ISTVÁN: Megveszem A mikor megjelenik egy könyv, abból harminc példány az író járandósága, annyi mint a semmi. A kiadó hazakirldi, az író nekiül dedikálni. Feleségének, szüleinek, kedves Ede bátyjának, drága Etus néninek, egynéhány távoli, de sértődókeny rokonának, írótársainak, fogorvosának, mai szerelmének, s egy vagy két, néha három elmúlt szerelmének. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy az írók milyen szövevényes dedikáló viszonyban vannak egymással. Hogy kinek küldheti postán, kinek adjuk át személyesen, kinek jár a „szeretettel’-, az „őszin le barátsággal”, a „barátsággal”, vagy a puszta névvel jelölt ajánlás, annak külön szertartástana van. Felsülnék vele, ha megpróbálkoznék e finomságok magyarázatával: épp annyi eszem van csak, hogy nem vétem el. Elég az, hogy amikor az ember végzett a harminc kötetes könyvtoronnyal, nemcsak hogy saját magának nem marad belőle, hanem még előveszi a szorongás is, hogy adósa maradt egynéhány jóemberének, akiknek elfelejtett könyvet dedikálni. Legutóbb is az történt, hogy többfelé maradt szigorú tartozásom, s a körúton jártamban, betértem egy könyvkereskedésbe. Hat példányt akartam venni a könyvemből. Ilyenkor az ember mondhatja azt: Jónapot kívánok, ez meg ez vagyok, kérem ilyen meg olyan című könyvemet. Vagy pedig mondhatja ezt: Kérem az ilyen meg olyan című könyvet, írta ez meg ez... Alkalmasint éles fényt vet az író jellemére, hogy melyik.utat járja; én, akármilyen fény vetül is rám, az utóbbi megoldást választottam. A helyzet így is félszeg helyzet, de legalább nincs az orromra írva, hogy felszeg helyzetben vagyok. Kissé zsíros arcbőrű, borzas, fekete hajú negyven esztendő körüli asszony az eladó. Rögtön, első mozdulatával elárulja, hogy szereti a könyveket; amikor a kért könyvet leveszi a polcról, köpenye ujjával letörli a fedőlapot. — Nagyon szép könyv — mondja és nyújtja. — Igazán? — kérdem. — El tetszett olvasni? — El — mondja. — És csakugyan olyan jó? — kérdem, mert ezt jobb kétszer, mint egyszer hallani. — Jó — mondja határozottan. Forgatom a könyvet, tűnődve belelapozok. — Akikor kérek még ötöt — mondom. — Ötöt? — kérdi,'S néz rám. — Igen — mondom, kissé zavartan. — Egyszóval, összesen hat darabot? — kérdi nyugtalanul. — Ha lehet kapni — mondom. — Lehet — mormogja, s a könyvem révülten néz rám a szemüvege alól. Lassan hátranyúl a polcra, ott még két kötet dől neki a vállával a szomszédainak. Letörli a köpenye ujjával a fedőlapot, s odateszi elém. Várakozásteljesen néz rám; talán azt reméli, hogy megelégszem három darabbal. Én azonban nem elégedhettem meg három darabbal, mert hat keli. Sorra kézbeveszem a könyveket, elolvasom a címlapjukat, s miután bizonyságot nyertem arról, hogy mindegyiken szó szerint ugyanaz a szöveg áll, egymás tetejére rakom őket. S várok. — Eszerint még három darabot óhajt? — Igen, kérem. — Valami iskolának? — puhatolózik. — Nem — mondom. Csak úgy magamnak lesz. — Értem — mondja idegesen és bizonytalanul. Szemlátomást megváltozik a viselkedése. Odahúz egy létrát, fölmászik a tetejére, s egy nyaláb könyvvel érkezik vissza. Egyiknek sem törli meg a fedőlapját. Miközben a számlát írja, több ízben rám pillant, fürkésző üveg alatti tekintettel. Már az orrom sem tetszik neki. Valami rosszban járó alaknak vél, csak azt nem tudja, hogy miben töröm a fejem; mert a könyv különös, egyedül- való jószág. Nem alkalmas semmiféle áruhalmozásra. Spekulálni sehogysem lehet vele. Egy könyv annyi, mint száz könyv. Egy könyvet végtelen sokszor lehet elolvasni, s még másokkal is elolvastatni; könyvvel mindenfélét lehet csinálni, csak két vagy több példányt nem lehet belőle vásárolni. Vajon miféle cigányságban sántdkálhatok? — Könyvtári dolgozó tetszik lenni? — kérdi reménykedve. — Dehogy — mondom és elvörösödöm. Átveszem a blokkot. A pénztárasztaltól visszatérőben jut eszembe doktor U., aki a múltkor éjszaka jött át a gyerekhez, és nem fogadott el pénzt. Sajnos egy hetedik példányra van szükség. Nem merek az eladónő szemébe némi, csak oldalvást vetek rá egy pillantást. Látom arca feldúlt vonásait, homlokába verődő haját, s az orrán a szemüveget, mely féloldalra dőlt, mint egy halálra sebzett huszár a lován. — Parancsol még valamit? — kérdi remegő hangon. — Semmit — mondom. Aktatáskámba rakom a könyveket és elbúcsúzom. Rézsűt, a körút túlsó oldalán is van egy könyvkereskedés. Én azonban nagy vargabetűvel az ellenkező irányba indulok, ifiért visz- szanézve, a bejárati ajtó és a szemüveg kettős üvegfala mögött meglátom a sötéten utánam bámuló szempárt. Igyekszem elvegyülni és megsemmisülni a sokada- lomban. Régi kerekek Fazekas Ferenc rajza Amikor Vagyim betöltötte a hat évet, a mama így szólt az urához: — Ideje felvilágosítani arról, hogy nem a gólya hozza a gyereket. — Még korai — vélte az apa. — Neki még nem jutnak eszébe ilyen dolgok. — Jobb, ha mi hívjuk fél a figyelmet, mintha ostobán fantáziái — vetette ellen a mama. A férj hozzálátott a szak- irodalom tanulmányozásához. A szakirodalom pedig azt ajánlotta, hogy a gyermeknek csak az igazat, és csakis az igazat szabad mondani. A papát és a mamát egy héten át bűntudat gyötörte. Nem mertek fiacskájuk szemébe nézni. Végül is a papa vállalkozott a felvilágosító szerepére. Fölényes mosollyal kérdezte: — Mondd Vagyim, hogy viszonyulsz te a demográfiai robbanáshoz? Vagyim hallgatott. — Azt kérdeztem, hogy tudsz-e valamit a demográfiai robbanásról? — Becsület szavamra mondom, hogy nem én robbantottam — mondta pity er eg ve a gyerek. A papa erre taktitkát változtatott: — Tudod mit akarok kérdezni ... Sejted-e, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Nem. A beszélgetés eredményét a papa közölte a mamával. A mama erre már majdnem megnyugodott, ám ekkor a szobába bejött Vagyim — Mama, kérlek, mondd, milyen az a demográfiai roD- banás? — Tudtam én ezt, tudtam — cs&pta össze a kezét a mama. — Vagyim, mondd meg, de Igaz lelkedre, tudod-e, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Nem, nem tudom. — Te bizonyára azt gondolod, hogy a kisbabák a káposztában teremnek? — Nem, nem gondolom. — Akkor még biztosan azt gondolod, hogy a gólya hozza őket? — Nem, ezt sem gondolom. De miért kérded ? Tudnom kellene? — Nem. És arra is kérleli, hogy ne is gondolj rá. L IZMAILOV A gólyák és a káposzta Vagyim furcsán nézett a szüleire, és kiment játszani. A mama pedig így szólt férjéhez: — Nem csodálkoznék, ha a gyereknél pornográf képeket találnék. Úgy látszik, a környezet már megelőzött bennünket ebben a kérdésben, és a gyerek megkapta a kellő felvilágosítást. A papa kiment az udvarra, hogy megkeresse azt, aki ezekben a kérdésekben felvilágosította a fiát. Az pedig nem más, mint Kolja, Vagyim legjobb barátja, aki éppen most fejezte be a fut- ballozást. — Két gólt kaptam — panaszolta Kolja Vagyim papájának. — Az ilyen apróságokkal ne is izgasd magad — mondta Vagyim édesapja. — Vannak a világon sokkal izgalmasabb dolgok is, mint a foci. — Mi lehet izgalmasabb mint a foci? — kérdezte keserű ábrázattal Kolja. — Például az, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Ez csak önnek izgalmas, mert nem tud futballozni. Ha tudna focizni, akkor az ilyen ostoba dolgokra nem fecsérelné az idejét. — Hát te tudod, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Közismert dolog — mondta Kolja egykedvűen. Otthon Vagyim papája közölte a tényt feleségével: — Kolja mindent tud. — És Vagyim? A papa vállat vont. Most a mama indult el felderítő körútra. — Vagyim, tudod, hogy mennyi az ország lakossága? — Több mint kétszázmillió. — És azt tudod, hogy hogyan születnek a kisbabák? — Nem. de mondd meg! A mama a fejéhez kapott, és befutott a házba a férjéhez: — Mindent elrontottunk. Most már ő kérdezi, hogy hogyan születnek a kisbabák? Az ügyet ismét a papa vette kezébe. Elhatározta, hogy úgy fog beszélni a fiával, mint férfi a férfivel. Ám ebben a fia megelőzte: — Az eset világos. A kislányok a káposztában teremnek, a fiúkat pedig a gólya hozza. A szülők összenéztek. Vagyim játszani indult. A mama szólalt meg elsőnek. — Minden világos! Reggel fogod magad, és a piacon veszel néhány fej káposztát Míg a lányunk meg nem születik, addig rendszeresen káposztalevest fogunk enni. így a gyerek megmarad ártatlannak. Fordította: Sigér Imre Szeretet Tari Emma grafikája MÁTYÁS FERENC: Az emlék sebe Időmből nem futhatok tovább, a sárga nyár elveszett rózsáival, a fénytelen tél csontomba fáj, mint a kihűlő szerelem. A festett galamb agyamba hamarabb verdesett, mint a huzatos égi tájon, — s vére könnycsepp lett a pillámon, önmagát nemző gyötrelem. összekuszálta a Flastyúk fönn az eget, lábnyoma alatt szállnak a hattyú jeges fellegek, — a megszenesedett tücskök szemében angyal térdepel, mert riadalom van az égi birodalomban és idelenn, — s felszakad bennem az emlék sebe: a lánctalpas félelem. NADASS JÓZSEF: A függönyös szekrény — Ma nincs beteglátogatás — mondta a fiatal ápolónő a folyosón, és elállta a betegszoba ajtaját. Koczkás János a kis csomagot jobbjából a bal kezére bízta, jobbjával viszont leemelte a kalapját, de furcsa módon függőlegesen fölfelé emelte a fejfedőt, mintha egyszerűen csak szellőztetni akarná a fejét. Aztán mély bariton hangon ünnepélyesen kijelentette: — Bocsánatot kérek, igen tisztelt hú- gocska, de fontos államközi tárgyalásom van Bene Jóskával, aki itt fekszik a huszonhármas szobában. — Bene József valóban itt fekszik a huszonhármasban, de ahogy mondtam, és ahogy ön bizonyára tudja, ma nincs látogatási nap. Csak szerdán és szombaton. Ez ki is van írva. Remélem, tud olvasni. A fiatalember újra mozgásba hozta a kalapját, mint egy liftet, és talán még mélyebb hangon, sajnálkozva kinyilatkoztatta: — Az analfabéták országos egyesületének vagyok elnökségi tagja, szövetségünk alapszabályai tiltják, hogy akár leirt, akár nyomtatott szövegeK- ről tudomást vegyünk. Mély tisztelettel kérem, kegyes húgocska, hogy öt percig jegyzéket válthassak Bene Józseffel, elvtársnő jelen lehet a konferencián, bár tárgyalásunk szigorúan bizalmas, sőt államtitok. A fiatal lány legszívesebben elnevette volna magát, szörnyen mulatságos pofa volt, de ragaszkodni kell a szabályokhoz, és minél fiatalabbak vagyunk, annál inkább kell óvni tekintélyünket. — Hagyja már abba, különben is kije magának a beteg? Űjabb kalapemelés, a fiatal férfiarc tragikus vonásokat vett fel: — Harctéri bajtársam, Isonzónál ő mentette meg az életemet, az ellenséges gránáttűzben, több sebből vérezve, sajátkezűleg, saját hátán és saját vállán cipelt a kötözőhelyre. Beláthatja tehát ... A nővérke elnevette magát: — Hagyja abba ezt a marhaságot. Anyám mesélte, hogy az ő apja volt suttyó legény korában, tizennyolc évesen az isonzói csatában... A Bene pedig valami huszonhárom, és ahogy magát elnézem, maga sem lehet több ... — Engedje > meg a helyreigazítást, huszonnégy vagyok, nevem Koczkás János és már velem is jöhet, hogy tisztázzuk a kérdést. Nem tűrhetem, hogy szavahihetőségemben akár egy pillanatig is kételkedjenek, különösen önkegyed, mélyen tisztelt húgocskám. / Azzal újra ünnepélyesen a magasba emelte a kis pörgekalapot, gyengéden félretolta a hüledező lányt, kemény léptekkel a huszonhármas ajtóig ment, nem törődve azzal, hogy a lány meglepetésében félhangon utána kiáltotta: „hallja, mit csinál” és már be is lépett a kórterembe. Sobár Lidi dühösen is, magában mulatva is utánasietett. A látogató mór ott ült Bene József ágyánál, az előbbi kis csomag már kibontva az éjjeliszekrényen. Amikor a lány hozzájuk léoett, és csípőre tett kézzel éonen nekikezdett a szigorú rendreutasításnak, a látogató fer’nattant. összeverte a bokáját és felszólította az ágvbanfekvő barátját: — Ezredesem, légy oly keaves. és vezérkari megbeszélésünket félbeszakítva, mutass be a húgocska"ak, hivatali címeim elhagyása mellett. — Hagyja már abba. mondtam, ezeket a hülyeségeket, és pucoljon innét, de gyorsan. Jelentést teszek a profnak, vagy a főnővérnek, és az únv kilődítia magát, hogy . . — Rendben van, kérem, rendben van, megyek már, hiába tartóztat. Négy órakor át kell adnom megbízó levelemet a Parlamentben, egy perc időm sincs már. Te pedig vigyázz magadra, elég szép követ vettek ki az epédből, büszke vagyok rád, bárhol hivatkozhatsz rá, hogy Koczkás János, a Tudományos Akadémia levelező tagja megelégedését fejezte ki... Na, szervusz. így kezdődött Sobár Lidi és Koczkás János ismeretsége. A következő öt napon a sötét hajú, magas, meglepően világos szemű fiatalember pontosan megjelent a kórházban, a jelek arra mutattak, hogy már nem is az epeműtétet gyorsan kiheverő Bene Jóskát látogatja, hanem azt a virgonc, alig tizennyolc éves ápolónőt, aki többé még formailag sem emelt már kifogást a látogatás időpontja ellen. Az öt nap alatt fontos kérdéseket tisztáztak. Például, hogy miért nevezi a fiú húgocskának Lidit? Mert jelentősen fiatalabb nőtestvére, tehát nővérke helyett, ez a helyesebb megszólítás. Aztán a kalap függőleges mozgatása a dús férfihaj alapos szellőztetése okából történik. És hogy miért zagyvái össze-vissza mindenfélét Isonzóról., államtitokról, diplomáciai szolgálatról. satöbbi? Ostoba az. aki legalább képzeletében nem játszik a legkülönbözőbb lehetőségekkel, ráérünk besavanyodni, elmeszesedni hetvenéves korunkban. Az öt nap után mindennap, munka után a fiú várta a lányt és amikor evvütt voltak, mindegyikük várta a másikat. Várta, hogy még közelebb lén hozzá, horv aiándékot ad és ajándékot fogad el. Soha még ilyen kedves, mulatságos. az é’etet könnyű vállra vevő és éppen ezért az egész világot ezen a férfias vállon hordó férfival, emberrel nem találkozott még Lidi. „Ez férfi, ez ember” — mondta magában. Dehogy merült fel benne, hogy tizennyolc éves kis életében olyan kevéssel talá'koz- hatott! És jó. hogv ez nem merült fel benne. Neki ez tele, gazdag élet volt. Zsúfolódtak benne az események: három fiú, akivel csókolózott, tíz fiú, akivel táncolt, egy kopaszodó, táskás szemű főpincér az „Európá”-ban aki kimeredten szegezte rá a szemeit, ahányszor elment az asztaluk előtt, Laci, akii i
