Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
I 1973. DECEMBER 31., HÉTFŐ PEST HEGYEI '^úríssp i 9 JÉKELY ZOLTÁN: TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A borbogár Pincék zugában, nagy hordók alatt, hol gyökerek dőlték át a falat, s hói évszázadokig senki se jár — lakik a borbogár. Magába szívta ó-borok tüzét, közelében szinte izzik a lég! Dünnyög magában, mindig mámoros, s úgy ragyog, mint a kárbunkulus. Csak egyszer láttam, egy félpercrc tán, ahogy benyúltam a labdám után: oly rémítőn lángolt fel az a hely, hogy félvakon rohantam onnan el... Azóta is vágyakozom e vad izgalomra a forró föld alatt, s ha egyszer végre odaérkezem, azt sem bánom, ha kiég a szemem! Áldozatomra ő mcgváltatik: tüzes, fekete lánnyá változik, s teste ágyamban mindig hajnali órákban fog majd felparázslani! Napraforgó M. Orbán Edit gobelinje Legenda egy bőrönd pénzről Mindig ott tanyazott az öregember abban a sarki italboltban. Nem tudták a nevét, csak úgy nevezték, hogy „a lottos'’. Naponta elmondta a történetet, amit mindenki ismert már, de meghallgatták újra, hiszen azzal is telik az idő. — Tíz évvel ezelőtt — mesélte az öreg —, négytalálatosom volt a lottón. Kétszázötvenezret fizettek, de az is lehet hogy többet, ma már nem emlékszem pontosan. Aztán ahelyett, hogy a takarékba tettem volna, bepakoltam egy bőröndbe és elástam. A vejem kapzsi ember, attól féltem, magának kaparintja az egészet. Jól számítottam, mert követelni is kezdte rajtam és amikor nem árultam el hová rejtettem, fejbe vert egy kalapáccsal. — Nem téglával... ? A múltkor azt mondta, hogy egy téglával. — Mindegy már az — legyintett a közbeszóló felé az öreg —, lehetett az tégla is, meg kalapács is, de kemény volt az biztos. Agyrázkódással kezeltek egy hónapig, ami a kisebbik baj, de a nagyobb az, hogy közben elfelejtettem, hová ástam el a pénzt. Törhetem a fejem, nem jut eszembe semmi, így hát van is pénzem, meg nincs is. Odaadnám a felét annak, aki megtalálja! * A történet után rendszerint fizettek neki egy pohár fröcs- csöt. Akadt, aki hitte a furcsa esetet, akadt aki nem. Tari Balázs, egy fiatal rakodómunkás, aki déltájban járt be a szénport leöblíteni, sokszor faggatta az öreget. — Mégis, hát hová ásta el? — Ha én azt tudnám — sóhajtott az öregember —, akkor most a Gundelben innám a fröccsöt, nem itt. — Azért valamire csak emlékszik — makacskodott Tari —, az lehetetlen, hogy ne jusson semmi az eszébe! — Nem emlékszem, ha kerékbe törnek se emlékszem. Valahová a városon kívül... — A városon kívül... ?! — szömyedt él Tari. — Akkor azt is mondhatná, hogy az országban. Tudja maga, ’ mekkora Pestnek a környéke? Beszél csak itt össze-vissza! Egy másik alkalommal azt mondta az öreg, miután két fröccsöt is fizetett neki Tari: — Hallod-e, valami most már dereng nekem. Arra emlékszem, hogy a fogaskerekűvel mentem fei a hegyre, aztán a végállomástól még sokáig gyalogoltam... De ha megfeszítenek se jut eszembe más. — A hegyre? Minek cipelte oda? — Biztos helyet kerestem... Tán a bérházban ástam volna el?! — Az igaz... — dünnyögte Tari, vakargatva álián a borostákat. — Nem emlékszik meddig gyalogolt? — Sokáig. Tán. .egy áránál is többet. — Az úttörővasút, mentén ? — Tudja a fene. Árrá is gyalogolhattam, meg ellenkező irányba is... Ha tudnám, azt is tudnám, hol a pénz! — Milyen bőröndben volt? — Hát... olyan közönséges barnába. Szíjjal volt összeerősítve, mert nem működött az egyik zár. A fiatalember elgondolkozva nézte az öreget, aztán a pulthoz ment és hozott még italt. — Mondja csak — kérdezte koccintás után —, ha valaki megtalálná azt a bőröndöt, csakugyan megfelezné vele a pénzt? — Meg én, öcsém. Ne mozduljak el innen, ha másképpen lenne. De ki találná már azt meg? — Valaki biztosan — gyújtott cigarettára Tari. — Ha el van ásva, egyszer csak kifordítják a földből. Olyan nincs, hogy az mindig ott maradjon! Amikor este hazafelé botladozott az öregember, többször is megállt és fejcsóválva dúnnyögött maga elé: — Még ilyen bolondot... keresse csak... na keresse... Hogy ő majd megtalálja... na hiszen... Keresheti, ami nincs! Es nevetgélt azon, hogy akadt egy ember, aki elhitte a mesét, amiből csak az a sox fröccs volt valódi, amit utána megivott. Hiszen ha neki négytalálatosa lett volna valaha, dehogy ássa el a pénzt! Azóta már háza lenne a szülőfalujában és ott élne. öregségére. Ott még tán a magányt is jobban elviselné, mert amióta meghalt az asszony, senki sincs, aki ajtót nyitna rá. A kocsmában legalább emberek vannak, akikhez szólni lehet... akiknek mesét hazudhat egy-két pohár fröccsért, a nyereményről, amire évek óta minden pénteki lottóhúzáskor vágyik... ! De hiába ... mindig csak hiába ... ! A szerencse úgy kerüli ki, mint a leprában szenvedőt a lelkiismeretlen orvos. Tari Balázst attól a naptól kezdve nem látták a kocsmában. Mások figyelték az öregembert, ahogy regélt az elásott bőröndről ... meg a kalapácsról, amivel a veje fejbe vágta. — Nem téglával? A múltkor téglát mondott. — Hát lehetett az tégla is, de hogy kemény volt az biztos ... Ősz elején tűnt el Tari Balázs a kocsmából és a következő év májusában, egy pénteki napon bukkant fel újra. Az arcca sugárzott az örömtől és ahogy belépett, rögtön a lottos öreget kereste a szemével. Amikor meglátta, odafura- kodott mellé és megfogta a karját. — öreg — súgta oda —, jöjjön ki már egy kicsit. — Minek? — bámult rá az öregember, aki már elfelejtette Tari Balázst a kocsma sűrűn változó vendégei között — Minek menjek én ki veled? — Fontos. Nagy hírem van a maga számára. Az öreg gyanakodva mérte végig a fiatalembert, de aztán, felhörpintve a fröccsöt, mégiscsak kiment utána. — Ka, mit akarsz mondani? — Öregember! — kapta el Tari Balázs, mintha táncra szeretne perdülni vele. — Megtaláltam a bőröndjét! — Mit? — A bőröndjét... amit elásott... Az öreg olyan arccal bámulta a másikat, mintha kételkedne benne, hogy normális. — Mit találtál te meg? — Ej, már mondtam ...! A bőröndjét... benne a pénzzel! Aztán gyorsan elsorolta, hogy ősz óta kereste és tegnap akadt rá a Normafa vendéglőtől feljebb egy fánál. — Maga el se hiszi, hogy én mennyi földet megmozgattam, hány helyen kerestem. Minden áldott nap fölkutyagol- tam a hegyre munka után, aztán próbálkoztam. Sokszor kiment belőlem a szufla, abba akartam hagyni, hiszen nem volt semmi... Aztán mégse hagytam abba! Mindig az motoszkált a fejemben, hogy valahol meg kell annak lenni, ha el van ásva. A véletlenre bíztam magam, megpróbáltam elképzelni, nekem biztos nyomom, csak amit maga mondott, de hát az hogy ha valaki el akar földelni egy bőrönd pénzt, akkor azt hol teheti a legjobban... Odamutatta a tenyerét az öregnek. — Látja bátyám, ezt az ásó törte fel. Többet melóztam, mint eddig bármikor, pedig a széntrógerség se lakodalom ... Aztán egyszer csak sikerült! Akár egy lottófőnyereményt, úgy találtam el tegnap, hogy hová döfjem az ásót! Boldog, öregapám?! — És ... hol... hol az a pénz? — Nálam. Jöjjön, itt lakom nem messze. vei egy osztályba járt, a kórházban a vinogo laboráns, akinek kétszer is a kezére csapott. Rengeteg, ennyit átélni, szeretné kikaparni a szemét az olyan vén fölényeskedőknek, mint a Balassa doktor, vagy Janka néni, akik azt mondogatják: „mit tudod te, hogy mi az élet, hiszen te sem háborúkat sem forradalmakat, sem ostromot nem éltél át!” Holtbiztos, hogy vacak dolog a háború, de neki is volt elég élménye az ő tizennyolc évében, hűha! És most egyedül kell megállni a lábán. Rendben van, az nagy segítség, kalapot le, vagy inkább fel, mint ahogy a bolond édes Jancsi csinálja, nagy segítség, hogy a Janka néninél lakhat, ez olyan fél otthon, kosztolni pedig itt van a kórház, nem valami príma, de még ettől is hízik, két éve ő volt a legkarcsúbb, és most mit mondott ez a szemtelen Jancsi? „Barázdabillegető, te”, meg: „Szoknyalengető szirén”. „Miért mondod ezt nekem?” „Hát, mert úgy egy kicsit billegeted azt a legbecsesebbedet... De ez építő kritika, mélyen helyeslem, édes sellőm”. Ez a Jancsi gépkocsivezető, nagyon kedves, édes fiú, mire várjon? Még csak három hete ismeri, három hét, az rengeteg idő, milyen jó, hogy az első öt napban véletlenül, egészen véletlenül minden inspekciót magára vállalt, most van két szabad napja, hozzácsapja a húsvétot, Jancsi teherkocsin jár, de most kölcsönkapott a garázsmestertől egy príma Warszawát, azzal mentek Hosszúfalura, megírta az anyjának, hogy jön egy fiúval, akit be akar mutatná Amikor' beléptek a házba, majd elájult. A mutter hónapok óta nem írt neki, hogy a mostoha apjától nem kapott egy sort se, azon nem csodálkozott, de most már azon sem, hogy az anyjától nem kapott hírt. Ez már nem az ő anyja. Püffedt, sárga az arca, formátlan a teste, kacsázva jár, a hatodik hónapban van, vagy a hetedikben? Tudja, hogy ezen nem útközhetik meg, az anyja még csak negyvenéves... Mégis,- ez a kiáltó bizonyítéka annak, hogy az ő drága édesapja után az anyja ezzel a durva, közönséges, hazug Hámos Gyulával ... És lehet, hogy már a papa életében ... Most, hogy látta, majdnem megfagyott. Alig tudott két mondatot kinyögni. És micsoda ebéd volt, amit odalöktek nekik! Megmosatlan tányérok, csorbaszélű poharak, rozsdás evőeszköz, rettenetesen szégyellte magát. A mostoha pedig csak az ebéd előtti öt percben bukkant fel, ittasan, bűz- lött a pálinka és a hagyma szagától, előzőleg beivott és beevett a kocsmában, most nagyokat böffentve hallgatott, aztán hirtelen kibökte: — Ha nektek ilyen szép autóto-toto- tok... na mifene, szóval ilyen módosak vagytok, akkor úgyse számíttok- totok arra, hogy ... Nem is jár semmi... Az apád után semmi... Az kódis volt. Közbe akart szólni. János átölelte, visszatartotta, keményen szólt, semmi játékosság nem volt a szavában: — Semmi nem kell maguktól, Lidi, csak az illendőségért hozott engem ide. Ezzel már el is van intézve. Adj isten mindnyájuknak. A mutter tett még egy mozdulatot, kikísérte őket a kapuig, ők beültek a kocsiba, indultak haza. Milyen jó, hogy Jancsi olyan prímán vezeti Egy kézzel tartotta a volánt, a másikkal átölelte őt és szorította magához. Mire várjanak még? Jani ugyan kijelentette, hogy meg kell beszélni a protokollfőnökkel és átiratot intéz a Nemzetközi Vöröskereszt szertartási hivatalának főnökségéhez, de a lány már nem csodálkozott, megszokta a fiú édes bolondságait. Igen, igen, ez mind rendben, de a Kégli Hivatal jóindulatára mégis szükség van. „Én is úgy állok, mint'az ujjam, de az legalább manikűrözött” állapította meg a fiú, és hamarosan kiderült, hogy a manikűr alatt egy valamiféle suskussal kijárt szoba- konyhás vityillóra gondol. Egy villa kertjében állott a szoba-konyhás kicsiny portásház, ezt ígérték oda az izlandi nagykövetnek avagy máltai lovagnak. Még egy hónapja sem ismerték egymást, már megtörtént a kimeszelés, a padlósúrolás, annyi pénzük volt, hogy vettek egy heverőt, egy fotelt és két széket, zsebrádiója Janinak volt, lámpákat, edényt a kórház, illetve az autóvállalat ajándékozott, két szőnyeget a prof, asztalterítőt dr. Balassa! Lidi összetett kezekkel könyörgött Jancsinak, hogy az anyakönyvvezetőnél, ne köszönjön liftes kalappal senkinek! És az esküvői ebéd után se! A fiú közölte, hogy ez ügyben interurbán konzultálnia kell előbb az ENSZ főtitkárával, később, többszöri jegyzék, illetve csókváltás után megígérte és közölte, hogy ez az ő nászajándéka. (Ami nem volt igaz, Lidi karórát kapott az ifjú férjtől.) Amikor aztán bevonultak a saját otthonukba, Lidi ott ült Jani ölében, a fiú egy perc szünetben, amikor éppen nem voltak egymásál elfoglalva, igen gondterhelt arcot mutatott. — Mi baj, nagyhercegem? — Egyrészt a légkondicionálásról nem gondoskodtunk, másrészt nem vagyunk eléggé birtokló típusok, mert az ilyenek 'elsősorban szekrényre gondolnak. Nekünk kevés holmink van, de azért annyi igen, hogy egyetlen szekrényre szükség volna. Ezt a feladatot rád szignálom, határidő: holnap. Még volt valami dugpénze, Lidi az ócskapiacon ezért egy ütött-kopott, kicsit bicegő szekrényt vásárolt. Az ifjú férj hazafuvarozta, az orrát fintorgatta: „Ügy sejtem, hogy ez randa. Édes najád, végy egy kis lakkíestéket és fesd be”. Másnap már délután háromkor szabadult Lidi, egy nagy doboz piros festéket és két hatalmas ecsetet cipelt haza. Nekiesett a szekrénynek és befestette. De valami oknál fogva függönyös lett a festés, nem tapadt egyenletesen a bútorra. Háromszor is átfestette, mindig ugyanaz volt az eredmény. Mikor Jani késő este hazaérkezett, pityergő, maszat.os arcú és kezű szirént talált a függönyös rémszekrény előtt: — Nahát, ez egy absztrakt festmény ! Gyönyörű, amit csináltál! Lidi ránézett, nevetni kezdett és egymást átölelve percekig hangosan nevettek a gyönyörű függönyös szekrény előtt. Lassan, bizonytalanul indult meg az öregember Tari Balázs után és amikor egy bérház földszinti lakásában meglátott egy szíjjal átkötött barna bőröndöt, leült a meglepetéstől. — Na, öreg — kacsintott a fiatalember —, megismeri? Moccantott a fejével és a kezét a szívére szorította, mert úgy érezte, kiszakad a helyéről. Tari Balázs kinyitotta a bőröndöt és rámutatott a százaskötegekre. — Itt vannak a papírok. De maga nem emlékezett pontosan. Több ez, mint kétszázötvenezer. Pontosan egy félmillió! Megszámoltam. — Fél... félmillió — tátogott az öregember —, hogy ez itt... félmillió ... ? Annyi hát — mondta vidáman Tari Balázs. — Aikkor ahogy megbeszéltük bátyám, a fele engem illet. A nemjóját! Tudja, hogy már keresés közben is az járt az eszemben, hogy mire köiteném, ha ráakadnék?! Egy házat húzatok fel otthon a faluban. Nem nekem való a pesti élet. Ügy tudom, maga is vidékről jött, megérti hát, ha az ember visszavágyik. Ha nem találom meg a pénzt, akkor se tennék másként, de így sokkal könnyebb lesz. Kezdett magához térni az öregember. Felállt és közelebb lépkedett a bőrönd pénzhez. Felvett egy köteg százast, emelgette, forgatta a kezében, simogatta a pillantásával. — Ez az — mondta —, most már megismerem. — Akkor hát — kezdte újra Tari Balázs —, osszuk széjjel, ahogy megállapodtunk. Egy köteg magának, egy köteg nekem. Itthon az asszony egy óra múlva, jó lenne addig elbo- ronálni a dolgot. — Jó, jó — motyogta az öreg elhomályosuló szemmel tekintve a fiatalemberre, aztán tétován a kezébe nyomta a köteg százast — A fáradságodért... — Mi az? Mit akar? Nem így alkudtunk meg! Az öregember úgy tett, mint aki nem hallja a szavakat. Nehézkesen lehajolt, magához ölelte a bőröndöt és fürgén igyekezett az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset a könyökével és már az udvarról lihegte vissza: — Nem hittem én azt komolyan, hogy megtalálod, azért ígértem a felét. De magad se gondolhatod, hogy az téged illet... hiszen én nyertem ... én ástam el... én szenvedtem érte... A fal mellett téglarakás, építkezéshez odakészítve. Tari Balázs leemelt egy téglát és fejbevágta az öreget. Aztán ütött másodszor és ütött harmadszor is. • Az öregember elejtette a bőröndöt és úgy dőlt rá a széthulló százas kötegekre, mint valamikor otthon a frissen megtömött szalmazsákra. — Nem téglával? hallotta nagyon messziről a kérdést, de felelni már nem tudott rá. Nagy pohár fröccsök pezsegtek sokáig a szeme előtt, míg végül az utolsó aranybuborók is elpattant a sötétben.
