Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

»

»»»» »» »» »»»»»» »» »» »» »» »»

Kertész Péter:

JANI

«««««« «« «« «« «« «« «« ««««««

magával cigarettát és rengeteg mulatságos történetet.

Cigarettaszünetben az alkalmi brigád tagjai körülvették, rátámaszkodtek a lapátokra, halkan toporogtak, hogy ne zavarják a mesélésben Janit.

— Oroszországban • esik a legtöbb hó. Ott még akkor se győznénk a lapátolást, ha nemcsak mi, csórók lapátolnánk. Egyik reggel alig tudtunk kimászni az ablakon, az ajtót eltorlaszolta a hó. A nyulakat meg csak úgy egy kézzel fogdostuk össze, nem bírtak elmenekülni.

Két nap alatt négy műszakot lapátolt végig. A megkeresett pénzen vett könyvet, babát, csokoládét és egy karácsonyfát. A kislányoktól sapkát kapott és Kossuth cigarettát.

—r--------------- amikor vlszI Ünnep után | szajött, a

. ------------------ kézfogásán

er

eztem, hogy lázas. Vigyorgott.

— Ha láttad volna a lányaimat, mennyire örültek!

Éjjel már fuldokolva köhögött, Szájába tömte a párnáját, hogy ne zavarja a többieket. Hívtam az éjszakás nővért.

— Mi a baj, Jani?

— Ez a rohadt gyógyszer ci- gányútra ment!

Január közepéig ki tartott a láza, nem kelhetett fel. A madaraihoz azért, ha nem volt a közeliben nővér, kiszökött, hogy traccsoljon velük egy

keveset.

Tavaszra magára szedett néhány kilót, úgy-ahogy rendbe jött, hazaengedték.--------------------- telt el. Űj| K

ét esztendő I ra a szana----------tóriumban

ta

lálkozunk.

— Mi van veled, Jani?

— Hát nem tudod, komám? — mondanom sem kell, hogy vigyorog, és a (bajuszát mor- zsolgatja —, múlt hónapban megszületett a negyedik lányom!

Hatan voltunk a szobában, a meséi tartották bennünk a lelket. Folyton vigyorgott és a bajuszát morzsolgatta. Főleg a három kislányáról mesélt.

;— Te, Jani, nem is tudsz te fiút csinálni! — ugrattuk snapszli közben.

— Csak várjátok ká a végit — válaszolta mindannyiszor vigyorogva.

Kispest szélién áll a házia. ö maga húzta fel a falakat vályogból és sárból. Reggel a kislányok, ha kitörlik szemükből az álmot, a nyirkos földpadlóra lépnek. Az ablakokat kicsire méretezte, akkor még abban bízott, elér a villany a házig. A postás se

kézbesít szívesen náluk, any- nyira kívül esnek a körzetéből. De mi van ezekben a ritka levelekben? Idézés felülvizsgálatra vagy a lakáshivatal újabb elutasítása.

— A kevés fény csak a

kislányokat éri. Nekünk, az asszonnyal már nem kell semmi. Dolgozunk. Voltam ón

már minden, csak úr nem. Juhásznak volt a legjobb, még legény koromban a háború előtt. Utoljára meg kocsisnak szegődtem, megtanítottam beszélni a lovakat. Nem hiszitek?

En elhisziem.

•----------------- előtt két nap| Karácsony I pal kimenőt-------‘--------- kapott. Havat

la

pátolni jelentkezett. A melegítője alá felvette a szanatóriumi pizsamát, a bakancsát teletömte újságpapírral. Vitt

<<<« «« «« «« «« «« «« «« «««« ««<«««« «« «« «« «««««« v

| ORSOVAI EMIL: 1

V V

1 Csak az önzés ne lenne 1

V V

V w

V y

X Csak az önzés ne lenne, az vakít. s

J Nem látom tőle szükségem határait. Z

$ Nem látom tőle saját arcomat, pedig g

g a más mosolya rajtam nem segit.

$ X

v Csak az önzés ne nézne egyre rám. g

2 Szivem kirajzolódik bordán át, ruhán, g

g olyan vagyok mint egy csupasz röntgenlelet. $

v Gyors lüktetés, tagadni nem lehet. X

V V

V V»

g Csak az önzés ne várna mindenütt. g

$ Átlépném magam. Mint a füst, $

V V

v egész valóm úgy szerteoszlana. g

2 Súlya nein lenne már, csak dallama. í

~ >»»»»»» »» »» »» »» »» »» »» »»»»»»»»»»»» »» »» »» »» »» »»>»» »» »» »» »»»»»»

FONÓHÁZ

Dudás Juló festménye

»»»»»» »» »» »» »» »» »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»» »» »» »»» »» »» »» »» »» »» ^

Kebelbeli barátom majdnem letérdepelt elém, úgy kö- nyörgött: mentsem meg, találjak ki valamit, mert veszély fenyegeti. Napok óta üldözi a felesége: „Fiacskám, akár tetszik, akár nem, de még a napokban veszek neked egy kalapot. Szép szürkét, nyúlszőrt, vagy velúrt, az nekem már teljesen mindegy”.

— No, és! — mondottam —, teljesen igaza van a nejednek. Egy komoly, negyvenéves ember fejére igenis illik a kalap.

Barátom toporzékolit, mint a rossz gyerek:

— Nem kell kalap! Nem akarok kalapot!

Nyugtatóan vállára tettem a kezem, saját kalapomat pedig a fejére húztam, majd a tükör elé vezettem.

— Nézd meg, te nyomorult, ez a kalap ugyan kicsi a te kobakodra, de mégis úgy nézel ki benne, mint egy lord. Valósággal feldob. Pardon: lehúz. Tíz évet húz le az életkorodból. Becsszóra mondom, hogy a tisztességes nők is megfordulnának utánad az utcán.

—. Értsd meg! — kiáltotta ingerülten a barátom —, elveimbe ütközik a kalapviselet. Megfogadtam, hogy süly«« «« «« «««««« ««

Simon Lajos:

KALAPOM,

KALAPOM...

»» »» »» »» »» »» »»

lyedjek el, ha még egyszer kalapot teszek a fejemre. Ennek van már vagy öt éve. Facér legény voltam. Azokban az időkben ott ebédeltem, ott vacsoráztam, ahol éppen utolért a levesnóta. Azon az estén, amikor a • fogadalmat tettem, egyik kocsmában falatoztam a rántott halat. Már éppen a sör utolját kortyolgattam, fizetni akartam, amikor az egyébként csöndes, családias kiskocsmában vad lárma ütötte meg a fülemet. Egy szemmel láthatóan is tökrészeg, tagbaszakadt pasas hadonászott és rikácsolt az étterem közepén:

— Hol a kalapom? Hol a szép, szürke kalapom?!

Itt-ott kitört a röhögés, micsaládias kisvendéglő pillanatok alatt csatatérre emlékeztetett. Végül egy fiatal pincér próbálta megmenteni a helyzetet. A fogashoz ugrott, s találomra leemelt onnan egy szürke kalapot, s azt a tagbaszakadt fejebúbjára nyomta. Ö ettől megenyhült, dülöngélné megindult az ajtó felé, de a küszöbről még visszakiáltotta:

— Csibészek! Csak visszaadtátok a szürke kalapomat!

Az üzletvezető — aki irtózott a botránytól — megdicsérte az ötletes pincért, aztán elnézést kért tőlünk, majd kérte, hogy az a vendég, akinek hiányzik a kalapja, jelentkezzék az irodában, természetesen megfizetik a kárát. Ezzel vége lett volna a botránynak. Ám, nem sokkal később megjelent a küszöbön a magyar kalapos magyar. Kezében tartotta a szürke kalapot. Éppen az én kalapomat. Végignézett rajtunk, és szinte józan hangon így szólt:

— Ez nem az enyém. Kié ez a kalap?

Örömmel felugrottam és a

magyar emberhez rohantam. Erre ő szétvetette a lábát, arca kivörösödött és ismét üvöltött:

c«< «« «« «« «««««««« «««««««« «« «« «« «« «« ««««««<«<««««««»»»»»»» »» »» «« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««'

lefelé. Töprengve persze. Hát megint lányom lett. No, nem baj. Most negyvenhét éves vagyok, hatvanhét leszek, mire betölti a huszadikat. Ha megérem. De lehet, hogy meg se . érem. Egy lány mégis hamarabb felnő. Férjhez is mehet, ha úgy jön sorja...

Ilyenek jártak a fejemben a húszperces gyerekről. Aki közben ugyan már huszonöt perces lett, ha nem harminc ... Órámra néztem. Igen, lehet, hogy épp most tölti be a félórát.

Nevetnem kellett. És én már azon gondolkozom, hogy megy majd férjhez!

Másnap nyoma se volt rajta a lila foltoknak. De ettől se lett sokkal csinosabb. Hasonlítgattam a többi gyerekhez, meg tudnám-e különböztetni tőlük. Ha egy másikat nyomnának a kezembe, elfogadnám-e? Anyja ugyanis a kórházba való bejövetele előtt megint elmesélte a régi történetet — gyerekeink nagy örömére —, hogy a Magdust majdnem elcserélte.

Nem ő tehetett róla. Készült haza a kórházból, s vitte be a holmit, pólyát, miegymást a csecsemőszobába, mert mondták neki, hogy kivételesen ott öltöztetheti át a kicsit. Kis Magdusnak előzőleg leesett valahogy a csuklójáról a szokásos vászonszalag, de minden ágy végére oda volt írva a benne fekvő gyerek neve. így csak a Varga Mária Magdolna feliratot kellett keresni. Az ügyeletes ápolónő könnyen megtalálta. Kapta ki a gyereket, s már adta is oda az anyjának, bár az egy kicsit furcsállta, hogy nem sárgább. Bent a szobában úgy vette észre, hogy még nemigen múlik el a szülés utáni sárgasága. De gondolta, tán a világítás teszi. Hámozta ki a nyűtt kórházi hacuká- ból, akkor meg az nem tetszett neki, hogy ilyen sovány. Ennyit fogyott volna? Mindegy, majd visszahizza! Arról már volt elég tapasztalata,

hogy szülés után eleinte mindig fogynak a gyerekek.

Huzza ra a kisinget, akkor veszi észre, hogy a csuklóján szalag van. Mégis tettek rá másik szalagot? A rékli ujjába is bebújtatta a két vékony karját, majd jöhet a pelenka, gumipelenka, pólya, minden. Már egészen bepó- lyálta, még a főkötőt is ráadta, csak az arca látszott ki, amikor gyanút fogott. Eddig, ha a kelleténél kevésbé sárgának is, ha soványnak is, de a sajátjának érezte a kicsit. Most viszont mintha egy idegen arc nézett volna rá a pólyából. Megfogta a gyerek kezét, s feljebb húzta a rékli ujját, hogy megnézze a vegytintával rótt, csupa nagybetűs feliratot a csuklóját övező szalagon. Majd leült. HÍTES ZSUZSANNA. És ő majdnem elvitte haza!

— Ez nem az én lányom — mutatta az ápolónőnek. Az is megijedt. — Csak nem? — Nézték a Zsuzsiira ágyát: abban is feküdt egy csecsemő. A csuklóján nem vollt szalag. Akkor ez csak a kis Magdus lehet. Anyja jól megvizslatta azért, nehogy megint tévedjen. De ez épp olyan sárga volt, amilyennek lennie kellett, épp olyan húsos, s az arca is nagyorrú Vargát mutatott. Biztonság okáért az ápolónő végignézte valamennyi gyereket: mindegyiknek ott volt a szalag a csuklóján. A feliratokat már nem olvasta el, minek? Zsuzsika egy-kettőre visszakerült a kórházi ruhákba, majd az ágyába, aztán jöhetett a Magdus öltöztetése, pályázása. Csak én nem értettem odakint, miért tart mindez ennyi ideig ...

Nagyon valószínű, hogy én a Zsuzsikát is elfogadtam volna a saját lányorryiak. Nem jöttem volna rá soha, hogy ez nem lehet Magdus. Addig is gyanakvással hallgattam, ha az ismerősök az újszülötteket apjukhoz, anyjukhoz hasonlítgatták, de azóta méginkább azt hiszem, hogy ennek kevés értelme van. Egy

ilyen kicsiről egyszerű ránézéssel csak azt lehet vitathatatlanul megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. Nem hiába veszett össze a Salamon király korabeli két zsidó anya se, hogy melyiküké az életben maradt gyerek? Szerintem mind a kettő joggal hitte, hogy^ az övé. A salamoni ítélet se azon alapult, hogy melyik ismerte fel a kicsiben a magáét, csak azon: melyik volt gyöngébb szívű, érzékenyebb lelkű. S az meg is érdemelte, hogy övé legyen az élő csecsemő, aki immár nemcsak az éjszakai agyonnyomást tiszta meg, hanem a királyi parancsra történő kettévágatást is.

Egy ismerősünk mégis fején találta a szöget. Félig legalábbis. Harmadik fiamra, KiSdombira mondta naivan: „Felül az anyjára hasonlít, alul az apjára”. Ö nyilván az arcára értette, de mi másképp értelmeztük, s azóta is nevetünk rajta.

Apámnak is volt egy találó mondása, régesrégen, ötesztendős korában. Akkor született meg a kis- öccse. Odaengedték a bölcsőjéhez, hogy ő is lássa. Nézte a nyakig be- pólyált csecsemőt, de nem szólt egy szót se.

— Na, hogy tetszik? — kérdezte a dadus. — Ugye szép?

— Szééép — felelte vonatottan. — Csak a feje csúnya.

— Te kis csúnyaság! — mondtam én is gyakran az enyémeknek, életük első hónapjaiban. Sokszor anyjuk fülehallatára, de ő ezt persze, csak játéknak vette. Hisz a vak is látta — őszerinte —, hogyan lesznek napról napra pofásabbak, formásab- bak, gyönyörűbbek.

Szó ami SZÓ: ahhoz képest} hogy milyen csúnyácskának születtek, csakugyan csinosodni látszottak. Még az én szigorú szememben is. Bár tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam: tekintve, hogy az én gyerekeim, ennek a csinosodásnak is vannak korlátái.

(Részlet az író készülő könyvéből, a Kölyökkóstolgatőból)

v

re a tagbaszakadt felrúgta az előtte lévő asztalt a négy székkel együtt, majd így mennydörgőit a jelenlévők felé:

— Csibész banda! Ellopják a magyar ember magyar kalapját! Ezt a magyar kalapot az édesanyám vette nekem a Jézuska születésnapjára.

Néhány száj mosolyra húzódott, mire a magyar kalapost elöntötte az epe, tört, zúzott, s ököllel támadt boldog- ra-boldogtalanra. A kedves,

— Te csibész! Elcserélted a kalapomat?! Át akarod verni a magyar embert?

Kalapomat a fejembe csapta, aztán a fülemre húzta, azután ütött, ütött és ütött. Néhány szenzációs rúgással is értésemre adta, hogy az én magyar kalapom nem azonos az ő magyar kalapjával. Pedig az enyémet is az édesanyám vette, mert mint mondottam, akkor még nem voltam nejezett.

»»»»»»»»»»»» »» »» »» »» »» »» > »» »» »» »» »» »»»»»» >2

FAZEKAS LAJOS:

Csillagra néző

Mélyenalvó fáradtak ágya az éj, csillagra néző lélek-magánya, mikor esőcseppnél nehezebb csend ül az ablak előtti fákra.

— Hányszor törték nyugalmam ablakát! S nem hajigáltam öklöm az égre, ujjaim pengéit se nyújtottam barbár dühvei, magam védelmére. —

Villanásokra tört csillag. Emlék: követ omlasztó gyújtogatások.

— Nem költözhet csak emlékeibe az, ki égő otthonokat látott! —

S ők, akikkel bimbószájú gyermek pihen most szerelmük ágya mellett, megkeseredett mesék igazát szövik álmukban: a történelmet.

Sóhajtó zajt küld valahonnan egy gép szüntelen; a rendező ember,

— ki számba veszi sorsát, dolgait, — hírt ad nekem e gép-üzenettel:

a munka örök. S amig hallgatom,

mozdul óriás gépdaru váza.------Beidegződés: hajnali trapp — ki a fény alá, ki a sokaságba.

»» »»»»»» »» »» »» »» »» »» »» »»»>» »» »» »» »» »» »» »»-2

l

l

■-------------------- a vizit előtt

| Reggeieu^nt | Jani be_

szélgetett a madarakkal. Csupa olyasmit csinált, amit bárki, könnyen tudna utánozni, de szinte bizonyos, hogy nem vennék komolyan a madarak.

Főleg vajjal etette őket, de gyakran szerzett szalonnát is. Százával jöttek a kosztos cinkék az erdő minden zugából.

— Olyan kicsik madárnak, mint én embernek — mondogatta. Azzal levett az etetőről egy darabka meggémbe- redett vajat, felmelegítette a radiátoron, és újra visszaadta a kicsiknek. Közben beszélgetett velük.

— A fogságban még a cipőm talpát is megettem volna, ha nem lopják el alólam. De én csak röhögtem, legfeljebb megfagyok. Kíváncsi voltam a túlvilágra, gyerekkoromban annyi marhaságot összebeszéltek róla a papok. Aztán fordult a sorsom rúd- ja. Volt egy fogolytársam, civilben valamiféle drogista lehetett, nagy darab, ronda húsú ember, csak az isten a megmondhatója, miért nem ga- tyáspdott le velünk együtt. Ö volt a mi nyomorúságunkban a cifra. A konyhán segédkezett, kajától bűziött annak még a szalmazsákja is. A pofájában meg állandóan ott fityegett a cigaretta. Utáltuk naphosszat. Azt hiszitek, ón beszéltem rá, hogy a kezembe nyomja azt a húskonzervet? Beszélte a rosseb, odaadta magától. Nem kérdeztem semmit, belapátoltam. Ajándék lónak ne nézd a fogát, tartja a közmondás, nem is néztem. Egyszer aztán kiszólt a vigyo- ra mögül. Azt mondta, hajlandó továbbra is támogatni élelmiszerrel, ha egy kicsit kedvesebb lesznek hozzá. Olyan nagynak még nem láttátok a szememet, akkorát bámultam! Már esett is nekem a sonkáival, alig bírtam félreugrani!

— Na, mit szóltak hozzá? — A cinkék "hasukat fogták a nevetéstől, egy feketerigó meglepetésében belehuppant a hóba.---------------------- alig külön| Kórtörténete | bözik az- az enyémtől. Janinak is a jobb tüdeje

be

teg. A műtétet sikerült megúsznia, de újra és újra ösz- szefutunk a szanatóriumban. Megismerkedésünk után csaknem egy esztendeig ágyszomszédok voltunk.