Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-24 / 301. szám
»» »» »» »» »» »» »» »» »» »» »» »» Örvös Lajosr TÉLI MESE VN»»»»»»> »» »» »» »» »» »» »» »» >» »» »» »» »» »» >»> »» # V 5 V A 1 HÉRA ZOLTÁN: | v $ Ágyam a szakadéknál g Jössz, majd jössz — g » ágyam a szakadéknál. £ $ Gyere lekaszált lócsapáson. £ v Jobbról az ugar, balról a kutak, Ä borúban varjak, derűben seregélyek — £ 2 ott lassíts, ott kanyarodj. £ $ Ä $ Látod majd — kaprok, £ $ karmolt árnyékok, vadászó karmok. £ | Macskák játszanak tigrist, £ $ ölik a kóbor időt. £ $ Ahol lapulnak, ahol kúsznak, $ v másodszor ott kanyarodj. S És jöhetsz amarról. A folyó fái havaznak. A pilléktől jobbra, s aztán már egyenest. Ahol a rezeda inog, ahol ásít a farkastorok, ott állj meg, ott kopogj. Vagy gyere magasból. Balról a zápor, jobbról az ég, lent az öntözött gyikok — Halálos, ott érkezz, ott láss, oda rogyj. V »»»»»» »» »» »» »» »» »» »» »>> »»>»» »» »» »» »» » FATÖRZS Andorai Mária rajza | *.<«««/<«««««««««««<««««««««««««««««<«««««< v'l az erdetes arcú fiatal technikuslánnyal, kinek csúnya arcán niost afféle földöntúli mosoly játszott, mint amikor belső tűz fut valakit, mint amikor boldog. Fekete, kötött szoknyája fö- lőtt megfeszült sárga blúza, melyen fekete csík futott derékban és a nyak körül. A tanár épp e boldogság ellentétét mutatta. Szürke öltönye tisztes szegénységről árulkodott. A sok suvikszolás sem tudta megakadályozni, hogy meg ne repedezzen cipőjén a bőr, ,es ,u^e *s> melyet maga mosott, valahogy olyan szomorúan festett. Pedig tiszta volt, de mégis viseltes. gyerekkorából ismerte. Mikor még a községi iskolát igazgatta édesapja, és Eszti anyja bejárónő volt náluk A kislánykát is mindig magával hozta, ugyan hova vihette volna máshova. És ők együtt játszottak hátul, a kertben. Azóta sok-sok év telt el. Józsa szülei már nyugovóra tértek, s jómaga egy közeli házban lakott albérletben, özvegy Vízi Józsefnénél. Viziné lánya pedig jogász volt. Kicsit éles nyelvű, szaraz teremtés. De a szárazság mögött afféle titkos vagy élt a jómód, az utazások és még a férfiak iránt is, s tálán ezt a vágyat leplezte száraz, kicsit érdes hangjával. Amúgy nem volt értéktelen teremtés. Kár, hogy a nő úgy elveszett _ benne,__s afféle fejlődő egzisztenciává alakult át. i A jogásznő kezdetben Istvánra gondolt, erre a magas, sovány, elég helyes fiúra, hogy majd hozzá köti a sorsát. De ahogy telt_az idő, és Józsa István nem mutatott semmiféle . előrehaladást, legalábbis az egyre feljebb tekintgető, egyre • finomabban öltözködő jogásznő mellett, mert külseje olyan , jeltelen maradt, talán még vágyai sem voltak a sétán kívül, ; minden szabad idejében ott kószált a fás Duna—parton, hát ! az ő kedve is lassan elment tőle. • Anyja, özvegy Vizi Józsefné még csak szította benne ezt az érzést. Sehogy sem tudta elviselni, hogy nagyreményű lányát egy ilyen élhetetlen, kopott kis tanár ragadja el, és ő lakjon majd' egyszer mint házigazda az újrapingált, zöld ke- . rítésas házban. J ózsa érezte, kifelé áll a rúd ja, más szállás után kell néz- . nie. De úgy megcsömörlött már az albérlettől, hogy minden fölös pénzét félrerakta, s akkor még különórákat is vállalt, hogy összekuporgasson annyit, amennyi elegendő volna egy szerény kis házrészre. ' Ezért nem költötte öltözetre a keresetét. Azt még így is ' látnia kellett, hogy a házrészhez szükséges pénzt nem képes előteremteni. Pedig özvegy Vizi Józsefné már az ő fala mögé helyezte el a rádiót, és úgy bömböltette, hogy a szerencsétlen ' tanárnak be kellett dugnia a fülét, ha egy könyv fölé hajolt És általában előadásokat hallgatott a jóasszony, melyek egyáltalán nem érdekeitek, de szemlátomást boldogította a tudat, ' hogy lehetetlenné teszi a kopott, cingár Józsa István életét. A tanár úrét, ahogy gúnyosan hívta. A férfi csak nézte, nézte Esztit, akár valami új felfede- ; zést, amit senki nem ismer még, ő pillantotta meg először. És ő döbbent rá ritka értékére. Nem is pompás alakját nézte, ' amint elúszik székével ott a jégtáblák előtt, hanem azt a csunyus arcot, amely most átfényesedett az örömtől. — Úgy irigylem magát! — tört ki egyszer belőle. 1 — Irigyel? Engem? — csodálkozott a lány. — Egyedül élek, magam dolgozom magamra, nincs senkim, igaz, nem is vágyok senkire... — De miért? — Nem tudom. Talán mert a férfiak mind csak egyet akarnák, talán mert olyan nagyképűek. Mert olyan nagy hangon szeretnek beszélni, és mert úgy válogatnak... ételben, nőkben... És én nem is vagyok szép! A férfi eltűnődve nézte. — Pedig az előbb, ahogy néztem magát, noha régóta ismerem már, valami nagyon megtetszett magában. Talán az a mosoly az arcán vagy az egészsége, vagy a tisztasága, nem is tudom. Jó ideje nem láttuk egymást, de mintha csak most vettem volna észre. Az ápoltságát, a finom öltözetét, azt, hogy mennyire ad magára és mennyire nem ad másokra. Amikor beléptem az étterembe, akkor is a fákat nézte meg a jégtáblákat. Ügyet sem vetett senkire. Pedig lesték magát a pillantások. És a technikusi fizetéséből tett félre annyit, ahogy az elején mesélte, hogy Viziékkel szemben, abban a szép társas- házban egy fedett eikélyes kis lakásra is befizetett. Képtelen vagyok megérteni, hogy tudott ennyi pénzt megtakarítani. Erre csak egy nő lehet képes. Az se mindegyik. T ágra nyílt szemmel hallgatta a lány. — De miért irigyel? A férfi kicsit zavarba jött. Ezt jól látta Eszti is. A szél kint végigsüvített a csupasz fákon, a tanár izgatottan végigsimított homlokán. Mintha fátyol lebegett volna a világon. Hol világosabb, és ilyenkor kiderült kicsit, hol meg sötétebb, és elsötétedett tőle a. levegő. De Eszti vastag szája és barnálló lába még csak jobban tüzelt. Mert lámpa nem égett, hiszen nappal volt, és a lány ajka és lába világított. — Kér még egy feketét, Eszti? Én innék egyet. — Jó, kérjen nekem is! — egyezett bele a másik. És most pupillája is csillogni kezdett, és ez a csillogás vonzóvá tette arcát. — Szóval, miért irigyel? Mondja meg őszintén! A férfi nagyot nyelt. — Hát megmondom. Azért az egyszobás, komfortos lakásért ott Viziékkel szemben, ahol minden egyes nap szenvedés nekem. Azért az önállóságért, amely körülveszi majd. Tudom, nem mindig jó egyedül, de mégis, ezerszer jobb, mint gúnyos, lenéző pillantások közt élni. Ha kilép majd a szobájából és belép a konyhájába, nem hallja egy sipító asszonyság hangját: „Pardon!” Pedig hozzá sem ért, csak ő így jelzi, hogy bocsánatot kér, mert saját lakásában jelenlétével zavarja az albérlőjét. És amikor kilép a konyhából az albérlő, a jóasszony akkor is elsipitja magát: „Pardon!” Ezt az egyetlen idegen szót, amit ismer, ezt használja velem szemben, mint valami ostort. Jókat csapdos vele a hátamra, az arcomra, a lábamra. „Pardon! Pardon!” És olyan boldog tőle. Ügy tetszik neki ez a játék. Mert ő játszik. Én meg szén- vedek K ihozták a feketét, és Józsa cigarettára gyújtott. Eszti csak nézte nagy szemekkel, és minden szavát magába itta. De nem úgy öntudatlanul, hanem épp ellenkezőleg. Eszti különben is nagyon tudatos volt. Minden szavát mérlegelte, és arcvonásából is ítélt. De nem úgy, mint az orvos, amikor vizsgál valakit. Hanem csak mint egy magányos lány, aki megtanulta ezt is. — Sajnálom magát, Pista. Ha tudnék, hát segítenék is. De nem vihetem az egyetlen szobámba albérlőnek... A tanár arca lemondást árult el. — Tudom, Eszti. Tudom, hogy szeret. Gyerekkori pajtások voltunk. — Honnan tudja, hogy szeretem? — Hát nem úgy értem... Csak ahogy jó pajtások szeretik egymást. Persze hogy nem vehet magához albérlőnek. Mit szólnának az emberek? Pedig?... A lány kortyolt a feketéből. _ Pedig? — kérdezte halkan. — E rről nem ildomos beszélni. Eszti felhúzta szemöldökét. — Mi az, hogy nem ildomos? Hát nem vagyunk pajtások? A férfi tehetetlen mozdulatot tett a kezével. >« w<«« «« «« «« «« «« «««««««« «« «« «« «« «« « «« «« «« «« «« «« «« «« «««<*«««« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««««« Az anyaknak jó. ők néhány óra múltán már kezükbe is foghatják, karjukra is fektethetik a kicsit, hogy megkínálják duzzadó mellükkel, melyben a szülés után mindjárt gyűlni kezd az édes anyatej. Az apák egyelőre arra vannak ítélve, hogy csak egy üvegablakon, élet túlsó végén, már a halál partján. Szerintem csakugyan ilyenek — vagy legalább ilyesfélék — lesznek akik magas kort érnek meg. Az élet utálja ebben is visszakanyarodik az elejéhez. «« «« «« «« «««« «« ««<««<«««««»»»»»»»» »» »» »» »»»»»» »» »» Varga Domonkos: A KISDED (Apai vallomás) »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»«««««««««««<<«««««««««««« vagy egy üvegfalon át vehessék szemügyre sarjadékukat, hogy vajon kire ütött. Apjára vagy anyjára? Hét gyermekem közül hatot én is így pillantottam meg: egy-egy ápolónő halászta ki a csecsemőszoba sok kis ágyának valmelyikéből, s mutatta meg ben-tről, az üveg mögül, hogy „ez az”! Nem voltam elragadtatva tőlük. Egyik csúnyább volt, mint a másik. Igaz, ahogy végignéztem a kiságyakon, a többi gyerek se látszott szebbnek. Akik sírtak, azoknak még el is torzult az arca, de a szépen hallgatók se nagyon dicsekedhettek. Csak néztem, milyen öreges az áb- rázatuk. Nincs rajta még semmi a néhány hónapos csecsemők, egy-két éves kisgyerekek ártatlan bájából. Azokat lehetetlen fogatlan vénség- nek, ráncos aggastyánnak elképzelni. Ezeket minden további nélkül. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy az ember ugyanazt az arcot hetvennyolcvan évesen lássa, valahol az De azért jó érzés volt látnom: az én gyerekem. Apa lettem. Megint apa lettem. A hetediket aztán sikerült mindjárt a szülőszoba ajtajában meglesnem. Anyjával együtt hozták kifelé. Az fáradtan, de boldogan mosolygott: ezt is megérte, hogy egyszer itt vagyok. Mindig erre vágyott, hogy közös erővel szüljünk, hogy amíg vajúdik, érezhesse testi-lelki közelségemet, s ne kelljen arra gondolnia: napi dolgaim után futok, s talán nem is törődöm vele... Megitattam egy kis narancslével, s közben a gyereket nézegettem. Hát’ lány lett, megint lány, holott már ő volt a harmadik, akit Tomi- Bábinak becéztünk, amíg az anyja hasában kucorgott (mint jövendő Tamás-Balázst). Nem volt rajta persze, semmi lányos. Ezzel a képpel, ezzel a jól fejlett orral fiúnak is születhetett volna. Mérges voltam egy kicsit, de igyekeztem nem mutatni. — Ugye szép? — kérdezte az anyja, ahogy eddig is minden gyerekéről elkérdezte. * — Érdekes,, hogy milyen lila — tértem ki az egyenes válasz elől. — Az nem számít! — szólt közbe az ápolónő. — Az semmit sem számít. Eddig csakugyan úgy tudtam, hogy a gyerekek vörösen jönnek a világra. Vörösen és ráncosán. Ráncok nemigen látszottak Julia- Mártán, a fején legalábbis nem. Vörösnek már inkább volt mondható, de akkora lila foltokkal, hogy az én szemem szinte csali azokat látta. — Ugye szép? — kérdezte megint az anyja. — Én azt hiszem, hogy ilyen szépet még nem szültem! — Nagyon szép — hagytam rá. — Újszülöttnek igazán nagyon szép. Elértette, hogy ez mit jelent. — Mit akarsz? Még húsz perce sincs, hogy megszültem! Ettől csakugyan meghatódtam. Ez a kis lilaság alig húsz perce él önálló emberként. Nekünk mi az a húsz perc? Semmi. De neki: egész eddigi élete. — Na, menjetek! — mondtam, mert láttam, hogy a tolókocsi végén várakozó fehérköpenyes fiatalember már türelmetlen. — Még megcsaphatja itt valami huzat. Döglesztő júliusi meleg volt. Bár jött volna valahonnan egy kis légáramlat! De egy húszperces gyerekről csakugyan el tudtam gondolni, hogy lehetne jobb helyen is, mint ez a hosszú kórházi folyosó. — Hát szervusz! — mondta az anyja megadóan. — Szervusz! Akkor holnap jövök. — Gyere, gyere! Csak a hajára mertem egy csókot lehelni, meg ne fertőzzem valahogy, aztán a fiatalember már tolta is el. A kicsit az ápolónő vitte a karjában. Annak még egy puszit se adhattam. Mikor a folyosó kanyarulatában eltűntek, a közeli lépcsőn indultam * E szti az úszó jégtáblákat nézte s a ködbe vesző túlsó partot. De az étteremnek oly nagyra szabták ablakát, hogy úgy tűnt, mintha a szabadban ültek volna. Olykor meg úgy látta Józsa István tanár úr, aki a szomszéd kisváros egyik iskolájában tanította a természet titkaira a gyerekeket, hogy a jégtáblák állnak, és az étterem úszik el velük. Esztivel, ezzel — Igen, de mégis felnőttünk mái-. Ismerjük az életet. És szorongatott helyzetben vagyok, mert el kell hagynom az albérletemet, új szállást kell keresnem, maga pedig most költözik be az új, szép lakásába... — Nem értem magát! — fakadt ki a lány. — Illetve azt veszem ki a szavaiból, hogy én milyen szerencsés vagyok, milyen irigylésre méltó, és maga muyen szerencsetlen körülmények kozott él. I stván arcán kesernyés mosoly "Jelent meg. — Nem, Eszti, nem erről van szó. Örülök a szerencséjének, de milyen szerencséről beszélünk? Hiszen maga össze- kuporgatta ennek a lakásnak az árát, sok mindent megvont magától, nem jár szórakozni, és erre nem mindenki képes. Kétségbeesett képet vágott most a férfi. Eszti meg előrehajolt, és tenyerébe szorította gyerekkori pajtása kezét. De ez már egy fiatal nő keze volt, amely a fiatal férfiére simult. És mert most sötét fátyol borult a világra, újra csak a szája meg barna lába világított. — Tessék abbahagyni ezt a nyafogást! Beszéljen úgy, ahogy férfihez illik. Beszéljen őszintén! Józsa István torka összeszorult, érezte, hogy beszélnie kell. El kell mondania, amit érez. És ez olyan kényelmetlen néha, olyan furcsa. — Hát jó, beszélni fogok, Eszti, de csak azért, mert maga kért rá. És felejtse el tüstént!... Amikor beléptem az étterembe, és megpillantottam magát, valahogy úgy tűnt, mintha először láttam volna. Olyan finoman öltözve, olyan egyedül, olyan zárt arckifejezéssel ült itt. És valami féktelen boldogsággal töltött el az a tudat, hogy valahonnét mégis ismerem magát, valahonnét a gyerekkorból. Talán csak úgy ösztönösen futott át bennem, hogy milyen jó lenne élni magával! Ha elkészíthetném magának a reggelit, ha segíthetnék a takarításban, ha megcsókolhatnám néha a száját, amely olyan elérhetetlennek tűnik... Eh, bolondokat beszélek! Látja, milyen bolondokat mondok? És épp amikor új albérletet kell keresnem, maga pedig beköltözik Vizinével szemben abba a társasházba, a saját otthonába... A lany különös mosollyal nyitotta szóra a száját, és egész halkan mondta: — Hát miért nem vesz feleségül? Akkor hozzám költözhetne, A reggelit, persze, nem kéne elkészítenie, de takarításban segíthet, és meg is csókolhat néha... Mennyi a megtakarított pénze? — Huszonkilencezer — nyögte bambán a férfi. — Fel kell frissítenie belőle a ruhatárát — folytatta Eszti —, új ruhára, cipőre, kabátra van szüksége. S akkor még egy kis íróasztal is elférne a szobában, ahol dolgozhatna. — Egy íróasztal!... — suttogta a férfi. — Egy íróasztal... — súgta vissza a lány, és felemelkedett a székről. — Egy íróasztal..: — dúdolta Józsa István. — Egy íróasztal... — énekelte alig hallhatóan Eszti, s egy könnyed mozdulattal magára kapta a kabátot, és kdlib- bent az étteremből — Egy íróasztal... — sírt fel a tanár hangja, pedig azt szerette volna kiáltani, „Hova megy?”, de nem jött ki más szó a száján, csak mindig az „íróasztal..az „íróasztal.. és már rohant is a lány után. Az meg le, a vízpartra s nagy szökkenésekkel előre. Józsa a nyomában. Mikor már-már elérte, Eszti átugrott a víz szélén úszó jégtáblára, mikor pedig István is átlépett cingár lábaival, akkor a lány visszaröppent a partra... Harsány hangokra riadt fel. Vizinénél kiabálni kezdett a rádió. Vadul, bömbölve. Ö ott ült a karosp-éfeben, ahol még délután elszunyókált. Rettenetes csalódást érzett. Álmodtam volna? Nem, az lehetetlen! Hiszen Eszti van, létezik, mindig olyan égő szemmel nézett rám. Vajon miért nézett rám mindig olyan égő szemmel? Igaz, nem vesz öröklakást, a régi kis viskójukban lakik, de' az is milyen tiszta! És Eszti is milyen tiszta! fis milyen egyedül él! Megkeresem Esztit. Gyerekkori pajtásom volt. „Pardon!” kiáltotta az üres előszobába, ahogy kirohant az ajtón. '-pii milyen pompás alakja van! lihegte a hóban. Majd vili. szék neki diót meg mákot, hogy süssön az ünnepekre. Milyen szomorú lenne egyedül a karácsonya! Milyen kietlen!
