Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

Sándor Béla o SÄNDOR BÉLA nyugdí­jas, de dolgozik. Műszakii elő­adó Gödöllőn, a Mezőgazda- sági Gépkísérleti Intézetben. Korábban a domonyi általános iskola igazgatója volt. — 1944 telén Budán laktam családommal, négy gyerekkel a Krisztina városban. Kará­csony délutánján lementem a pincébe gyűjtést aprítani, hogy legalább melegünk le­gyen. Odaleratről, a kisabla- kon át láttam, hogy öt gép egy felforduló után rárepül a házra. Láttam a bombákat is, amint parányi fekete pontok­ként elválnak a gép hasától. Lefeküdtem a fal mellé a földre. Nem a bombáktól fél­tem, hanem a repülő orrába épített géppuskától. Remegett minden, a szaggató, fájdalmas csattanások mindent betöl­tötték. Csak a feleségem és a négy gyéréit járt az eszemben. Fel akartam ugrani, s már- már rászántam magam, ami­kor öklömnyi szilánk csapott be a kopott kis pinceablakon, jókorát harapva a fal szélé­ből. Ezzel be is fejeződött minden, hirtelen csend lett. Felkeltem a földről, leporol­tam a kabátomat. A ház tete­je nem volit meg, a család a romok alá került, de éltek. Ez volt akkor nekem a karácso­nyi ajándék. Ezt a karácsonyt minden évben felidézzük a fa körül. Egyetlen részlete sem mosódott emlékké, olyankor minden lépésiemet a lábamban érzem, amelyet megtettem a pincéből feljövet. A gyerekko­ri karácsonyokra nem nagyon emlékszem. Eljártunk énekel­ni, nagy hó volt... Kosiier Annamária Három nemzedék emlékezik — Az ember érzelmei min­dig azt tartják a legszebbnek, ami rögtön a rossz után kö­vetkezik. a leggyönyörűbb az első szabad karácsony volt, pedig semmink nem volt. Ágyunk se. Alkalmi áron mégis egy zongorát vettem az­zal alapoztuk meg a berende­zést. Nálunk mindenki szere­ti a zenét, jól is zongorázunk. Most valamennyien otthon le­szünk együtt, úgy ünnepelünk. © ROSNER ANNAMÁRIA tá­jékoztatási ügyintéző a száz­halombattai Dunai Kőolaj­ipari Vállalatnál 1970-ben ke­rült az üzembe. Huszonhárom esztendős. — Első általánosba jár­tam ... Az a karácsony, ame­lyikre vissza tudok emlékez­ni. A korábbiakról egyetlen mozzanat sem maradt meg bennem. Erre azért ejnlékszeim, mert akkor jöttem rá, hogy az ünnepen valójában az embe­rek ajándékozzák meg egy­mást. Helyesebben ezt csak következtettem, miután kí­váncsian belestem a titokza­tos szobába és láttam, hogy az édesapám benyúl a fenyőfa ágai közé és megrázza a csen­gettyűt Mindemnek számomra Lagzi Éva persze ma már nincs jelentő­sége. A karácsony semmi mást nem jelent mint hogy a család együtt van, boldogok vagyunk és kölcsönösen megajándékozzuk egymást. Ezen a napon mindenki meg­békél és talán ez a legfon­tosabb ... Ott belül van a ka­rácsony. A karácsonyokról ed­dig semmilyen rossz emlékeim nincsen, © LAGZI ÉVA kedves, okos lány. 1961-ben született. Ti­zenkét esztendős. Erdőkerte&i. Sokat szaval a klubkönyvtár­ban, szereti a verseket. — Szinte minden karácso­nyom egyforma. Az első kará­csony, amelyikre vissza tudok emlékezni, három esztendős koromban volt Talán azért nem felejtettem el, mert ak­kor sok-sok ajándékot kap­tam, azt se tudtam melyikért nyúljak először. De az igazi örömöt talán nem is az aján­dékok szerzik, hanem a család. Az, hogy mindenki, a szüleim, a három testvérem és ke- resztanyámék is ott vannak. Nekem karácsonykor van a névnapom és akkor kezdődik a szünidő is. Mindez persze nagy öröm, de biztosan van­nak gyerekek, akik jobban meg tudják fogalmazni miért boldog a Karácsony. Nemrégen néztem egy filmet a televízió­ban, a Budapesti tavaszt. Ab­ban láttam a háborús kará­csonyt. Majdnem sírtam. Fehér Béla *« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««« «« «« «« «« «« «« «« «« «« ««<««<««««««««««««« «', Annyit várhat, 1 amennyit ad j V V'» »»»»»» »» »» »» »» »» »» »»»» «««« «« «« «« «« «« ««««««««<íí A kereskedő karácsonya Meghosszabbított nyitva tartási idő, pult mögött töl­tött két vasárnap, nagyobb fáradtság — ez a kereskedő­karácsony. Ezres tételeket blokkolnak, megsimogatnak egy-egy szép darabot, és míg az áru tulajdonságait sorol­ják, magukban osztanak-szo- roznak: vajon nekik milyen lesz az ünnep estéje? Ajándék szabadnapok Kiss János, a tápiószelei ÁBC-áruház üzletvezetője még legényember, szüleinél lakik. Amikor megkérdem, mit vár az övéitől, mit vesz nekik, mi lesz az ünnepi program — meglepődik. — Még nem értem rá ezen gondolkozni. Tizenhatan va­gyunk a boltban, s csak hár­man férfiak. Egész nap cipe- kedünk, töltjük a polcokat. Apró tételekből nehezen jön Össze a havi egymillió-négy­százezer forintos forgalom. — Anyáméknak, testvé­reimnek, gondolom, viszek majd italt, édességet és ők sem feledkeznek meg ró­lam. Magamnak akkor ve­szek valamit, ha szükségem van rá. A napokban vásárol­tam két ingpulóvert, majd azzal „meglepem” magam. — A karácsonyi progra­mom és a leginkább várt ajándékom a két szabad nap lesz. Család a terv körül Valikat inkább tanulónak néztem Pilisvörösváron a ru­haüzletben, mintsem Wiszt Jánosáénak és szakképzett kereskedőnek. Fiatal és elégedett ember, ez árad minden szavából. Nem töpreng, mielőtt a kér­désre válaszol, bizonyára ré­gen formálja terveit. — Most nagyon szerényen élünk. Négy éve vagyunk házasok, a lánykánk három­éves. Anyósoméknál lakunk. Ügy tervezzük a férjemmel, hogy tavasszal házat építünk. Micsoda gond és micsoda öröm! Az egész család részt vesz a tervezgetésben. Elein­te emeletesre gondoltunk, de aztán maradtunk az alá­pincézett, földszintes ház mellett. Majd később ter­jeszkedünk, ha nagyobb lesz a gyerek, és több jűí majd a házra. Lesz most egy nappa­link, két hálófülkénk, s a mellékhelyiségek. Anyagot már vettünk, OTP-kölcsönt kérünk, és a férjem üzeme is segít. A kész tervrajz a legfőbb ajándék. Valami azért csak jut a fa alá is? — Persze. A férjem — szerszámkészítő a PEMÜ- ben — egy üveg különleges italt kap főiem. Mi mindent megbeszélünk egymással, még azt is, hogy egymástól mit kapunk. Nagyon régen sze­rettem volna egy valódi szőr- megaUért. A kislánynak baba­kocsit veszünk pólyással. — Az ünnepek alatt átme­gyünk anyuéfchoz a szom­széd utcába, és hozzánk is jönnek rokonok. Átlapozzuk az újságokat, pihenünk, örü­lünk a nyugalomnak. Társ nélkül — Az én karácsonyom! — sóhajt a fiatalasszony. —Még nem vagyok harmincéves, de már tízévi bánat van mögöt­tem. A nyáron otthagytam a férjemet, mert nem bírtam tovább. Kiemelt órabérű szakmunkás, gyárba jár dol­gozni, de a gondolkodása... Semminek tehintett, lenézte a munkám. Tudtam, hogy pá- linkázik, de azt hittem, meg­változik. Amióta különvál­tunk, még egy fillér tartás­díjat sem küldött. — örülök, hogy az üzletben elfoglalhatom magam a mun­kával. Négyen vagyunk el­adók. Miután az egyetlen ilyen bolt a faluban, háló­ingtől a szőnyegig igyek­szünk mindent tartani, ki­véve a konfekciót. Az ünne­pekre nagyon sok szép árut sikerült összeszedni. — A gyerekeim várják a karácsonyt. Ruhaneműt, já­tékot kapnak tőlem. A család­nak nem tudok ' venni sem­mit, tőlük sem várok aján­dékot. Elég, hogy a szüleim otthont adnak, napközben törődnek a gyerekekkel. — A héten nagyon szép férfiingeket kaptunk, Félre­tettem egy fehér-sárgacsíkost, szinte gépiesen. Aztán rá­jöttem, minek? Élnek a hagyományok Fürst Sándornak, a pilisvö- rösvári Vörösvár Áruház ve­zetőjének szavai alapján ne­héz különválasztani egyéni életét a munkájától. Azzal kezdi, hogy soha nem csa­lódott fiában-lányában és ha újra kezdené az életét, ha­bozás nélkül csak a feleségét «« «« «« «««««««« «« «« «««««« «««««« «« ««««««<«<•«««««««««««<<«««« ««««««««««««<«<«« «««««««« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««««« választaná, majd így folytat­ja: ben játszódik, de ezt az em­ber ugyanúgy a sajátjának érzi, mint a falut. Ezt az életformát is átélte, azt is ismeri, tehát a felszedett im­pulzusokat képes kivetíteni önmagából... — A város milyen hatással vau egy vizuális művészre? — Ha már a vizuális kul­túráról beszélünk, rögtön sok­kal tágabb a kör. Mert az ember érzékenységénél fog­va nemcsak Budapestet isme­ri, ismerős Párizsiban és isme­rős Rómában is. Festmények­ről, képekről ismerős Chi­lében, vagy bárhol. Ami a képi kultúrára vonatkozik és arra, hogy az ember az im­pulzusokat honnan kapja, ténylegesen a végtelenségig tágítható a kör; mert az asz- szir—babiloni műveltségtől a görögökön keresztül, az imp­resszionistákat, s az absztrak­takat beleértve mindenünnét merít, mert mindent inten­zíven élt át, akár közvetlenül, akár a képek útján. — Visszakanyarodnék: film­jeinek nagy része népi Ihleté­sű, a paraszti sorssal iogialko- zik, gondolok akár a Tízezer napra, akár a Feldobott köre. Ezek feltételezik a rendező— operatőr népi gyökereit. — Igen, az ember ismer egy közösséget, minden gondját a sajátjának érezte. Hogy pa- raszttémákkai foglalkozott? — helyesbítek: sorstragédiák voltak ezek. Mert ha bele­gondolunk, hogy az ötvenes években mekkora yáltozáson kellett átmennie a parasztság­nak, hogy a magántulajdon­ról, a magántulajdonosi szem­léletről rátaláljon egy közös­ségi gondolkodásmódra — ez valóban sorstragédiákat hor­dozott magában. És ezek áb­rázolását úgy látszik nem le­hetett kikerülni. Részben azért, mert az ember ezzel a közösséggel együttérzett, részben, mert az események rendkívül feszes drámai ma­got kínáltak. — Ha egy adott pillanat sors- Tragédiája ennyirc a hagyomá- "nyokból eredő, nem fenyeget-e később az időszerűtlenné, a korszeTfitíenné vá.lás veszélye? — Ez már a művészi meg­valósítás minőségének a kér­dése. — A hagyománybői eredő gondolat minősége nem számí­tana? — Honnan is közelítsem? Nem tartom lényegesnek egy műalkotás számára az abban. megfogalmazható gondolatok számára, hogy az milyen kö­rülmények között játszódik. Hogy a hősei parasztok-e, munkások-e, értelmiségiek-e? A drámai összeszikrázás a lé­nyeg, a környezet csak másod­lagos jellegű, aláfestő. — Magát érzelmi művésznek tartotta, impulzusokat kap, ra- dara van — a gondolat bevitele a környezetbe ezzel ellentétes folyamatnak tűnik. — Én nem érzek ellentmon­dást. Az ember benyomásokat kap egy paraszti környezetből, s ezek gondolatokat indukál­nak benne, s később nem biz­tos, hogy az eredeti helyzetben csatlakoztatja vissza. — A Kosa—Csoóri—Sára hár­masban különösen nagy a~gon- dolati együttműködés? — Tíz éve dolgozunk együtt, s az a néhány film, amelyet meglehetősen nehezen össze­hoztunk, valóban többet köve­telt tőlem, mint általában az operatőrtől. Igaz, a forgató- könyv írásában nem vettem részt, csalj olyan szinten, hogy jelen voltam azoknál a beszél­getéseknél, vitáknál, amelyek egy-egy jelenet kialakulását megelőzték ... Hallgatólagosan felmértük azt, hogy ki, mi­hez ért a legjobban. A képi megformálásban, a film végső megfogalmazásában rám lé­nyegesen nagyobb felelősség hárul, mint általában egy ope­ratőrre. Nem azt akarom ezzel mondani, mintha Kosa Feri barátom nem értene a film képi részéhez, hiszen kitűnően fotografál, de mégis egy forga­tásnál Feri sohasem néz a ka­merába, mert tudja vagy érzi, hogy azt fogom csinálni, ami a megítélésem, a megítélésünk szerint a legmegfelelőbb. Ezért én sem szólok bele so­se abba, hogy egy színész mi­lyen instrukciókat kapjon, mert tudom, hogy Feri ponto­san azt mondja el, ami sze­rinte, illetve szerintünk a legalkalmasabb. — Eddig szó volt már hagyó* Hiányról, érzelmi benyomásról, elvont gondolatról, gondolati együttműködésről — mindez a Krúdy-világot bemutató Szind- bád-filmben különös ötvözetté válik. — Nagyon örülök, hogy a Szindbád előkerült. Ugyanis ezt a beszélgetést a film ren­dezőjével, Huszárik Zoltánnal is le lehetne folytatni. Hiszen ő is a Galga völgyében, Do- monyban született. Ö is Ászod­ra járt gimnázumba, ő is pa­raszt származású, s lám a Szindbádot forgatta, olyan ér­zékenységgel, beleéléssel, mintha Krúdy világában élt volna. Ez jellemző példa arra, hogy az ember valahonnan táplálkozik, valahonnan él­ményeket szív magába, s nem biztos, hogy ugyanúgy, ugyan­azt fejezi ki. Zoli nem azt fo­galmazta meg, ami várható lett volna tőle... Huszárikot, akit gyermekkorom óta isme­rek, nem lehetett lebeszélni arról, hogy velem forgassa le a filmet. A Krúdy-világot nem éreztem sajátomnak, elővet­tem hát beleélőképességemet, s végül az együtt dolgozott egy év életem egyik legszebb emléke marad ... — Általában műveikre .jel­lemző, h oKy történelmi belyTe­tőkből, úgy i-s fogalmazhatnék, ..hagyományszerű környezet­ből”, az ártott hagyománytól eltérő, mának szőlő gondolato- kat akarnak kifejezni. Hogyan lehetséges ez? — Az az igazság: küszkö­dünk azzal, hogy mai témát forgassunk, hiszen végül is a mában élünk, s nap mint nap szárzünk élményeket. Mégis ideig mindig a közelmúltban, vagy a régmúltban fogalmaz­tuk meg témánkat, gondola­tainkat. Lehet, hogy ennek egyik oka a mi nehézkessé­günkben van, talán, hogy tá­volodván bizonyos események­től, több rálátásunk van, biz­tosabban ítélkezhet az ember — de abban is, hogy a mai té­mák megfogalmazása, külön­böző, tulajdonképpen el nem fogadható ok miatt, nehezebb és rázósabb, mint a régieké. Persze, ez nem kedvetlenít el minket, mert változatlanul igyekszünk, hogy mai témát forgassunk. És már időben is közeledünk: az említett Hósza­kadás a második világháború végén játszódik. Az a forgató- könyv, amelyen most dolgo­zom Páskándy Gézával — napjainkban. — Hogyan lehet elérni, hogy máinak szőlő mű szülessen ré­gebbi korukban játszódó alko­tásban? — Mondanék erre egy pél­dát: az egyik forgatókönyvem — amelyből eddig anyagi'okok miatt nem lett film. — Mária Terézia korában játszódik. Ab­ban az időben határőrvidékeket szerveztek, s mint talán is; meretes: a székelyek egy ré­sze tiltakozott a fegyver föl­vétele ellen. A következmé­nye alapos mészárlás lett. Ez volt az úgynevezett Mádéíal- vi veszedelem. A forgató- könyvnek ez a tárgya, de an­nak ellenére, hogy ez a törté­net Mária Terézia korában játszódott, játszódhatott vol­na Pakisztánban, vagy ját­szódhatott volna akár most, Chilében is. Tehát bizonyos mechanizmusok, bizonyos faj­ta emberi magatartások Mária Terézia korában ugyanúgy ér­vényesültek, mint az előbb említett országokban, vagy másutt a világon. Arról van szó: egy demokratikus népi közösség akaratát, hitét akar­ja megvalósítani, s ebben meg­gátolják. Ez akkor is megtör­tént, ma is megtörténhet. — A hagyománytól eljutot­tunk az elvont gondolatig. Va­jon az „emberiségben gondol­kodó” művész nem szakad­hat-e el az, életét meghatározó hagyományoktól? — Valószínű, hogy nem. mert mi a legjobb emberi ha­gyományokról beszéltünk, s ha azokkal találná magát szem­ben, ez azt jelentené, hogy szembefordult azokkal a gon­dokkal, amelyek a világ ügyét előre viszik. — Ez feltételezi azt, hogy ge- nerációról generációra csak ér­tékes hagyományok öröklőd­nek át. — Azt hiszem, hogy ez va­lóban így van. — A művésznek arra is töre­kednie kell, hogy az absztrakt gondolat visszasugárzásakor a néző személyes érzéseire, él­ményeire, hagyományaira ta­láljon? — Nyilván. Ha az ember al­kot, azért teszi, hogy minél több emberhez jusson el a gondolata. Sajnos, gyakran előfordul, hogy ez mégsincs így. És ez nem az alkotók szándéka miatt nem követke­zik be, hanem a közönség fogékonyságán múlik. A mű­alkotásnak is van egy objek­tív fejlődése, s ezzel lépést kell tartani. Vannak bizo­nyos filmek, amelyek pontos és maradéktalan megértésé­hez elkerülhetetlen egyfajta képi, fiimi kultúra. A legmos­tohább helyzetben épp a film Van, az emberek nagy részé­nek még mindig a kikapcsoló­dást jelenti. Mivel ez így van — hogy a szélsőséget: minél többen nézzék meg a filmet, minél többen értsék meg, s ugyanakkor a huszadik szá­zad színvonalán mondja el a gondolatot — nagy gondot je­lent. — Lehetséges ezt az ellent­mondást feloldani? — Chaplinnek sikerült... Én csak nézőszámokra hivat­kozhatok. Nagyon örültem, hogy a Feldobott kő-t nyolc- százezren nézték meg, ez, per­sze, nem jelenti, hogy az előbb elmondott célt: a gondolat megértését és a világszínvo­nalra való törekvést egységbe tudtam hozni... — Végezetül egy hagyomány- szerű kérdés: önmagát a né­piesek vagy az urbánusok tá­borába sorolja? — Azt hiszem, ez már ré­gen elavult, mondvacsinált és érvénytelen kategória, leg­alábbis a számomra teljesen érvénytelen és használhatat­lan. Ha kategórizálni akarom magam, akkor az érzékeny és gondolkodó emberek kategó­riájába tartozom. Fóti Péter — Nemcsak a családra, a munkára is érvényes, hogy mindenki annyit várhat, amennyit nyújt. Itt van ez a bolt. A vállalat három éve jelentős költséggel átalakít­tatta. Én akkor jöttem ide más megyei üzletből vezető­nek, Évi nyolc és fél millió volt a forgalom, idén leg­alább hatvanmillióval zárunk. Van áru, csak egy kicsit utá­na kell járni. Pilisvörösvá­ron erősen élnek a hagyo­mányok, nemzetiségi vidék. A negyven éven felüliek je­lentős része úgy öltözik, mint azelőtt. Keresik, nekik elő kell teremteni a sötétkockás gyapjú női ruhaszövetet. Egy ruhára legalább hat méter anyagot vesznek. Az idősebbeknek hiába kínálok harisnyanad­rágot. Vagy: fogy a tenisz- flanell, mint a cukor, az egész bányászkörnyék ide jár érte. Ezt szokták meg, ebből varr­ják a hálóruhát, a férfi alsó­neműt. Olcsóbb is, mert szin­te minden házban van idő­sebb asszony, aki ért a var­ráshoz. A Fürst-család karácsonya gazdagnak ígérkezik. A csa­ládfő havi 400 forinttal tagja a KST-nek. A kapott pénzt az utolsó fillérig rájuk költ!. Felesége és a menye kötött kosztümöt, fia-lánya-veje szö­vetet, az unoka játékot kap, olyat, amire vágyik. Jóízűen nevet, hogy a riport kedvéért felfedte a meglepe­tést. Aztán megnyugszik, mert családja csak a karácsonyi számban olvashatja, így addig mégis titok maradhat az aján­dék. Komáromi Magda C<<<<<<<J< «««««««««««« IA KARÁCSONY, 1573 i C«< «« «« «« «« «« «« «« «««« * «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents