Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-16 / 294. szám

* 8 rt. •*» * ßltiill V (ü4diIP 1973 DECEMBER 16., VASÁRNAP ÁTÓJ KÁROLY: Én és az írás !í| ,Mj 'ti A romániai magyar szellemi élet egyik jelentős, nagy élet­művet auiotó személyiségét köszöntjük születésének mai, sttt. évfordulója alkalmából. A magyar olvasók — a színházláto­gatók, építészetként!-.ok — ismerik Kos Károly nevét. Sokan emlékeznek bizonyára arra a televízióadásra, amelyben a mestert és művészetéi mulatták be. Megyénk lakói — a többi között — Zebcgényben is találkozhatnak közvetlenül Kós Ká­roly alkotásával, hiszen az öreg templom tervezője, építője ö volt. Bemutatni hát nem kell az idős mestert, becsüljük, tisz­teljük sok munkájáért, nehéz küzdelmeiért. Az évforduló al­kalmából közöljük önvallomását. B evallom, nehezen szán­tam reá masamat, hogy elmondjam néhány el­gondolásomat író-magamról és az írásról. Nehezen, mert egyrészt az én szellemi alkatomat, élet- szemléletemet, lelki beállított­ságomat egy igen-igen régi korszak nevelte, alakította és építette be a maga egykori, azóta immár visszavonhatat­lanul a múltba süllyedt kere­tébe. És. ha az azóta elmúlt félszázad minden eddig való­nál hatalmasabb világforra­dalmának vajúdásából születő új világrend új embertársa­dalmának újjáalakuló élet- szemlélete módosította, for­málta, korszerűsítette is ágy­korú lelki alkatomat, élet- szemléletemet, viszont annak fundamentuma — tagadhatat­lanul — mégiscsak régi, Másrészt, akár elhiszi ezt valaki, akár nem, de valóság, hogy nem a magam jószántá­ból lett belőlem író. Annak idején szabad akaratomból választottam élethivatásom munkaterületének az építő­művészetet. Választásomat nem volt okom megbánni, és amíg nem kényszerültem reá, sohasem, még álmomban sem kívántam a cirklit és vonalzót elcserélni más munkaeszköz­zel, legkevésbé az írótollal. Nem azért, mintha az irodal­mi alkotómunkát nem becsül­tem volna meg. Sőt! Máig is hiszem és vallom, hogy az irodalmi alkotás (a szépiro­dalmi, nem a tudományos), az emberi szellem és lélek legér­tékesebb és legmagasabb ren­dű kulturális tevékenysége. De azért, mert nem éreztem magamban elhivatottságot a szénirodalmi alkotómunkára. M egelégedtem a magam ol- -asói szerepével. Mert szerettem és megbe­csültem mindig a cselekmé­nyes és meggondolkoztató, lel­kemben nyomot hagyó és ér­dekes irodalmi olvasmányt. Tetézte gyönyörűségemet, ha a szövegét illusztrálták. Ké­sőbb, már építész koromban csak azért olvastam el a szö­veget is, mert az iuusztraciók öraekeitek. S ha voltak még­is akkorioan valamelyes iro­dalmi vonatozásé elgondo­lásaim, úgy azokat nem írás­ban próbáltam megfogalmaz­ni (mert arra a legparányibb tehetséget sem éreztem), ha­nem rajzolt képekben igye­keztem azokat megrögziteni. (Mint aho"v a középkori pik­tor .falképsorozatban mesélte el az írástudatlan népnek egy­házi és világi szentek legen­dáit.) Ilyen grafikában fogalma­zott irodalmi elgondolásom­ból született meg kezdő épí­tész koromban (1909-ben) el­ső, egészében feldolgozott gra­fikai képsorozatom, melyben Attila hun király tragikus ha­lálának történetét próbáltam elmesélni, s amelyhez csak utólag komponáltam ugyan­csak megrajzolt kísérő- és ma­gyarázó balladaszöveget. (Az már aztán nem rajtam mú­lott, hogy az én — a Magyar Iparművészet című folyóirat­ban egész terjedelmében és fakszimilében közölt — könyv­grafikai kísérletemet az egy­korú sajtókritika jó része mint irodalmi alkotást méltatta, az én nagyon őszinte bosszúsá­gomra.) Ezzel azonban szakítottam is akaratlan „szépírói” kon­tárkodásommal, és megfogad­va a régi közmondás jó ta­nácsát, hogy „sok mesterség — szegénység”, munkássá­gom teljességét kizárólago­san az építészet alkotóterüle­tére korlátoztam. A ztán a reánk szakadt ér­telmetlen világháború cibált-dobált ide-oda, és mire négty esztendős dühöngé­se után elmúlott rólunk, itt maradtam — akkor már há­romgyermekes családapa — testben-lélekben meggyötör­tén, koldusszegényen és mun­ka nélkül. S válaszúton j két lehetőség között. Az egvik lehetőségen^ biz­tos építésztanári egzisztencia mellet*: tervező-építészeti te­TASNADI VARGA ÉVA: Ne mondd tovább... Piros tűz közé hull az ének, mint egy égő virág-zsarátnok, a tejút szikrázva fehérük, s csillag-szekér gurul a holdban. Mondd, hol a dal, mit énekeltünk, első szakaszát még csak mondom, de a többi és az utolsó, elveszett, mint az a volt nyárest, mikor hajfonatoqa sötétje fiús válladra ráfonódott, s énekeltünk boldog rigóként, mit sem törődve a halállal. \ Aztán bombázó szállt felettünk, füstje bekormozta a csókod, füstje nyomán nem volt már dallam, füstje után szökött a csillag. Most pedig látod, nem tudom már, mi volt hát az utolsó versszak, s ne mondd tovább, ne mondd meg kérlek, hisz akkor halt az ifjúságunk. PILINSZKY JÁNOS: Ékszer Remekbe készült, ovális tükörben nézi magát az antilop. Nyakában drágakő. Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg. Azt mondjuk neki, te csak nézd magad, mi majd szülünk, születünk, meghalunk. Ilyesféléket susogunk neki, az őrületben élő antilopnak. véú.nyságem újrakezdése. De túl a-', országhatáron. A másik: bizonytalan eg­zisztencia, ismeretlen körül­mények között, de itt, a szü­lőföldemen. Nehéz volt a választás, de végül — itthon maradtam. S miután bekapcsolódásom az építészeti munkába egye­lőre kilátástalannak bizonyult, nyomöagrafikusnak csaptam fel: címlapokat. plakátokat, hirdetéseket terveztem és raj­zoltam, és szövegeket illuszt­ráltam. s metszettem linó­leumba. (Szerencsém volt, mert Kolozsvárt akkor még nem volt sem grafikus, sem cinkográfia.) S mellékesen szántottam, kapáltam, kaszál­tam: földműveskedtem. ker­tészkedtem. De arra nem gon­doltam. hogy az írással pró­bálkozzam ... ■2 lám. megtörtént akkor (1919-ben), hogy valaki a ko­lozsvári Keleti Üjságnál visz- szaemlékezett az én tíz esz­tendővel azelőtt megjelent At- tila-balladámra, s kaptam a szerkesztőség üzenetét: szíve­sen látná — és honorálná is — megfelelő írásaimat. Mire néhány közéleti, illetve kultu­rális vonatkozású cikkem után 1920-ban megírtam és a lap kiadta első, eredeti szépiro­dalmi próbálkozásomat: egy kalotaszegi miliőjű novellács- kámat. * Í gy csinált belőlem, a har­minchét esztendős, csa­ládos, facér építészből írót, nem a magam szándéka vagy kívánsága, hanem egy­részt az akkori íróhiány, il­letve -szükséglet, másrészt az én bizonytalan egzisztenciám. Író lettem tehát, de nem kizárólagosan. Mert azóta és amellett grafikus és földmű­ves, lapszerkesztő és könyv­kiadó, kultúrszervező, sőt, épí­tésztanár és idővel újra épí­tész il voltaim. Bizony sok mindent csinál­tam, és aránylag sok minden­félét írtam is, de tiszta, szép- irodalmi termésem mennyi­sége nagyon kicsi: negyven hosszú év alatt mindössze két regényféle, két kisregény, két színjáték, s talán hét vagy nyolc novella. S ez a kicsi ter­més is nagyon nehezen szüle­tett meg, s nagy időközökben, hogy az adott időben és kö­rülmények között éppen csak g szépirodalom útján-módján fejezhettem ki a lelkemben kisarjadt elgondolásomat és meglátásomat, s plántálhat­tam át azokat minél nagyobb számú embertestvérem leiké­be. Ennyit tartottam érdekesnek író-magarmról bevallani. (1963.) Hazafelé Kiss Attila rajza K z út üres volt. Azt aka­rom ezzel moúdani, hogy nem volt rajta isem emoer, sem állat, sem élettelen tárgy. Ezen az úton mentem én. fcn ember vagyok. De akármerre néztem, nem láttam senkit. De csak egy bizonyos ideig volt így. Egyszercsak megje­lent valaki. Szembejött velem. Kissé magasabb volt nálam, a válla sakkal szélesebb, és ka­lap volt a fején, nem úgy, mint nekem: én mindig fedet­len fővel járok. Megfelelő arckifejezést öl­töttem ' magamra: energikus­nak és szépnek akartam lát­szani. Azt hittem, minden úgy lesz, ahogy lenni szokott. Egy pilla­natra visszatartottam a léleg­zetemet, hogy be ne hatoljon a tüdőmbe a levegő, amit az ismeretlen kettéhasított, s ami őt körülveszi — aztán elme­gyünk egymás mellett. Ö azonban elállta utamat és így szólt: Álljon meg, uram. Hol­nap, pontosan hét órakor, el­jön hozzám és kitakarítja a lakásomat. Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: — Én? — Persze, hogy ön. — De mit jelentsen ez?! — végre megtaláltam a kellő hangnemet; így kell válaszol­nom annak, aki belémköt. — Mit képzel?! Engedjen, kérem továbbmenni! — Csak semmi izgalom! Hallgasson ide, kérem. Van folyó víz és törlő is, meg fel­mosórongyok. / — Csakugyan azt gondolja, hogy én ... — A munka látszatra nehéz, nem tagadom, de porszívónk is van. SLAWOMIR MR ÖZEK: Találkozás — Miféle porszívó? — Nagyszerű porszívó, kész gyönyörűség dolgozni vele. Különben lent az udvarban lehet porolni. — Hányadik emelet? Bizto­san a hatodik! — Dehogyis! Negyedik. És még lift is van. — De miért takarítsam én ki az ön lakását?! — Mert már piszkos és ok­vetlenül rendbe kell hozni egy kicsit. Kötényt is kap. Különben, kérem, ne tegyen megjegyzéseket. — De mit jelentsen ez tu­lajdonképpen?! — Hiszen nem takaríthat kötény nélkül. Különben, ahogy óhajtja. — Nem, nem, a kötény ok­vetlenül szükséges. De... hogy merészel... — A kamrában, a fürdő­szoba mellett, talál seprűt. A vilianyt az előszobában kell felgyújtania, mert a kamrá­ban kiégett a körte. — Ez igazán hallatlan!... Néhány filcdarab is elkelne... De minek néz engem tulaj­donképpen?! — Filc nincs, csak flanell, azt is megtalálja a kamrában. Csak kérem, ne használjon túl sok padlópasztát. — Azt képzeli, lehet azt csak úgy tessék-lássék csinálni? Ha már nekifog az ember, annyit használ, amennyi kell, nem lehet csak úgy csipegetni, mit gondol... — Ne vitatkozzék, kérem. Könnyedén keni, aztán meg­várja, míg beszívódik. Padló­kefét a szomszédból kér köl­csön. — Hogy-hogy, nincs saját * padlókeféje? Nem lehetett volna venni egyet? — Ez nem önre tartozik. A szomszédba csak reggel nyolc óra előtt csöngethet be, mert aztán mind elmennek hazulról. A konyhában a kredencen ta­lál ementáli sajtot, ehet belőle, de ne egye meg az egészet. — És meleg víz van? Hi­deggel nem mosok fel. Reumás vagyok. — Ne szamárkodjon Van autogejzer, —. üzoval gáz van? — Persze, nogy van. Ne te­gyen fel umnienigens Kérdése­ket. — Félek, hogy gázmérge­zést kapok. — Ostobaság. A piszkos törlőket egy helyre rakja. El­tolja a szekrényeket, kiporol­ja a matracokat, leszedi a füg­gönyöket, megszidolozza a ki­lincseket; a falat ne fröcsköl­je be, és az ablakokat törölje jól szárazra, tisztességesen, mert ellenőrzőm. A rádiót kapcsolja ki, ne hallgassa, mert az eltereli a figyelmét. Nos, körülbelül ennyi az egész. A viszontlátásra. Elment, rugalmas léptekkel, anélkül, hogy hátranézett vol­na. Én néztem utána, míg el nem tűnt. Csak úgy forrt ben­nem a sértett büszkeség, meg­sebzett emberi méltóságom. Hirtelen elképedtem: gyá­moltalannak, védtelennek éreztem magam ... hisz nem adta meg a címét! Herényi Grácia fordítása DINO BUZZATI: Szerelmeslevél _ ° hazaérkeztem, drága kin­csem, s most várom, hogy utánam gye­re. A legutóbbi leveledben (egy hónap­pal ezelőtt kaptam kézhez) azt írod, ugye, hogy nem tudsz nélkülem élni. Hiszek neked, mert én ugyanígy érzek. Mi ez, ha nem végzetes vonzódás? Már- már gyötrelem, kínszenvedés. A pároknak általában csupán az egyik tagja szerelmes. A másik fél épp csak, hogy elfogadja vagy elviseli a szerelmet. A mi esetünkbe^ csodálatos­képpen egyforma a szenvedély. Örül­tek vagyunk mindketten. Ez gyönyörű, félelmetes is. Olyanok vagyunk, mint két falevél, melyet két ellentétes irányú szélroham sodor egymás felé, eszeveszett iramban. Mi történik majd, ha találkoznak? Negyvennyolc órába telik, míg ezt a levelet megkapod. Tudom, hónapok óta készen állsz az útra, minden holmidat becsomagoltad, barátaidtól elbúcsúztál Néhány napig eltart, míg ideérsz. Te­gyük fel, hogy szombaton indulsz. Rá négy napra, vagyis hétfő hajnaltól vár­lak. Mllyen az életünk? A távollétnek ez esztendeiben folyvást közös jövőnk- ről elmélkedtem. De sosem tudtam vi­lágosan elképzelni. Tervezgetéseimbe. ábrándjaimba mindig belerontott, kí­méletlenül, az utánad való vad vágya­kozás. Ma azonban egy kis kivételes nyuga­lomban van részem, s ezt a pillanatnyi szünetet felhasználom: úgy érzem, elé- bed kell tárnom jövendő közös életünk egynémely dolgát. Nem mintha szükség volna arra, hogy meggyőzzelek. Nohi- szen, az volna szép, ha holmi kétely­nek akárcsak árnyéka is volna még benned vagy bennem. De ahogy útköz­ben újra meg újra elolvasod majd e sorokat, gondolom, még egyszer föl­mérheted s ízlelgetheted visszavonha­tatlan elhatározásunk célszerűségét. Vagyis szeretném számbavenni — mielőtt még késő volna — a vonatkozó erényeket, hibákat, s a vágyakat, szo­kásokat, szituációkat nemkülönben. Melyek nálunk (vajon gondoltál-e már erre?) oly csodálatosan egybeesnek, mint még soha senkinél. Kezdem a társadalmi helyzettelúTe középiskolában tanítasz, francia tanár­nő vagy, éri bortermelő. Én, ahogy mon­dani szokás, gazdasági szakember, te értelmiségi. Teljesen és tökéletesen aligha fogjuk megérteni egymást, sze­rencsére. mindig marad majd közöt­tünk egy sorompó, egy elválasztó füg­göny, melyen soha át nem hatolhat akár egyikünk, akár másikunk jóaka­rata. Gondolj csak bele például, hogy s mint lesz a barátokkal. Az én cimbo­ráim : nos, jóravaló, tisztességes, de egy­szerű fickó valahány. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy buták, van közöt­tük ismert ügyvéd is, azután egy ag­rármérnök, meg egy nyugalmazott őr­nagy. De bonyolult problémája egyik­nek sincs, általában szeretnek jól enni, inni, s biztosíthatlak, egy-egy vasko­sabb tréfa, pikáns adoma bizony nincs ellenükre. Szinte látlak már a társasá­gukban: nagyokat fogsz ásítani, persze rejtve, elfordulva, hisz finom nevelés­ben részesültél. Igencsak nehezen fogsz beleszokni. Te csupa tűz vagy, heves temperamentum — türelem a felebará­tok irányában, nos, ez nem éppen erős oldalad.ezért is estem úgy beléd, vesz­tettem el a fejemet. Idefigyelj, hadd mondok most közbevetőleg valamit: ha szombaton az első vonattal tudnál jön­ni, vasárnap estére már itt is lennél — nem volna nagyszerű?! Azt mondtad, rokonlelkek va_ gyünk. Igaz, így igaz! Két ember lelki rokonsága nem jelenti azt. hogy egy­formák, hogy úgy hasonlítanak egy­másra, mint két tojás. Szó sincs ról?! A tapasztalat épp az ellenkezőjét bízó': nyitja, Mint a mi esetünkben. Te fran­cia tanárnő vagy. én meg szőlősgazda, ahogyan az első időkben neveztél — igaz, csak tréfából, de jól mulatva raj­ta. Egyébként nem akarok többé visz- szamenni Argentínába. Elég volt. El­adtam a nagybátyámtól örökölt mendó- zai ültetvényeket, s többé nem mozdu­lok a földemről, legalábbis remélem. Csak itt vagyok boldog. Ugyanakkor tudom, hogy még ha folytatod is itt a tanítást, be-bejárva a szomszéd város­ba, a vidéki élet búskomorrá fog ten­ni. S biztosíthatlak, ez igazi százszáza­lékos vidék. Kétségtelen, az első naptól kezdve harapdálni fogod a zablát. De lám, ebben a pillanatban eszembejut a szájad, ahogy félig nyitva tartod, kislá­nyok módjára, mintha várnál valamit. Azt fogod mondani, hogy banális va­gyok — ó, hányszor ismételheted ezt majd, hányszor! —, de a tr olyannyira puha, gyöngéd, felső bimbóajkadon ma­ga az ördög tanyázik, úgybizony. Meg­vallom, először az ajkad vette eszemet.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents