Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
8 “’'^KirUxp 1973. SZEPTEMBER 9., VASÄRNAP SZ. LUKÁCS IMRE■ A fekete ruhás néni I— .. A Gödrök-közben hidegebb lett a víz, és eseI Ószült I tenként haza igyekeztünkben lábunk alatt ki- ------------- hűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostrom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé. Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből font kötélnekvalót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. — Félsz? — kérdezte anyám. — Nem. Aludni nem tudtam. Va’rhol az égen vadlibák szálltak. — Nekik könnyű — szólt anyám. Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-lecsukódott. Később leült. Lábához kuporodtam. Ügy aludtunk el, észre sem vettük. A libákat tömte. Petrólemulámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte. ,---------------------- mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyűAn yámnak hetetlen. Vásárban vették. Eladták a lova- ----------------------kát, s megálltak a sátor előtt. — Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod? — Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni. — Válassz! — erélyeskedett apám., S azóta hordta és mosta. \ Mosott! Felgyűrte a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonják be karját. Egyszer megfogtam a jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is, egészen az ujjak hegyéig. — Ugye, csak fekete ruhája van? Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre. — Lesz majd másik is ... — nevetett erőltetve. A tanyában a gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották: — Megjött a fekete ruhás néni! Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Amióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet. _________ hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megRi tkán őrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lé--------------- nyegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett vo lna. Hiszem: a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. A kéz. Eres, repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. És nagy. A munka naggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta. Mindig úgy köszöntem neki: — Csókolom. De még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Arca kicsi s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs.------------------------. vitt el engem moziba. Egyetlenegyszer. Csak egyszer | Álltunk az előcsarnokban. Képek, plaká- ------------------------ tok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő maradék pénzén venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett — Egy málnát — ismételte az elárusító. Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot Néztem. Felfele néztem rá, és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját. — Nesze — mondta akkor. Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visszaadni, ami megmarad, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem. Egyik kezével megsímogat.ta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva becsöngettek.------------- a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, Nincs nem is asszony, inkább néni. Agyonráncosodott--------------teremtés, elnyűtt kis lélek. Az anyám. Ha jól véle kszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berlinerkendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet. Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt. hogy megromlott a szeme, a szíve, ö erről dehogy beszélne! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepes. Le nem ülne egy pillanatra. Megtörli a széket, melyre leülök, végigsimít az asztalterítőn, és kiszalad a konyhába. — Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottét, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám. A következő pillanatban már előttem az étel, bor is hozzá, ö meg szegénykém csak áíl ott. mellettem. Kezét összekulcsolja, nézi. egvre csak nézi. ahogy eszem, — Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye, itthon maradsz néhány napig? — kérdi. ._______________ is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat I Búcsúzáskor mellett, ö mint számyaszegett madár. S 1 ------' mindig úgy köszön: — Vigyázz magadra 1 írjál azonnal! Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is, elíogyhatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű. \ GR GORIN■ Rejtett kamera Hétfőn este mindannyiunkat egybehívott az igazgató és azt mondta: „Elvtársak! Holnap rejtett kamerával jönnek a filmesek”. Mi, természetesen, roppant örültünk és megkérdeztük: „Mi is az tulajdonképpen?” Az igazgató felvilágosított: „Ez egy olyan új filmezési módszer, amikor mit sem tudsz arról, hogy minden mozdulatodat megörökítik, ezért hát mindenki viselkedjen úgy, mintha semmi sem történne. Hogy miért filmeznek, egyelőre titok. Talán a Napi Hírekben szerepelünk majd, vagy valami dokumentum- versenyfilmben. Mindegy. A stúdióból szerencsére megsúgták a dolgot, ezért erről senkinek egy mukkot se! Tegyenek úgy, mintha nem tudnának semmiről semmit. Világos?” De még mennyire! Egykettőre rendbe szedtük az áruházat. Kívül-belül minden ragyogott, mint a patikában. Az italrészleget dugig raktuk konyakkal. Friss sügértől kezdve minden volt, aminek lennie kell. Én a húsrészlegre sajátkezűleg kiírtam: „Növendékmarha felszeletelve is kapható!” Ezenkívül római számmal osztályoztam a húsokat. Szóval készültünk! Másnap aztán egytől-egyig kicsípve érkeztünk munkahelyünkre, mintha ünnep lenne. A férfiakon nyakkendő, a nőkön gyönyörű szoknya-blúz. Zina a pénztárosnő, drága francia parfőmtől illatozott, habár ez marhaság, mert a filmen ez nem érezhető, Bevágtuk a műmosolyt, úgy néztünk a vevőkre, mint rég látott rokonainkra, és ilyeneket mondtunk: „Parancsolj<?n”, „Legyen szíves”, „Ha megengedi, segítek”, Legyen máskor is szerencsénk” és ehhez hasonló újdonságokat. A vevők persze bámultak, mint a borjú az új kapura, nem értették, mi történt, míg Zinácska elkottyantotta magát: „Ne tolakodjanak, emberek! Viselkedjenek illedelmesen. Rejtett kamerával filmeznek bennünket!” A jónép azonnal vette a lapot. Már nem nyomakodtak, nem szidták egymást. Olajozottan ment minden. Dél felé aztán — amikor már majd belerokkantunk a nagy igyekezetbe — rohan be a diri és közli: „Elvtársak! Ne idegeskedjenek. A stúdió jelentette, a felvétel egyelőre elmarad. Majd ebéd után jönnek a rejtett kamerások”* Csudára megkönnvebültünk. Kifújtuk magunkat. Lazítottunk. Ezzel egyidejűleg változott a szín: a csemegés újra a régi lett. A kolbász és narancs egy helyen, a hal és a fagylalt úgyszintén. De délután újra helyrerázódtunk. A vásárlók, meg- nesze've a szereplési lehetőséget. elözönlötték a boltot. Valósággal lehorgonyoztak, nehogy kimaradjanak valamiből. Egy termetes asszonyság például odáig merészkedett, hogy megkérdezte tőlem: „Milyen leveshúst ajánlanék neki?” Majd ajánlanék én neked valamit, gondoltam, de tekintettel a rejtett kamerára, töprengő arcot vágva közöltem: „Vigye ezt a nagy velős csontot, sok benne az aminosav”. Munka után aztán újra rohant be a diri, s közölte: „Csengettek a stúdióból, délután sem volt felvétel, majd holnap.” Majd megütötte a guta. De mit tehettünk? Másnap kezdődött minden elölről. Ünneplőben álltunk be a pultok mögé, izzadtuk, kidöglöttünk, de kisült: a kamerások ma sem jöttek. Azt hittük, leszakad a menny! Zinocska például szünet nélkül vihogott, mint aki nem normális. Röviden: így kínlódtunk öt napon át, mikor a diri jelentette: a rejtett felvételből semmi sem lesz, mivel a rendőrségtől megtudta, hogy átvertek minket. Rajtunk kívül még hat nagyáruház és étterem várt kínok között a rejtett kamerára. Azok még rózsákat is raktak az asztalra! Fellélegeztünk és bosszankodtunk. Hát szabad így rászedni a becsületes dolgozót? Zina hisztérikusan sikította: „Koronatanúként vallomást akarok tenni a csirkefogók ellen, ha bírósági tárgyalásra kerül sor!” Én mindezek ellenére nagy megelégedéssel vettem tudomásul a történteket, mert a rejtett cécó kapcsán legalább rászántam magam a fogcsi- náltatásra, s ezután már új műfogsorral mérhetem a marhapacalt. Fordította: Baraté Rozália Fiúfej Szabady Vera lavírozott tusrajza SZÜTS LÁSZLÓ: Mondjuk azt, hogy... Mondjuk azt hogy Te hétéves kislány vagy Én nyolcéves fiúcska Ősz hajszálaim Ökömyálak csupán Szeptembert játszom És te előre szaladsz augusztusba „Mondjuk azt hogy”-ot játszunk Szó-mágiát Lehet olyan amilyen Nekünk az aminek akarjuk A világ Gyerek-játék Legősibb varázslat Ejtsd ki a szót és máris megvalósul A vágyad Mondjuk azt hogy Öreg könyvekben lapoztunk És titokra leltünk A bölcsek köve a játék Ezt olvastuk Ki játszani tud — élni tud. ÖRVÖS LAJOS. A gyopárosi lány A kis szálló csukott verandáján már megterítették a reggelizőasztalokat, de még csak egy szép, barna hajú, barna szemű fiatal nő ült a helyén. Legalábbis ő azt hitte, hogy a helyén ül. De két-három perc múlva megjelent egy igen férfias arcú, kurta kis oldalszakállt viselő férfi, csinos, sötétbarna, fekete kockás öltönyben, s halkan ezt mondta: — Bocsánat, ez az én helyem. És rámutatott az asztalon heverő négyrétre hajtott újságra, amit már korábban letett oda. — Ne haragudjon, nem tudtam — felelte kissé zavartan a nő és félig felállt, amikor is a férfias arcú férfiú észrevette, hogy erősen sántít. — Ne haragudjon, ne zavartassa magát! — kérte. — Végül is ketten is elférünk az asztalnál. Odakint vékony hó lepte el a földet, s a kopár fák ágán afféle háromszög alakú sipka ült. Ez a téli kép a fűtött kis üvegverandáról nézve igen szép volt. békés és tiszta. A barna hajú nő pillantása egészen elmerült benne, s akkor egyszerre csak felnevetett. — Igen. elférünk ketten is... de én utálom a férfiakat A férfi most nagyobb érdeklődéssel nézett asztaltársnőjére, aztán lesütötte szemét. — Akkor jól párosított össze bennünket a sors. Most viszont a nő figyelt fel jobban erre az intelligens arcú és jó modorú férfire. — Miért? Egy fekete kutya lépegetett a havon, lassan körülnézett, aztán továbbment. Mindkettőjüknek megakadt a szeme a kutyán, hisz ez volt az egyetlen élőlény rajtuk kívül az egész tájban, és meglehetősen magányosnak tűnt — Azért, mert nekem sem a nőkön jár az eszem. Ha megfontolom, nem is túl nagy kedvvel gondolok rájuk. E közben kihozták a reggelit. Tejeskávét, vajat, dzsemet és kifliket Jó étvággyal láttak evéshez, mintha ez a foglalatosság valóban nagyobb élvezetet nyújtott volna, mint a nőnek a férfiak, a férfinek meg a nők. Ettek és hallgattak. És csak reggeli után szólalt meg a férfi, mikor már rágyújtott egy cigarettára. — Nézze, nem vagyok még idős, de valahogy elment a kedvem a társasélettől. Ha két fiatal egymásba szeret, és nincs még semmijük, tervezgetnek, hogy ez kellene, az kellene, és töprengenek, hogyan tudnák megszerezni. De én már férfikorba értem. Nekem már fel kellene mutatnom valamit. Hát én nem tudok, és nem is akarok felmutatni semmit. Legalábbis azért, hogy ezzel ébresszek nagyobb bizalmat valakiben. A nő nagy figyelemmel hallgatta. — Ne haragudjék; mi a foglalkozása? — Középiskolai tanár vagyok. Még azzal se dicsekszem, hogy mivel nem rendelkezem. Mert ezzel azt sejtetik az emberek, hogy lelkiekben gazdagok. Hát én ezt sem óhajtom sejtetni. Az embereknek csak jár a szájuk, és én ezt is unom már. A nő váratlanul ezt mondta: — Még nem is tudja a nevemet. Etelkának hívnak. — Engem Flóriánnak — felelte a férfi. Aztán újra a nő vette át a szót. — Olyannak látszik, mint egy világtól elszakadt remete vagy pedig egy csalódott szerelmes. p lórián Szippantott a cigarettából és elbiggyesztette a száját. — Pedig egyik sem vagyok. Mindössze egyetlen komoly esetem volt. Egy elég helyes lánnyal. És elég komoly is volt. És épp ez figyelmeztetett bizonyos realitásokra az életben, Mikor már több mint rokonszenv fejlődött ki köztünk, elsorolta nekem, hogy mire számíthat a születői. És megkérdezte tőlem, hogy én mire tudnék vállakozni kettőnkért. Nem tudtam, mire gondol. Akkor olyasmiket fejtegetett, amire én nem tudtam vállalkozni. A legcsekélyebb volt köztük, hogy meg szeretné ismerni Spanyolországot. A Baleári-szigeteken sétálni összefonódva, és megcsókolni egymást a tengerparton... Nézze, én már mondtam, hogy tanár vagyok és meglehetősen korlátozott az anyagi helyzetem. De ha mit tudom én, mennyit keresnék, vagy mekkora vagyonnal rendelkeznék, akkor is mindegy volna számomra, hogy hol fonódok össze valakivel és hol csókolom meg. Nevezetesen a tengerparton, vagy a folyóparton. Legszívesebben otthon csókolnám meg, de albérletben lakom. Olyan albérletben ahová nem vihetek nővendéget, persze feleséget sem... És azt látom, hogy mindenkinek vannak reális igényei, ha
