Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
1973. SZEPTEMBER 9., VASARNAP UEcmi BOÓR ANDRÁS: Még fiatalon Erőgyertyáim folyton égnek Huszonhét évem a bilincsem Kabátom sálam összehúzom S a világot körülkeringem Nyár Falu-harangszó fürdik a tóban Puszta-magányban gém kuporog Szélmalom olvad nap-zuhatagban Csónakom alatt nád mocorog SZENTÍV anyt RÓZSA: Concerto Egy őrült parittyával kilőtte az indulatok üvegszemét, a legfelső templomablakot. Valami más is megállt, pedig a harangok már régóta hallgattak. Szelíden mocorgott a csend a kockaköveken, és ruhám alá térdepeltek az imák. — Mennyire szerettem volna felkiáltani, de nem lehetett. Akkor senki sem szólt, később pedig i már nem volt érdemes. Illusztráció Czinder Antal tusrajza IMRE LÁSZLÓ: A mi falunkban, aki egyszer elvált, az elvált asz- szony lesz, amíg él — mondta Mária, akivel szegről végre rokonok vagyunk. — Nem veszi el senki, kivált, ha gyereke van. Nőnek a tegnapi kislányok; tegnap még iskolába járt a gyerek; ma pedig már festi a haját, miniszoknyában jár, udvaroltat, vagy éppen ő „udvarol”. A legényeknek pedig nem sürgős a nősülés. Találnak lányt bármiféle szórakozásra, minek akkor elvált asszony? Az isten tudja, mi hiányzik nekem. Talán a szeretet. Egy kevés szeretet. Ez annyira hiányzik, hogy néha sötétedéskor megállók a csukott ablak előtt — jó lenne kinyitni, de minek — és elerednek a könnyeim. Nem tehetek róla, ilyenkor gyorsan megfőzöm a vacsorát, utána megmosdunk, fürdőnk mind a ketten. Magam mellé veszem a fiamat. Az igazat megvallva, sokáig nem volt csak egy fekhelyünk, a nagy rekamié. Amikor még együtt voltunk Istvánnal, az urammal, mi aludtunk ott, a gyerek a bölcsőben. Azóta a bölcső felkerült a padlásra, István meg... az anyja kínja tudja, hova lett. A tartásdíjat se küldi rendesen. Más asszony bíróságra megy, joga van hozzá. Számomra a mi régi szerelmünk többet ér. Odaölelem magamhoz a kisfiút, hadd emlékezzen, ha egyszer majd hiányzik az életéből a melegség. Megvagyunk kettesben, ha késik a tartásdíj, száradjon István lelkén. Keresek én. Beosztjuk azt a kis pénzt, aztán ha elfogy, várunk az új fizetésre. De azért banánt vettem a fiamnak tegnap is, pedig az utolsó tíz forintomat adtam ki érte. Persze, sok ilyen asszony van, ezt csak azért mondom, hogy azt ne higyje, beképzelt vagyok. Ha aztán mellettem elalszik, csókolgatom tovább, mint a bolond, ahol csak érem. Nem lát senki és csókolni olyan jó, ha nem úgy, akikor emígy. • ... Napokig hármasban járunk oviba. Hozzánk csapódott egy mulya férfi. A gyerek összebarátkozott vele. Másnap csokival várta. Neki is arra van dolga, azt mondta. A gyerek bemegy a kapun, intek neki egy puszit, szokás szerint, a férfi meg ott áll, nem is a gyereket nézi, hanem engem. Eleinte fak^pnél hagytam, mit kezdjek vele? De a harmadik vagy a negyedik nap egyszercsak elkezd beszélni, alighogy bement a gyerek. Hogy őt idehelyezték munkára, a trafóházat csinálják a tanácsháznál. Beszél, a szó csak úgy ömlik belőle, hogy ő milyen egyedül van. Hát tehetek én arról, amikor azt sem tudom, én miért vagyok magamban? Aki beszélni akar, annak jól jön a hallgatás is. Elég annak, ha valaki szó nélkül hallgatja. Néha az ember önkéntelen bólint, vagy csak a fejét rázza, hogy neki elege van az egészből már régen, az isten látott ilyet, azt is biztatásnak veszi! Beszél és kísérget, amerre fordulok, úgy fordul 6 is. Ejnye, megnézem már: milyen a képe? Hát bizony, elég csaj- la kis ember vagy, gondolom, ahogy nézem a fonnyadt kis bajuszát, ritkás haját, foghíjait. Adhatnál egy kicsivel többet magadra. így ezen, amint magamban elgondolom, nem állhatom meg a mosolygást. Erre közelebb húzódik. Azt hiszi, tetszik, amit mond. Észre sem vettem, oda se figyeltem, már tudtam az életét. Nőtlen. Anyja valahol Pesten van, szívbeteg és visszeres a lába. Keresi az igazit, ilyeneket mondott. Szerettem volna ellökni magamtól. Mind ezt mondjátok, közben a fene tudja, hány tartásdíjat nassoltok el. A bárányhimlőtől kezdve elmondta a betegségeit, hogy majd a szánakozás, az talán elindít felé. Engem? Én már tudom, mit jelent az álmatlan éjszaka. Tudom, mi az, sírni valaki után, hiába. Nekem aztán beszélhetsz, fonnyadtbajszú. • Elhívott moziba, két hét után. Jó film, megható, nyavaly- gott a fülembe. Azon a szombaton Pistikét elvitte a nagyanyja — az anyám — vasárnapra hozzájuk. Úgyis moziba készültem, jó, menjünk. Aztán mit szól ehhez a kedves mamája Pesten, a visszeres lábaival? Tudja, ha nem mehetek haza, annak oka van, nyugtatgatott. Harminc éves leszek nemsokára Mária, bazsalygott ájtatosan. Mária... Nem vagyok én a Elment, bizony elment pócsi szűz, gondoltam, s csak most vettem észre, fél fejjel magasabb nálam. Na jó, menjünk. Ült mellettem, szótlan komolyan. Már vége felé járt a film, amikor észrevettem, hogy keresi a kezemet. Hagytam. Később fölemelte a szájához. Csókolgatni kezdte az ujjaimat. Jaj, ezt se gondoltam volna. Mit akar eZ? Mit látott meg rajtam? Édes jó istenem, ne hagyd, hogy a térdem remegjen. Alig álltam meg, hogy ne simítsam végig azt a hóka képét. Mert az én kezemet már azt se tudom mikor simogatták. • ... A kisfiú most már reggelenként mindig megkérdezte tőlem: ki ez a bácsi? Ha én azt tudnám! Hát nem elég az,ha csak a nevét tudjuk valakinek, meg a szavát halljuk? Megfigyeltem, a kisfiam zavar mellettem az ágyon. Talán hazudtam önmagámnak, de egyszer csak azzal kezdtem táplálni magam, hogy túlságosan-nagy lett ez a gyerek. Meg aztán nem is egészséges az együtt alvás. A gyerek csak aludjon külön. Sezlont kell venni, határoztam el. Igen, de miből? Elsejétől elsejéig épp, hogy kitart a pénz, a rekamiét is egy évig tartott kinyögni. Bementem Pista bácsihoz, a művezetőnkhöz; szeretnék túlórázni. Ha csak egy mód van rá, szóljon, amikor csak tud. Nézett rám a ráncai közül, bajusza alatt dörmögött, amikor végighallgatott és azt mondta, rendes asszony maga. Sokat érek vele, gondoltam. Ki fog a gyerekért menni hat órára, ha csakugyan benn kell maradnom? Ebből ne csináljon magának gondot Marika, nézett rám másnap reggel a fonnyadt bajszú. Hát hiszen elmegyek én érte. Aztán odaballagunk majd a gyárhoz, megvárjuk magát. Legalább összebarátkoznak a fiúval. Jó, jó, elhozod, de mi lesz, ha megunod, akartam mondani, de nem szóltam, kicsit bántam azt is, hogy szóba hoztam ezt az egész túlórahistóriát. Valahogy megjött a kedvem a munkához. Nem fáradtam él, ha tizenegy órát dolgoztam is. Mert vártak. Ketten vártak. Ott csámborogtak, lesték az egyes műhelyt már félórával előbb, hogy mehettem hozzájuk. Rászoktam a halk dúdolga- tásra, mindennap zuhanyoztam, szerettem volna nagyon-na- gyon tiszta lenni. Amikor pedig odahaza a kapuban elbúcsúztunk, furcsa volt elválni tőle. Éreztem: jó lenne behívni, de hát hogy’ jönne az ki, ha én hívnám? Néha már-már haragudtam is rá. Bizony, egy kicsit mulya vagy kisapám, néztem rá némi szánakozással, míg a kezemet fogta. Holott, nem mulyaság volt ez, talán az érzéseit hagyta növekedni, mert eléggé megtörte a sorsa ahhoz, hogy rájöjjön, mi az, ami szép az ilyen várakozásokban. Azt azonban lassan már követelődzve kérte, hogy többször maradjunk kettesben. Igen, de az én fiam elől nem lehet ám csak úgy megszökni! Egyszer mentem le késő este, alig sétáltunk egy órácskát, és amikor hazamentem, az én drágálatos nagylegény fiam, kék volt a sírástól, s még éjjel álmában is szepegett, felsírt. • Azon a napon, amikor az új fekvőhelyet hazaszállították, sokáig benn kellett maradnom a gyárban. Fél hatkor pedig az enyéim már ott sétálgattak a hosszú drótkerítés mellett. Gondoltam, ne várjanak ott sokáig, leszaladtam egy percre, menjenek haza, itt a kulcs, mondtam a fiamnak, de úgy, hogy ő is értsen belőle. Mire hazaértem, az asztal megterítve várt, rajta bor és mindenféle hideg ételek: szalámi, sajt, cukrász- sütemény. Vacsora után megfürdettem a gyereket, duruzsoltam a fülébe szépeket, hogy ő mától kezdve nagyfiú lesz, külön alszik, új sezlonon, hű, milyen finom lesz, ott lehet ám csak szépeket álmodni. Nem szólt semmit, úgy láttam, örül neki. Már feküdt, amikor kis öklével a szemét dörzsölgetve megkérdezte: a bácsi ittmarad? Itt, kisfiam, mondta a „bácsi”. Hallgattam. Simogattam a fiam arcát és fejét. Később rájöttem, nem egyéb ez: mint türelmetlenség. Erre puszilni kezdtem, hogy mihamarabb rácsókoljam az álmot. Aztán odajött ő is, egészen közel, kezét a váltamra tette, a tenyere forró volt, nem forróbb az én vállamnál és mióta a kisfiam meglett, először fordult elő, hogy nem az ő kis testére akartam ráborulni, hanem arra a kézre ott a vállamon. Az uramnál sem éreztem ezt. Soha. • ölelkezésünk pillanatairól nem tudok beszélni. Fájdalom ■és öröm csapott fel bennem, sírni és nevetni szerettem volna egyszerre, mint akinek elment az esze. De akkor a sezlonon elkezdett sírni a fiam. — Anyu, anyu ... Oda kellett mennem hozzá. Babusgattam, csitítottám, de a hangom annyira remegett, hogy suttogni sem tudtam. Amint föléhajoltam, átfogta a nyakamat Végtére odafeküdtem mellé, hátha akkor hamarabb elalszik. El is aludt, de alighogy szabadulni akartam tőle, s a kezét lefejteni a nyakamról, felneszeit újból, már nem sírt, de annál erősebben karolt át. A szobában sötét volt, hallottam a párom nehéz sóhajtásait, láttam cigarettája parazsát, aztán ez a parázs egyszercsak nőni kezdett, nőtt és nőtt, betöltötte a szobát, a világot, mintha a napot láttam volna közvetlen közelről, lángolás, tűz kapott el, már azt sem tudtam, hol vagyok, sóhajtásaim elakadtak a szívem fölött, szorítottak, mint vaspántok, mintha a lélegzetem is elakadt volna. Szabadulni akartam a szorításból, de minél jobban törekedtem erre, annál jobban fojtogatott. • Arra ébredtem, hogy körülöttem vaksötét van, szemközt a rekamié fölött nem világít a cigaretta parazsa. Felugrottam, villanyt gyújtottam. Elment, bizony elment, elment a szerelem. Azóta várom minden reggel. Hol lehet, nem tudom. Lassabban megyünk az oviba. A gyerek nyűgös, rosszalkodik. Észrevette, hogy nem vagyok vele. Lessük az utcát, már tudjuk, kire várunk. Hol van, merre tűnhetett? Hallja-e, hogy hívom? kevésbé fantáziadúsak is, de én csak a fizetésemmel rendelkezem. Ha arra kérne valaki, hogy húzzuk magunkat össze és gyűjtsünk valami elérhető célra, az inkább tetszene. p] lhallgatott, aztán halkan így folytatta: — Főként az nem tetszik, hogy hazudni kell. Vagy jobban mondva hitegetni, áltani a másikat... Akár úgy is, hogy önmagunkat is áltatjuk, hitegetjük közben... De a lényeg, hogy áltassunk. ... Hogy elmondjuk, mit szeretnénk, és milyen lehetőségeket látunk a megvalósításra .. Hogy mennyi időt szánunk erre... Szóval olyan nagyvonalúnak kell mutatkoznunk, amely bizonyos tekintetben már a szélhámosságot súrolja. Ki kell puhatolnunk a másik vágyait, el kell hitetnünk, hogy mi is ugyanezekre vágyunk és ezeket akarjuk megvalósítani. Én ugyan földrajztanár vagyok, de igen jó matematikus voltam az iskolában, és ismerem a reális számok értékét. Pedig én is tudok vágyakozni... De ezt nem tévesztem össze a valósággal, és főként másoknak nem akarom úgy feltálalni. De az emberek ostobák. A nők is. A hazug ambíciók lelkesítik őket. Ebből ítélik meg egy férfi igényeit és értékeit. Hát egy csókért is hazudozni kell, akkor nem kell a csók sem. Hát nem csókolhatok meg valakit egyszerűen azért, mert kívánom, minden mellékgondolat nélkül? A barna hajú, telt ajkú, barna szemű nő szinte rácsodálkozott a férfire, s azt súgta: — Dehogy isnem! S azzal magához húzta a férfi fejét és hosszan megcsókolta, de úgy, ahogy egy szerelmes csókolja meg a szerelmesét. A mikor elengedte, önkéntelenül is kinéztek az üvegverandán, s akkor a fénylő kockaablakban megpillantották néhány másodpercre önmagukat is. A háttérben a havas tájjal, s a kopár ágakon a háromszínű hósipkával. — Az én történetem rövidebb — kezdte lassan Etelka. Szentes határában lakom, Gyopáros-fürdőn. Afféle falusi házak veszik körül azt a tavat, ahol nyáron nagy a strandélet, Cukrászdával, étteremmel. Én az egyik falusi házban lakom. Két házunk is áll az udvaron, az egyik a szüléimé, a másik az enyém. Meglehetős jómódban élünk, a szüleim zöldségkertészek. Apám reggelenként biciklin, kosárban viszi az árut a szövetkezeti boltba, mert nincs autónk. Meg tudnánk könnyűszerrel venni egy kocsit, de nem lenne, aki vezesse. Á bátyám meghalt. Én meg testi hibás vagyok. Nem buknak rám a kérők. Pedig csinosan, mindig tisztán járok és frissebb a testem, a lelkem, mint sok más ép nőé. Azért nekem is akadt egyszer kérőm. Jólöltözött, sokatmondó arcú ember volt. Félórán át lelkiekről beszélt. Aztán megkérdezte fájdalmas hangon, hogy mivel rendelkezem. A lelkiekről tartott nagy szóáradat után nem is értettem hamarjában, hogy mire gondol. Aztán pontosabban kifejezte... Milyen javakkal rendelkezem?... Valami nagy keserűség öntötte el a szívem és azt feletem: „Kis testi hibával”. I gen, de azonkívül firtatta. „Hát az nem elég magának, aki csak a lelki szépséget keresi az életben? — fakadtam ki. — Akkor tűnjön el innét. de gyorsan!” És kibicegtem a szobából olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Azóta nem állhatom a férfiakat. Nem mintha nem szeretnék tudni egy értékes, komoly embert magam mellett, akivel sok mindent megbeszélhetnék, akihez mint férfihez is vonzódnék, de ha a testi hiba mellett tüstént az anyagi javak kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe, akkor inkább rá se nézek a férfiakra, mert utálom őket... Elhallgatott és együtt nézték a téli tájat, melyben fel-felbukkant már egy- egy ember is. És a reggelizőasztaloknál is megjelentek a verandán a szálló- vendégek. — Délben is ideülhetek? — kérdezte halkan Etelka. — Igazán jólesne — felelte Flórián. — Hisz én is egyedül vagyok. — De többé soha ne beszéljünk érzelmekről. .. — szaladt ki a nő száján. — Soha, egy szót se! — tiltakozott a férfi is. — És anyagi javakról se — fűzte hozzá Etelka. — Azokról egyáltalán nem. — Idefigyeljen, Flórián — nézett rá hirtelen a nő, s összeráncolta kicsit a szemöldökét. — Nem lenne kedve eljönni tanítani Szentesre? Megkérdezhetném az igazgatót, hogy nem üresedik-e hely a jövő évre. És ott mégis könnyebben megoldható a lakáskérdés is. A férfi vállat vont és eltűnődött. — Elmehetnék, -t— Valami mosolyféle rajzolódott ki a szája körül. — Gyopáros-tó partja jelentené számomra a Baleári-szigeteket. — És néha összetalálkoznánk egymással — álmodozott Etelka. A férfi hirtelen elnevette magát. — Igen, de miről beszélgetnénk, ha kizárjuk az érzelmeket és az anyagi javakat a beszélgetésből. A nő megfogta Flórián kezét s puha kezébe szorította. — Nem fontos mindég beszélni. Van egy szép, nagy rádió a szobámban. Az egész világból hallani rajta a zenét.
