Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-26 / 199. szám
4 1913. AUGUSZTUS 26., VASÄRNAP csapágy: ín. T úlzás letme azt állítani, hogy a főváros pitvarában, vagy talán már a küszöbén lélegző, magáról mind többet hallató MGM diósdi csapágygyára Érdről, Tárnokról, Ráckeresztúr- ról, Százhalombattáról, Ercsiből, Budapestről s nem utolsósorban Diósdról bejáró dolgozóinak kisebb-nagyobb közösségei jelentősen különböznének más üzemek, gyárak kollektíváitól. Nem is a különbözőséget, az eltérő személyiség- jegyeket kutattuk a nagy megújulás előtt álló csapágyggyárban, hanem a közösségek gyökereit. Közösségek-e a szó igazi, nemes értelmében a különböző gazdasági feladatok ellátására létrehívott csoportosulások? Kerestük, hogy a megélhetést biztosító kapcsolaton túl milyen meghatározó erők, tudatos felismerések kötik a dolgozókat gyárukhoz. Szeretik-e gyárukat? Milyen emberi kapcsolatok alakultak ki a munkatársak között abban a gyárban, ahol a dolgozók kétharmada törzsgárdatag? Múlt, jelen, jövő Olvassuk, hogy az egyiptomiak a piramisok építéséhez felhasznált hatalmas kőtömböket már hengeres fagörgőkön szállították. Olvassuk, hogy a golyókat és a görgőket még a XVII—XIX. században is felhasználták nagy terhek kisebb távolságra történő szállításához. Így szállították 1769-ben Pétervárott azt a nagy méretű gránittömböt, amelyen I. Péter szobrát, a „Bronzlovast” helyezték el. Olvassuk, hogy Leibnitz, az ismert matematikus volt az első, aki számításokkal is kimutatta a gördülősúrlódás előnyeit. Olvassuk, hogy Európa első golyóscsap- ágy-gyárat 1883-ban alapították. Olvassuk a halomnyi számot és nevet, kicsit szégyelljük magunkat, hányszor jártunk itt, Diósdon, s nem jutott eszünkbe, hogy mekkora harc, mekkora szellemi erő munkálkodott addig, míg mi természetesnek vesszük, hogy a Magyar Gördülőcsapágy Művek diósdi gyára a főváros közelében évente csaknem 3 millió ilyen terméket gyárt. És miért pont Diósdon? Magyarországon a felszabadulás előtti években Diósgyőrött volt kisebb mennyiségű és részleges csapágygyártás, de nem valószínű, hogy az alliterációnak köszönhető az itteni nagyüzem. Az őszibaracktermő vidéken — milyen kegyetlenül igaz ellentét — foszforos nyomjelzőket és páncéltörő lövedéket készítettek a Pyrochemia KFT-ben, amely 1941-ben alakult. Negyven ember dolgozott, de a Vé- csei-féle kézigránát gyártása után az üzem rohamosan fejlődött, s ahogy pusztultak az emberek a frontokon, úgy szaporodott a gépeket kezelők száma. Az üzemet 1949-ben államosították, utána készítetitek itt mosófazekat és mosószappant, autósallert és kályhafestéket, mígnem a Népgazdasági Tanács Csapágyjavító Nemzeti Vállalat alapítását rendelte el. A Szervezés és a gépek üzembeállítása 1950 júliusáig tartott, aztán lassan megindult a kúpgörgős csapágyak gyártása, javítása. Emlékezetes évszám 1952, mikor Vas Zoltán és Kossá István látogatása után elhatározták a névváltoztatást: a Csapágyjavító NV ezután Diósdi Csapágygyár lesz. Az 50-es évek elején kezdték meg a debreceni üzem beruházási munkálatait, de akkor még kevesen gondolták, hogy több mint tíz esztendő múlva a két gyár művekké egyesül — debreceni központtal. A főmérnök a miskolci Nehézipari Egyetfem tanársegédje volt valamikor. Mikor a barátja szólt, jöjjön ide, azt sem tudta, hol van Diósd. 1957 óta' dolgozik itt, könnyű kimondani, leírni az elkoptatott frázist: megszerette a gyárat. — Csapágy... Mindenki tudja, hogy létezik, s azt is, menynyire szükséges alkatrész. Mégis, milyen alkotómunkát biztosít? Az egykori tanársegéd, hogyan hasznosíthatja az ismeretanyagát egy, amolyan „magától értetődő” terméknél? — Mikor idejöttem, ez a kérdés bennem is felvetődött. Azóta nem. Minden munkában kifejeződhet az alkotás: csak annyira el kell sajátítania speciális ismereteket, elmélyülni benrtük, hogy valóban alkotni lehessen. Föláll, tanulmányokat hoz. Az egyik címe: „A kúpgörgős csapágy külső gyűrű gördülő pályájának domborító köszörülése”. Német nyelvű folyóiratban jelent meg, temérdek egyenlettel, grafikonnal, számmal. Horváth András, a diósdi gyár főmérnöke szereti a gyárat. Több kérdésünk egyelőre nincs. A Gépipari Tervező Iroda 1952- ben készítette el a gyár általános fejlesztésének műszaki tervét. A fejlesztés az évi 500 ezer darabos kapacitáson túl a minőség javítását kívánta biztosítani. A 60 milliós beruházás az elképzelések szerint 1954-ben fejeződött volna be. Nagy lendülettel megindultak a munkálatok, míg 53 őszén megtorpantak, s az előirányzottaknak csak mintegy negyven százaléka valósult meg. Az egyharmad csarnokba betelepült üzemek és irodák szűkek voltak, a por- és a sártenger sem használt éppen a nagy pontosságot igénylő csapágygyártásnak. A gyárat facölöpökre húzott dróthuzal kerítette körül, műszerek és gépek alig voltak. A gyár történetét felölelő könyv minderről egy mondattal emlékezik meg: „A fejlődést a nagyüzemi tapasztalatok hiánya jellemzi.” A nehézségek ellenére a gyár 1953- ban és 1955-ben elnyeri a SZOT és a Minisztertanács vándorzászlaját. A kibontakozás a Szovjetuniónak köszönhető: szakembert, gépet adott. Diósd elérte, hogy 1956-ban a szocialista országoknak, 1958- tól a tőkés országoknak is gyártott csapágyakat. 1957-ben újra övék a vándor zászló. A krónika megemlíti, hogy az eredeti fejlesztés 1954 helyett 1961-ben befejeződött. Felker Ferenc szerszámkészítő egyike annak a kettő híján száz dolgozónak, akik több mint húsz esztendőt töltöttek el a gyárban. Tavaly a jubileumi ünnepségre, küldöttként ment Debrecenbe. — Ha másért nem, ezért a 48 óráért megérte — mondja, s már meg is lehetne írni á nevére szóló meghívót a negyvenéves ünnepségre a most 36 éves szakmunkásnak. Diósdon szabadult 1952-ben, pályakezdését talán őrzik még az azóta jócskán megsárgult normalapok : kisebb-nagyobb ötletei révén — nem reszelt, hanem vésett — nyolcszáz százalékra is teljesítette a becsült normát. A normás sem volt rest — rögtön levett az időből. A találékony ifjút nem valami jó szemmel nézte egyik-másik idősebb szaktársa. Látszólag szinte alig történt vele valami az elmúlt évek alatt: szolgálta a hazát, kicsit megszürkült a haja, megnősült, fia született. Ügy volt, jelentkezik a technikumba, de aztán mégis a szakmája mellett döntött. Hívták már bedolgozónak egy szövetkezetbe, dupla keresetért — mégsem ment. — Munkában szeretem a változatosságot, munkahelyben nem — mondja. — Meg aztán harminc felett csökken az ember energiája, nem bírok már naphosszat reszelni... Tavaly a sajtolóban dolgozott két hónapot, azokat a kosarakat készítette, amikhez ők javítják, gyártják a szerszámokat. — Bizony, nem valami jók a régi szerszámok, főleg azért nem, mert a javításukra adott idő nem elég — magyarázza. Csak egy kétsége van: várják a rekonstrukciót társaival, mint a Messiást, de nem nagyon tudják, mi lesz a szerszámműhely sorsa a felújítás után. Eddig még nem tájékoztatták őket. 1963. április 1. összevonták a két vállalatot, létrehozták a Magyar Gördülőcsapágy Műveket, amelynek vezérigazgatósága Debrecenben van. A két gyár közül a debreceni a golyós- és a vasúti ágytokcsap- ágyak gyártását, a diósdi pedig a kúpgörgős csapágyak és néhány gördülőelem gyártását biztosítja. Diósd hosszú éveken át mostohagyerek lett: a nagyobb beruházásokat, a nagyobb fizetésemeléseket Debrecen kapta. Pedig ott munkaerő-felesleg, itt munkaerőhiány volt, hiába, a helyzet csak nemrégiben változott meg. A főmérnök a hullámvölgyre emlékezik — 1968-tól 1970-ig —, amikor 3 millióról 2 és fél millió csapágyra csökkent a termelés, a másfél ezer dolgozó ezeregyszázra csökkent, és megjelentek a komplex tervek: az újrafelvételes dolgozók fogadásáról, a nők helyzetéről, a munkahelyi körülmények javításáról. Minden reggel és délben értekezletet tártottak, reggel megadták a követelményeket, délben beszámoltatták a középvezetőket, hogyan intézkedtek, s mi az eredmény. Horváth Andrásnak hálátlan szerep jutott — ő volt a korbácsember. Nem fogadott el magyarázkodást, mindenre csak annyit felelt, nem. Kérdezett és veszekedett, egyebet sem csinált. Volt, aki sírt a szobájában. Ö 30 kilót fogyott. — És lassan kimásztunk a kátyúból. Itt mutatkozott meg fennállásunk óta a legnagyobb kollektív érzés. Mintha megmoccant volna valami az emberekben, érezték, hogy erőlködünk. A szovjet katonák is a gép mögé álltak, annyira hiányzott a munkásember. A műszakiak fizikai munkát végeztek, nem volt mit fejleszteni. 1971 második felében a gyár teljesítette a tervét. És azóta teljesíti is folyamatosan. Akkoriban egy cél volt: termelni. Most, mintha újra keresgélni kezdenék az emberek a saját céljaikat. Valahogy akkor könnyebb volt dolgozni. Tudták az emberek, hogy nincsen gáncsoskodás, munka van, törölve a bürokratikus út, csak egy számít, a termelés. Kezdünk megint izzadságszagúak lenni, döcög valahol egy csapágy, persze ezt csak én veszem észre, mert még minden rendjén megy, nem is illene ilyesmiket mondanom, hiszen az idén is teljesítjük a tervet... Az 1973-as terv: 300 millió forint, 2 millió 973 ezer csapágy, 40 millió tű- és 10 millió hengergörgő. A gyár létszáma: 1139 — ebből 812 fizikai, 140 műszaki és 84 adminisztratív munkaerő. A fenti statisztikából egy adat kimaradt, mely ehhez a fejezethez illik inkább: a gépek mai értéke 37 millió forint körüli. Az első hat hónap állóideje 8 ezer óra. Elavultak, korszerűtlenek, nehéz velük dolgozni. És ez a szomorú adat azért illett ide, mert a gyár újraszületik az elkövetkező években. Három köszörű marad — bár ezt is felújítják — és néhány edzőgép. A két gyár csaknem 2 milliárd forintért építkezik, vesz gépeket. Az első negyedév végén létrejött a kormányközi megállapodás a Szovjetunióval, majd június végén a magánjogi szerződést is megkötötték az MGM és a Promashexport között. A beruházás végidőpontja közelinek tűnik: 1976. december 31. Az idén 6 milliót költenek a felújításra, jövőre 130-at. Diósdon a régi raktárak helyén egy ötezer négyzetméteres csarnok épül. A kooperáció mértéke növekszik majd Debrecennel: Diósdon nem gyártanak tűgörgőket és a száz milliméternél nagyobb külső átmérőjű csapágykosarak gyártására is Debrecen vállalkozik. 1977-ben Diósdon 4,3 millió csapágy készül. Ezek mind növelt teher- bírásúak lesznek: több görgő lesz bennük, nem lesznek olyan zajosak, mint elődeik és hosz- szabb lesz az élettartamuk. Az építő a Pest megyei Állami Építőipari Vállalat, a gépek szovjetek. Ennyit tudnak. Mást még — a vezetők sem a közelgő rekonstrukcióról. A jövő: Szedmák Imre. Sorsa még sokféleképpen alakulhat. Egy éve kapta kézhez szakmunkás-bizonyítványát, aztán megszerette a marógépet és most marósként dolgozik a szerszámműhelyben. Az órabére: 9,70 — nem sok, nem is kevés, ősszel berukkol katonának, lesz ideje gondolkodni, mit csináljon azután. Egyelőre úgy érzi, minden rendben van. Leköti a munkája. Talált már barátot is a műhelyben. Szedmák Imre ismeri már a bölcsek igazságát: „Havert, cimborát könnyű találni — igazi barátot, annál nehezebb.” Ismeri a törvényt és töb- bé-kevésbé tisztában van lehetőségeivel. Így azzal is, hogy a leszerelés előtt segélyt kap majd — „mint a gyermekgondozáson otthon levő kismamák” — a gyártól. De ez még messze van. Mire visszajön, talán rá sem ismer a gyárra. Brigád a meóban A táblán rajzolt lóhere, mellette a heti lottószámok. A falon egymás mellett bekeretezett oklevelek, bizonyítván, a görgőválogatóban dolgozó, egymás munkáját kiegészítő s ugyanakkor egymással versengő két meó-bri- gád, a Március 8. és a Dobó fíatalin nem bízza a szerencsére a dolgot. Az idei évben mindkét brigád az arany fokozatért szállt versenybe. Ezt eddig — bár még nincs hivatalos félévi eredmény — csak a tizenegy tagú Dobó Katalinnak sikerült elérnie. A brigád egyidős a szocialista brigádmozgalommal. 1962-ben alakult, akkor vette a fejébe a meó-főnökség, hogy márpedig az egész osztály szocialista lesz. A startnál a Dobó Katalin meglehetősen bentragadt. Csak három évvel később nyerte el első ízben a szocialista címet, röviddel azután, hogy Lengyel Lászlóné átvette a brigád vezetését. Azóta évről évre előbbre léptek, s idén már senki nem csodálkozott, hogy az arany fokozat elnyerését tűzték ki célul: elnyeréséhez 190 pontot kell teljesíteni. — A mi értékelésünk szerint két ponttal túlteljesítettük a szintet — mondja Len- gyelné, aki változatlanul élvezi a tagság bizalmát. — Különösen a termelési és a minőségi vállalás fizet jól, ezzel kilencven pontot lehet szerezni. Viszont alkalmazkodnunk kell nap mint nap a szerelde igényeihez. A nagy görgőknél, amiket kézzel válogatunk, előfordulhat torlódás — ilyenkor az üzem többet termel, mint amit át tudunk venni. A kisebb görgőket kereten Mészáros Ilona, az egyik alapító tag válogatja a leggyorsabban, naponta 40—50 ezer darabot. — Harminc pontot szereztünk azzal, hogy 260 ezer darab görgőt jó csoporttűréssel, osztályozás nélkül továbbítottunk a szereidébe. Ezzel 346 gépióra-megtakarítást értünk el. Ha kevés az anyag, a brigád tagjai a meó egyéb területein — az eszterga-, a köszörűüzemben vagy a szereidében — szereznek további értékes segédpontokat. Hasonlóan szépen hoz a konyhára a megengedett selejtszint teljesítése. © A brigádnak a már említett Mészáros Ilonán kívül még két alapító tagja van: André Károlyné és Kuhár Antalné. Utóbbi elmondta, hogy gondolatban már többször elment a vállalattól, de végül mégis itt tartotta a szíve. Tíz fillér híján tíz forint az órabére, de ezen kívül is kifizetődő a brigád tagjának lenni. Régebben csak az osztály első három brigádja kapott pénzjutalmat, most viszont a sorrendtől függetlenül csak rajtuk múlik, hogy milyen fokozatot érnek el. A brigád többi tagja átlagosan négy éve Dobó Kata- lin-os Kiss Istvánná kivételével. — Ahhoz, hogy valaki brigádtag legyen, legalább fél évet kell hogy itt dolgozzon — veszi át újra a szót a brigád első asszonya. — Kissné nemrégen jött hozzánk Százhalombattáról két kisgyerekkel, közvetlenül azután, hogy elvált. Egy ideig bizonytalan volt, hogy marad-e vagy visz- szamegy. Léber Lászlóné szerzett neki egy kis szoba-kony- hás házat a szomszédságukban Érdligeten. így aztán Kissné marad, s január elsejétől hivatalosan is tagja a brigádunknak. Év végén, ugyanúgy, mint a régi tagok, ő is megkapja az aranykoszorúért járó 500 forintot. A «kollektíván belül nincs titok. Azt lehet mondani, mindenki tud mindenkiről mindent. Számos, a közösség erejét bizonyító olyan eseményre bukkantunk, amely nem szerepelt a vállalások között, mégis, ha lehet, tisztábban, egyértelműbben bizonyítja ennek a tizenegy asszonynak, lánynak az egybetartorósát. Kulcsár Tériké, a brigád egyik benjámin ja, 23 éves. Albérletben lakik, távol a szüleitől. Kezdetben nemegyszer előfordult, hogy késve jött be a munkahelyére — elaludt. Á késés azonban az értékelésnél az egész brigád teljesítményére kihatással volt: egy mindenkiért, mindenki egyért. Terikének cselekednie kellett — vett hát egyszerre két vekkert. Nem is késett el többet. Októberben megbetegedett a veséjével, ma is betegállományban van. Brigádtársai beosztották, hogy melyik héten ki látogatja meg. Statisztika: a tizenegy nőből már csak két lány van, egy asszony elvált, egy megözvegyült. Heten — bár megkértek, hogy ezt ne írjuk meg — jó házasságban élnek. A brigád tagjainak eddig összesen 13 gyereke született. Esztendőről esztendőre találkoznak egyszer férjestül valamelyik szórakozóhely fehér asztala mellett. Akik közel laknak egymáshoz, azok más alkalmakkor is összejárnak családostul. 0 Másról nem nagyon szól a fáma. Különösen ami a hármas jelszó tanulni kitételét illeti. Valamennyien elvégezték a nyolc általánost, s természetesen a meó-tánfolya- mot. Gimnáziumba, technikumba nem jár senki, és nem is mutat hanjlandóságot. Pedig — lévén mindig délelőttösök — lenne rá idejük. Esetenként szakmai képzésüket a csoportvezetőjük tartja, emellett egy emberként részt vesznek a havonta egy ízben megtartott politikai oktatáson. „Olvasni inkább a lányok olvasnak”, jóllehet a lányok már erős kisebbséget alkof- nak. Jól ismerik a gyárat, s tisztában vanna'k jó vagy rossz munkájuk hatásával is. Általában elégedettek. Tapasztalt szocialista brigád a Dobó Katalin. Szocialista emberek hát a brigád tagjai? A formális logika szerint egyértelműen igen. A tartalmi részt körülhatárolni s megfogalmazni azonban — és nemcsak ennél a brigádnál — rendkívül nehéz. Ügy mondanánk ezért: munkaszeretetük, becsületességük, folyamatos helytállásuk devalválhatatlan aranyfedezet a szocialista népgazdaság egyik fontos posztján.
