Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-25 / 198. szám

1973. AUGUSZTUS 25., SZOMBAT rest HtCtEt írlap Gazdálkodni a hegyek alján Egy kezdeményezés, amelynek megnő a rangja A főváros felől érkezvén, Nagykovácsi határában holmi bódék, itt-ott háznak nevez­hető építmények tűnnek föl egy messzire nyúló dombhaj­latban, vagyis olyan, megle­hetősen zsúfoltnak ható üdülő­övezet ez, amelynek ártalmai­ról bízvást összeállíthatnék egy válogatást, akár az idei év sajtótermékeiből. De hát, lel­ke rajta, aki oly módon kíván „kikapcsolódni”, hogy a szom­széd fazekába lát, ráadásul egyetlen fa nem vet árnyékot e hétvégi „birtokokra”. Ezzel korántsem kívánnék gúnyo­lódni a telektulajdonosokon, hiszen szerfölött jogos igény hajtja őket, amelynek, lám, eleget tett a nagykovácsi ta­nács, mégpedig úgy, hogy ma­ga is jól járt, hiszen 10 millió forint bevételhez jutott, amit fölhasználhat a falu fejleszté­séhez. Hat aranykoronás földek A helyi termelőszövetkezet adta át a tanácsnak ezeket a fölparcellázott földeket, éspe­dig ingyen, jóllehet pusztán 300 ezer forint kellett volna ahhoz, hogy ez a 220 hektár­nyi állami tartalékföld szövet­kezeti tulajdonba jusson, s akkor már övé ama tízmillió is. Most már ezen fölösleges a meditáció, kétségtelen, hogy mindenképpen jó helyre jut az a pénz, hiszen melyik az a 3000 lelkes község, ahol nincs mit csinosítani, építeni, s ezt is a tsz tagjai élvezik? Végül is a termelőszövetkezet szin­tén adott el- még 55 hektár­nyit üdülési célokra, ezt már saját, de nagyüzemi műve­lésre alkalmatlan földjeiből hasította ki, hozzájutván 2,5 millió forinthoz, amiből a többi között gépeket vásárol­hat. Megfogyatkozott tehát, még összébb zsugorodott a gazda­ság, így már mindössze 570 hektárt birtokol. Kovács La­jos tsz-elnök vadászrelikviák­kal ékesített irodájából fölte­kintünk a Nagyszénásra, gyer­mekkorom kedvenc kiránduló- helyére — ugyan mit lehet e hegyek övezte szántókon pro­dukálni? Az átlagosan alig hat arany­koronás földeken 27 mázsás — hektáronkénti — búza ter­mett, ami nem megvetendő eredmény; jövőre termőre fordul 75 hektár nagyüzemi körtéjük, van egy, úgyneve­zett elsődleges fafeldolgozó üzemük, jóllehet az alapanya­got venni kell hozzá. Ládákat készítenek a Beloiannisz Hír­adástechnikai Gyárnak, ezek­ben szállítják exportra a tele­fonkészülékeket. Ám az élel­miszer- és fagazdaság vertiku­mában leledzik még ez az üzem, vagyis az alaptevékeny­séghez tartozik, így aztán 94 százalék erejéig mezőgazdasá­gi termelőszövetkezet a nagy­kovácsi. A kutatók véleménye Erősíti ezt a jellegét az ál­lattenyésztés, pontosabban a sertéshizlalás, amely egészen speciálisnak mondható. — Magyarországon egyetlen gazdaság sem alapozza mel­léktermékekre a hizlalást — magyarázza az elnök, aki 1958—59-ben tsz-szervező volt a faluban, majd átmenetileg kormánybiztosként igyekezett rendbehozni az új szövetkezet, úgy látszik, ziláltnak sikere­dett szénáját, s a tizenharma­dik esztendeje a gazdaság irá­nyító posztján igyekszik föl­tornászni a jövedelmet, ami igencsak nagy próbatétel a fő­várostól karnyújtásnyira. De hogy sikeredett, annak tükre: 1960-ban 4 millió — az idéri várhatóan 60 millió forint a tsz termelési értéke, továbbá a 180 tsz-tag átlagos életkora 37, a 140 alkalmazotté 34 esz­tendő mindössze, pedig egy év­tizede 50 fölött járt ez a sok mindent megmutató adalék. Melléktermék: értsd ezen mindazt a töméntelen étel­hulladékot, amit a pesti üze­mi étkezdékből, vendéglátó helyekről, húsipari, tejipari, sütő- és malomipari gyárakból el lehet hozni. Valóban, mi­csoda tartalék ez! Most napi 2,5 vagont szállítanak el a tsz járművei, de becslésük szerint 20 vagon is kitelne, márpedig ebből évi 30 ezer sertés jutna eledelhez. Most évi négyezer sertésre alkalmatos a hizlaldá­juk, amelynek koránt sincs ka­csalábon forgó kastély külle­me: állóeszköz értéke nem haladja meg a másfél millió forintot! Mégis, egyetlen gon­dozó 500 sertést kiszolgál, te­hát ennyiben kétségkívül kor­szerű ez a telep, amely bízvást bővíthető, s a szisztéma elter­jeszthető. Készítettek is tervjavaslatot a beruházásra, azt benyújtot­ták az Állattenyésztési Kutató Intézetnek, amely elismerően szól arról, hogy a\ tavasszal ki­váló címet elnyert gazdaság „saját erejéből vállalta a mel- léktermékes hizlalás kísérlete­zési és fejlesztési kockázatát.” „Újból az élelmezést szolgaija” Hogy sikerrel, arra bizony­ság: a hatvanmilliós termelési érték negyedét ez az ágazat szerzi. Mit mondanak a kuta­tók magáról a módszerről? Íme, a Keserű János főigazga­tó által aláírt dokumentum idevágó passzusa: „Kétségte­len, hogy a nagy népsűrűségű városokban általában, a jelen­tős élelmiszeriparral is rendel­kező városokban meg különö­sen jelentős mennyiséget tesz ki az a melléktermék és élel­miszeripari hulladék, amely elég nagy tápláló értékkel ren­delkezik ahhoz, hogy higiéni­kus kezelés után és a szüksé­ges kiegészítésekkel is ellátva, az állattenyésztésben, elsősor­ban a sertéshizlalásban igen jó hatásfokkal értékesüljön, s mint sertéshús, nagyobb bioló­giai értéket képviselve, újból az élelmezés céljait szolgálja." A tennivaló tehát világos, azaz pusztán elméletileg az, mert a gazdaságok húzódoznak ettől a „nedves” etetési módtól, megmaradnak a hagyományos száraz abraknál, bár — mint Kovács Lajos elmondja —, a piliscsabai és a pilisvörösvári termelőszövetkezet mutat már némi érdeklődést. — A most működő takar­mányüzemünk alkalmas arra, hogy ne napi 2,5 vagonnyi, ha­nem 5—6 vagonnyi hulladékot dolgozzon föl — állítja az el­nök. — Vagyis, ha lenne meg­rendelő, szállíthatnánk is az eledelt. Egy mázsát 120 fo­rintért tudnánk adni, márpedig 2 mázsa — hatóanyagában — megfelel egy mázsa kukorica, árpa értékének, ráadásul a mi portékánkhoz nem kell adagol­ni a különféle premixeket, benne van az állati, növényi fehérje. ' Import helyett? S ez az utóbbi mondat az, amire kiváltképpen időszerű fölfigyelnünk! Mindinkább köztudottá válik, hogy tekinté­lyes fehérjeimportunk tetemes akadályokba ütközik. A mi­nap emelték föl például a szó­ja átvételi árát — nem nehéz ebben az intézkedésben ráis­merni az USA-ban elrendelt szójaembargó hatására. A Me­lisztté avatási ünnepség a BM tartalékos tisztképző iskoláján zögazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium termelésfejlesz­tési főosztályán megtudom, hogy a fehérjehiány — világ- jelenség. A növekvő kereslet, a csökkenő kínálat nyomán roppant gyorsan megugrottak a világpiaci árak, ám ez még csak hagyján: sok esetben egy­szerűen lehetetlenné vált a be­szerzés. A világtermelés 60—70 százalékát produkáló Peru az utóbbi évek rossz halfogása miatt megszüntette a halliszt exportját, pedig Magyarország importja 70 százalékban Pe­ruból származott. Három év alatt 350 százalékkal emelked­tek az árak, ráadásul a szállí­tások is elmaradnak ... Nagyon is érthető, hogy kö­rül kell néznünk idehaza: mi­ben takarékoskodhatunk, mi­lyen források találtatnak a pótláshoz? E tennivalók egyi­ke: minél több fehérje alap­anyagot, így mellékterméket, hulladékot kell földolgozni! A tennivalókra alakult Fehérje Fejlesztési Bizottság egyik programpontja például így szól: „A melléktermékként, hulladékként jelentkező tej-, hús- és baromfiipari fehérjék maradéktalan és korszerű fel­dolgozása.” ... Lehetséges, hogy a nagy­kovácsi kezdeményezés — leg­alábbis a város környéki gaz­daságok számára — hamarosan országos példa lesz?! Keresztényi Nándor Átadta megbízólevelét a Dél-vietnami Köztársaság új nagykövete Losonczi Pál, a Népköztársa­ság Elnöki Tanácsának elnöke pénteken fogadta Nguyen Phu Soai rendkívüli és meghatal­mazott nagykövetet, a Dél-viet­nami Köztársaság új magyar- országi nagykövetét, aki átadta megbízólevelét. Nguyen Phu Soai nagykövet megbízólevelének átadásakor beszédet mondott, amelyre Lo­sonczi Pál válaszolt. A nagykövet ezt követően bemutatta Losonczi Pálnak a kíséretében megjelent Nguyen Thanh másodtitkárt, buong Phuong Son és Tran Minh Triet harmadtitkárokat, Tran Van Thanh attasét. Ha megjön a többi gép A monori Kossuth Tsz cér- názó melléküzemében 27 asszony dolgozik a gépeken. Bérmunkában cémáznak a Kőbányai Textilműveknek. A tsz a közelmúltban újabb négy gépet rendelt, a helyü­ket is előkészítették — a gé­pek azonban hónapok óta nem érkeztek meg. Ha meg­jönnék, további asszonyok­nak tudnak munkát biztosíta­ni. Koppány György felvétele Az ipari szövetkezetek gondja Miért kevesebb a szakmunkástanuló? A Belügyminisztérium tarta­lékos tisztképző iskoláján pén­teken tisztté avatták az idén végzett növendékeket. A Himnusz hangjai után is­mertették a belügyminiszter díszparancsát, amply köszön­tötte az új tiszteket, akik al­kalmassá váltak az állam biz­tonságából, valamint az állam­határaink védelméből adódó feladatok végrehajtására. A fiatal tisztek fogadalom­tétele után Fekszi László há- tárőr ezredes, a Belügyminisz­térium tartalékos tisztképző iskolájának parancsnoka mon­dott ünnepi beszédet. A Pest megyei ipari szö­vetkezeteknél szakmát tanuló fiatalok száma évről évre csökken. Az elmúlt években még ezer fölött járt a szövet­kezetekben foglalkoztatott szakmunkástanulók száma, az idén pedig alig több mint 700-an vannak, annak ellené­re, hogy az ipari szövetkezetek igényelnék, vállalnák a szak­munkástanulók gyakorlati kép­zését. Hogy mi az oka a csök­kenésnek? Eziránt érdeklőd­tünk a Kisipari Szövetkezetek Pest megyei Szövetségénél, ahol fény derült a szakmun­kásképzés sokrétű gondjaira, akadályozó tényezőire. Három évvel ezelőtt kezdőd­tek a problémák, amikor megváltozott a szakmunkástanulókkal kö­tött szerződések rendsze­re. Azóta a szövetkezetekhez je­lentkező tanulók kérelmüket nem a KISZÖV-höz, hanem a szakmunkásképzőbe nyújtják be. Igaz, a szövetkezetek a gyakorlati oktatásra javasol­tak névsorát elküldik az isko­láknak, azonban ezeket ott a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyják. Különösen a fővárosi szakmunkásképzők­ben visszatérő gond ez, hi­szen ide csak akkor vesznek fel Pest megyei ipari szövetke­zetekből jelentkezőket, ha a létszámukat budapesti jelent­kezőkkel nem tudják betölte­ni. Az elmúlt tanévben első­sorban az építőipari szak­mákban volt probléma a felvételekkel. A ceglédi, a szentendrei, a dabasi, a gödöllői és a nagy­kőrösi építőipari szövetkezetek szakmunkástanuló-igényét csak 35—40 százalékban elégítet­ték ki az isk olá k. Az érvényben levő rendel­kezések értelmében a szövet­kezetek kötelesek szakmunkás­tanuló-igényüket az oktató in­tézeteknek a tanévet megelőző év októberében bejelenteni, tehát az idén ősszel a jövő évi igényeket kell eljuttatni az iskolákhoz. Ha már a szak­munkásképzés gondjairól szó­lunk, az igazsághoz az is hoz­zátartozik, hogy néhány Pest megyei szövetkezet késve tett eleget bejelentési kötelezett­ségének, így az iskolák a ter­vezésnél ezeket nem tudták figyelembe venni. A megyében működő szak­munkásképző intézetek te­rületi elhelyezkedése is sok problémát okoz. Csak néhány példa ezek közül: a nagymarosi Vas- és Műszer Szövetkezet tanulói a főváros­ban járnak iskolába, mert a váci szakmunkásképző intézet kizárólag a dunakeszi Jármű­javítótól vesz fel tanulóikat. A mégyei szakmunkásképzők azokban a szakmákban (cipész, szabó), amelyekre kevés a je­lentkező, beszüntették az ok­tatást, így aztán a vecsési ta­nulók Ceglédre vagy a megye­határon túl, Balassagyarmatra, Szolnokra, Kecskemétre jár­nak iskolába. A több órás uta­zás még a felnőtteket is fá­rasztja, nemhogy a tizenéves gyerekeket. A szakmunkás-utánpótlás gondjairól szólva, nem szabad megfeledkeznünk a munka­viszonyban álló felnőttek to­vábbtanulásáról sem. A kö­zelmúltban készült felmérés szerint a megyei ipari szövet­kezetekben segédmunkásként és betanított munkásként dol­gozó, 30 éven aluliak száma megközelíti a másfél ezret Továbbképzésük ügyében a kezdeti lépéseiket már megtették a szövetkezetek. A Budai Járási Háziipari Szö- vezetben először a mű­szerész szakma iránt érdek­lődőknek, majd a kötőknek szerveztek tanfolyamot. A Pilis Ruházati Szövetkezetben varrónők szerezhetik meg a képesítést. És végül a Pest megyei Ta­nács ipari osztályán arra kér­tünk választ, milyen elképze­léseik vannak az ipari szövet­kezetek szakmunkásképzésé­nek megoldására. A szakmunkásképző inté­zetek ez idrig a Munkaügyi Minisztériumhoz tartoztak, te­hát az iskolák viszonylagos önállóságot élveztek. Tervei­ket. keretlétszámukat a me­gyei tanácstól függetlenül ál­lították össze. Az idén január­ban jelent meg az kormány- rendelet, amely szerint szep­tember í-ig a szakmunkáskép­ző intézeteket a megyei taná­csok irányítása alá kell ren­delni. A változás a későbbiekben lehetővé teszi az igények­nek megfelelő tervezést, és a szakmunkás-utánpótlás számos akadályának megszün­tetését. A. É. Értelmezés E vek óta tart a vita azon, szabad-e, le­het-e, helyes-e ipar- fejlesztést végrehajtani a főváros környékén? A vi­tatkozó felek megoszlásá­ban nem azon van a hang­súly, hogy „megyeiek” vagy „országosak” — mert hi­szen a megyei testületek ál­lásfoglalása nem került s a jövőben sem kerülhet szem­be az országosan elfogadot­tal —, hanem azon, hogy egyik csoportjuk olyannak fogadja el a valóságot, amilyen, a másik csoport pedig olyannak, amilyennek látni szeretné. Azonos tények eltérő ér­telmezéséről van tehát szó, s még inkább arról a gya­korlatról, amit ez az értel­mezés sugall. Az értelmezés eltérése már ott kezdődik, hogy mit nevezhetünk a „fő­város környékének”? Tegyük fel — mint sokan állítják —, azt a harminc kilométe­res sugarú kört, amelyet egy korábbi határozat ipar- telepítésre — de nem fej­lesztésre! — tiltott terület­ként jelölt meg. E sugár azonban erősen eltérő terü­leteket, településeket érint, olyanokat, amelyek a tila­lomtól függetlenül sem ipa­rosodnának, s olyanokat is, amelyeknek éppen élég a meglevő ipar. Ugyanakkor a főváros körzetében — központi, sokoldalúan indo­kolt döntések alapján — új üzemek sora létesült, így egyebek között Százhalom­battán a Dunamenti Hőerő­mű Vállalat, a Dunai Kő­olajipari Vállalat, Dunake­szi határában a 3. sz. Ház­gyár, jelentős bővítésekre . került sor a Csepel Autó­gyárban, a Beton- és Vas­betonipari Művek szentend­rei üzeménél, rekonstruk­ciót valósít meg a Dunake­szi Járműjavító Vállalat, a Magyar Gördülőcsapágy Művek diósdi gyára... S vajon „helyes-e”, hogy a fő­várostól harmincöt kilomé­terre levő Vácott egy évti­zed alatt megkétszereződött az iparban foglalkoztatottak tábora, s míg 1960-ban — ezer lakosra számítva — 13,3 százalékkal haladta meg az ország városainak átlagát, 1970-ben már több mint 72 százalékkal, s a nö­vekedés azóta sem állt meg? H elyes vagy helytelen nem függhet a néző­pontoktól, mércéje egyedül a társadalmi érdek lehet. Bizonyos csoportok felfogása szerint viszont az ún. agglomerációs övezet­ben nem szabad sem ipart telepíteni, sem fejleszteni, mert a munkaerőre a fővá­ros iparának van szüksége, mégpedig kivételt nem en­gedően. Hiszen a főváros­ban egy fő letelepítése fél­millió forintba kerül... Ám megoldás-e az, ha ez az „egy fő” — ami valójában évente sok ezer ember — a fővárostól néhány vagy tíz- valahány kilométerre tele­pül le? Az ugyanis illúzió, hogy a szóban forgó telepü­léseken szabad munkaerők lennének. Akik munkaké­pesek, de nem vállaltak munkát, azok csakis hely­ben foglalkoztathatók; nők, anyák, akik a család, a gyermek ellátása mellett hajlandók dolgozni, de nem hajlandók arra, hogy ingáz­zanak. A merevségnek te­hát a gyakorlat adja cáfo­latát, s azokkal kell egyet- értenünk, akik a szelektív iparfejlesztés mellett tör­nek lándzsát, mondván, igen is elképzelhető — sőt szükséges! — ebben a kör­zetben szolgáltatóüzemek, iparvállalatok létesítése, de úgy, hogy azok egyrészt ki­elégítsék a helyi szükségle­teket, másrészt — az egyéb­ként kihasználatlanul ma­radó munkaerő kamatozta­tásával — kooperáljanak fővárosi gyárakkal. Ez az értelmezés a té­nyekből indul ki — s nem mint ellentéte, az adott helyzetet félretoló kívánal­makból —, s megpróbálja egyeztetni a helyi meg az országos érdekeket. Fontos jellemző ez, hiszen sűrűn tapasztalhatjuk, hogy or­szágos érdekekre való hi­vatkozással valójában a maguk lokális érdekeit pró­bálják meg érvényesíteni hatóságok és intézmények, anélkül, hogy a megfelelő elemzéseket, vizsgálatokat elvégezték volna. A kormány külön határo­zata értelmében az ötödik ötéves tervben az agglo­merációs övezet infrastruk­turális fejlesztésének a ko­rábbiaknál nagyobb támo­gatást kell élveznie, s ez remélhetőleg véget vet annak az állapotnak, hogy miközben az illetékes — vagy magukat illetékesnek vélő — szervek a legkülön­félébb elképzeléseket alakí­tották ki az infrastruktúra ^ fejlesztésének mikéntjéről, a területgazdának, a megyei tanácsnak a vita, meg az összekuszált dolgok rendbe­tétele jutott... (Csupán közbevetve, de a teendők anyagi kihatásait érzékel­tetve: pusztán ebben az évben 3,7 millió forintot költ a megye az agglome­ráció településeinek folya­matosan készülő rendezési terveire.) Az értelmezésbeli különbségek nagyon is gya­korlati arculatot kapnak a döntéshozatalban, s ezért nem mindegy, hogy ugyan­azon a dolgon mindenki ugyanazt érti-e, vagy egé­szen mást gondol, vesz szá­mításba, tervez. L egalább ilyen fontos­sága van annak is, hogy a merev térkép- rajzolásokat a változó élet tényeinek elemzése váltsa fel, hogy az agglomeráció­val foglalkozó szervek — tisztelet a kivételnek — ne a térképek, papírok alapján véljék megoldhatónak a problémákat. A térképek, a papírok fontosak, de csak az adott helyzettel össze­vetve, a valósággal egyez­tetve. Munkájuk során ugyanis nem feledhetik, hogy ezzel a valósággal a helyi szerveknek kell szembenézni, s hogy még az értelmezésen tart a vita, emberek tízezreinek ügye jut csak lassan előre. Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents