Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
"‘"Zjffrlap 1973. AUGUSZTUS 1*., VASÄRNAP A z érzelmeket nem szabad lebecsülni. Az értelmesnek — a társadalmilag szükségesnek, hasznosnak — útját állni súlyos hiba lenne. E kettő, érzelem és értelem, ahogy sok másban, úgy a változások megítélésében sem természetszerűen egyezik. Sőt! Nehéz ellentmondások teremtődnek közöttük. Átmenetileg. Mert az új befogadásakor nemcsak az ismeretlent kell megszokottá tenni — ahogy történt ez lassan másfél évtizede, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésekor, ahogy végbemegy ez napjainkban az új ipari és mezőgazdasági technológiák alkalmazásakor egészen odáig, hogy társadalmi ünnepségek váltják fel a templomi keresztelőt, esküvőt —, hanem a megszokottat is le kell gyűrni. Elsősorban önmagunkban. Hiszen amit korábban megszoktunk, az nem biztos, hogy a változó körülmények között is jó maradt. Lehet, nem több, nem értékesebb már, mint egy illúzió. A virágzó, az igényeknek a jövőben is megfelelő kisközség a XX. század második felében ilyen illúzió. Késve, időben, korán? Vannak, akik azt mondják: településszerkezetünk fél évszázaddal — ha nem többel — marad el a kívánatostól, a gazdasági alapokat megfelelően falhasználótól. Mások szerint a terület- és település-hálózatfejlesztés napirendre tűzése — az ismeretes kormányhatározatok után — logikus lépés, időben megtett cselekedet, mert ütött az órája a maroknyi falvaknak, a bo- kornyi településeknek. Végül a harmadik vélemény: kár bolygatni ma még mindezt, mert nincs elég erőnk — sem erkölcsiekben, sem anyagiakban — a változtatásokhoz. A változások azonban nem ügyelnek a vélekedésekre, nem igazodnak ahhoz, hogy ki mit szeretne. A változások gazdasági, társadalmi folyamatok megjelenítői. E folyamatok szülötte a közös tanácsú község. Alig néhány esztendős. Sok mindent sejteni lehet róla, de sok minden mást nem. Most még sűrűn kiejti kezéből holmijait, akár játékát a gyerek. Nem mindenkor képes fölmérni lehetőségét, erejét Szándékai olykor szeszélyesek. Pest megyében jelenleg -60 település alkot huszonhét közös tanácsot. Amit nagyon idejében tisztázni kell: kisközség és közös tanácsú község nem mindenkor azonos. Ahogy az egyik meg a másik közös tanács sem. Kisközség a Zala megyei Valkonya 224 lélekkel, a Baranya megyei Sza- tina 132 lakossal, s a Pest megyei Perőcsény, 981 ott élővel. Közös tanácsú községet alkot Aszód, Domony és Iklad — összesen 9863 fővel —, s Örkény, Hemád, Pusztavacs, Táborfalva 10 027 lélekkel, de közös tanács található Letkésen, Ipolytölgyesen is, ahol a két település lakossága mindössze 1585-re rúg. A lakosság lélekszáma önmagában nem mércéje annak, fönnmarad-e egy kisközség, jó-e a közös tanács. A szerepkör vizsgálata, a település sorsa hosszabb távú alakulásának elemzése adhat csak választ az élet- képességre, a fejlesztés lehetséges útjaira, mert az a döntő kérdés: adottak-e a haladás feltételei, s nem az, fönnmarad-e egy-egy település. A település ugyanis addig él, ameddig — gazdaságilag, lélekszám- ban stb. — gyarapodik. Ha vegetál — valahogy még fönntartja létezése folyamatait —, válaszúira kényszerül: bevárja-e a lassú haldoklást, vagy... Erre a „vagy”-ra sokféle válasz lelhető. Nincsenek biztos tippek; totózni emberek csoportjainak sorsával nem lehet. Márcsak azért sem, mert maguk e csoportok nem hagyják. Tartós folyamat Nem mai keletű a települések differenciálódása. A felszabadulás előtti. nagyon lassú — sokszor hosszú időre megrekedő — menetet az 1950-es évek iparosítása, a hatvanas évek mezőgazdasági átszervezése és folytatódó ipartelepítése meggyorsította, s sebesebbé tették azok az igények is, amelyeket az új körülmények az állampolgárban támasztottak — vezetékes vízre, villanyra, járdára, üzletre, közlekedésre stb. —, tápláltak. Az emberek nem ott telepednek le, ahol kedvük tartja, hanem ott, ahol több kenyeret, jobb életet, viszonylag nagyobb kényelmet, összefoglalva, fölemelkedést remélnek. Reménykedésük nem mdnKÖZÖS TANÁCSOK Elsők vagy egyenlők? denkor és mindenben igazolódik — nézzünk csak körül például a nagyközségi közös tanácsot alkotó Gyálon és Felsőpakonyban, ahol a lélekszám, döntő mértékben bevándorlásból egy évtized alatt 7400 fővel nőtt —, de mégis fönnmarad, átplántálódik a következő évre, évekre, hogy majd akkor... Ezek a bevándorlók — bejelentési lapjukról nyomon követhető — túlnyomó többségükben elmaradott ellátási színvonalú, rossz köz- lekedésű, kenyérkeresetben csak mezőgazdasági munkát vagy még azt sem kínáló kisközségekből érkeztek a főváros tövébe. Hitték, hiszik, hogy helyesen cselekedtek, bár nem egy esetben még mostohább feltételek között élnek, mint korábban. Miért hagyták akkor ott volt lakóhelyüket, sűrűn szülőhelyüket? Egy-egy település életrevalóságát — rpegítélésem szerint — három nézőpontból bírálhatjuk el: —■ gazdasági szerepkörénél fogva; — államigazgatási, általában szervezési oldalról, amibe az ún. infrastruktúra helyzetét is beleértem; — az emberek vélekedése, szubjektív álláspontja alapján. Hiszem, hogy reális képet csakis akikor kaphatunk, ha mindhármat együttesen tesszük mérlegre. Ha külön-külön vizsgáljuk ezeket, hamis utakra tévedhetünk. Ipolytölgyesen — amely 1970. júliusa óta alkot közös tanácsot Letkéssel — sokan voltak, s ma is vannak, akik úgy vélik, hogy „valamivel” megrövidítette őket az önálló tanács megszüntetése. E „valami” azonban nem több, mint fikció. önállósága ugyanis nem akadályozta, lassította Ipolytölgyes fogyatkozását. Egy évtized alatt lakossága 13 százaléíkát vesztette el, apasztotta azt, mind a természetes szaporodás, mind a vándorlási különbözet negatív egyenlege. (A most alig négyszáznál több lelket számláló községben tizenkettővel haladta meg az elhunytak száma a születettekét, s ötvennéggyel többen vándoroltak el, mint amennyien idejöttek.) Ipolytölgyesen évente mindössze két-három házasságot kötnek, az épített házak száma egy, kettő. Az egyetlen tanteremből álló iskolában az egyfős „tantestület” több évre visszamenően 24 —29 gyermeket oktatott... Minden dicséretes erőfeszítés ellenére, az itt iskolába járt gyermekek tudása hogyan mérhető össze... Vajon „halálra ítélték” Ipolytöl- gyest a közös tanács kialakításával? Csupán formai tudomásul vétele volt ez egy folyamatnak, amely független a közigazgatási önállóságtól, s mivel független, közigazgatási eszközökkel megállíthatatlan. Hiszen — például — egyetlen magánkisdparos van a községben ... miféle eszközökkel telepíthetnének többet oda? S ha lenne ilyen csodaeszköz, miből élnének meg a különböző szakmák művelői? Ipolytölgyes persze csak példa. Arra, hogy nem a közigazgatási átalakítás — a közös tanácsok szervezése — indított el folyamatokat. Csak tudomásul vette azokat, s éppen az új lehetőséggel — így a fejlesztési eszközök összpontosítottabb fölhasználásával — próbál kiutat találni az egyébként nehéz dilemmából, amit bizonyos települések elnéptelenedése és fejlesztésük mikéntje okoz. Ez a dilemma emberileg lehet fájdalmas — sok esetben az is —, de a közösségi érdekek, s benne az egyéni boldogulás, halaszthatatlanná teszik a jövő irányainak meghatározását. v Végül egy nagyon apró példa, hogy szót érthetnek-e ezek a községek: Letkés általános iskolájában a tanulók vállalták, hogy társadalmi munkában előnevelik azokat a díszcserjéket, amelyek a két község parkosításához szükségesek. Vannak ennél jelentősebb példák is. Több olyan kisközség van, amely nem is álmodhatott volna saját iskoláról, de most a közös pénzből tantermeket építhettek. Sémák nélkül „A községi közös tanács működése több községre terjed ki” — ez áll az 1971. évi I. törvény — köznapibb nevén a Tanácstörvény — I. fejezete 4. paragrafusának (2) bekezdésében. Ennyi és nem több. Végre egy törvény, amely nem akar szájbarágni mindent, amely rábízza a helyi körülményeket jobban ismerőkre, hogy a működést, a szervezetet az adottságoknak megfelelően alakítsák. A községi közös tanácsok sémák nélkül jöttek létre, s ma is ezek híján működnek. Ami nem baj, sőt, a sokszínűség kitermelheti az általánosan hasznos módszereket, megmutathatja az elvetendő- ket. Ehhez idő kell, mert egy település — s még inkább egy településcsoport — mozgásainak, belső folyamatainak fölmérésére aligha elégséges néhány esztendő. Ezért tűnik elsietettnek több következtetés abban a cikkben, amely az Élet és Irodalom július 28-i számában jelent meg Kunszabó Ferenc tollából, s amely Örkény, Hemád, Pusztavacs, Táborfalva nagyközségi közös tanács példáját taglalva próbál általánosítani, mégpedig úgy, hogy — a cikk címe szerint is — „A kisközség — életrevaló!” Ma ugyanis még nincsenek sokoldalú gyakorlati tapasztalatok arra, hogy a közös tanácsok működése miként hat a két vagy több tagból álló településcsoportokra — Baranyában van olyan közös tanács, mely 7—8 települést fog össze —, e hatás alatt természetesen kedvezőt és kedvezőtlent egyaránt értve. Ma még esetek vannak, s ezek egy részéből jó dolgoik, más részéből rosszak szűrhetők le. (Vácegresen, Váckisújfalun például azt jegyeztem fel, hogy szeretnék többet látni a közös tanács tisztségviselőit Galgamácsáról; a da- basi járásban viszont azt, hogy a közös tanácsoknál — mivel hatáskörük nagyobb, több dologban helyben döntenek — csökkent a megfellebbezett határozatok száma, mint korábban, amikor ugyan önállóak voltak, de ügyeiket a járásnál, Dabason bírálták el. A kirendeltségek többsége is hozzájárul az ügyek könnyebb intézéséhez, a közös községek jó együttműködéséhez.) A közös tanácsok tevékenységének mai jellemzői tehát ellentmondásosak, mert átmenetiek. Kiforratlanok, ha úgy tetszik, ám a „forrás” aligha kelthette valaha is egyetlen szőlősgazdában azt a képzetet, hogy bora romlott, rossz... Hangsúlyozom: a közös tanácsokról beszélek, nem azonosítva, egyszerűsítve ezt a kisközségek életképességével. Ez utóbbiak ugyanis akkor sem hallanák gyengébben a lélekharang szavát, ha megmaradnak — forma szerint, hiszen valójában régóta nem urai maguknak — önálló településnek. Fölöttük nem az állam- igazgatás — valamiféle rejtélyes .központi akarat” — húzta meg a lélekharangot, hanem a kor. Az a folyamat, amely hazánkat a gyengén fejlett agrárországból közepesen fejlett ipari országgá változtatta. Nem az tartja helyben az embereket, hogy van-e önálló tanácsuk vagy nincsen, hiszen jó néhány önálló — azaz jogait csorbítatlanul gyakorló, amiről kell, helyben gyűlésező, szavazó, vezetőit minden nap megtaláló — település lakosai is vándorbotot fognak. Olyan „igazán” önálló község, mint például Tápiógyörgye, egy évtized alatt több, mint félezer embert, lakosságának 11,1 százalékát veszítette el. Pedig gazdag község ez, sok minden, ami itt természetes, másutt csak óhajtott, remélt, akart dolog. Mégis mennek a györgyeiek. Ki Szolnokra, Ceglédre, lei a fővárosba vagy annak környékére, de többen — cseppben a tenger! — Szegedre. Olajbányásznak... Miért? •, Mert a mezőgazdaság fokozódó intenzív fejlődése egész egyszerűen nem igényel községnyi népet. Mert a másfajta kenyérhez közelebb akarnak kerülni az emberek. Mert Szolnokon, Cegléden gázt égethet, csatornázott lakásban élhet... Az indokok serege szinte • áttekinthetetlenül népes. Annyi indok van, ahány fölkerekedő. Egy valami azonban közös: az ország több, mint 3100 községe — ha azokat „életképesnek”, azaz fönntarthatónak, s ezért fejlesztendőnek ítélnénk — olyan gazdasági, igazgatási, szervezési stb. igényeket összegez, amelyek teljesítésébe nemhogy belerokkanna az ország, hanem amelyek kielégítésének fedezetét egész egyszerűen képtelen előteremteni. Keserű választás? Miért lenne az, ha a meglevőt jobbal cserélhetik fel? A tények nyelve Vannak-e viták a társközséggel — s nem a „csatolt”-tal, ahogyán Kun- szabó ■ Ferenc cikke aposztrofálja e településeket, akarva vagy akaratlanul is a kényszer képzetét keltve —, Csővárral, kérdeztem egyebek közt Ácsán. Vannak! Miért tagadnák? Hiszen voltak viták akkor is, amikor mindkét helység önálló volt, csak akkor „saját” tanácsuk vitatkozott, most meg a „közös” ... Nagy különbség? Nem hiszem. A viták ugyanis nem azon vannak, hogy Ácsa mindent magának akar, nem ad semmit Csővárnak, hanem annak megértetésén: a két község között már korábban is volt szintkülönbség, azaz a fejlesztési teendők minősége más Ácsán és más Csőváron. (Az egyik helyen — némi leegyszerűsítést megengedve — az ún. alapellátás megtartása a cél, a másikon az ún. középfokú ellátási szint megteremtése.) Az ilyen viták — s ezt már általában értem, nemcsak Ácsa és Csővár esetére — sűrűn azért élesek, mert az érzelmek dominálnak, s kevésbé az értelem. Arra a kérdésre ugyanis, hogy adott fejlesztési tervnek mi az indoka, érzelmek alapján nem lehet választ adni. S van mit megvitatni, hiszen Ácsa és Csővár fejlesztési alapja idén félmillió forinttal több, mint volt tavaly ... Egy friss községi közös tanácsnál, Kemencén — társközségük Bemece- barátá — az átalakulás kedvező tényeit még nem lelhetjük fel, hiszen idén április 15-én történt meg a házasság, de a várakozást a többre, a korábbinál nagyobb fejlesztési lehetőségre Igen. Az idén ugyanis mindkét helyen csupán 100—100 ezer forint a fejlesztési alap, s ebből sokat ugrálni nem lehet. S a jövőben sem „ugrani” akarnak, de jogos reménynyel abban bíznak, hogy haladhatnak a korábbi álldogálás helyett. S a tények nyelvén még valamit hoz- zátoldunk ehhez: a váci járásban a tavalyihoz mérten 13 millió forinttal nagyobb a fejlesztési alap, s a közös tanácsú települések túlnyomó része többel gazdálkodhat, mint a megelőző esztendőben. Azt pedig, hogy nem véletlen esetről van szó, egészen más kiindulópontból is bizonyíthatjuk: a ráckevei járás fejlesztési alapja az idén kisebb, mint 1972-ben, ám a közös tanácsok ennek ellenére többet kaptak, mint esztendeje. Vajon például a Ráckevével nagyközségi közös tanácsot alkotó Szigetbecse józan polgárai úgy vélik, hogy nekik — 1250 lélekkel — ugyanannyit, s mindenből ugyanazt kell kapniuk, mint a 7556 lakosú Ráckevének? Mert Becsén ugyanis — százalékosan — gyorsabban növekedett a lakosság, mint a „központban”... A társ kifejezés, a vele járó egyenlőség nem mechanikusan értendő, hanem az arányok egyenlőségét jelenti. Közös tanácsokat, tudniillik nem azért szerveztek, hogy több „kis” községből egy „nagy” legyen, hogy élő — fejlődő, lélekszámban, lakásban, sok másban gyarapodó — települések nyakára rátegyék a kötelet... Mert ki és miért osztogatna ilyet? Sokféle szemüveg Azon múlna a szóban forgó települések jelenének s főként jövendőjének megítélése, hogy milyen pápaszemet teszünk fel? Jobb, ha lerakunk mindenfajta okulárét, s olyannak látjuk a valóságot, amilyen; változó, feszültségektől, ellentmondásoktól terhesen is a korábbinál többet adó. Nem kötelességem hinni a Pest megyei Tanács végrehajtó bizottságának — amely augusztus elsején tartott ülésén megállapította: „a közös tanácsok intézménye megyénkben is bevált, alapvetően eredményesen szolgálja a kitűzött célok elérését —, de tapasztalataim azonos következtetésekre vezetnek. Rendben lenne tehát minden? Senki nem állította, állítja ezt. Kiindulni azonban hiba abból, hogy objektív folyamatok megállapítha- tóak akaratunk szerint. Ezt csupán egyetlen példával illusztrálom: a megyében 1960-ban 8,5 szántóegység jutott egy mezőgazdasági keresőre, számítások szerint 1985-ben ez már 14, s 2000-ben pedig 15—16 lesz! Azaz továbbra is csökken a mező- gazdaságban foglalkoztatottak száma — azért is, mert kevesebben vállalják ezt a munkát, azért is, mert az intenzív fejlesztés következtében mérséklődik az élő munka igénye —, s ezzel folytatódik a települések egy jelentős csoportjából az elvándorlás. (Távlati tervek szerint 1985- ben az ezer lélekre jutó aktív keresők közül az országban 114 lesz mezőgazdasági foglalkoztatott, a megyében viszont mindössze 80—86.) Mivel lehetne megállítani ezt a folyamatot? Miért kellene megállítani ezt a folyamatot? Márpedig a kenyér nagy úr, s ha könnyebb úgy keresni, hogy kevesebb az utazás — több lesz a szabad idő! —, kényelmesebb az otthoni környezet, az emberek érintett csoportja, ha némi tipródás után is, de föladja a megszokott életformát (A ceglédi járás népessége egy évtized alatt 3887 fővel, 6,6 százalékkal csökkent. Legnagyobb mértékben a tanyás, központi maggal alig rendelkező települések — Mikebuda, Jász- karajenő, Nyársapát, Csemő — lélekszáma fogyott meg, s közülük csak egy, Jászkarajenő közös tanácsú.) Az úticél: a város, a városiasodó település. S nem azért, mért ezt valaki mondta ezeknek a családoknak, családot már másutt alapító fiataloknak, hanem mert a maguk belátása vitte rá őket erre. Vélt s való igazságok Minden ember természetes joga, hogy ott éljen, ahol azt a legjobbnak tartja. A társadalomnak viszont nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége — jövőjét illetően —, hogy érvényesítse az össztársadalmi érdekeket. Ezek sorába tartozik a településszerkezet fohozatos változtatása — mert vigyázzunk, nemcsak községek „vesztették el” önállóságukat, megszűntek járások is, s velük járási székhelyek, ám nézzük csak meg, az 1960-as évek eleje óta hány város jött létre...! —, ahogy annak idején a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése. Holott azt is, a szövetkezetét is — Kunszabó Ferenc kifejezését kölcsönvéve — „kívülről hozták” a földművelőkre. Rendeztek volna róla népszavazást? S az akkor minden bizonnyal nemmel voksolókat tessék most, tizenhárom, tizennégy év után megkérdezni, milyen „büdös a kolhoz” ... Kívülről — látogatóként, szemlélőként, hamarosan továbbállóként — valóban „külön íz, külön szín, lemó- solhatatlan sajátosság, másutt reprodukálhatatlan érték minden lakóközösség” megintcsak Kunszabót idézve, ám élni egy kisközségben külön íz, külön szín ... csak egészen más értelemben. Például télen, mikor a hó befútta utak miatt sem a munkásszállító járatok, sem az élelmiszert hozó gépkocsik nem mennek, jönnek... amikor az orvos hátaslovon sem képes eljutni körzetében mindenhová... Bármennyire a gazdaság a döntő, az értelem és nem az érzelem a meghatározó, a közös tanácsok jelentős többsége nem hanyagolja el az érzelmi motívumokat sem: a falugyűléseket, sokszor a tanácsüléseket is a társközségekben tartják, a tanács tisztségviselőit arányosan választották. A kirendeltségek is arra hivatottak, hogy összekötő kapcsok legyenek á társközségek között. Rengeteg azonban a tennivaló azért, hogy — a most még sértetten panaszkodók is — a közös tanácsú községek minden állampolgára — értse s érezze a közösség igazi mibenlétét, az elsők szerepét s a velük való arányos egyenlőséget. Ezért tenni any- nyi, mint a jövőért cselekedni, az emberibb jövendőért. S ezt a jövendőt nem az határozza meg, hol élnek az emberek, hanem az, hogyan élik, élhetik le mindennapjaikat. Mészáros Ottó
