Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
s "kMtviap 1973. JŰLIUS 8.. VASÄRNAP V eszekedésük mintha befejeződött volna. Agnes a terasz üvegén keresztül látszólagos figyelemmel szemlélte, a nyurga hegyháton húzódó cserjést Erőltette tekintetét, mintha keresne valamit a bokrok között. Antal, a férj, meg a meny- nyezet belső sarkában, a fürge, kis pókot vette ezemügyre, amint láthatatlan hálószálon futkosott le-föl. Festeni kellene, gondolta magában, hat esztendeje, hogy ide költöztek, azóta elszürkült a fehér plafon, megkormo- zódtak a falak a fűtőtestek fölött. Olyan csöndes békesség húzódott közéjük, mintha beszélni sem tudnának. Antal azon tűnődött, hogyan kezdje, mát is mondjon, amivel valóban lezárhatnák békességgel ezt az ügyet. Az asszony meg elhatározta, hogy most kenyértörésre viszi kettőjük sorsát A nagy tálaló megreccsent, Antal tán jeladásnak vélte. — Ágnes — szólt ki a teraszra, a bámészkodó asszonynak. Az meg úgy tett mintha nem hallotta volna. Magas, domború homlokán gondredő libbent keresztül, válláig érő fekete haja megmozdult az enyhén támadt alkonyati szélben, amely a nyitott ajtón besurrant. Ott állt mozdulatlanul, ujjal öntudatlanul a csipke- függönyön babráltak. — Ágnes — szólt újra, hangosabban. Az asszony feléje fordult, fehér selyemblúzán igazított, feszes melleinek szép formája most egészen jól látszott. A szeptemberi nap aláhulló, erőtlen sugarai arcának barna bőrét megfestették. Antal hirtelen olyannak látta, mint a Nők Lapjában egyszer a színes bőrű szerecsen szépséget. — Nincs mit beszélni: mondtam már... menjél magad. Engem semmi sem csábít, se rang, se pénz... semmi! Miközben beszélt, nagy barna, lusta pillan- tású szemét összevonta, söprű szempilláit idegesen csukta-nyitotta, kis cipőjének sarkával óvatosan a kövezetre koppantott a határozottság kedvéért. Visszafordult azután, és tovább szemlélte a szeptemberi szürkületbe vesző hegyhátat. A ntal nem várt ilyen indulatos kitörést. Nem is tudott hirtelenjében felelni. Meg aztán, most, hogy felesége dacos-mérgesen állt előtte, eszébe hozta a tréfás durcáskodásokat, a haragszom- rádokat, amelyek után olyan jó volt a kibékülés, a családi intimitás meghittsege, kedves bája. Nézte az asszonyt és nyolcesztendős házasságuk sok-sok életreemlékezetes mozzanata elevenedett előtte, amelyeket ez a kicsit gömbölyű, langyos, lusta combú, mégis ruganyos asszony nyújtott. Ügy felvillanyozták a gondolatok, hogy legszívesebben ölébe kapta volna ezt a makacs teremtést, a hajába túrna, hízelegve súgna fülébe valamit megejtöen szépet. De most nem ilyen a helyzet Lehet, hogy ennek vége van. Vége. Erre a gondolatra olyan szorongó félelmet érzett magában, hogy alig tudott szólni. — Ágnes, nehéz lenne nélküled, hiszen úgy hozzám tartozol, mint testemhez a karom, vagy a fejem. Nélküled nem is tudom, hogyan találnám meg magamat. — Akkor maradj itt velünk. Van szép munkaköröd, senki sem bánt. Ott meg ezer irigyed lesz. Intrikus klikkek harcával találkozol. Az első külön véleményed után fúr- nak-faragnak anélkül, hogy tudnád. És itt is mérnöki munkát végzeL — Nincs igazad — szólt közbe szelíden Antal —, az emberek többsége őszinte, intriku- sok, farizeusok itt is és ott is léteznek. Nem azért tanultam, hogy egy hivatalban papíros- szagú műszaki főtisztviselő legyek. Én ezt nem bírom tovább... Ilyen ajánlatot a világon sehol sem adnak. Hói lehetnék én egy nagy vállalat első műszaki embere...? Kis szünetet tartott, azután hozzátette: — Nagyon kérlek, értsél meg engem. Elismert mérnök létemre ötödik esztendeje irodakukac vagyok. Belezavarodom abba a tudatba, hogy hiába tanultam, joviális hivatalnokként éljem fiatal éveimet. — Megértelek, de a biztosból nem megyek a bizonytalanba, a fővárost, a saját állásomat, ezt a gyereknek is egészséges lakást nem adom egy poros vidéki fészekért. — Ott is lesz jó lakás, munkaköröd. Miért bizonytalan az? — Elég! Ha előbbre való neked az ... menj és... — Jóestét, jónapot, szaluta, mH kiabáltok — vetett véget Zsuzsa kedves pajkoskodó hangja. Kipirultan, fáradtan bújt anyjához, s jobb kezének hüvelykujját a szájába kapta, ami a nap végének a jele. — Ne szopjad az ujjad, olyan piszkos-poros vagy, mint az utcasöprő, hol jártál már megint — korholta az anyja. — Viliékkel, meg a Mártiékkal elmentünk a hegyre, tudod, a barlangosba — felelt vidáman, anyjától örökölt szempillájának lapos, fáradt mozgásával. — Gyere fürödni. gnes pongyolát húzott, fürdetni, fésül- 7% ni, öltöztetni kezdte az egyetlen gye- reket. Antal nézte a kislányt, most is, * “ mint minden este, újra megállapította: a bőre az anyjáé, a szürke szeme az apjáé. Széles vállú, egyenes hátú, se nem sovány, se nem kövér, kesehajú, lófarkú frizurával, értelmes, minden iránt érdeklődő arccal, örökösen csacsogó-fecsegő szájjal, kicsit billegő lelkivilággal: szóval nem akármilyen lány. — Apu, lösz mese — kérdezte Zsuzsi, a nagymama tájszólásában, miközben esti kávéját itta és vajas kenyerét majszolta. SIKLÓS JÁNOS: Vergődés — Ma nem mesélek, fáj a fejem — mondta Antal kissé szórakozott hangon. — Nem is szeretlek, tudd mög, mert nem mesélsz. Ugye, anyucikéin, te mesélsz? — Persze, hogy mesélek. F ölpillantott a férfi, nézte őket, amint egymáshoz bújva sugdolóztak, s örült ennek a nagy barátságnak, de csak egy szemvillanásnyi időig, mert eszébe jutott Annuska, a legidősebb nénje, meg a kis Anna, akik nem tudtak megmaradni egy födél alatt, mivel elhidegültek egymástól. Hányszor is panaszkodott a tizennyolc esztendős leány: — Antal bátya, úgy szeretném, ha olyan anyám lenne, aki szeretne engemet. — Szeret az. — Fenét. Sose szeretett, de amióta megnőttem, azóta nincsen megállásom. — Képzelődsz, te. — Na, majd meglátja, ha a villamos egyszer elvágja a nyakamat, akkor már nem mondja, hogy ez a lány képzelődött. — Majd beszélek anyáddal.!. — Jaj, csak azt ne!! Hirtelen Zsuzsira figyelt, aki már másodszor mondja: — Rossz apu vagy, ereggy is innét, majd lösz neköm jobb apukám. Szíven ütötte a gyerek mondata annyira, hogy szó nélkül ment ki a konyhából. Föltámadt gyanú fogta meg, és gondolatai egymást váltogatva, ellentétekbe szaladva, sü- rögtek-forogtak. A gyereket ellenem neveli. Azért nem mozdul, mert más valaki került az életébe. De mikor, hogyan? Én lennék a sok ezer közül a legszarvasabb? A tizenöt esztendő korkülönbség? Nem létezik? Miért ne létezhetne? Ki tudja ezt valóban tisztázni? K özben végére ért a mese, elcsendesedett minden. Zsuzsi egészséges, mély légzése hallatszott. Antal az asszonynak hátatfordítva, félkönyökre támaszkodva, égő szemekkel bámulta a sötét, bús semmit. Elkerülte az álom. Vergődött, mint egér a fogóban. Lobogó fantáziája kiszínezte, élénkítette a kigondolt eshetőségeket. Talán már éjfél is elmúlt, mire normálisan megtudta ítélni a körülötte kialakult helyzetet. Elvégezte a műegyetemet a gépészeti karon, hat évet dolgozott, s mint kitűnő konstruktőrt vidékről felhozták, ide, .ebbe .a. kórsá- gos hivatalba. Azt mondták, javítani kell a szakmai; politikai helyzetet. Eleget tett. De már a második év után megundorodott. Nem is annyira a munkától, hanem attól az átkozott intrikus, alattomos hivatali miliőtől, amely minden hivatalban egyforma, meg a sok felesleges papírmunkától, ami nem ér két krajcárt sem, és kiöli a lelket, akaraterőt, tudóst az emberből. Most újra kérik. Menjen vidékre, főmérnök lesz. Vágya teljesülne. Újra a műhelyben, a gyarapító életben, a szerkesztésben, mérnökök, munkások között. „Holnap megadom a választ. Igent mondok, ezer örömmel igent. Megszabadulok ettől a nyomorék kalodától, szerkesztek, tervezek újra és újat — motyogta észrevétlenül önmagának. — Más ember leszek.” A sötétben maga képzelte új gépeket látott, amelyeket ő szerkesztett. Idegeiben vibrált a munka elevensége, amely mámorossá tette. Ami még nem történt meg, cigarettára gyújtott az ágyban. „Az irigyek... hát annyi baj legyen, kellemetlenkednek ... Igaz szándékú, tiszta embereket nem ölhetnek meg bajkeverők” — bizonygatta hang nélkül. — Antikám, édes, maradj itt vélünk — súgta az asszony. Ettől visszazökkent a való-, ságba és olyan erővel dobbant a szíve széles mellkasában, hogy Ágnes ijedten kapta el odatévedt karját, és kérdezte susogóan: — Rosszul vagy? — Nem. — Maradjál itt szépen. Mondd meg, hogy nem mész — lehelte hízelkedően kérő szavait Antal fülébe. Egészen melléje bújt, fejét mellére fektette, szétbomló fekete hajával beborította arcát, simogatta férje barna sörényét, tüzes homlokát. — Mondd,, miért nem akarsz megválni a fővárostól... kérdezte rövid szünet után a férj, mivel még enyhén gyűrűzött benne az eredeti gondolat. — Megmondtam. — Én is megmondom. — Halljuk. — A kicsinyes, vidéki irigy emberek bajkeresésével te bosszantani akarsz, mert tudod, mennyire gyűlölöm az elferdült jellemű embereket. De nem ez a fő érved.... A kényelem féltése és a megszokottság beszél belőled. — Nem — suttogta az asszony. — önzés ez, Ágnes. — Nem az és ne vitatkozzunk, gondoljunk másra — térítette Ágnes okosan ellenállhatatlanul, asszonyosan. A túlfeszített idegek nehezen oldódnak. A vergődő gondolatok azért lassan elmásztak az agytekervényekből. Ott volt az asszony; bódító erőszakosságával és szépségével. Portré Czinder Antal rajza RUDNAI GABOR: Ablakok sakk-kockáiban Ablakok sakk-kockáiban fekete-fehér figurák szekrénykoporsók ruhák felakasztva ruhák az utcán kalapot emelgetők ablakok sakk-kockáiban fekete-fehér figurák sétán a sétabotok sánták botokon séta ablakok sakk-kockáiban fekete-fehér figurák torony árnyéka a tér számlapján számok a házon számok az aktán számok az alsókaron ablakok sakk-kockáiban fekete-fehér figurák b8-ról c6-ra ugrik a fekete ló MAJTÉNYI ERIK: Botot biíztam végig a rácson Botot húztam végig a rácson és meghökkentem: dalba kezdett, a vaspálcák vigaszra vágyón fémesen pengtek és rezegtek. És szállt az ének. szállt a dallam, harangjáték finom zenéje, így fakadt vallomásra halkan a kert kesergő kerítése. Vajon miről panaszkodott, a lénye mélyén mi pendült meg? Vonónak nézte a botot, önmagát pedig hegedűnek? S akkor rájöttem: nemcsak ő — anyagok, tárgyak ezre mind hangszer: az ég, a jég, a kő s zenél sajátos kulcs szerint. S mind dalba kezd, mind énekel, s hogy mi esett jól, hogy mi fájt, a maga nyelvén mondja el, csak a vonóját megtaláld. FERENCZY HANNA: Álom Idegen város ódon útjain bolyongtam kusza álmaimban én, zegzugos utcák cugos szegletén, a gázlá ngok már lobogva égtek. Mentem egyre, s nem tudtam hova, és nieg-megáll tam döbbenten, sután néztem a furcsa emberek után, mind ismerős volt, mégis idegen. Egy kapualjba n< űzött valami sohasem érzett delejes áram. Odabent csukott ajtóra leltem és elfogott a páni félelem: — hogyan került rá az én névjegyem, és ki van bent, ha én itt kint vagyok?... DESSEWFFY LÁSZLÓ: Láncok Gerzson utálta az egész környéket, ezt a házat különösen, a körfolyosó rácsára nyíló ajtók sokasagával, de ez volt az ár, amit a tilosban csúszkálásért fizetnie kellett. A konyhaajtó mögött már leskelődik Ica, hogy azonnal beeressze — jaj, csak ki ne figyelje valaki, be ne köpje a házinéninek, mert a szipirtyó egész télen ki se teszi többé a lábát, nehogy legyen egy meghitt pillanatuk. Az ajtó halkan nyikkant, és Gerzson belépett a félhomályba.' — Hol késtél Ilyen soká... ■— Egy percet se... A lány ajka merevebben viszonozta a csókot, mint máskor. Fejét is elfordította, míg egymást átkarolva a szobába léptek. — Órák óta várlak! — Meskete!... Egy órája sincs, hogy az irodában ültél. Vagy nem te mórikáltad magad a vonal túlsó végén: „Ica beszélek, szevasz, te vagy az?” — Gerzson éneklő hangsúllyal utánozta a lányt. — Hát akkor kivel beszéltem én? — Már akkor is vártalak! — Vártalak, meg zsatandré... Mi az a fontos, amiért rohannom kellene? Baj van? Fáj valamid? — Mindenem fáj, mikor itt kuksolok, és várlak és nem Gyűrött papírt jössz, és eszembe jut az egész keserves albérleti élet, hogy így kell bújkálnunk, hogy senkim sincs rajtad kívül, akihez szólhatnék, meg minden ... — Ugyan, ki hagyta otthon a népes atyafiságát a kiskun- micsodában? Ki kényszerített, hogy Pestre jöjj? Talán éppen ón vagyok az oka? ... Az ember rohan, töri magát, csúcs- forgalom, köd, piros lámpa, síkos utak, hóbuckák, neked ez semmi? 17a, -csin-csin. Hoztam egy kis konyakot, aztán munkára! Gerzson az orra elé emelte az üveget, vágyakozóan belé- szimatolt, de inni — azt nem mert. Magához húzta a lányt, haját kócolta, kicsit huzakod- tak. Ica még ellenkezett. — Mi van ma veled? — Nézd! húzott elő a díványpáma alól, a férfi felé nyújtotta, és egy pillanat múlva, mintha megbánta volna, vissza akarta venni. Gerzson kikapta a kezéből. — Ahá, valami szerelmeslevél? — Nem, add vissza!... Félek ... Gerzson a lány orra elé tartotta, meg elkapta a papírt, mintha kölyökmacskát ugratna, de amint Ica egyre vadab- bul kapott utána, belemelegedett a játékba, marakodtak a papírért, titkolt gyűlölet keveredett tüzesedő érzékeik ösz- szecsapásába. A férfi fél kézzel is erősebb volt a harcban, Ica elsírta magát tehetetlenségében. Gerzson kívülről tudta már ezt a sírást, kapcsolatuk kísérőzenéjét, nem szerette az értelmetlenségig szép arcon a sírás torz vonásait. Elfordult, felkattintotta a lámpát, szemüveget kotort elő, és böngészni kezdte az ákombá- komot. — Szent Antal lánca?...Ez már döfi! Ilyet se olvastam még. Aszongya, hogy... „aki nem továbbítja öt címre ezt a levelet, és nem imádkozza el a lap aljában lévő imádságot, kilenc napon át jócselekedetből, az megszakítja a láncot, azt Szent Antal szörnyű büntetéssel sújtja...” A bosszúálló mindenit! „Egy asszony, aki megszakította a láncot, az rákos lett, és borzasztót szenvedett, amíg meghalt. Egy férfi, aki gúnyt űzött a Szent Antal láncából, és megszakította, másnap a nyakát törte ki egy autószerencsétlenség által...” — Hallgass már!---------------- kántálva sorolI A férfi I ta az átkokat,-----------------mintha litániát ol vasna. Ica, arcát a tenyerébe hajtva, hallgatott. Szépségesen üres arca nem látszott, csak a nyakán kunkorodó haj, hátának feszített íve, izmos combja a rátapadó szoknya alatt, ettől abba kellett hagyni az olvasást. — „Dicsértessék Szent Antal! Ámen!” — Gerzson odakúszott a lányhoz, és a combjára paskolt. Sokáig feküdtek szótlanul a homályban. Gerzson testében a fáradsággal együtt szétáradt az idegenkedés. Ilyenkorra nem maradt, csak az ellenszenves környezet, és tovább nem vihető kapcsolatuk, fellobbanó együttléteik kiúttalansága. Hiszen ez a lány értetlenül botorkál, örökkön örökké, testének és ős-butaságának sötétségében, vonzása taszítássá válik, és nincs menekvés, hacsak nem a kényelmetlen szakításé...
