Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-08 / 158. szám

1973. JÚLIUS 8., VASÄRNAP PEST MEGYEI kMMop GYENES ISTVÁN: Az ünnep ni a lábamon, oda nem is ér­demes elmenni. Igen, még hordágyat sem fogok igénybe venni, mert ha nem tudok gyalog bemenni a kórházba, hordágyon már úgysem érde­mes. (Derültség.) Engem ugyan nem fog megölni az, hogy én vezetek, vagy rámve­zetnek valamit. Adjanak olyan munkahelyet, ahova elvisz a két lábam, illetve ott adjanak nekem lakást, ahol dolgozom, még így is vigyázhatok ma­gamra eléggé, amióta a taxi­helikopterek, némelyik a ká­bítószeres pilóta gondatlansá­gából, olykor a járdára zuhan­nak. Közkívánatra jöttem ide — gyalog, természetesen, és úgy is térek meg hazámba — csókoltatok mindenkit, s aki­nek az élete kedves, kövesse a példámat. Némi lábmosás és egyéb edzés az új élethez ajánlatos! Köszönöm, hogy meghallgattak.” A kitüntetések, díszok­levelek és ajándékok hat ca- miont töltöttek meg. Kiss Mi­hály zavarban volt ettől a ter­hes megtiszteltetéstől, de be- tyárosa'n kivágta magát: „Ha nem sértem meg a pápa ő- szentségét, én ezt mind a Vati­kán kincstárának hagyomá­nyozom”. A bíboros állam­titkár, a pápa képviseletében kegyes mosollyal biccentett: elfogadja a történelmi doku­mentumanyagot. Az ünnepelt már visszavo­nult volna, amikor melléje lé­pett a Nemzetközi Genetikai Társaság svájci elnöke és szót kért. Amennyiben Kiss Mihály úr hozzájárul, mondotta, a tár­saság keresni fogja a módját, hogy ez a minden tekintetben egészséges és eredeti egyéniség a lehető legtöbb példányban reprodukáltassék, az emberi­ség üdvére. A közönség férfi tagjai fel­szisszentek az irigységtől, a nők egetverő éljenzésbe törtek ki. Kiss Mihály barnapiros ar­cát még pirosabbá tette a sze- mérmetesség, keze a fekete bajuszán babrált, csendet in­tett, s amikor a félmilliós tö­meg elnémult: — Köszönöm a bizalmat, a részleteket majd megbeszél­jük az elnök úrral — mondta és lelépett az emelvényről. A papa engedélyezte, hogy az ünnepséget a Szent Péter bazilika előtti téren rendezzék, annak ellenére, hogy az ünne­pelt csupán beleszületett a ka­tolikus vallásba, de már rég­óta nem volt gyakorló hívő. A nagyhatalmaknak sem volt ki­fogásuk a Vatikánnak ebben az összefüggésben nemzetek fölötti, semleges minősítése ellen, ha már nem az ő népük­ből került ki az a férfiú, aki az emberiség érdeklődésének középpontjába került és min­den jel szerint beírja nevét a világtörténelembe. A férfiú a kicsiny, sokat szenvedett, de nagyra becsült magyar nép fia volt. Kiss Mi­hálynak hívták. A világsajtó részletesen közölte életrajzát. Apja egyszerű elektronikai fő­mérnök volt, száztíz computer vezérlőasztalánál ült naphosz- szat, mármint napi három órát, hétfőtől csütörtökig, nemigen ért rá fia nevelésével foglal­kozni. „Leginkább édesanyám tanított a szépre, jóra, neki kö­szönhetek mindent” — mond­ta egy intervízió nyilatkozatá­ban Kiss Mihály, az igazság­nak megfelelően, mégis a fiúi szeretet túláradásával, hiszen felfedezését egyedül önmagá­nak köszönhette. Napvilágra kerültek apró részletek is a mokány, rokon­szenves férfiú gyermekkor ár ÓL Szerény volt és pajkos, vissza­húzódó és verekedő, tanult jól és rosszul — röviden: egyéni­ség, már mákszem korában. Későbbi pályafutása ehhez ké­pest sablonosnak tűnt feL de azt is kiszínezték: a földkéreg hőenergiáját hasznosító egyik magyarországi laboratórium­ban dolgozott, háromezer mé­ter mélységben, mint sok más kortársa szerte a világon, no, de ő a „pusztán” gyakorolta ezt a mesterséget, s ez a szó: puszta, még 1992-ben is ro­mantikus borzongást keltett jólértesült nemzetközi körök­ben. Kétszer nősült, kétszer vált el — de második válása már összefügg világhírével. Máso­dik felesége ugyanis akkor hagyta ott, amikor Kiss Mihály kiadta „Van két lábam” című röpiratát. Napok alatt lefordí­tották ötvenhét nyelvre, fény­szedők sokszorosították, színes televíziók sugározták a mind­össze egy gépelt oldal terjedel­mű hitvallást, Kiss Mihály ho­lografikus képmásával együtt. Magyarország a világ tömeg­kommunikációs szerveinek za­rándokhelye lett. Akkora volt a tolongás, hogy nagysietve egy villát utáltak ki a híres embernek a Mátrában, mert a Szentendrei hetek Asszonyi Tamás érme Bencze József: Tavaszi dal Pattan a rügy már hajlik a vessző vad-zivatar; sőt, szél se suhog — szomjazó arcom a fényre kitárom s az mezejére halni zuhog. Fodra a víznek szét-karikázik lába fürge, partra szalad; gyermek a réten játszik szelíden játszik, míg felhő könnye fakad. Füled vigyázva tedd le a földre, meg ne riadjon — szíve dobog! — Tarom, muzsikája, tarom: ki kopog? Feslik a bimbó, vér-színű selyme testem ölelve — láng-zuhatag. S égetem benne önmagamat. . számítógép vasúton ér- kezeit meg az intézet­be. A szállítás legalább olyan óvintézkedések köze­pette történt, mintha egy élő elefánt érkeznék Afrikából. Persze, az automata jóval többe is kerül, mint egy élő elefánt. Meg az is szent, hogy a gépben óriási lehetőségek rejlenek. Az igazgatóság kijelölte a géptermet. Két hónap alatt a szerelők úgy-ahogy üzemkész állapotba is helyezték. A szá­mítógép készen állott a mun­kára, hogy megkönnyítse a kollektíva alkotó tevékenysé­gét. A könyvelésben dolgozók eljöttek megszemlélni a ro­botembert. Kinyitották a gép­terem ajtaját és szorongva né­zegették a masinát. A gép hu­nyorgó lámpáival keményen nézett velük farkasszemet. Véglegesen még nem fogták munkára. — Bizony, ez nem az ele­mi iskolai golyós számítógép — mondta nagyot lélegezve a főkönyvelő. Az igazgató szintén eljött, hogy megismerkedjék a szá­mológéppel. Zavarban volt, mert nem tudta, hogyan is férkőzzék a bizalmába. Egyik ALEKSZANDR ZSITINSZKIJ: A GÉP YARAZSA oldalról mégis csak ő az igaz­gató, és ezzel együtt a gépnek is főnöke. Ám a másik oldal­ról ott meredezett a kérdőjel, hogy hajlandó-e kellőképp respektálni őt a masina? Hi­szen a kezeléséhez sem ért. Az igazgató tüzetesen szem­ügyre vette a lyukkártyás szerkezetet és így szólt hozzá: — Tehát mától fogva együtt fogunk igazgatóskodni, irá­nyítani? A gép nem felelt semmit. Nem, mert még nem működ­tették. Mégis az intézetet csakhamar bejárta a hír, mely szerint a negyedévi tervet túl­teljesítették. Ez annál is in­kább meghökkentő értesülés volt, mivel a tervet legutol­jára akkor teljesítették túl, amikor a Szpartak futballcsa­pata vívta ki az első helyet a bajnokságban. Erre már so­kan nem is emlékeztek. Tény, hogy a gép nemesítő hatása gyorsan jelentkezett, pedig még csak munkába sem állí­tották. Az intézet folyosóin egyre kevesebb lett a dohányzók, a lődörgők, a beszélgetők szá­ma. Mindenki ott szorgosko­dott az íróasztalánál, és arra készült, hogy versenyre kel­jen a géppel. Egyes forrófe- jűek azt bizonygatták, hogy akár három hónapig is állják vele a versenyt. Vagyis addig, amig a masina nem akklimati- zálódik. A következő negyedévben tizenöt százalékkal teljesítet­ték túl a tervet. Pedig a gép, mint az első negyedévben, most sem vett részt a mun­kában. Az automatát a programo­zók és a kezelőszemélyzet vette körül. Tőlük mindenki félt, mivel egy egészen újsze­rű nyelven beszélgettek. Kü­lönösen félték azt a szót, hogy „algoritmus”, meg azt, hogy „bekódolni”. A programozók órákig elsakkozgattak a gép tündöklő, nikkelezett tetején. Az automata masina nem működött. Később kiderült, hogy rossz alkatrészeket sze­reltek bele. Őszintén szólva azonban majdnem felesleges is lett volna belerakni a jó al­katrészeket. Elég lett volna csak a külső burkolatát ide­állítani. Az eredmény akkor is pozitív lett volna. Az intézet egyre ragyogóbb munkasikereket ért el, így hát a számítógép egy fél év alatt megkereste az árát. Hát még ha működik is! (Megjelent a Lityeraturna- ja Gazéta 1973. május 9-i szá­mában). Fordította: Sigér Imre abban a pillanatban, mikor Ica felbukkant a kapuban. — Agyő drágám, jössz te még az én utcámba — de ezt csak gondolta Gerzson, amint a járdán szaladó Ica elmaradt mögötte. Még elcsúszik a sze­rencsétlen ... De azért nem fordult visz- sza. Megígérte, hogy nyolc előtt otthon lesz. Ma nincs sé- takocsikázás!-------------------------. hideg I Az autóban I volt, esy ------------------------- láthatat­lan résen befütyült a csontre­pesztő szél, Gerzson menet közben ráncigálta a maga alá gyűrt kabátot, fél kézzel ci­garetta után kotorászott a zsebében, az öngyújtót keres­te, de csak egy kis papírga- lacsin akadt minduntalan a kezébe. Az a nyamvadt ön­gyújtó jól elkujtorgott, Icá­nál maradt volna?... Egyre mélyebben turkált utána, az­tán amikor a fékbe taposott, csikorgás, kürtvonyítás, ref­lektorok, egy cementszállító kocsi behemót orrar állt az ol­dalánál ... De honnan került ide? ... Egy milliméteren múlt, hogy elcsúsztak egy­más mellett... Egy Volga meg hátulól, az is majd­nem belerohant... E m berek ugráltak ki a ko­csikból. — Az anyádat... és a büdös micsodába__a marha fe jedet... a tiédet, te állat... a süketnéma nénikédnek ... Már ő is a jeges úton állt, és mivel szerencsésen nem tör­tént semmi, hát elszabadultak az indulatok. Ordítozva kö­rülnézegették a kocsikat, se­hol egy karcolás. Visszamász­tak az ülésbe, ajtók csapód­tak, felmorajlottak a moto­rok, a két monstrum kocsi rükvercelt, és 5 kikecmergett közülük. A hányingertől csak éppen annyi ereje volt, hogy az indítót és a gázt benyom­ja. Hajszálon múlt, hogy a két nagy dög ripityává nem mor­zsolta. Gurult még pár métert, az­tán beállította a kocsit két hóbucka közé.--------------------------------- majd­I Az összefüggés | nem-------------------------------- vilá­gos. De ilyen nincs, és nem szabad erre gondolni, őrült­ség, nincs semmiféle kapcso­lat. „Egy férfi, aki egyszer megszakította a láncot...” Levegőt! Lehúzta a slusszkul­csot, becsapta maga mögött az ajtót. Tántorgott a gyenge­ségtől, így nem vezethet to­vább. Minden porcikája re­megett a hidegtől és az előb­bi rémülettől, még mindig a cigarettát kereste, de csak a galacsin akadt a kezébe. Ki­bontogatta. Az Ica papírja volt, még ez is, a pokolba ve­le! Megcélozta az első csa- tomarácsot, hallotta, amint egy láthatatlan patak zubog a mélységben. Nem sikerült egyenesen a nyílásba talál­nia, még egy pöccentés a ci­pőjével, a gombócot elnyelte a mélység. G e rzson elindult gyalog. Nagyokat szippantott a kristá­lyosán • törékeny levegőből, lábánál a kanális majdnem dallamosan zengett, belső remegése lassan elcsitult, a magasból friss áramlás érte az arcát. Felpillantott.-------------- az üres végtelen­| Fe nn, I ben — nagyon-na­-------------- gyón távol —tisz­tán, személytelenül ragyog­tak a csillagok. lá ngja lobog::'.-Hát szerinted egy ilyen szent ember azzal szórakozik, holta után hétszáz évvel, hogy minden kis földi hülyén bosszút álljon? Ica megállt a fésülködésben, és tükörképe fúriaként meredt Gerzsonra. — Még nem volt elég? En­gem akarsz te azzal fűzni, hogy Olaszban... ! — Olaszországban, mond­tam már. — Olaszban lófráltál a fele­ségeddel, engem meg itthon a fene evett! — Légy szíves és ne üvölts, mert összeszalad a fél ház. — Bánom is én a házat, ne­kem már úgyis mindegy, mert öngyilkos leszek, igenis az le­szek!--------------------------- kiabálva, I Veszekedtek | és fojtott--------------------------- hangon, ordítva és suttogva, csapkod­va, ki-beronhangálva és Ger­zson érezte, amint gyűlik benne a düh, még egy perc, és hülyére veri ezt a szeren­csétlen kis ribancot, aki nél­kül két hétig se bírná ki, de vele két óra is több a soknál. Ica most a konyhából szájait, a hamutartót súrolta a víz­csapnál, hogy a bagószag se érződjék, mert itt még ciga­rettázni se lehet nyugodtan, és Gerzson kirohant a kör­folyosóra, le az utcára, ez még két nagy frásznál is ke­ményebb pofon Icának. Nem beszéltek meg semmit, kö­nyöröghet majd három nap múlva, hogy találkozzanak, és ha nem, és mindennek vége, hát annál jobb. Az utcai lámpák hidegen villogtak a hókupacok felett, sokáig kellett melegíteni a motort, míg végre lassan ne­kilódult a Zasztava, éppen — Min gondolkozol? Miért nem szólsz?... El akarsz hagyni te is? Ica föléje hajolt, arcát für­készve. Gondolatolvasó? In­kább csak a viselkedés szte­reotípiája. Hiszen mindig ezt kérdi. A legrosszabbat, a leg­rosszabbkor, hogy hazudni kelljen. — Hogy is jut eszedbe? | — El akarsz hagyni! | Megérzem én. mert nem sze­retsz, de egyszer meg is jósol­ták, hogy szerencsétlen leszek világéletemben. És ez a levél is, azonnal tudtam, hogy bajt hoz, mert kitől is kapnék én levelet... — Ha nem egyenesen Szent Antaltól! Mert minden zagy- vaságot és babonát a fejedbe veszel. — Nem babona. Te talán még nem láttál átkot betelje­sedni? Mert én már láttam, és boszorkányt is, és én is meg­tanultam átkot mondani. Mert az nem babona ... — A buta feje... Ha nekem nem hiszel, kérdezd csak meg a papokat. Majd megmond­ják, mi a babona, és, hogy a pokolba kerülsz, ha hiszel ben­ne, érted? Ott majd az ördö­gök főznek egy nagy katlan­ban, és háromágú vasvillával nyomnak a forró olajba, mint egy lángost. Akkor majd gon­dolkozhatsz. hogy az jobb-e, vagy pedig, ha engeded, hogy a bosszúálló Szent Antal a fe­jedre ejtsen egy féltéglát. Gerzson feltápászkodott a díványról, és a cipője után kotort a karosszék alá. Körül­folyta a női panaszkodás, a vádak és önvádak hullámve­rése, miközben fájós lábát dörzsölgette, már nem is hal­lotta a maga sorsát átkozó Ica URR IDA: Éjjeli hintó Egy kettő egy kettő lovak patája dobol a fákon de hol az álom? egy kettő egy kettő ablaküvegem repedni készül finoman zizeg homloka izzad arca hideg egy kettő egy kettő a hintó kereke labdázik fel le csattog a pata de ki ül benne? hova megy s miért hajnali négykor? s mért éppen hintón? megjött a rézkor? autó rohan felhőkön fákon maholnap nem lesz a földön már lábnyom lebeg a hintó egy kettő három i pesti toronyházban, ahol eddig lakott, olykor csőrepedés mi­att nem volt víz a földszinten sem, olykor gázszivárgás mi­att átmenetileg el kellett távo­lítani a lakókat a környékről. A kérdés, amivel telhetetle- nül ostromolták, persze a leg- sematikusabb volt: Hogyan ju­tott el korszakalkotó ötletéhez? Mint Newton a gravitációs törvényre, azaz „nocte dieque incubando”, éjjel-nappal kot- lottam rajta, mondta Kiss Mi­hály. Mutassa a lábát! Meg­mutatta. A másikat! Azt is. Gipszmintát nem hagyott venni a lábáról, s azt az aján­latot is elutasította, hogy egy­millió font sterlingért bővítse ki elméletét két gépelt oldal­ra. „Magyar embernek a pénz nem isten” — mondta. Ellen­ben azt jólesően vette tudomá­sul, hogy az angolszász nyelv- területen fiatal fiúk és lányok az ő képmását hordják az in­gükre festve és nevéből szójá­tékot csináltak: Kiss me (ejtsd: kissz mi) — csókolj meg. Felkutatták második felesé­gét. A harmincéves, gyönyörű menyecske éppen a parókáját tépte, amiért balgán otthagyta férjét. „De hát ha egyszer tényleg bolondnak tartottam, amikor eladta mind a két au­tónkat, és kijelentette, hogy nem is veszünk másikat!” — „Asszonyom, vigasztalták — ne tegyen magának szemrehá­nyást, a világon minden asz- szony otthagyta volna az ilyen embert. Ön nem láthatott a jövőbe, s ez alapjában bájos női tulajdonság.” Az ünnepség a Szent Péter téren 1992. március 17-én 11 órakor kezdődött és déli ha­rangszóra véget is ért. Jelentő­sége jelképes volt, hiszen a té­nyeket mindenki ismerte, és Kiss Mihályt mindössze arra kérték: személyesen jelenjen meg a világ politikai, társa­dalmi, tudományos, kulturális, ifjúsági, öregségi küldöttsége előtt, s mondja el élőszóval felfedezését. Elmondta: Kedves nepek! Amikor rájöttem arra, hogy van két lábam, én elhatároztam, hogy semmi más közlekedési esz­közt nem fogok használni, be­leértve a liftet és az űrhajót is, mert ahova nem tudok elmen­durúzsolását, hogy neki min­dig ilyesmibe kell keverednie. És ez a csökönyösség rosszabb volt, mintha együgyű öregasz- szony módján Szent Antaltól várja, hogy húzza ki neki a lottószámokat. De az elképzelt öregasszonyok képe ettől ele­venné változott, mintha maga a szent világosította volna meg elméjét, öregasszonyok bukkantak fel emlékeiben, egy mesebeli, sok kupolás templom képe a vakító nap­fényben, személyesen kanyar­gó, csúcsíves árkádok alatt páváskodó kirakatok, és pál­mák, ciprusok valahol, egy tágas udvaron . . — Hát idefigyelj!-----------------------belső zse­I Előhalászta | béből apa----------------------- pírt, és Ica hi ába kapott utána, mert ösz- szegyűrte és a galacsint fel­mutatta két ujja között. — Én teszek itt csodát! Hó- kusz-pókusz, csiribi-csiribá, volt — nincs! A galacsin eltűnt. Majd mesélek én neked, hogy megnyugodj végre, erről a Szent Antalról. Van ennek Padovában, vagyis Páduában egy akkora temploma, hogy olyat te még nem látták de én jártam ott, és a templom­ban akkora síremléke, mint egy emeletes ház, fényes már­ványból, meg bronzból, és egész nap körülveszik az öreg­asszonyok, sírva és imádkoz­va, a kezükkel a márványt si­mogatják, ahol a Szent kopor­sóját gondolják, és a lépcsőn még ott a mankó, amit valami gyógyult beteg dobhatott el, ha ugyan nem a papok készí­tették oda, és szerteszét a baj­ba jutottak fényképei a lép­csőn és korláton, hogy a cso­datevő össze ne tévessze a rá­szorulókat. És millió gyertya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents