Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
8 «ST hecyei ^Círktp 1973. JÚLIUS 1., VASÄRNAP Mire kelteném? ANNII BIZONYOS, hogy nem vadásztanya fönntartására, nem reprezentatív vacsorára, vagy éppen horgászkirándulásra. Nem mintha effélére esetenkint nem volna szükség. Csakhogy semmiképpen sem a kulturális költségvetés terhére! Egyes téeszekben, kisebb- nagyobb vidéki gyárakban, üzemekben, sajnos, mintha más véleményen volnának. Legalábbis erre vallanak a népi ellenőrzés vizsgálatai. A minduntalan visszatérő refrén: a kulturális kiadások címszó alatt elszámolt összegek egy részének az égvilágon semmi köze a kultúrához. A vadásztanya, a horgászás szerencsére szélsőséges példa. Az ünnepi rendezvény, alkalomadtán vacsorával egybekötve, már nem ennyire egyedülálló. Igaz, ostobaság volna mechanikusan kifogásolni: miért volt rájuk szükség? Statisztika alapján nem lehet eldönteni, hasznosak voltak-e vagy sem. Hiszen egy színvonalas előadást követő együttlét kitűnő alkalom lehet a látottak megvitatására, gondolatébresztő eszmecserére, s talán egy kicsit a közösségteremtésre is. Segíthet kialakítani azokat a csoportokat, amelyek a helyi kulturális élet gócaivá válhatnak. ALAPOS A GYANÚM, hogy a kulturális költségvetés vacsorái között 'akadnak másfélék is. Mellettük úgy szokás érvelni: „az embereknek kézzel foghatóan érezniük kell, kaptak valamit abból, amiért egyébként ők dolgoztak”. Ugyanezt szokás fölhozni a különböző ingyenes vagy kedvezményes kirándulások, országjárások mellett. Ezekben nemhogy kivetnivaló nincs, hanem inkább pártfogásra érdemesek. Föltéve, persze, hogy mindazokkal a lehetőségekkel élnek, amelyekre mód nyílik. Azaz nemcsak egy idegen tájjal, hanem ennek a tájnak a múltjával-jelenével, kulturális emlékeivel, múzeumaival, s más értékeivel is megismerkednek. Lehetőleg nem felületesen, nem kutyafuttában. Az ismerkedés akkor hasznos, ha készülünk rá. Akár egy könyv elolvasásával, akár legalább egy prospektus föllapozásával. De el tudok képzelni diavetítéssel illusztrált előadást vagy irodalmi műsort is, amely kedvet éhreszt egy-egy megismerésre érdemes vidék szellemi értékei iránt. S ha már a kirándulásoknál tartunk: nem garasosság mondatja velem, hogy semmiképpen nem szerveznék ingyenkirándulást. Senkinek sem adnék ingyenjegyet, se színházba, se moziba. Általában semmit sem adnék ingyen. Akkor sem, ha netán bőven futná 'a részesedési alapból. Azért nem, mert mindenkivel meg kell értetni: a kultúra nem ajándék! Nem lehet „készen kapni", hanem kinek-kinek áldoznia is kell érte valamit. Anyagilag éppúgy, mint szellemileg. ITT ÉRDEMES SZÖT EJTENI arról is, ami szintén gyakran kísért: a kulturális költségvetést a legtöbb helyen valamiféle sajátos ünnepélyesség lengi körül. Mintha kultúrára mindenekelőtt az ünnepnapokon volna szükség. Meg kell, persze ünnepelni április 4-ét, május elsejét, augusztus 20-át, november 7-ét. Kézenfekvő, hogy legyen ilyenkor ünnepi műsor, ünnepi vetélkedő, stb. De legalább ennyire magától értetődőnek kellene lennie annak is, hogy' az ünneplés nem mehet a hétköznapi munka rovására. A szóban forgó ünnepek szellemével mélységesen ellentétes, ha épp az ő nevükben vonják el a pénzt a köznapi kulturális kiadások elől. Ahol egész évben silány a szellemi élet, ott senkit sem lehet „kárpótolni” semmiféle reprezentatív ünnepi műsorral. Ahol nincs pénz a könyvtár, az ismeretterjesztés és társai számára, ott inkább visszatetsző, mintsem elismerésre érdemes az ünneplősdi. Azon sem árt töprengeni, hogy a különböző kulturális napok, művészeti hetek rendezvényeire áldozott anyagiak kellőképp kamatoznak-e. Ezt tudniillik szintén képtelenség „fönt” eldönteni. A vizsgálatok adatai csupán azt jelzik, hogy a köznapi kulturális kiadásokra általában az anyagiaknak mindössze egyhar- mada jut. Alighanem fölösleges bizonygatni: a fönnmaradó kétharmad részt olyasmire költik, amire minden bizony; nyal kevesebb is elég volna. AZ ELOSZTÁS ésszerűbb arányainak kialakítására van szükség. Nemcsak az ünnepek és hétköznapok tekintetében. Hasonlóképp kérdéses, hogy például egy szövetkezet, vagy egy vállalat könyvtárra, ismeretterjesztésre, amatőr művészeti csoportjaira anyagi eszközeinek hányad részét áldozza? Egyáltalán költsön -e ilyesmire? Vagy induljon ki abból, hogy könyvtár minden helyiségben van, menjen oda, aki olvasni akar? S a művelődési házak ajtaja is mindenki előtt nyitva áll. A vállalati-szövetkezeti pénzből inkább olyasfélét kell biztosítani az embe- bereknek, amire egyébként nem volna mód. Ennek a gondolatmenetnek az Achilles-sarka: az utóbbi években — a gazdaságirányítás rendszerének megváltoztatása után — a vállalatok és szövetkezetek sokkal több pénz fölött rendelkeznek, mint ’ azelőtt. Sokkal nagyobb tehát a kulturális felelősségük is. Hiszen az állami költségvetés kulturális része lényegében változatlanul maradt. Több jut ugyan kultúrára, ez a többlet azonban a gazdaságosan dolgozó intézményeknél képződik. Tőlük függ, hogy miként gazdái kodnak vele. Azaz szűkebb környezetük kulturális gazdáivá válnak-e, vagy sem. FÖLÖSLEGES tovább foly tatai. Ennyiből is kitetszik, hogy a kultúrára szánt anyagiak hatásos hasznosítása fölöttébb nehéz feladat. Szinte mindenütt másképp kell felelni a kérdésre: mire költsük? Attól függően, hogy a szellemi élet melyik területének fejlesztésére érdemes elsősorban áldozni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a szóban forgó forintok valóban gazdagabbá teszik-e az embereket... Veszprémi Miklós 0 főiskola elvégzése után egy kis hivatal alkalmazottja lettem. A gyakorlati idő végén behívatott a főnököm. — öntől szeretném tudni, miért nem jött be ma Bandára? — Talán valami ‘terve van vele ?... — próbáltam elterelni a figyelmét. Az igazság ugyanis az volt, hogy Dandara kora reggel vadászni ment, s megkért, hogy erről senkinek egy mukkot se szóljak. — Igen, igen, Dandarára lennék kíváncsi, hisz együtt dolgoznak, nemde? — Óh, kérem, éppen az imént volt bent. De különben is, tudnék én valami rosz- szat mondani róla? — Természetesen. H gyan! Ö az az ember, akinek a munka a mindene. Önmagával mégcsak nem is törődik. — Na, ebből elég! Ne falazzon, tudom, hogy Dandara ma be sem tette ide a lábát. Ezért először is tudni szeretném, hol van az a csavargó. Másodszor pedig tiszta képet akarok kapni magáról. Maga fiatal szakember, szeretném, ha nálunk maradna. Csakhogy, tudja, én kizárólag az őszinte munkatársakat szeretem. Tehát halljam! — De, kérem, hát nem hisz nekem? — kérdeztem csalódottan. — Dandara igenis bent volt! — Sajnálom. Hol van Dandara? Utoljára kérdem! — Kár, hogy ennyire félreismeri munkatársait. Esküszöm, a nap még fel sem kelt, C. DORZSGOTOV: Alkalmassági vizsga ám Dandara már bejött a hivatalba! Főnököm keze ökölbe szorult. — Gyűlölöm a hazug frátereket! — ordította és megragadta a vállamat. E ltorzult arca fokról fokra közeledett. Annyira megijedtem, hogy eszméletlenül rogytam a székre. Amikor magamhoz tértem, főnököm éppen vizet spriccelt az arcomba. Úgy rémlett, hangja szinte a föld alól szól hozzám: — Bocsáss meg, drága barátom. Nem bírtam magammal. De ez egyrészt a te hibád is. Hisz előttem nincs titok: tudom. hogy Dandara lóg a munkából. No, mondd meg csak szépen, hol van? Lehelethalkan suttogtam: — Dandara bent volt... Főnököm ekkor fellélegzett, és könnyedén a telefonhoz lépett. PW1 éhány pillanat múlva Ij^i megjelent Dandara! El- U&J szörnyedtem, de szememmel intettem neki, hogy nem árultam el. Vállamra tette a kezét: — Bocsáss meg, kérlek. ISfem mentem vadászni, csupán ellenőriztem a megbízhatóságodat. Fel akartam ugrani, dehem volt erőm. — Gratulálok — mondta elégedetten a főnököm. — Megbízhatóságból kitűnőre vizsgáztál. Most már tudjuk, hogy a mi emberünk vagy, számíthatunk rád. Fenomenális ! Előnyösebb besorolást kapsz! Ezzel egyidejűleg megkapod első feladatodat: Dan- darával elutazunk három napra vadászni... Kérlek, erről senkinek egy árva mukkot se! Fordította: Baraté Rozália PILINSZKY JÁNOS: Genezis Ügy találta, hogy gyönge még az ütlegre, hát elengedte. Később mégis megölte őt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az ütlegből s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. SZOMRAKY SÁNDOR: Mindegy merre Már olyan mindegy, merre mész. — hideg szél siklik utánad. A hídon a fekete víz fölött elhagyott örökre árnyad. Már mindegy, merre kanyarog az út letaposott gyér fűvével. Varjak kárognak. Nem vagy ott, hol hegedűhúrrá váltam éjjel. Mindegy, merre: így állok én a szélben feszes ösztövéren. Égboltnyi csönded még enyém. Tied felsíró szívverésem ... Tengeri szörny Farkas József linómetszete.......-. érkeztek meg az I Alig | üdülőbe, elborult------------az ég. Ki sem pakolták a bőröndjükből, csak bámulták búskomoran a leve lük visszáját mutogató fákat. A vihar két és fél óráig tartott, majd este újra kezdte. Annyi víz leesett, hogy az már bentről nézve is sok volt. Fanyalogva ettek, majd felmentek a szobájukba. — Ma fel sem vettük a gumicipőt — mondta csüggedten Kovács I. — Nagyon kell az eső — vigasztalta Kovács II. Elválhatatlan barátok voltak és miután győzelemre vitték üzemük pingpongcsapatát, minden nyár elején egyhetes jutalombeutalót kaptak a Balaton mellé. Az a bizonyos első nagy győzelem öt évvel ezelőtt volt. Azóta így június elején együtt Verték a labdát, s együtt lesték a szomszédos üdülő kertjét, ahol eddig minden évben akadt valami remek kis csaj. akivel elszórakozhattak. Főleg cseh lányok, mivel a testvérüzemből ide jöttek nyaralni a szalagon dolgozó lányok Brúnóból vagy honnan, s a magyar gyár dolgozói pedig az ő nyaralójukba, Trencsényteplicre. Hanem most még a lányokban sem reménykedhettek.------------------ azért kisüI M ásnap | tött a naP> ■-------------— bár a Bala ton fölött tejfehér pára úszott, amiből még a délelőtt folyamán totyakos kis felhők lettek. A Balaton zöld vizét ekkor már jól láthatták, viszont az ég lett megint szürke. — Medárd van — jegyezte meg Kovács I, miközben gumicipőjét szárogatta egy CSONTOS GABOR: HOLUBAR ronggyal. — Egyszerűen nem lehet kimenni az udvarra, mert vizes minden. — Még nincs Medárd, s különben sem hiszek benne — vigasztalta elsősorban magát Kovács II. Alkonyaikor azért egy fél órácskát pingpongoztak, két eső között, azzal sem törődve, hogy a vörös salak tocsogós- ra ázott a pingpongasztal körül, mert a műanyag tető alá bevert a vihar. Másnap reggelre viszont megjöttek a csehek. Két Skoda is állt az utcán, amikor a boltba indultak Mackó-sajtot venni. A sajt nem hizlal, viszont jó kondiedző. — Két cseh kocsi — állapította meg Kovács II. — Lesz még több is, ahogy én őket ismerem — bólogatott a másik Kovács. Megvették, majd megették a-sajtot, elbámultak a Balaton felé, ahol most is volt bőven tejfehér köd, viszont egyszerre csak elkezdett emelkedni, és változatosság okáért egyből el is tűnt. Valószínűleg megsemmisült. — Odanézz, a köd smafu! — lelkesedett Kovács I, Kovács II ellenben nem felelt, hanem tátott szájjal a szomszéd üdülő felé bámult. Látta már Kovács I is, hogy minőségi változásról van szó. Akkorát nyelt, hogy jó ideig fentmaradt az ádámcsutkája. Amikor végre megszólalt,’ másra nem is telt: — Egy cseh bige! ■---------------------- megrázta | A látvány | őket, s lel- ---------------------- kük fenekéig hatolt. Kovács II tért először magához, ami érthető, mivel ő fedezte fel a lányt. Megmarkolta az ütőjét. — Hátha hajlandó pingpongozni — mondta. — Hátha — eredt a nyomába Kovács II. S utána tette még: — Most jön a nagy magyar nemzetközi gesztikuLa. — Öööö, eee — kezdte Kovács I, a nemzetközi magyar nyelv nemes szókincsét bevetve, majd egyéb magánhangzók után vízszintesen előre tartotta az ütőjét és jól tagoltan befejezte a mondatot: — Ping-pong? — Ühüm — bólintott egészen normálisan a lány és mosolygott. Ettől a mosolytól előre elvesztették három meccsüket együttesen és kü- lön-külön. Kovács II megelőzte Kovács I-et, ami azt jelenti, hogy előbb lépett az asztal felvégén levő tócsába. Természetesen a tócsa nélküli végen állt a lány. A játék meglehetősen változatos volt. A kis labda hol a háló alá szorult, hol a lány mögötti pocsolyákba tocs- csant bele. Kovács I hasznossá tette magát, beállt a lány mögé labdaszedőnek és még örült is, mert csodálhatta a lábát.----------------- nagyokat neI A lány I vetett, amitől---------------- Kovács II kétszer is melléütött a labdának, de lehet hogy volt azért benne némi szándékosság is. Az ugrabugráló két férfi aztán még inkább nevetésre ingerelte a lányt és egy necces szerva után elnézést kérve sz éttárta a két karját. Ettől a fehér pulóver alatt megrezzentek kemény keblei. A Kovácsok ettől egyetemlegesen esuklani kezdtek. Nagysokára Kovács I mégis meg tudott szólalni. Félhangon azt vetette oda Kovács I-nek: — Én teljesen kész vagyok. — Én is. De nem vindikálhatsz jogokat. — Én szembe látom. — Én pedig hátulról. Helyzetem mégsem nevezhető hátrányosnak. — Perverz kutya vagy. — S nyomatékül egy leütéssel próbálkozott Kovács II. A labda egészen a két üdülőt elválasztó kerítésig szállt, sőt átgurult a kis drótajtó alatt. — Nem megyek érte — ma- kacsolta meg magát Kovácsi. A lány, aki eddig élénk, figyelemmel hallgatta szavaikat, most ismét felnevetett és a tócsákat és nedves fűcsomókat ügyesen kikerülve ugrándozott a labdáért. — Látod, neki kell értemenni! — fújt dühösen Ko- vács II. — Legalább oldalról is látom, sőt most meg szemből — vigyorgott győztesen Kovács I. — Egyem a lelked, te kis... — Ezt természetesen a lány felé fordulva mondta, így aztán hiába keresgélte a szavakat, semmit sem talált. — Nana! — szólalt meg ekkor a lány is. Meg persze ne- vetett. — Nanal — ismételte zor- donan Kovács II. — Nehogy valami marhaságot mondj, mert, ha nem is ért magyarul, megérzi, hogy disznói-, kodsz. — Bár már érezné! — só* hajtott az előbbrevaló Kovács. — Csigavér! — intette a másik.--------------- a helyzet gyöke| Ekkor | résén megváltó■-------------- zott, amitől nemcs ak a két Kovács, hanem a lány is lelombozódott. Egy atlétatermetű férfi tűnt fel az üdülő ajtajában, megállt a lépcső tetején, ahogy a lány az előbb, így majdnemhogy magasabbnak tűnt, mint maga az üdülő. — Magasságos ég! — sóhajtott Kovács I, amihez a másik csak kontrázni tudott. — Jön Holubár — sziszegte a lány —, jó lesz vigyázni! — Maga tud magyarul? — döbbentek meg egy időben a Kovácsok. — Én tudok. Azt hittem, maguk nem tudnak. Eleinte. — Aztán szépen kifigyelte a szövegünket — méltatlankodott Kovács II és átadta Kovács I-nek az ütőt. Az nem lelkesedett, hogy éppen most. Sietve tisztázni igyekezett: — Kije magának ez a Holubár? — A vőlegényem.
