Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-01 / 152. szám

1973. JÚLIUS 1., VASÁRNAP Ct5I tt tan kJÍMw* 9 Kalász Ji1', 4 v':: >«<<><>>• M. Orbán Edit gobelinje SZILÁGYI JUDITH: Hivatalban Két macska volt a beosztott, s egy kutya a iónok, az egyik a reggeli kávét bevitte s egész nap körülötte tötyörgött, ez a macska vénlány volt, egeret már nem fogott, kiélte magát ebben egész nap, hisz nem fáradságos ez a robot, a másik macska fiatal volt, zöld szemébe otthon egy másik villogott, s mással nem is kacérkodott. De a vénlány macska dorombolva sürgött-forgott egész nap, minden főnök simogatta, bár az oroszlán igazgatóig nem jutott el, de titkárnőjét megpuhította, ki szintén öreg volt, kopott és ronda, s jó téma volt a harmadik macska. Utálta a fényes szőrét, sok telefonját, éles karmát, karcsú derekán fekete bőrövét, s addig dorombolt a kutya főnöknek, míg egyedül maradt az irodában. Tanulság: soha he dolgozzon két nő egy szobában. — Kettő kitelne belőle — nyűglődött Kovács II, és úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egész pingpongügy­höz.-------------------------- ez a Ho­| A vőlegény, | lubár:-------------------------- eközben le közlekedett a lépcsőn, na­gyokat szívott széles mellébe a nedves levegőből, csakúgy ugrándoztak mellén, vállán és karjain az izomkötegek. Iga­zán elképesztő volt. Kovács II, mint valami vé­letlenül erre lézengő idegen, csak úgy magának megje­gyezte : — Ha Toldi lennék is, száz­szor meggondolnám. De hát én nem vagyok Toldi!... — Azzal alávaló módon az óriás elé lépett, és fölényes nyelv­tudását csillogtatva megkér­dezte: — Spacíren, spacíren? — Hűm, hőm! — bólintott zordonan Holubár, majd bal­ját Kovács. II vállára helyez­te, amitől az majdnem benyo­módott a földbe. A lány az előbbinél valamivel halvá­nyabban felnevetett, és visz- szakézből olyat nyesett a lab­dán, hogy Kovács I teljesen paff lett, és hülyén bámult a fű közé bújt fehér gömb után.------------------ képe ettől l A játék | kezdve telje­------------------ sen megválto­zott. A lány kipirult képpel nyírta, nyeste, kiflizte a lab­dát, Kovács I, aki pedig Ko­vács Il-t is több ízben 3:l-re verte, de a 2:0 se volt ritka, most úgy ugrált, akár valami kerge bakkecske, és egy vala­mire való ütése nem volt. Ko­vács I a másik vállát nyújtot­ta közben Holubárnak, az óriás pedig méla derűvel és szótlanul billegtette a fejét, aszerint, hogy a labda merre ment. Néha mély hangon hümmögött vagy elnyújtva hümgetett, amihez Kovács I, mint afféle szőlőkaró, bokáig süppedve a földbe, szorgal­masan tercelt. Tulajdonképpen senki nem szólt semmit. Csak a kis lab­da pittyegett finoman az asz­talon, meg Kovács II nehéz­kes lábdobogása hallatszott Amikor a lány feladta a meccslabdát, és Kovács II el­hibázta, Holubár boldogan felkacagott. Néhány mackós lépéssel Kovács I-hez közelí­tett, megragadta a kezét, meg­rázta alaposan, félő volt, hogy letöri, majd azt mondta: — Tűrhető voltál, hapsi- kám. Máskor is edzhetsz a kislánnyal, elvégre nem vagy teljesen analfabéta. Én nem bírok az efféle törékeny szer­számmal bánni. Egyébként Kovács vagyok, amolyan két- szer-kovács, mivel a szakmám kazánkovács. A másik Ko­váccsal is kezet fogott, aki Kovács I-hez hasonlóan csak a keresztnevét merte meg­mondani, nehogy csúfolódás­nak találja venni ez a két- szer-kovács, hogy ők is mind a kétszer Kovácsok. — Gyere be, nyuszikám! — ölelte magához menyasszo­nyát a kétszemélyes kétszer- kovács, aztán még visszaszólt a két amatőr pingpongozó- nak: — Különben a bará­taim csak Holubárnak hív­nak. Agyő. fiúkák! ________ megnyúlt ábrá­I Ezek I zattal nézték, hogy------------- hóna alá veszi a cs odálatos minilányt, behaj­lított jobb karjára’ ültetve, vállizmaival támlát tartva a lány feje mögé. Jószerint csak a két lábon járó óriás fotelt látták, meg a lány lóbálódzó két csinos lábát. — Legalább ne hilinkókáé- na a lábával — juttatta kife­jezésre elégedetlenségét , Ko­vács I. Kovács II csupán né­ma fejbóiintással helyeselt. T íz óra! Úristen, már nála is tíz óra!... Jaj, csak valami történt volna vele!... Ö, Szűzmáriám, ne ítélj el érte, nem kértem én Aliz halálát soha, te tudod leg­jobban, még sosem kértelek er­re... Valami történhetett vele, mert hatvanöt éves létére úgy szökdelt, mint egy bakfis . .. Villamosra föl, villamos­ról le. Ha mozgott az autóbusz, arra ő még felugrott, és mindig csak mosoly­gott a kalauzokra, sofőrökre, akik dü­höngtek, hogy őket akarja börtönbe juttatni... Tíz óra, már el is múlt tíz óra!... Máskor rég itthon van ilyen­kor a piacról. Hatkor ment el ma is, hogy még kapjon csirkét, mert szüle­tésnapi ebédet akart főzni Kisjuditnak. Mert imádta Kisjuditot, mindig azt mondta, neki már csak ennyi maradt a drágáiból, a két éve halott férjéből, és Kariból, akit három éve temettem el. Kisjudit születése után négy hónappal vitte el a rák... Jaj, már negyed, már ne­gyed, pont negyed tizenegy! Ha jönne, ..leghallanám a lépteit, ahogyan ódáién, befordul a főutcáról. A nagy lármában is mindig megismerem a lépteit, nem is a hetven kilója miatt, a járása amúgy- is olyan férfias. És mindig vasalt sarkú cipőket hordott, jó csattogósakat... Szerette, ha a férfiak megbámulták ... Azelőtt megbámulhatták, szép nő volt még hat éve is, amikor Kari feleségül vett... Neki már rég nincs szüksége a szépségére, mert szeretője azért sosem volt... De most én vagyok szép, én még szép vagyok, ó, tükör, mutasd csak, tükör, milyen fiatal vagyok! Med­dig leszek én szép, meddig fiatal, med­dig huszonnyolc éves, meddig kívána­tos, meddig férfibolondító, meddig sze­relemre vágyó? ... Máriám, Máriám, szépséges Máriám, te megértesz, te is asszony voltál, te is szép voltál, te is fiatal voltál, te is kívánatos voltál, Is­ten ezért talált méltónak, hogy meg­szüljed egyetlen fiát... És megszülted a többi gyereked is, akik nem lettek Krisztusok, csak halandó emberek, leá­nyok, talán éppen olyan szépségesek, mint te, istenfia anyja, és fiúkat, akik ugyanolyan jámborak és hiszékenyek voltak, mint a te Józsefed... Nem te­hetek róla, hogy fiatal vagyok, szeret­nek és szeretni akarok... Kari halála után két évig meg sem láttam a férfit, csak dolgoztam, neveltem Kisjuditot, jártam az utcákon, de észre se vettem, hogy férfiak is léteznek,'teljesen meg­feledkeztem róla, hogy asszony vagyok, hogy milyen szép a mellem, a hosszú lábam, a fehér bőröm, és a fekete ha­jam, Kari is ezért imádott... Meghalt Kari, de én még mindig az övé voltam. Az első hetekben azzal ugratott: ‘ éb­redj, Csipkeróza! Egy év után már azt duruzsolta közben a fülembe: te bo- szorkányróza! És én örültem, hogy ne­ki virultam ki, annak örültem, hogy úgy tele volt velem, rá se nézett más nőre ... Fél tizenegy, fél tizenegy; Ó, Máriám, add, hogy ne jöjjön többé ha­za!... Feketében jártam két évig, és fekete voltam belül is, mert elaludt az én világító-melegítő-éltető fényessé­gem ... Kisjudit itt volt, őmiatta nem tettem meg azt az őrültséget, amire az első percekben gondoltam, amikor Ja­ni bácsi a kórház folyosóján azzal fo­gadott: már ne menj be hozzá, Szép- róza, mert meghalt!... Kisjuditba ka­paszkodtam, mint fuldokló a hozzásod­ródott gallyba, de Kisjudit fenntartott... Pedig anya is Csak beszélt, jaj, mennyit beszélt, miért nem törődöm kicsit ma­gammal, hogy még fiatal vagyok, még újra megcsinálhatom a szerencsémet... Hogy éppen most vált el a doktor Bo- ronkai, aki gimnazista koromban ud­varolt nekem, egy könyvre való verset írt hozzám, mindig azt mondta, csak engem szeret, amikor megnősült, ahányszor csak összeakadtunk vala­hol, mindig megismételte: csak magát szeretem, Rózsa! __De én sosem sze­re ttem Boronkait, gondolni se bírtam rá. Villamos, persze, villamos, hogy csi­korog a kanyarban ez a villamos... Talán éppen ott fekszik Aliz az előző kanyarban, még ott fekszik a köveze­ten, újságpapírral vagy egy koszos zsákkal takarták le, mert ilyenkor meg kell várni a rendőrséget, a tanúkat kihallgatják, és csak azután engedélye­zik, hogy elszállítsák... Ó, Máriám, A tanárnő még be sem lépett az osztályba, már kö­zölte is: — Ma dolgozatot írunk. A fogalmazás cí­me pedig ez lesz: „A mi vendé­günk”. Rövid gondolko­dás után munkára is fogtam a tolia­mat és írtam: „A vendéget mindig az isten küldi. Az Űr hír­nöke. így véleke­dik róla a nagy­apám. Én viszont úttörő vagyok. Az úttörő pedig nem hisz az istenben. Én a vendégben hiszek. Ha hoz­zánk vendég érke­zik, az mindig jót jelent. Ha valaki­hez nem járnak vendégek, azt ba­rátságtalan, magá- nakvaló ember­nek nevezik. Az én szüléimre ezt aztán igazán nem lehet ráfogni. Az én szüleim nagyon szeretik a vendé­geket. Járnak is hozzánk a vendé­gek, mint a jó kútra. És ráadá­sul egy sem jön üres kézzel. Csak úgy ontják az ajándékokat! Jön a pulyka, a tyúk, a kismalac, a bá­rány, a borjú, sőt egyszer tehenet is hoztak ajándékba. Ilyen nagyszerű vendégek tisztelik meg a mi házun­kat! Eszi is a sár­Máriám, szépséges Máriám! Nézd, le is térdepelek eléd, hogy meghallgass, mert végre megirtt szeretek és szeret­nek, és neked ma megvallom, amit senkinek ki nem mondanék: Kari csak tetszett nekem, mert olyan volt, mint egy szépen kifaragott szobor... És tet­szett benne, hogy ott voit a neve előtt a doktor. Dr. Vozár Károly ... Tetszett nekem, de ő csak a testemet ébresztet­te fel, de most ég a szívem, mint so­ha... Két évig hordtam a gyászruhát, és hordtam volna halálomig, ha valaki meg nem szabadít a fekete börtöntől... Mert csakugyan őszintén gyászoltam Karit, nem számoltam én, hány hónap, hány hét van még hátra a gyászév le­teltéig, ó, hányán nem törődnek ma már ezzel sem, és igazuk van, mert nem élhet tízszer az ember, csak egyetlen egyszer, és éljen, ha tud, szeressen, ha van kit... Olyan okos volt Kari ebben is, ő tanítgatott ilyenekre. És egyszer azt mondta, próbálta velem megfogad­tatni, ha véletlenül valahogyan meg­halna, nehogy gyászoljam őt évekig, el ne raboljam magamtól az éveket, me­lyekből olyan keveset mértek ki ne­künk, és még kevesebbet az ifjúság cveiből... Mert mennyi is jut egy em­bernek az ifjúságból? Tíz, tizenöt, a többi egy ideig még olyan, mintha sem­mi sem változott volna, közben már minden megváltozott bennünk, körü­löttünk ... Ne sirass sokáig, Róza, mondta Kari, mert nincs ideje hosszú gyászra az embernek! Ha száz, ötszáz évig volnánk fiatalok, jutna idő a feke­te bánatra is, de, mert matuzsálemek csak az Ötestamentumban éltek, hát osszuk be bölcsen azt a keveset, amink van... De mennyi van még nekem ? öt év, hat év? Tíz már nemigen, az már túl van azon, amit Kari mondott, és Karinak ebben is igaza volt... Má­riám, Máriám, figyelj rám, Máriám! Foglalkozz kicsit velem, hallgass meg engem!... Lehet, hogy autóbusz volt, autó, vagy más, ilyen nagy városban száz hálái kíséri az embert... Elmúlt két esztendő, amikor egy este tovább bent kellett maradnom, mert hivatalos vendégei voltak a főnöknek. Bort bon­tott nekik az öreg, ebből megértettem, hogy kedves vendégei, én megfőztem a kávét és bevittem ... Ott ült egy ma­gas, mosolygós szemű férfi, kicsit félre­húzódva a többitől, neki külön oda kellett vinnem a kávét, és olyan han­gon mondta, hogy köszönöm, hogy új­ból meg kellett néznem ... Néztem, és már alig bírtam levenni róla a sze­mem. Melegem lett, azt hiszem, kicsit tántorogtam, amikor magukra hagytam őket.... A titkári szobában csak leros­kadtam a székre, bámultam magam elé, és még mindig nem ériettem, mi ba­jom. Máriám, ugye, Máriám, te elhi­szed, amit mondok? Te szép asszony voltál, sok gyereket szültél, ismered hát jól a szerelmet is... öt perc sem telt el, kijött a főnöktől az a férfi, las­san húzta be maga után az ajtót, las­san közeledett felém, és már nemcsak * a szeme mosolygott, és lassan fölém hajolt, én meg csak néztem tehetetle­nül, néztem föl rá, mintha nem is sej­teném, mi következik, és a számra ta­pasztotta a száját, puhán és erősen, egészen megolvasztott, és én lehunytam a szemem, és meghallottam azt a zen­gő, zsibbasztó muzsikát, amit még so­ha. Éppen olyan lassan fölegyenesedett, és még mindig némán állt előttem. Gyönyörködtem benne, és azt kérdez­tem: ki vagy te és honnan jöttél? És ő is kérdezett: fontosak a nevek, a cí­mek, számok? ... Már csodáltam is, mint Karit, és azt kérdeztem: hát mi a fontos?... Azt felelte; élni, kedvesem! Szépen, bölcsen és méltósággal megélni ezt az egy menetet, mert nincs ismét­lés, kedvesem, nincs újrajátszás, mint a színpadon — Okos volt Kari, de ilye­neket nem mondott. Ö visszatért a tár­sasághoz, de nemsokára befejezték, és Andi visszamaradt, megvárta, amíg el­rakom a dolgaimat, aztán azt mondta, AVTANDIL ADEJISVILI: A dolgozat ga irigység a szomszédainkat. A normám kí­váncsi ördögnek nevezi a szomszé­dokat. Én nem tudom, miért, de gondolom, ha a mama ezt teszi, , akkor biztosan rá is szolgáltak erre a nem egészen megtisztelő cím­re. Apám nemrég kiküldetésben volt a járásban. Hol­nap mi onnan vá­runk vendégeket. Érdekel, hogy mit fognak hozni. Jó lenne méz. Én na­gyon szeretem a mézet. A vendég az isten küldötte, ahogy a nagy­apám állítja...” A dolgozatomra ötöst kaptam. A tanárnő megdi­csért az egész osz­tály előtt. — Te olyan reá­lisan írtad le a té­nyeket, hogy én felolvastam a tan­testület . előtt is. Mindenki dicsérte a dolgozatodat. Tanuljatok, hogy hogyan kell igazat szólóan fogalmaz­menjünk el valahová, megiszunk egTf, pohár Martinit... Martinit ittunk, esi Andi szavait ittam, nem tudom, melyik­től részegedtem meg jobban... ÉS amikor kimentünk az utcára, azon tör­tük a fejünket, hová mehetnénk. Mert úgy kívántam vele lenni, ahogyan még sona, még Kari idejében sem. Andihoz, a szalloaaba nem mehettünk, én ma­gamhoz nem vihettem, anyám és apám mellé, a másik szobába, melyet csak egy folyton nyitott ajtó választott eL Vegre eszembe jutott egy barátnőm, a közelben laktak. Megnézem, hátha dél- utános a férje. Mért gyerekük nincs. Szerencsénk volt, így bújhattunk meg nála egy kurta órácskára. De Andi az ország másik végében lakott, utána kétszer találkoztunk még... És aztán jött Zoltán ... Milyen érdekes, hogy Karihoz és Andihoz hasonlít, hogy aki­ket én szeretni tudok, mind olyanok, mintha testvérek volnának ... Milyen különös, hogy a hasonló tulajdonságok mennyire hasonlóvá formálják az em­bereket ... Zoltánban megvan Kari ere­je és Andi szellemessége, műveltsége.» Történelem- és földrajzszakos tanár, tanulmányokat és kritikákat ír a helyi lapokba, és előadásokat tart a TIT ren­dezvényein, fiatal, magas, erős és szép... Van egy gyereke és beteg fe­lesége. Három éve bénán fekszik a fe-. lesége, már sok orvos megvizsgálta, de pontosan senki sem tudja, mi baja... Andi sem tehet erről, s arról sem, hogy annyira megkívánt, és aztán megszere­tett ... Jaj, Kisjutkám, játsszál még egy kicsit magadban, kis ideig még ne keresd anyut, hadd fejezze be a kö­nyörgést ... Mert könyörgök hozzád, Máriám, Jézusom, Istenem, hallgassa­tok meg!... Mert kell egy hely, ahol Zoltánnal néha együtt lehetek... Anyáékhoz a hugomék költöztek, en­gem meghívott magához Aliz, amikor egyedül maradt, hogy úgysem él már sokáig ő sem, és ami itt van, az mind Kisjutkáé, de ide nem hozhatom Zol­tánt; Aliz el sem tudja képzelni, hogy az ő fia után én más férfit, szeressek.» Együtt jártunk ki a temetőbe, minden­nap beszéltünk Kariról, de négy hó­napja, amióta Zoltánt ismerem, egyre győzelmesebbek ezek a halottidézések, minden együttlét vele... Én nem kí­nozhatom meg Zoltánt sem még egy­szer úgy, mint tegnap este... Sokáig ültünk az eszpresszóban, ürmöst it­tunk, beszélgettünk, aztán elindultunk, hogy valahol keresünk egy búvóhelyet. Ilyenkor legszebb a nyár, de hol bújhat meg két ember ilyen városban? ... Egy füves domboldalon kötöttünk ki. Iste­nien hűvös volt a fű és ezüstösen kék az ég, de szegény Zoltánt nagyon za­varta, hogy a közeli házban nyi fogat­ták az ajtókat, és a fénysugarak kilob­bantak. Ez lesz az én különszobám, Aliz is azért választotta magának, nemcsak azért, mert ennek erkélye van, de a legjobban szeparált. Ez lesz a szerelem fészke, ide be nem léphet idegen, csak én és Zoltán... Meg, ha Zoltán nem lehet itt, Kisjudit... Ezt a bútorzatot eladom, mindent eladok, ami Alizé volt, veszek egy modern kis gar­nitúrát, középre egy nagy perzsa sző­nyeget ... Háromnegyed, háromnegyed tizenegy, Máriám, ugye, meghallgat­tál?... Léptek, futva jön valaki, bizto­san nála volt a személyi igazolványa,, és most értesítenek a balesetről... „Rózsi, Rózsi, hol vagy hát?’’... Jaj, Máriám, ez ő, Máriám, nem könyörül­tél meg rajtam, Máriám!... Már köze­ledik, az ajtón a keze, megismertem, a keze is olyan nehéz. Felállni, jaj, föl kellene állni!... „Hát te mi a csudát térdepelsz ott, Rózsi? ... Szentséges Űristen, mindjárt tizenegy! De így is készen leszek az ebéddel hamar, olyan fiatal pipit kaptam! — Képzeld, kivel találkoztam; a doktor Varjasinéval! Észre sem vettem, hogy elbeszélgettük az időt!...” Jaj, Máriám, nem hallgat­tál meg, Máriám! Egy ilyen asszonyt meg kellett volna szánnod, Máriám! ni — fejezte be a tanárnő az osz­tályhoz fordulva. Örömtől dagadó kebellel futottam haza. Ott viszont kellemetlenség fo­gadott. A lépcső- házban rendőrök álltak. Az előszo­bában egyikük ült és írt valamit. A járásból érkezett vendég komor volt. A kezében egy keservesen bégető báránykát tartott. Az apám sárga volt, mint a kikirics. Azután apánkat, a vendéget, meg a báránykát elvitték valahová. — Gyermekem, valaki kiadott bennünket — szi­• pogta anyám, ma­gához ölelve a fe­jemet. — Leírta, hogyan utazgat apád a járásban és hogy minden egyes útja után hozzánk vendé­gek érkeznek. — Ne sírj, ma­ma — mondtam. — Ezért ötös jár, így mondta a ta­nárnő is. És meg is adta! — Ötös? — kér­dezett rá nagy­apó, aki különö­sen figyelte elő­adásomat. — Ötöt semmiképpen nem adhatnak érte. Legfeljebb hár­mat ... Fordította: Sigér Imre GERGELY MIHÁLY: Nem hallgattál meg Máriám!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents