Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
8 MSI Mtc rei 1913. JÚLIUS 15., VASÁRNAP SZOLNOKI ANDRAS: Történet a patikából Barátom, a patikus, sok évvel ezelőtt az egyik körúti gyógyszertárban teljesített éjszakai szolgálatot. Középkorú, független ember volt, nem túlságosan képzett és nem túlzottan mohó. Röviden: meg volt elégedve a sorsával. Éjfél után csengettek. Egy nő állt a portál üvegkalitkájában. Észvesztőén nyomta a csengőt. Mire a barátom, nevezzük Mórónak, felugrott a pamlagról és kiért, a nő ájul- tan rogyott a karjaiba. Móró első pillanatban tanácstalan volt, gyors kiutat keresett nem szokványos helyzetéből. Ilyenkor néha meglepően restül működik az agy. Mielőtt a patikát kivilágította volna, felnyalábolta a nőt és bevonszolta a szobájába. Alig ért vele a pamlagig, újból megszólalt a csengő. Magára hagyta az ájultat és kisietett. Receptet nyújtottak be, sürgős jelzésű orvosságot. Móró nem késlekedett. Az egyik táralámpa fényénél hozzákezdett a munkához. Mozsarat ragadott, mérleget billegtetett, mért és kevert, sietett. Folyvást a nő járt eszében, aki nyilván ugyancsak segítségre szorul, de a recepten olvasható volt a sürgős jelzés, a parancsoló felkiáltójellel — az ismeretlen pedig, amikor a fekhelyén végigdőlt, mintha már eszmélt volna... Furcsa éjszaka volt, éjfélig csendes, és most alig tudta ösz- szeszedni magát, kétszer is berrent a telefon. Egyszer orvos érdeklődött, másszor egy hypochomdriás beteg, zaklatták, tépték. Befutott a szobába, megrázta a nőt, aki közben magához tért és mereven ült a pamlagon. Ruházata éjjeli pillangót sejtetett, kukkot se szólt, csupán a szemeibe költözött némi élénkség. Visszatért a patikába, befejezte a vényt, kiadta, elszámolt és szokása szerint — ez beidegzés volt nála — elrakta a gyógyszereket, mozsarat, végigtörült a tárán. Akkor indult meg az ajtó felé. Erre később — meghallgatása alkalmával — pontosan emlékezett. Egyébre alig, hiszen a nő rosszullétén kívül, minden szokványos volt, a receptkészítés, a telefonok, semmi rendhagyó. Alig lépett a szobába, a nő bocsánatot kért a zavarásért, megköszönte a segítségét, a pohár vizet, s mivel már sokkal jobban érezte magát, eltávozott. Móró nem volt dörzsölt fickó, de nem is volt teljesen | gyanútlan. Körülnézett a szobácskábán, a holmija közt keresgélt. Önkéntelen szégyenkezés közepette megszámolta a papírpénzét, aztán visszasüly- lyesztette tárcáját a fogason függő zakóba. A zsebekbe is beletúrt, az aprót kidöntötte a pamlagra, de belevörösödve abbahagyta a számolást. Olcsó zsebórája, melyet érettségije után kapott, ott ketyegett a pamlaa fejéhez tolt kisasztalon. Mindene hiánytalan és mozdítatlan. Már el is felejtette volna azt1 az éjszakát, ha hónapokkal ké-j sőbb egy detektív váratlan lá-j togatása eszébe nem juttatja. A] nyomozót ismerte. A kábító- szerellenőrző csoport tagja volt, időnként fölkereste, receptekről, orvosokról érdeklődött. Ezúttal egy vényt tartott elébe, amit Móró hosszasan vizsgált. Ismerősnek tűnt, de nem tudta, hová tegye. Mint mikor vadászebbel nyomot szi- matoltatnak. Móró körülfog- dosta a papírt, olyasmit érzett, hogy már megfordult a kezében. Fénynek tartotta. A magánrecept oldalán kaparás látszott, egy régi dátumot tüntettek el róla. — Ráismer? — Ha segít, igen. — Hármasban, néha négyesben dolgoztak — mondta a nyomozó. A recept csalétek volt, a telefonok is, az ájult nő pompásan tájékozódott. Vaksötétben is ralelt a méreg- szekrényre.- Móró fejében helyükre kerültek a figurák, mint a sakktáblán. Az emlékezés gyorsan bedíszletezte azt az éjszakát. — Szerencsém volt, amikor bevonszoltam. — Eltalálta. A nőnek kint volt dolga. A banda falazott neki. Mialatt magát a kutyanyelv és telefonok kötik le, ő holtbiztosán emeli ki a morfint és a kokaint. Sőt, gyors keze vissza is csuk mindent. Éveken át működtek és az olyan gyanútlanoktól, mint maga, ma is működhetnének ... Móró belevörösödött a dorgálásba. Akár akkor odabent, az apróját számolgatva. De most hallgatott erről. Mialatt a vendége recepteket forgatott, szótlanul bámult maga elé. — Sose tanulhatunk tőlük eleget — mondta a nyomozó és gyakorlott mozdulattal rázta egymás fölé a vényeket, mint sipista a kártyát. A patikus helyszíni meghallgatása véget ért. — Most, hogy elmondtam neked, megint érzem azt a feszültséget, amikor a nőt cipeltem, a receptet csináltam, egyszerre sokfelé akartam szakadni és a csalódás is elfog, mint a nyomozó távoztakor. Miért nem lettem orvos? Hoszszú tanulmányaimra négy szemesztert kellett volna ráhallgatnom és elnyerem a diplo mát. Őket nem csapják be, a tekintély a vértjük. — Tévedsz. A bűn útjai gyakran keresztezik a segítőkét és olyankor mindegy, hogy valaki patikus, rendőr vagy orvos. És ne feledkezz meg a többi őrhelyről sem, a társadalom egész szélességében áll ez a front. — Mi hát a megoldás? — kérdezte Móró. — Egy ugyancsak társadalmi méretű éberség. — Mese... Éberség társadalmi méretben?... Utópia! — Pedig elég a kezedre nézni, nyugtalan ujjaidra, mikor a mérleget tartod vagy a porokat kevered — azzal elmond- tad, hogy hiszel a segítésben és ebben semmi nem ingat meg. És ismerem az orvost a sztetoszkóppal és a nyomozót és a többieket, akik — most nagy szót mondok, ne nevess — mind a szívverésünkön tartják a fülüket és éppen mert ismerlek benneteket, bízom én is... Ez neked utópia? — Javíthatatlan vagy. Gondolom, téged már nem foglak az ellenkezőjéről meggyőzni Inkább abbahagyom. Móró megigértette velem, hogy hamarosan újra meglátogatom, és akkor elbeszél egy másik történetet. B onyolult dolog a hivatali bürokrácia. Ma már egyre kevesebb ilyen jellegű hazai furcsaságról számolhatunk be, ezzel szemben számos kiemelkedő külhoni históriával találkozom. Mindjárt el is mondom a legfrissebbet: Az ausztráliai posta tisztviselői néhány nappal ezelőtt új ÉRTÉKLEVELET KAPTAK a következő nem mindennapi utasítással: „Ha a levélben található pénz összege nem egyezik az utalványon feltüntetett számjeggyel, értesítsék az illetékeseket, de a levelet ne bontsák fel!” Az ausztrál postatisztviselők most tanácstalanok, s várják az újabb utasítást arról, hogyan alkalmazzák az előbbit... Még egy intézkedésről is beszámolhatok, ezúttal azonban ez a SZERELMESEK VÉDELMÉBEN született, amelyet a magam részéről csak helyeselhetek. Elvégre ki gondoskodjék a szerelmesekről, ha nem a hatóság. A minap Aldrigge angliai város rendőrsége megtiltotta a vadászatot a város melletti erdőben. A rendőrség szóvivője újságíróknak kijelentette, hogy a festői tájakon, festői erdőkIlyen ez a krónika.. ben bizalmas kettesben sétálgató szerelmeseket meg kell védeni a véletlen balesetektől. Oly szép intézkedés, hogy meg kellett írnom... Néha előfordul, hogy bizonyos bonyodalmat idéz elő egy-egy bélyeg. Királyi bonyodalmat is, mint az az alábbiakból kiderül. Svédországban ünnepük van a HIBÁS BÉLYEGEKET GYŰJTŐ filatelistáknak. A VI. Gusztáv Adolf király kilencvenedik születésnapjára kiadott bélyegsorozat egyik címletébe ugyanis hiba csúszott. A bélyeg hatalmas virágcsokor előtt ábrázolja az agg királyt. Legalábbis eny- nyit lát rajta az avatatlan szem. A bélyeggyűjtők nagyítója és kritikus szeme azonban kiderítette, hogy a király zakója a bélyegen „nőiesen”, vagyis baloldalra gombolódik. S ez még nem minden! Baj van a királyi frizurával is: a választék, amely valójában a jobb oldalon van, itt a bal oldalra került. A filatelisták kapkodják a bélyeget, a DeiyegaeresKecioknek 6zepen hoz a konyhára a hibás címlet, a király pedig alighanem szívből derül az elhibázott bélyegen. • Mi mást tehetne. Hiszen „csak” király ... Heti krimink se maradhat el. Igazi, eredeti amerikai bűnügyi történet: Buffalo amerikai városban két betörő — minden jelszerint „amatőr” — elhatározta, hogy KIRABOLJA A BANKOT Maszk gyanánt nylonharisnyát húztak a fejükre. Be is léptek, és ráfogták revolvereiket a tolóablak mögött ülő hölgyre ezzel a felkiálltással: Hand up^— Kezeket félj — azaz rablótámadás. — Elő a pénzzel! — követelték erélyesen, egy pillanatra sem tévesztve szemük elől a kiszemelt asszonyt. A pénzről jelen esetben azonban szó sem. lehetett. Nem törtek be a buffalói legények semmilyen bankba, hanem a városi könyvtárba tévedtek. Nos, nem iratkoztak be olvasónak ... Böngészte: Révész Tibor Tanyí PARDI ANNA: Júliusban Nagyanyám, júliusban halt meg, rózsák gyászindulója harsogott, piros, fehér, rózsaszín, sárga hangjegyek tolongtak a kiskertnyi kottapapíron. Kiskertből ő csakhamar elindult, fájós gyomrára szorítva két kezét, búzatáblák konyha kövezetén járt, a hepe-hupás föld vödreiben, pipacsokkal, levágott kakasfejekkel, egy régi ebéddel ékeskedett a rét. Szemhéja dermedő mezején hét aranypötty libáját hívogatni kezdte, míg — menekülő bárány a közelgő farkassal — egy tál élet az egy tál ürességgel megosztozott. S ott feküdve, ott fehéren, száz heves szívdobogást kapó fehér rózsánál fehérebben, bármily élő moccanást magához szorított. Ám azokra, akik ágyát körülállták, alig ismert rá. Csak bólintgatott. Szentiványi Kálmán rajza Egy ideje bizonyos képek üldöznek. Iceberg, vagyis lebegő jéghegy, amely csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyobbik fele, akár valami kékeszöld jégből formált óriási hajótest, láthatatlanul rejtőzik a víz alatt. Vadrózsabokrok takarta észrevehetetlen, majdnem elzárt, szűk nyüás, barlangok, vagy mos pénzintézet egyikének alkalmazottja; de az is én vagyok, ami nem látható, illetve helyesebben, hogy is mondjam, az én életerőm, lelki energiám; mindezt pontosan tudom, de képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Sajnos, két egyenlőtlen részem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formában sem hat a kisebbikgyelltem magamat. Csupán félénkségemre és elszigeteltségemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal szemével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit, amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az, hogy nem kommunikálsz. — Hogyhogy? ALBERTO MORAVIA: KOMMUNIKÁCIÓ barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll vagy függ a cseppkő, és föld alatti tavakra, folyókra, termekre, folyosókra, átjárókra buk- I kan az ember. Egyajtós, egyablakos házikó, amelyből hatalmas zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy, csillogó, fekete gép serény munkájának kattogása és zúgása hallatszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű, ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem képletesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztviselő, a városban, működő száré. Így hát néha az a gyanúm támad, hogy nagyobbik, láthatatlan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én sem használhatom fel, be kell érnem azzal, hogy épségben megőrzőm halálomig. Az az érzés, hogy életem csak letétként van birtokomban, elbátortalanít és le- bangoL Egy alkalommal érthetetlen módon kedvem támadt rá, hogy kiöntsem a telkemet, és megemlítettem a dolgot egy csinos gépírónőnek, Bellának, akivel egy helyiségben dolgozom. Az icebergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam: szé— Megfigyeltelek, amikor köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társalgásban, nem szólalsz meg, tartózkodóan félrehúzódsz: vagyis nem kommunikálsz. — Nincs semmi mondanivalóm. — Az .lem számít: a kommunikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója ven. — Hát akkor mit jelent? — Kommunikálni annyit jelent, mint... kommunikálni. — Ö, Igen. De végül is szerinted hogyan kell kommunikálni? Bella újra eltűnődött, közben erősen rágta a rágógumit és félig lehunyta a szemét. Végre válaszolt: — Nem tudom; az ember sok mindent csinál úgy, hogy számot se vet vele, például lélegzik, jár. Van egy ötletem. Menjünk le holnap a tengerpartra Lucia- nóval, Giulianóval és Cáréval, jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek, és utánozd őket. Megfogadtam Bella tanácsát. Amikor elindultunk a kocsival úticélunk, Fregene felé, akár a rovarkutató, aki rejtekhelyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudományom alapossággal figyelni kezdtem útitársaimat. Majdnem a kezdet kezdetén fölfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszélgettek, szavaikat a munkát követő pihenés öröme, a megkönnyebbülés vidámsága, felszabadultsága hatotta át. Vagyis kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan fontosak nekik, és amelyek közvetlenül és mélyen érintik őket, hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kérdésekről, sportról, tudományról, filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az információkat két, hallásra kevésbé meghökkentő vonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mondták ki őket, semmi új se volt bennük, egytől-egyig ismert, köztudott értesülések voltak, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk, mégis, miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül, hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mon- dókáját, és ő jusson szóhoz. Például: — Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba. — Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzébe. — Én fél óra alatt Firenzéből Bolognába. _— Időnként lassítani kell, főleg kis kocsival. — Az autósztrádákon az a legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak. — No meg az egyhangúság. — Főként éjszaka. — És nappal hogyan védekezel a vakító napfény ellen? Megnéztem az órámat, kerek fél órát beszélgettek az autósztrádákról, sorra vették a kérdés minden részletét, olyan lendülettel, olyan hévvel cserélték ki az összes lehetséges információkat, mintha minden szavukkal alapvető fölfedezést tennének. Elnéztem őket: arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük könnyesnek tetszett a rokonszenvtől. „Az ördögbe is” gondoltam önkéntelenül magamban „mekkora hűhót csapnak, pedig csak autósztrádák használatáról váltottak néhány közhelyet.” Elhatároztam, hogy én is megpróbálom a dolgot. A kocsiban a következőképpen helyezkedtünk el: elöl a vezető