Pest Megyi Hírlap, 1973. július (17. évfolyam, 152-177. szám)

1973-07-15 / 164. szám

1973. JULIUS 15., VASÁRNAP

MEGYEI

^AiWíip

Fejtanulmány

Magén István rajza

DARABOS ZSUZSANNA:

Bátyám piros almája

Hiába tornyozta asztalomra akaratos estém üres papírjait — valami szépet kell írnom, ^ <

mindenkinek jót, eszembe csak az jutr a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; a hold pesti mosolyával nézett rám, vihogó fiúk virtuskodva, mindentértő öreg bátyám rámborította ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) oltalmazón, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe.

Szép volt az alma. Oly szép: beleharapni sem mertem.

SIMON LAJOS:

Nyár volt, így volt...

T

alán televíziós készülékek boltját nézegettem, talán a legújabb könyveket figyeltem, mikor elém állt egy öregember:

— Kaszát vennék, de nem tudom, hol találok. Nem tudja véletlenül?

Megdöbbentem, meghökkentem, nem tudtam hirtelen felelni. Hogyan tudnám, honnan is tudnám! Évtizede élek a nagyvárosban, s azóta csak a pázsitnyeső olló csevegett a kezemben, gondjaim közül immár kipusztult az a fogalom, hogy kaszálás, hiszen amikor hírek érkeztek hozzám az aratásról, csak gépekre gondoltam szüntelenül. Szinte hűtlenül elfelejtettem az alig egy méter hosszú, nemesacélból készült szerszámot, amely a vetőgéphez, búroná- hoz képest olyan semmiségnek látszik, és mégis olyan babonásan tisztelte a régi falu, mint vademberek a fétist. Annyira tisztelték a kaszát, hogy szánté most is hallom az öregembereket, akik óvatosságra intették a szekérderékba huppanó marokszedő lányokat:

— Vigyázzatok, mert a saroglyábán van a kasza.

Ekéktől, boronáktól, szöges elevátortól, rúgós lótól is óvták a gyermeket, de, ha meglátták, hogy apját utánozza, fenni akarja a kaszát valamelyik siheder, csattant a féltő, dühös •kiáltás:

— Elmenj a kaszától, te, mert hátrakötöm a sarkad!

I

smertem egy gyógyíthatatlanul szívbeteg parasztot, aki éppen az aratás gyilkos hajszájában rokkant meg fiatalon, akit igazság szerint már pásztornak sem lehetett volna alkalmazni. Naponta többször is rátört a roham, ilyenkor öntudata egy pillanatban veszítette el az egyensúlyát, de még eszmélete végső lob bánásával, szinte állati reflexszel, három-négy lépésnyire ellökte magától a kaszát, mielőtt földre zuhant. Ha elérte a baj, már nem keltett izgalmat. Az előtte járó kaszás vissza se fordult, csak a mögötte haladó állt meg egy verejtéktörlésnyi időre. Figyeltem a beteg embert: mikor eszméletre tért, mikor feltápászkodott a földről, először megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s kicsit szédelegve indult az eldobott kaszáért. Kézbe vette a szerszámot, hüm- mögve nézte, hogy nem esett-e csorba az élén. aztán elővette a renőkövet, és olyan szeretettel simogatta a kényes tüköracélt, mint amikor megbántott kisfiút cukorkával engesztel az ember.

A kaszának erkölcsi súlya volt, ezt egy csillagfényes este figyeltem meg, mikor kihallgattam, hogyan fenyegette meg egy legény csalfaságra hajlamos szerelmét:

— Majd meglátod, Erzsiké, egyszer szörnyű vége lesz ennek ...

Csend. De csak egy pillanatig tartó. A sötétben felvíhogott a lány:

— Aztán, hogy lesz ennek szörnyű vége?

— Úgy teszek, mint a Tóth Antal. Nekem is akad még egy kötél valahol.

A lány erre már nem vihogott, de kacagott. Mint a jó tréfán, percekig nevetett, aztán, mikor abbahagyta, elölről kezdődött a civódás. S ennek a végén azt mondta a legény:

— Meglátod, egyszer beledőlök a kaszába érted.

Vártam a vihogást, a nevetést, a kacagást. Pillanatok, percek múltak, döbbenetes csendben. Aztán suttogva mondott forró, szavakat hallottam, megtörte a lány makacsságát a kasza tisztelete.

Talán azért, mert a kasza volt a legközvetlenebbül kenyérkereső szerszám, oly fenséges volt a tisztelete, hogy lélekig maró szégyennek tartották, ha katonaköteles koráig nem tanult meg kaszálni a legény. Igaz, ilyen szégyen ritkán esett meg, mert amikor először bámult a lányok után, apja, vagy testvérbátyja kaszára fogta a fiút, betörték, szinte úgy, mint igáslónak a fiatal csikót.

A kaszálni tanítás ünnep volt, majdnem olyan szertartásosan történt, mint a templomi ceremónia, ugyanakkor olyan természetesen szép, mint amikor az anyamadár a-'fiókáját tanítja röpülni. Az első kaszás pedig tanult és tanult, arca ragyogott az örömtől, a büszkeségtől, de közben a napot nézte. Elfáradt, nagyon elfáradt a szokatlan munkától. Jöhetne már a dél. S amikor jött a dél, elnyúlt az árnyékban, mint a fáradt kiskutya, volt úgy, hogy a kanalát sem merítette a levesbe, hanem fáradtságát eltúlozva azt mondta:

— Etessen meg, édesanyám, ment nem bírom a karomat felemelni a számig.

rmE

és Bella, hátul Luciano, Cara és én. Odafordultam a csinos, alacsony, barna Carához, aki ugyancsak gépírónő; láttam, hogy cigarettázik. Elkezdtem a beszélgetést: — Én húsz cigarettát szívok el naponta.

Máris válaszolt: — Én csak tizet.

— A keleti cigaretták a legkönnyebbek.

— Az amerikai cigaretták a legerősebbek.

— A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek.

— A dohánytól rákot lehet kapni.

— A füstszűrő megvéd a ráktól.

— Az egyik barátom naponta hatvan cigarettát szív el.

— Az apám nyolcvanat is elszív.

És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problémáját, beleértve a tubák, a pipa- és cigarettadohányt. Amikor elhallgattunk, észrevettem, hogy ez legalább is Cara szempontjából kommunikáció volt: epekedő tekintetet vetett rám. csípője hozzám simult, keze hozzáért a kezem-J hez. R»lla felfigyelt a dologra, megfordult és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigarettát az óceánon túl csinálják. — A hangja olyan dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúzódtunk egymástól.

íme Fregene. íme a zöldre festett kabinok sora. mögöttük a tenger kék sávja. Elsőnek Bella és Cara ment be a kabinba vetkőzni. Miközben odakint várakoztam, hallottam,

hogy a különböző fürdőruhákról váltanak információkat:

— A kétrészes fürdőruha kényelmesebb.

— Az egyrészes divatosabb.

— A bikini kiemeli a csípőt.

— Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fel a nők alakját.

— Toplesst csak az hordhat, akinek szép melle van.

. — Toplesst viselni tilos.

Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? Az égvilágon semmit, legalábbis azokból a szavakból ítélve, amelyeket hallottam.

Bella végre kijött a kabinból, s elindult a tenger felé, de engem arra se méltatott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társam információkat cserélt a vízálló és normális, az arany és fém, a négyszögletes és kerek karórákról, valamint az óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről; rohantam Bella után. Amikor utolértem, lustán járkált a parton, s minden lépésnél megnedvesítette a lábát a nyugodt tenger egy- egy kis fodrával. Megfogtam az egyik kariát és megkérdeztem: — Bella, mi bajod?

Nem felelt, sanda pillantást vetett rám, és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam annyiban a dolgot: — Bella, mivel bántottalak meg? Azt tanácsoltad, hogy kommunikáljak és én kommunikáltam.

— Persze, persze, ne félj, észrevettem.

— Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál velem, de én biztosan nem kommunikáltam vele. Bella szeretlek, és csakis veled akarok kommunikálni, de nem úgy, mint a többiek, akik információkat cserélnek egymással; úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat magamról, hogy magamról beszélek neked. Először is szeretném, ha megtudnád, hogy én a lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély barlang, mint egy. földalatti gép: nagyobbik részem nem látható, ami látható, az semmi. Én azt szeretném Bella, ha megismernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, végre felszínre kerülhet, végre kifejeződhet.

Amikor elhallgattam, füröd- tem az izzadságban: még soha sem voltam ilyen őszinte, még soha sem beszéltem ilyen sokat magamról. Elhallgattam, és reménykedve néztem Bellát. Láttam, hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám, azután megvetése jeléül elfintorítja a száját. — Nem értelek — mondta végül.

— De hisz én ...

— Nem értelek, nem is akarlak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommunikálsz Girolamo. Persze, az előbb Carával kommunikáltál a kocsiban. Eriggy Carához.

— De Bella..

— Eriggy Carához és hagyj engem béliében.

Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ötletem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának: — Szuperszonikus katonai repülőgép.

Láttam, hogy fölnéz, és tekintetével követi a repülőgépet, mely hosszú páracsíkot vonva távolodott. Azután kelletlenül válaszolt: — Nemsokára a polgári járatokon is szuperszonikus gépek fognak közlekedni.

— Igen, Rómából két óra alatt eljuthatunk New Yorkba.

— A szuperszonikus repülőgéppel az a baj. hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll.

— Ráadásul meg kell hosz- szabbítani a kifutópályákat.

— A szuperszonikus repülőgép többe fog kerülni.

— A szuperszonikus repülőgép kevesebbe fog kerülni.

És így tovább. Közben odamentem Bella mellé és megfogtam a kezét; nem ellenkezett. Epekedő tekintetet vetett rám és mosolyogva mondta: — Ne ússzunk egyet?

— De igen.

Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé.

Fordította; Zsámboki Zoltán

s akkor az anya boldog nevetéssel fogta a kanalat, és kaszára érett nagyfiát etetni kezdte, mint a csecsemőt... Később nehéz szekerek tördelték darabokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok fehérre sápadt szirmát kavarta a boszorkányszél, gépek zümmögése és az emberek állatokat nógató kiáltása verte fel a határ csöndjét. Ismertem a zajt, az emberét és a gépét is. Gyermekkoromban, ó, hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, a tüzes gépet, amellyel izmos bivalyok lihegtek asztagtól asztagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a nálam nem sokkal idősebb cimborákat, a törekesfiúkat, akik már gyermekfejjel felnőtté váltak az én szememben, mert hitem volt és mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet teljes jogú ember, aki eszével, vagy dereka feszítésével megkeresi a saját kenyerét

■ Ám a zsákosokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a földek tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsákok száját, olykor kezükre pattant egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint az újjhegyre szálló katicabogár. Néha a zsákba merítették a markukat, és gyönyörködtek, sokáig gyönyörködtek. Aranyásó sem nézhette mohóbban a hirtelen megtalált kincset.

C

sak a kazalosokat nem irigyeltem soha. Jó izmú legények voltak ők, erősek, mint a fákat nyúvő mesebeli ember, és mégsem irigyeltem őket. Akkor még elevátor híján hosszú, hegyes nyársakra tűztek egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetején. Ám nem mindegyiknek sikerült feljutni oda! Ma is elém villantja az idő azt a hirtelen elsápadó legényt, aki baromhoz méltó teher alatt a földre roskadt, és vízért sóhajtott. Testét teljesen beborította a szalma, mint a halotti lepel. S úgy jött az a félájult sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ö, azt a hangot, én már nem tudom elfelejteni.

E nehéz emléket talán csak a kévevágó lány enyhíti valamelyest. Veszélyes munkát végeztek ők is, tudtam akkor is, hogy a munkájuk veszedelmes. Mert a gép szája nemcsak a kévét nyelte el, hanem a törött kaszát, a lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, éles-hegyes követ, s mindez úgy jött vissza a gép szájából, mint a puskagolyó. És a gép elnyelte, bizony olykor elnyelte a kévevágó lányt is. De ők mégis bátran, mosolyogva, úgy magasodtak a határ fölé, mint a teremtés őrangyalai. így magasodott föl az a lány is, akinek köszönhetem a legbájosabb emberi érzés megismerését: a gyermekszerelmet. Akkor már kenyérkereső vízhordófiú voltam, amikor be- lészerettem a nálam évtizeddel idősebb kévevágó lányba, Legszívesebben őt itattam a kanna fedeléből, mert, ha felkapaszkodtam hozzá a létrán, huncutkodva, szerelmesen megrángattam a szoknyáját. Rátarti lány volt pedig. Szóba se állt a legényekkel, még a gépész úrral sem. De mintha megsejtette volna érzelmeimet, nem teremtett nyakon, csak megfenyegetett a mutatóujjával.

HUNYADI ISTVÁN:

Békétlenül

Kétfajta lényem miatt el ne ítélj, bennem két békétlen társ lakik, egymást-maró tigriskölykök akár.

Ki méri föl a vizeket zuhanásaival?

Ki érti szelídebb fodrait?

A habzó-vérű őshím vacogását ki látta, ahogy asszonyát a .puszta földre dönti? Vagy tenyerén mutatná csillagoknak? Nem bánja a természet közönyét, az ősközönyt.

Bolygunk nem-értő csillagbolt alatt, véráldozók, magunkért kivetettek, megújító vággyal is verettünk: nosztalgiáink makulátlan fehérek, de földdel keveredtünk.

Figyelő

Xantus Gyula rajza