Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
8 PEST MEGYEI k/Círtap 1973. JÚNIUS 3., VASÁRNAP GYURKOVICS TIBOR: Vallatás a vendéglőben • • Ü ltek a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve, a két szülő és a nagy- oácsi. Sört ittak. A fabiuiiolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros térítők meleggé. Túl voltak a vacsorán. Az apa nagy testű, mondhatni kövér emoer, a nagybácsi is, írnom modorral. Néha nagyot kacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondOlálva. Unnepelgettek, vasámapoztak. Néha-néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben olykor megmozdult. Egy-egy ember lépett be, egy-egy pár, aztán eltűntek a presszórészben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene. — Ne idegeskedjetek, ha késik — mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, bólintott. — Nincs semmi baj. A gyereknek szabadság keil. Emlékezz visz- sza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban. — Ivott egy kis sört, nevetett. — Ezt mondom én is Mártonnak — toldotta meg az asz- szony. — Én nem idegeskedem, ő idegeskedik, ö mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell. — En is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óra Megmondtam peki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalában nem izgat, hogy mit csinált, leivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Sétáljon. De jelentse be. E r va szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszéltek? A matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na, meg fiúkról, de csak úgy mellékesen, vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét? Ö maga sem érti pontosan, de valami csodálatos, hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint saját magával. Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük. Végre, talált egy barátot. Talált! Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: Találtam egy barátot. — Nem, ezt félreértik. — Találtam egy lányt. — Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. — Találtam egy barátnőt. — Ezt talán... — Ez meg ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon? Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbáit, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival. — Milyen vidám vagy — mondta engesztelő hangsúllyal az anyja. Éva kigombolta a kabátját, féloldalasán leült. Fújt egyet a szaladás után. A szavait fogalmazta magában. — Hét óra ötven. — Apja csak ennyit mondott, töltött magának egy kis sört, és nézett jelentőségteljesen. A nagybátyja megfogta kedvesen a karját,! rámosolygott. — Nem akarsz inni valamit? Colát vagy jaffát? Ö megrázta a fejét. — Nincs kedve inni — mondta gúnyosan az apja, — Mással van elfoglalva. De! nem baj. Mi is voltunk fia-J talok, igaz? — Fölemelte a poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. — Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk,! VIHAR BÉLA: Tükörtánc Meztelenül, mint kinek szárnya nőtt, egy gyermek táncol a tükör előtt; az ősextázis vad lángjaiban én forgok ott, és szemlélem magam. Lángol, lobog a homlokom, szemem, lábam kering s a szoba is velem örvénylett az ezüstös lapon: dicsőség, sors, ujjongás, fájdalom: egy angyal sodort, s átkaroltam őt, izzó táncban a Nagy Tükör előtt. RADNAI ISTVÁN: táncot jár sárga virág sárga kabátod sárga táncot jár sárga lábain tavaszi sárga kankalin sárga fejeden sárga paróka sárga éjszaka illata száll sárga hold sárga csillaggal dobál sárga hiányod bevilágít sárga az ablak sárga a kín sárga a tavasz kankalin kankalin VIHAR BÉLA: A pataknál Szökken a víz, a csobogó, uszálya csipkés, rokokó pillehab és fodor. Amott ágat visz a patak, illannak felhők, madarak.. Te is így távozol. SIMON LAJOS: A kertek alatti út Hej, pedig követelte ifjú gyomrom az ételt, pedig a nap tüzétől villámot szórt a szemem, pedig már veszett ebként vágytam a korsó vízre, pedig mint édes anya-öl hívott a szalmazsákos ágy, pedig úgy vágytam lópokróc alá bújni, mint rabok szabad ég alá. Pedig rövidebb volt a kertek alatti út, dé én ott tántorogtam haza, ahol a porosarcú asszonyok, ahol a batyubakötött csecsemők sírtak-rittak, ahol a fáradtságot titkoló férfiak bandukoltak. Mindig azon az úton, hej, csak azon az úton. És most is százezernyi kertek alatti út hozná közelebb hozzám céljaim otthon-melegét, de én egyre se lépek, én meg nem előzök senkit, én együtt akarok hazaérni az országúton mindenkivel! Bizalmaskodunk — HALLÓ, a kartársnőt kérném... — Az Icát? Ügy kérdezi, mintha cicát mondana. Olyan bizalmasan meghitt dorombolással. Szinte látom magam előtt a vonal túlsó végén a hang tulajdonosát, aki, miközben beszól, a körmét manikűrözi, a kagylót pedig a válla és a füle közé szorítja ősi rutinnal. Megszokott hivatali póz ez. Mint az is, hogy manapság oly divatos mindenkit a keresztnevén szólítani, vagy becenévvel illetni. Még a vadidegeneket is. Pedig sokszor milyen hamisan és erőltetetten hangzik ez a mesterkélt közvetlenség. — X kartársnőt keresem ... — Az Icát! MOST MÁR nem kérdezi, hanem állítja. Szigorúan és renidreutasítóan. Az van a ‘hangjában: miért nem mindjárt ezzel kezdtem, minek fontoskodom. Rettenetes nagyképű alak lehetek, ha az Icát egyszerűen lekartársnőzöm. Pedig az X kartársnő mindenkinek Ica. Az öreg, rokkant portásnak, Poldi bácsinak ép- penúgy, mint a vezérnek. Aki pedig igazán mondhatná az Icának, hogy X kartársnő, de nem mondja. És akkor jövök én és okoskodom. Mintha valami felettes szerv lennék. Kényszeredetten bököm hát ki: — Igen, őt! — Milyen ügyben? — érdeklődik a hang tulajdonosa, aki már valószínűleg a körmét fújja, hogy hamarább száradjon rajta a lakk. — Hivatalos ügyben. — Akkor talán nekem is elmondhatja ... ELMONDOM. Hosszan, tagoltan, tőlem telhetőén viszonylag értelmesen. Ö pedig türelmesen hallgatja. Nem szól közbe. Pedig mindig várom, hogy kérdezzen valamit a dologgal kapcsolatban, vagy félbeszakítson, apró kis töredékszavakkal, érdeklődésmorzsákkal, melyekkel jelzi, hogy köze van az ügyhöz, hogy egyáltalában érdekli, amit mondok. De semmi. A végén csak sajnálkozva közli: — Sajnos, én nem tehetek semmit! — És X kartársnő? — Az Ica szabira ment... — És a helyettese? — A Béla? NEM TUDOM, ki az a Béla, de már neki is örülnék, ha volna. — Igen, ő. — Értekezleten van. Nem is szabadul onnan délutánig, ha csak meg nem lóg. Bélának pedig különös tehetsége van az ilyesmihez. Pillanatok alatt úgy fel tud szívódni, hogy az ember a nyomát sem találja... Olyan az egész társalgás, mintha valami kedélyes vállalati büfében ücsörögnénk és tárgyalnánk meg pajtáskodó modorban az apró-cseprö személyes, titkos és benső dolgainkat. — És ha bejön az Ica, mit mondjak, ki kereste? Pillanatig tűnődöm, aztán hirtelen rávágom: — A Géza! SZERINTEM meg fogja mondani neki. Aztán majd törhetik a fejüket, hogy tulajdonképpen ki is az a Géza. ÁGH TIHAMÉR Nagy fa Tavaszy Noémi linómetszete Annyi év után ismét szülőfalumban járok. Elillant gyermekéveim hangulatát keresem. Szivfájdítóán kicsire zsugorodtak az utcák, házak, egykori birodalmam szinte tenyérnyivé lett. Fájó nosztalgiával kutatok udvaron, padláson olyan tárgyak után, melyek még nem süppedtek el a tűnő időben. A régi kacatok között kis színes üvegre leltem. Tenyerembe vettem, letöröltem gondosan a címkéjét, amely már megsárgult, de még jól olvasható a felírás: gyulantin. Különös, gondolom, hogy a lassan permetező idő városokat, piramisokat is elborító homokjából éppen ez a kis üveg bukkant elő. Egy őszi délután hangulatát ébreszti bennem, s különös ízekkel telik meg a szám. Megsimogatom a karcsú üveget, alig nagyobb féldeeisnél. Orromhoz emelem nyílását, enyhe penészszag csap meg. Makulányi sem maradt abból a vérszínű folyadékból, amely annyi éve — erős illatával betöltötte az egész szobát... arra ébredtem. HAMAR IMRE: Az emlékek hídián Egy reggel hogy megrakott kocsik. szekerek, kerékpárosok és gyalogosok véget nem érő csoportokban kocogtak, surrogtak el ablakunk alatt. — Hová megy a sok ember? — kérdeztem nagyanyámtól. Ketten voltunk otthon nagyanyámmal, aki hosszú évek óta nyomta már az ágyat. — Vásárra. Tóváron vásár lesz. Emberek, sátrak tarka állatok színes kavalkádja jelent meg előttem. Egyszer már jártam édesanyámmal a tóvári vásáron. Cukrot vett nekem, meg madárhangú sípot. Hirtelen arra gondoltam, ahol annyi ember jelen van, nekem is érdemes lesz szerencsét próbálnom. Talán hozzájutok valami keresethez. Édesanyámat három napja vitték be a kórházba. Igaz ugyan, hogy a mentőt nagyanyámért hívatták ki. De amikor megérkezett a szirénázó autó. a mentőorvos azon tanakodott, édesanyámat, vagy a nagyanyámat vigyék-e el? Mindketten riasztóan rossz bőrben voltak, s első pillanatra nem is lehetett megállapítani, kettőjük közül melyik szorul rá jobban a gyors orvosi beavatkozásra. Végül mégis úgy döntöttek, édesanyámat viszik el, mondván, hogy a fiatal életét még érdemesebb menteni. Kimásztam az ágyból, s mielőtt még nagyanyám megkérdezhette volna, mit akarok, kisurrantam a szobából. Üres gyomorral, de reménykedve szegődtem a siető lábú emberek, surrogó kerékpárok nyomába. Párás, csípős volt még a hajnal, amikor kiléptem a kapun, mire azonban Tóvárra értem, már magasan járt a nap az égbolton. A tóvári faluvégtől már mesz- sze hangzott a vásári zsibongás, s hamar elvegyültem a portékájukat kí- nálgatók, vevők gyűrűjébe. Hosszan elidőztem az egyik lacikonyha előtt, s boldog voltam, hogy kedvemre szippanthattam a párolgó pecsenyék, sistergő kolbászok mindent átható, fenséges illatából. De nem bírtam sokáig a finom húsok párázásának közelében, menekülnöm kellett, mert az ínycsiklandó illatok egyre csúfondárosabban ingerkedtek korgó gyomrommal, táguló orrcimpámmal. Céltalanul sodródtam a tömeggel, hol ide, hol oda csapódtam a színes kavalkádban. Egyszerre éles hang hasított a fülembe. Nem messze tőlem, a legnagyobb tumultus közepén egy bőrzekés, vadászkalapos férfi emelkedett az örvénylő fejek fölé. Miközben harsányan kiáltozott, többször Is megfordult saját tengelye körül, és széles mozdulatokkal gesztikulált. — Szenvedő testvéreim! Álljatok meg néhány pillanatra a vásár siető forgatagában! Fejfájós, fogfájás, gyomorfájás testvéreim, csak néhány pillanatra jöjjetek közelebb! Megszületett a gyulantin nevű csodaszer! Tizenhétféle külföldi vegyszerből állították elő' Minden csepp- je csodákat tesz. gyógyít! Fogfájós, gyomorfájós, fejfájós testvéreim, ne mulasszátok el a nagy pillanatot, lépjetek közelebb! Pillanatok alatt megszabadítlak benneteket rút fogfájásotoktól! Fájdalommentesen eltávolítóm a szúvas fogakat, geny- nyes gyökereket! Ügy kavarogtak körülötte az emberek, hogy őt magát is majdnem lesodorták alkalmi emelvényéről. Miután ügy találta, hogy sikerült elegendő ember érdeklődését magára vonni, körülnézett, s a kíváncsiskodó gyerekeket vette szemügyre. — Gyerekek, ki szeretne keresni közületek öt forintot? magasodott a bőrzekés férfi felé. Valójában még senki ■nem tudta közülünk, hogy miről is van szó, de gyors reflexszel én is a magasba lendítettem karomat. Talán azért, mert valamennyi közül én látszottam a legelesettebbnek, vagy csak azért, mert én álltam hozzá legközelebb, rám mutatott: — Emeld fel azt a nagy táskát, add kézre a kis üvegeket! A szék lábánál hatalmas táska állt Alig tudtam felemelni. A bőrzekés férfi kinyitotta a hasas táskát. Sok-sok apró üveg tárult a szemem elé. Az üvegekben pedig vérszínű folyadék. A férfi a táska aljából vattacsomót húzott elő. majd kibontott egy üveget. A vérszínű foKézerdő I 1 4 azt tartsa be. Mi is mindent megcsináltunk, igaz, Jóska?... Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az... — Nem fáztál? — kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét. — Annyira vártunk. Azért ülünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven,. ha aggódunk érted. Szeretetből tesszük. Elhiheted. — Ezt mondom én is — toldotta meg az apja. — Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled vagyunk, melletted- vagyunk! — hangsúlyozta. E ltűnődött, minek kellene lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak? — Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz vissza, mi jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz vissza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük, világgá megyünk — nevetett a nagybácsi. — Hát ezt mondom én is. Mi megértünk bármit. — Apja közel hajolt hozzá -*• Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mine állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg. sok mindent tapasztaltunk ... A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bizalom is kell. A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz, és egyszerűen azt mondod. apa, ez meg ez történt. Legyen az bármi. — Hát nem arra neveltelek, hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás közben, milyen jól eldiskuráltunk. Tő- , lem még sosem kaptál Itt, ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek a Pannival az ablakot, egy szóra megértettem ... — mondta az anyja. H ol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak. Anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő idegen lett. Fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titokról, amit nem lehet elmondani, hogy találtunk egy embert magunknak. — Ne haragudj, ez a makacsság a legroszabb — mondta apja a nagybátyjának. — Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Ügy nézek én ki, akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. Egy fél szó! De egy ilyen gyerek ... Csak hallgat. Mi bármiben segítünk neked — hajolt megint közel az apja. — Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, hogy mi a helyes, mi nem?... Azt csak belátod, hogy valami különbség van köztünk? Legalább korban? Hogy felnőttek vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? — Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt. — Nem akarok semmit sem mondani! Hát nem értitek? — mondta Éva, és kiszaladt a szabadba.
