Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
1973. JÜNIÜS 3., VASÁRNAP PESi HEGYEI <J£írlap Hölgy rózsával Jávor Piroska grafikája NAZIM HIKMET: Az élet Az élet nem gyerekjáték. Komolyan kell venned, Ahogyan a mókus teszi: Mástól nem vár semmit s nem reménykedik a túlvilágban. Nincsen egyéb dolgod* mititélaú. - iUnr. Az élet nem gyerekjáték. Komolyan kell venned, Nagyon komolyan, Hogy összekötözött kézzel falhoz állítva, Vagy fehér köpenyben a laboratóriumi lombik fölé hajolva Meg tudjál halni az emberiségért. Meghalni emberekért, akiknek arcát sem ismered, S abban a hitben, Hogy nincsen szebb és becsesebb, mint az élet. Komolyan kell venned, Annyira komolyan, Hogy hetvenéves korodban olajfákat ültetsz, Nem a gyermekeidnek, Hanem azért, mert nem hiszel a rettegett halálban Es az élet javára billen a mérleg. BOLDOG BALÁZS fordítása • Tíz évvel ezelőtt, 19€3. június 3-án halt meg a Nemzetközi Lenin-békedíjas török kommunista költő. DEREGAN GABOR: Ipi-apacs Egyik nap összefutok Vas- évával az utcán. Mindig anyáskodik felettünk. Mos! nyújtja a kaparóját, hogyke- zetfog velem. Hát ebbe meg mi ütött, sose szokott kezet fogni velem! Sem Tulokkal, sem BöröczkiveL „Hallom, hogy milyen sikered volt szombat este a vasasklubban ...” — és vigyorog. Elvörösödöm. „Na, mesélj már!”, súgja és bizalmasan belém- karol. Kihúzom a karom. „Ugyan kérlek”, mondom, „hát hogy képzeled!” ö azonban vigyorog. Kovács a suliudvaron egyenesen a pofámba röhög. Húzódik az arcán a bor, félek, hogy szétpattannak a mitesszerei. „Ha megtudná a diri ..Megüt a guta, ez is a Büdikirálynővel jön! „Na, jó, jó, értem én” és hátbavereget, mint férfi a férfit. Ez meg van örülve! Ez is, meg a Vaséva is! Mi a fene van velük? „Különben nekem is volt egy' jó nőm”, mondja később nagyképűen, „de dobtam”. Dobtad? Mit dobtál, te savanyúcukor! „Az ott, ni”, és a hangyabolyba mutat. „Klári.” ^Nézem, hová mutat. Klári? Aha. Igen. Öt látásból ismerem. Eggyel lejjebb jár, az első bébe. Vita nem férhet hozzá, jc nő. „Hogy micsoda orgiák szoktak lenni nála!”, mondja aztán megint csak később Kovács. „Micsodák?” „Orgiák.” „Hol?’ „Hát náluk. ,A fatelepen.’ Orgiák a nagynénikéd, meg hogy dobtad, az is mese. A mamád törli meg az orrodat, te savanyúcukor Kovács. Még hogy orgiák! Kovács gúnyosan mosolyog. Mindenesetre elhatározom, hogy ráhajtok a nőkre. „Szia Klári” — mondom a lánynak, egész gyűrű van körülötte, sok pisisből. „Légyszíves, egy pillanatra..Kijön a bolyból, ismerjük egymást látásból, int, hogy mi van. „Szeretnék egy kicsit eldiskurálni veled” — mondom irtó egyenesen. Felderül az arca. „Tudod mit? Gyere el jövő vasárnap délután hozzánk! Rendes társaság lesz, játszunk. Tudod, hol lakunk? Benn a fatelepen, apám ott gondnok. Játszunk egy jót, remekül el lehet bújni a farakások között ...” , Határozott vagyok: „Ott leszek!” „Na? — int Kovács a következő szünetben —, milyen a lány?” „Egyenes — mondom —, irtó egyenes. Egyenes a lénye, az egyénisége.” Kovács csak bámul rám. „Máskülönben pedig tejillatot áraszt a bőre.” „Igen” — mondja. „Igen” — motyogja a Kovács és mutatja: kár értem. Borzasztóan rendbehozom magam vasárnap délutánra. Hófehér nyloninget öltök magamra, fekete ruhát, aztán fényesre suvikszolom a cúgoscipőmet. Különösképpen szeretek hófehér nyloningben cipőt suvikszolni, apám mondja, menjek a szeme elől, ne lássa, mert megüti a guta. A folyosóra vonulok ki és közben fütyöré- szek. A bőrre köpök, rájöttem, így jobban fényesedbe. Megyek. Rohanok! A város szélére. A fatelep a világ végén van. Nyikorog a kapu. „Rendes vagy, hogy eljöttél” — mondja Klári és mintha elpirulna. „Hölgyem” — mondom és gálánsán meghajolok. Hatan vannak, majd mindegyiket ismerem, amelyiket nem, annak bemutatkozom. „Klassz!” — ámuldozik egy kis dugó lány mellettem, még a szája is tátva marad. Ó, vajon mi a klassz! „Jó sokan vagyunk” — mondom bizonytalanul, s erre Klári nagybüszkén így szól: „Á, máskor sokkal többen szoktunk lenni.” Kijön az öreg a házból, aztán visszamegy. „Ugye, te is játszol?” Egy varkocsos lány kérdi tőlem kedvesen. Szívem szerint azt mondanám, hogy naná, majd addig tán babot fejtek, ehelyett azonban ismét csak gálánsán meghajolok : „Természetesen”. Klári számol. „Sorshúzás?”, kérdem. Röhögnek, sikerem van. „Te vagy a hunyó!”, kiáltják és szétszaladnak. „Persze — mondom —, miért ne.” Sehol senki körülöttem. Körülnézek. Farakásokat látok, közöttük keskeny utcákat, fűrészpordombokat. „Hol vagy, Klári?” „Számolj harmincig s aztán keress meg minket!” Valahonnan messziről, tompán szól a hangja. A ház előtt egy tüskön deszkalap az asztal, mögötte pad, leülök. „Egy, kettő, három ... tizenhat, tizenhét.. „Megyek!? — ordítom. Felállók, megigazítom a nyakkendőmet, zsebbe dugom a kezemet és elindulok a farakások közé. Görbelábú Tériké elsüvít a hátam mögött. Hát ebbe mi ütött, mondom. Rohan, neki a tuskóasztalnak, majd hasra esik és csapkodja: „Ipi-apacs egy, kettő, három!” Jópofa, mondom, édes, ahogy játszik. Valamilyen Sanyi felugrik egy deszkarakás mögül, esküszöm, a frász jön rám az ijedtségtől, ez is rohan. Na, mondom, csak rohangásszatok, én megkeresem Klárit! Biztosan vár. Kontyos Sárinak már lóg a kontya, vajon mibe akadhatott bele, hunyorgók kajánul, ő is rohan. Klári mellettem huppan a földre, az egyik farakás tetejéről, a hátamra csap, hangosan nevet, már ott van: „Ipi- apacs egy, kettő, három!” „Burgonya, gyere ide, megint te vagy a hunyó!” A kis Pityuka kiabál nekem, egy évvel lejjebb jár, mint én, az ába. Szemtelen vagy, mondom magamban, szemtelen vagy Pityuka, majd szétrúgom a nadrágodat. Már harmadszor vagyok hunyó, az így nem lesz jó, mert amit mutat az ábra, hogy míg és az omlós hajú Kláriról álmodozóin, puha öleléséről egy farakás mögött, addig itt ülök a tuskóasztalnál, tágítok nyakkendőmön, megoldom az ing nyakát és számolok harmincig. Ezen röhögni kell. Vagy sírni. S míg én ékképpen szórakozom, ő valamelyik farakás tetején guggol, valószínűleg engem figyel, a hu- nyót, és kuncog magában. Ahogy szalad ez a Klári, hát az valami egészen nagyszerű! Kipirul az arca, a fejét meg úgy rázza jobbra, balra, mint egy hatéves szemtelen kölyök. Pirosra csapkodja tenyerét a tuskóasztalon, a szemembe néz, ejnye, Burgonya, hát ilyen ügyetlen vagy? S neki van igaza! No, megálljatok, mondom magamban, vetem a kabátomat, az ablákkilincsre akasztom, kibújok a nyakkendőmből, ingujjam feltűröm, no megadjatok. Hatvamméteres síkfutásban első voltam én az általános suliban, s százötven centiméteren vittem át a lécet! 1 „Harminc! Megyek!” Lábujjhegyen lopakodom, az apró neszekre felkapom a fejem ... Idegfeszítő pillanatok. A kerítésnél mozdul valami. „Lakli Pista, megvagy” Rohanok neki a tuskóasztalnak, majd hasra esem s csapkodom: „Ipi-apacs...” Fújtatok, mint egy gőzkazán, fakéregre lépek, megbicsaklik a bokám, húú, ez marhára fáj, de rohanok, úszom a levegőben. Csomókba tapad a hajam és a szemembe lóg, hideg a nyloning a hátamon, és a nadrágom térdig poros. Drága szöszke Klári, látod, érted még az életem .is feláldozom. A tekintélyemet mindenesetre, meg a szerelésemet. „Ipi-apacs egy, kettő, három!” lyadékból cseppentett egy keveset a vattacsomóra, aztán körülnézett. — Nos, testvéreim, ki lesz az első, aki meg akar szabadulni sokat kellemetlenkedő, rossz fogától? Jelentkező volt szép számmal. Elsőnek egy hatalmas termetű, harcsabaj aszú férfi járult eléje. A különös illatú folyadékkal átitatott vattacsomót ráhelyezte a harcsabaj uszos fájó fogára, ínyére. Sorra jöttek a többiek, valamennyien kaptak egy eseppnyi gyulantinnal átitatott vattát az odvas, gennyes, dagadt fogukra. A huszadik páciens után ezt a műveletet a bőrzekés férfi befejezte, s magához intette a harcsaba- juszos férfit, akinek először helyezte beteg fogára a csodaszert. Két ujjával belenyúlt a hatalmas termetű ember szájába, s mintha csak egy szilvamagot emelne ki, olyan köny- nyedséggel távolította el a fogát. — Fogfájós testvéreim, ide nézzetek! Akkora fogat tartok itt az uj- jaim között, mint egy hatéves csikóét. Bátyám, érzett-e valami fájdalmat, amikor kihúztam? — Semmit, kérem. Semmit nem éreztem. huszadik eraAmikorra berrel is végzett, olyan szorosra záródott körülöttünk a kíváncsiskodók gyűrűje, hogy alig kaptunk levegőt. Mindenki szerezni, venni szeretett volna a csodás hatású gyulantinból. A bőrzekés férfi láthatóan erre a lélektani pillanatra várt. — Fogfájós, fejfájós, gyomorfájós testvéreim! Láthatjátok, nem csalás, nem ámítás! Akinek a feje fáj, gyulantinos vattával csak megdörzsöli a homlokát, akinek a gyomra fáj, egy szem kockacukorra cseppent a csodaszerből, s megszűnnek a kínjai. Akinek pedig a foga fáj, láthatja, milyen egyszerűen segíthet maga is a baján. Van még néhány üveg gyu- lantin a táskámban, ragadjátok meg a soha vissza nem térő alkalmat! Ne térjetek haza gyulantin nélkül! Mindössze öt forint darabja a csodaszerrel töltött üvegnek! Én adtam kézre az üvegeket, a börzekés férfi csak a pénzt rakta el, azt is alig győzte. Amikor elfogyott néhány száz üveg, s az érdeklődés is lankadt, a férfi a közeli kocsiból újabb hasas táskát hozott, s a vásár másik pontján ütöttük fel harcállásunkat. . elhatároztam már, hogy szolgálatomért én is egy üveg csodaszert kérek. Jól jött volna az öt forint, legalább két-három napra meglett volna a kenyérrevaló. De most nem erre gondoltam. Boldoggá tett a felfedezés, ez a csodálatos hatású folyadék meggyógyítja majd nagyanyámat, édesanyámat is. Jól bent jártunk már a délutánban, amikor eladtuk a harmadik táska gyulantint is, és én elszabadulhattam végre a bőrzekés férfitől, zsebemben egy üveg csodaszerrel Kínzott az éhség, szomjúság. De nem tördtem már semmivel útnak eredtem. Repülni, szállni szerettem volna, hogy mielőbb megtérhessek a csodatévő gyulantinnal Későre járt, mire hazaértem. SzürAz első percben ke karikák táncoltak a szemem előtt, kínzott az éhség, a szomjúság, a fáradtság. Talpamat véresre marta az út köve. De ezeket a kínokat most elnyomta bennem az öröm. Nagyon hittem á gyulantin csodatévő hatásában, abban, hogy még ma meggyógyul nagyanyám. Amikor hazaértem, meglepett, hogy emberekkel volt tele a kis szobánk. Nem érthettem, mit keres ná- . lünk annyi ember. A szomszédok mind ott sustorogtak nagyanyám ágya körüL Nagyon fájt, hogy engem senki nem vett észre. Nehezen mégis odafurakodtam nagyanyámhoz. Sebtében elmondtam, milyen csodálatos gyógyszert hoztam. Az öröm és a remény, amely gyors szárnyakon repített hazáig, most mintha egyszerre kilobbant volna belőlem. A sok ember szemében hitetlenséget, értetlenséget láttam. Rimánfco- dásomra Madarászná mégis kezébe vette a kis üveget. Nagy üggyel-baj- jal kinyitotta, beleszagolt. — Ó, de különös szaga van! Mi lehet ez? Szagolják csak! — s ezzel hátra adta valakinek a vérazínű folyadékkal töltött üveget. A kis üveg kézről kézre járt, mígnem kisiklott egy ügyetlen mozdulat közben Var- gáné kezéből. A vérvörös folyadék szétömlött a szoba földjén, de erős illata megtöltötte a szobát. szerettem volna, velőt vemből is elfolyt most minden jóság. A szomszédok, ismerősök mind elszóledtek, nem -állhatták viselkedésemet. Amikor ketten maradtunk nagyanyámmal, odaborultam az ágya szélére. Babusgattam, simogattam a sárga, aszott kezét: — Ha majd megint vásár lesz Tóváron, megint elmegyek. Szerzek ebből a csodatévő gyógyszerből. Az biztosan meggyógyít a nagy betegségből. Ügy bugyogtak föl bennem a szavaik, mint a forrás vize. Ki tudja, meddift beszéltem nagyanyámhoz. Nagy sokára tűnt csak fel, hogy ő nem szól semmit, a keze hideg. Arcomhoz vontam kiszáradt, gyökér formájú kezét. Most pillantottam csak az arcára. Nagyanyám nézett, nézett, világtalanul, fénytelenül a mennyezet egy meghatározhatatlan pontjára. Hiába könyörögtem, hiába rimánkodtam, többé nem fordította felém szép, fehér fejét Kitártam az ajtót, s kirohantam a kertbe. Az ősz fagyos lehelete akkor csapott át a virágágyások fölött. Beleharapott a dáliák büszke fejébe, s szája szélén lecsürogtak a véres szirmok. Amikorra Sírni rázóan ordítani, de hang nem jött ki a torkomon Tehetetlen dühömben nekirontottam az asszonyoknak, s toltam kifelé őket a szobából Ügy éreztem, a szíaz ég kárpitját kiverték apró, fényes szögekkel, már a koporsót is meghozták. Nagyanyámat belefektették. Én meg repülni, szállni szereltem volna, hogy megleljem nagyanyám pillantását, meleg tekintetét. KÁRPÁTI KAMIL: Szegfi u Villan csuklódon a kis lánc s szád sarkában a hosszúszárú öröm — csitri fogad közt egy szegfű — sötétben is villog, hosszan és külön. Győztem! Klári a hunyó. Micsoda!? Ez nem igaz! Most ő borul az asztalra^ egy, kettő, három ... tizenöt... és én terülök el az 5. utca 7. számú farakásának a tetején és szuszogok, és úgy érzem, hogy nem lesz erőm innen lemenni. Fáj, irtózatosan fáj a, jobb bokám. „Ma egész délután te leszel a hunyó, Klári” — mondom, azárt, hogy bosszantsam. Felmagasodom ' a farakás tetején, repülök, mint Ikarus kartárs, térdig a fűrészporba. Aztán csapkodom az asztalt. Lakli Pista a föld alá bújhatott, de nem; rohan az asztal felé, kétmétereseket ugrik, ez, ha ideér, valóban isméi Klári lesz a hunyó! Pista rohan, egy íakéreg összevágja a lábait, zuhan a levegőben és zsupsz a földre, mint egy zsák. Jól van, Lakli Pista, ezt ügyesen csináltad. Klári .szalad. A napból szalad, fejét körülvilágítja a fény: „Ipi-apacs egy...” Elkapom a derekát, a lendület megtörik, egy pillanatra magamhoz szorítom, aztán hirtelen elengedem, féllábon ugrálok. „Éljen, éljen!” Kipirulta» rohanunk bújni „Klassz, mi? „Ühüm.” „Vigyázz, jön!” Melléhúzódom, visszatartja a lélegzetét. Rólam ömlik a víz. Itt van mellettem, őt kerestem, valamit mondani akarok, valami szépet, valami olyant, amilyent még senki más nem mondott neki. „Csitt!” — mutatja az ujjával, figyel, Kontyos Sári hangja közvetlen közelről hallatszik. Klári kiugrik mellőlem, hallom a hangját már messziről: „Ipi-apacs egy...’* „Majd legközelebb egy kicsit jobban bújjunk el. Ügy, hogy senki se találjon meg minket, soha! Oda, a fűrészgép mögé.,„Ne őrülj meg, Burgonya! Onnan sohasem érjük el az asztalt...” Belém sajduit ez a sző: „Burgonya. Pityuka, megöllek, a sírodra majd virágot viszek. Lehangoló, hogy így szólít Klári, leülök a fűrészporba. Reménytelen az élet... Klári itt van mellettem, szótlanul nézem. Hátrafordul, az arca ég, kerekre tágul a szeme, bámul rám, remeg az orra, remeg az arcán a bőr. Szeretném megsimítani a haját, szeretném, ha érezné, hogy megsimogatom a haját s ugyanakkor félek. Mindannyian ott ülünk a ház előtt a fűben. Valamilyen Sanyi és Kontyos Sári a pádon kuporog. „Énekeljünk f* — mondja Görbelábú Tériké és rákezdi, hogy .. ádi-ábi- ju .. .*’ Ez a Tériké nem nyugszik, ez kiborítja az embert, őszinte részvétem előre is a férje-urának. Az arca különben egészen helyes, de a lába ! Pityuka az orrát szívja, no látod, Pityuka, ez egy újabb ok arra, hogy agyonüsselek. Várj csak szépen! Klári egy árnyalattal fehérebb, mint máskor, kerüli a tekintetemet. Lakli Pista azt mondja, hazamegy. A többiek is kászálódnak. Klári és édes szüléi engem csutakolnak. Ahogy kinéz az én ruházatom, az nem igaz. Főleg a nadrágomat és a cúgoscipőmet viselte meg az orgia. Ha apám így meglátna! .Gyere, Burgonya, egy irányba megyünk.” „Gyere, Pityuka.” A jobb bokám vastagra dagadt, alig bírok rálépni. „Fáj?” „Kicsit.” Kedves lány ez a Klári” mondja Pityuka később. Oldalra nézek, a vállamig ér. Egy kavicsot rugdos. „Igen. Tejszagú a bőre.” I
