Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)

1973-06-10 / 134. szám

1973. JÚNIUS 10., VASÁRNAP

i-fcAJ MEG l£#

^/Círiap

A jó kávé titka

— Szóval, te nem, hiszel abban, hogy bármelyik pesti presszóban lehet inni jó kávét? — kérdezte tőlem Ka- bácza. miközben már egy fél órája a hazai vendéglátóipar fonákságait szapultam előtte.

— Nem.

— Hát idefigyelj! Én most bebizonyítom neked, hogy lehet jó kávét inni, csak annak titka van, öregem, titka van! Érteni kell hozzá.

Nem akarok senkit Untatni a vita további részleteivel, csupán azt szeretném közölni, hogy Kabócza tényleg beinvi- ' tált egy csésze jó kávéra az általam megjelölt presszóba. Előzőleg azonban kénytelen voltam hosszú, taktikai megbeszélésen részt venni, amelynek lényege a következő:

— Tehát bemegyünk —, mondta Kabócza — én megváltom a blokkot és bájos mosoly kíséretében átnyújtom a kávéfőzőnőnek. Amíg ő főzi a kávét, addig mi beszélgetünk. Természetesen úgy, hogy a nő minden szavunkat hallja és megértse. Mert ebben van a nagy titok, a nagy lélektani trükk, amire a teóriám felépül. Majd én vezetem a beszélgetést, a te dolgod csak az lesz, hogy néha közbekotyogsz valamit.

— Szóval, kérlek szépen —, kezdte Kabócza a nő miatt emelkedettebb hangon — múlt héten a feleségem megkapta azt a kis gebines presz- szót itt a Lapaj utcában. Egyszerűen áttelefonáltam Fonyó- di elvtársnak a minisztériumba, ismered, nem? ... Figyelsz?

— Persze, persze —, kotyogok közbe, Kabócza pedig

hangosabban magyaráz tovább.

— Mondom, áttelefonáltam Fonyódi elvtársnak a minisztériumba, mondtam neki, pajtikám, mi lesz már azzal a presszóval, és két nap múlva el volt intézve minden ... Szóval, sikerült, barátom, sikerült ... Egy telefon Fonyódinak ... Már megint nem figyelsz? ... Mondom, egy telefon a Fonyódi Zsozsónak a minisztériumba és rendben van minden!

— Tessék, itt a kávé! — szólt közbe a kisasszony.

— Köszönjük szépen. Hát akkor igyuk meg ezt a remek duplát! — áradozott Kabócza.

A számhoz emeltem a poharat és lenyeltem az első kortyot... Mondom, lenyeltem és hirtelen az a régi, gyermekkori játék jutott az eszembe, hogy eldugtunk valamit és a társunk kereste, mi pedig biztattuk szegényt, hogy víz... víz... langyos ... langyos ... meleg ... melegvíz ...

Kaböczának sem juthatott hirtelen más játék az eszébe, mert letette a poharat és ösz- szetörve suttogta maga elé:

— Te, ez... ez nem kávé... ez csak melegvíz... Ez csak lötty ... Melegvíz —, morogta, majd hirtelen rátámadt a kávéfőzönöre. — Kisasszony, mondja, miért adott nekem kávé helyett ilyen löttyöt?

A kisasszonyt nem érte vá- ratlalnul a kérdés, mert rögtön válaszolt:

— Hogy mért? Mert azt a gebines peresszót, amit a felesége kapott, eredetileg a Fonyódi elvtárs nekem ígérte !!!

Kiss György Mihály

PARDI ANNA:

Fázisok

A hold elállt. Eső nem fúj. Szellő se világít.

Komor síkok, sebezhetetlen fények lobognak a háttérbeszorítottság nyárfa-ormain.

Holdkóros ollók nyírják a sövényt egyre idősebbre, s mind alacsonyabb hordágyon

villog a fű-arc, virág-arc, ifjúságunk arca énünkben.

Zárkózottság világít.

Csend ingerküszöbe.

Szántszándékkal a megismerhétetlen túlnépesedése. Csak a harc, csak a bátorságunk, csak a balsorsunk. Csak az elenyészésünk egy szerencsésebb, felkészültebb nemzedékben.

TORO ISTVÁN:

Térdeplő

ölelések

Finom tavaszi libbenet fésüli meg szívedet örömeiddel kitörnek a tenyérnyi messzeségek

megvert harangok

konganak

öröklődnek a májusok s porig süppedő szemedben a tisztázatlan lábnyomok

egy kiélt kurta dal fényesítetlen ocsúdás törvénytelen lakik benned az a mélyhűtött árvaság

s idomított rézkutyáknak hallani véled ugatását hallgat a szél

s könnyeidben csillagod mossa arcát

s időzített sorsod végtelenséggel veszekedhet mikor ütőtávolod túllépik térdeplő ölelések

TOLDALAGI PÁL:

A védtelen

A krokodilkönnyek, a sánta hazugságok, hamis mosoly a megszokott kellékek,

senkit

nem lep meg már, hogy nem komoly,

ahogy egymás között mi

mozgunk, megszámlálhatatlan szerep vár minket és vállaljuk is mi,

vannak bukások, sikerek,

van mellékalak, főszereplő van görögtűz, de van, aki mindenben mindig magát adja.

csak igazat tud mondani,

arca elárulja, mit érez, hogy mit szeretne, mi

legyen

ő az igazi tiszta lélek, és éppen ezért védtelen.

Virágok

Lukovszky László rézkarca

A

z elmúlt évek alatt sokszor jártam erre, hogy megrövidítsem az utat. Mindig gondolatok nélkül mentem. Ezen a délutánon hirtelen megálltam a József At-, tila utcán és befordultam a térre, de nem azért, hogy átkerüljek a másik oldalra. Néhány lépés után leültem.

A Tér... A régmúlt, a gyermekkor emlékei egyszerre mind ott nyüzsögtek bennem és körülöttem: Mekkora öröm volt, amikor a füzeteket végre bevághattam a szekrénybe, és végigrohanva a folyosón, egymás után nyomkodtam a csengőgombokat:

— Jössz a térre? — Jössz a térre? Gyerünk! Mit játszunk ma? Cápát? Rabló-pandúrt? Fogócskát? ... Ipi-apacs, egy- kettő-három: Le vagy ütve!

Hallani vélem a vékony, félénk gyermekhangokat, ahogy megszólítottak a téren:

— Kislány, jössz játszani?

— Én a fiúkkal játszom! — vetettem oda ilyenkor fölényesen. Mert tényleg, igen büszke voltam rá, hogy néha hajlandók voltak bevenni a játékba; persze, leginkább rablónak, és csak ritkán panLASZLO MARTA:

A tér

rohant, pár másodperccel később úszógumival bukkant elő.

— Mehetünk! — szólt diadalmasan, és előreszaladt D. szobájába.

A parthoz hosszú lépcsősor kanyargott lefelé. Zizi eleinte a legkülönfélébb mutatványokat produkálva ugrált lefelé, majd lihegve bevárta D.-t.

— Add kölcsön a kalapodat! — mondta Zizi.

— Azt hiszem, kicsit nagy lesz — nevetett D. —, de várj csak! — ezzel a kalap elöl is lehajló peremét felhajtotta.

— Akár egy igazi tengeri halász! — mondta és elindult.

— Várj! Fogd meg a kezem!

— kiáltott utána Zizi, és ahogy utolérte, belécsimpasz- kodott D.-be.

A strand már tele volt, mire leértek. D., a kölcsönzőből kivett napernyővel a hóna alatt, nagy gondossággal lépkedte át a napozó embereket.

— Itt jó lesz! — mondta egy kevésbé zsúfolt helynél, és felállította a napernyőt.

Zizi lerámolt az árnyékba és várakozva nézett D.-re.

— Én most úszom egyet — mondta D. — Te is bejössz?

— Nem. én maid később — mondta Zizi. — Majd nézlek, hogy úszol.

Lementek a víz széléig. D. belegázolt a hűs habokba.

— Ne menj messzire! — kiáltott utána Zizi, és félrecsúszott kalapját fejébe nyomva leült úszógumijára.

Mire D. kijött a vízből, Zizi teleszedett egy eldobott műanyag fagylaltospoharat színes kavicsokkal.

'— Ezt neked szedtem! — nyújtotta D.-nek a poharat,

— Jaj de szépek! Köszönöm! — mondta D„ és leheve- redett az árnyékban. Zizi kiborította a kavicsokat a kiterített törülközőre, és színek szerint osztályozni kezdte őket.

D. elővette könyvét táskájából, de pár sor után letette.

— Szörnyű meleg van — mondta —, nem lehet olvasni.

Zizi ránézett D.-re, majd, mint akinek mentő ötlete született, felugrott: — Várj! —és kezében az üres pohárral el- viharzott a vízhez.

D. hasra feküdt a törülközőn, fejét összekulcsolt karjaira fektetve.

— Hű, az apád! — kiáltott fel, mikor a visszaérkező Zizi hátára loccsintotta a hideg vizet.

— Nem volt jó? — kérdezte Zizi ártatlan arccal.— De. de, csak kicsit váratlanul ért — nevetett D.

— Akkor hozok még, jó? — mondta Zizi, és máris szaladt az újabb adagért.

Dél felé D. megéhezett. Zizi éppen vizes copfjait bontogatta és szárította a napon.

— Nem vagy még éhes? — kérdezte D.

— De igen.

— Akkor gyere — állt fel D. —, eszünk valamit.

Zizi felugrott, és előreszaladt az étterem felé.

— Mit kérsz? — kérdezte D.. amikor leültek egy árnyékos asztalhoz a teraszon.

— Mindegy, amit te.

'Imikor 9 pincér leszedte a tányérokat, D. egy adag fagylaltot rendelt Zizinek, és székén kényelmesen elnyújtózva rágyújtott egy cigarettára.

Zizi csendben ette a fagylaltot. Mikor D. elnyomta a -'garettát. megszólalt:

— Fondd be a hajam, jó?

— Gyere, üli ide az ölembe!

D. próbálkozott egy ideig,

de aztán feladta:

— Fésű nélkül nem megy — mondta —, inkább csinálok egy lófarkot.

Zizi beleegyezően bólintott.

A part kezdett kiürülni. Csak a legelszántabb strandolok maradtak kint a tűző napon.

— Azt hiszem, ideje mennünk — szólalt meg D. —, ha jól látom, nemcsak én, de te is álmos vagy.

— Én nem — felelt Zizi —, de azért mehetünk.

A visszaút már lassabban ment. Mire felértek a házhoz, mindketten jócskán ziháltak.

— Na, én lefekszem — mondta D. már az emeleten —, ha akarod, holnap megint lemehetünk együtt. — Barackot nyomott Zizi fejére, és belépett a szobájába.

A következő naptól mindig együtt mentek a strandra. Zizi azt is kikönyörögte anyjától, hogy délutánonként át- vihesse kempingágyát D. szobájába. és ott aludjon.

Anyja eleinte hallani sem akart róla. de — amikor Zizi szentül megfogadta, hogy aludni fog, és D. is biztosította róla. hogy nem zavarja —, vésül beleegyezett.

Az alvásból, persze, általában semmi sem lett, mivel Zizinek mindig akadt valami beszélnivalója.

Egyik délután szomorúan szólalt meg:

— Holnap jön értem apu.

— Hopv elszaladt az idő — m-rogta D„ és nem nézett Zi- zire.

— Gyere te is velünk! — csillant fel Zizi szeme.

— Nem lehet — válaszolt D. —, két nap múlva nekem is haza kell mennem.

— Miért? Vár a feleséged? — kérdezte Zizi.

— Nem! Már nincs feleségem — felelte D., de dolgoznom kell.

— Elváltál te is?

— Igen.

— És nincs gyereked?

— Nem, nincs! — nevetett D.

— Akkor jó! — mondta Zizi, és megnyugodva befordult a fal felé.

Másnap még lementek a strandra. D. pompás búcsú- ebédet rendezett Zizi tiszteletére.

Mire hazamentek, Zizi apja már megérkezett. Az üdvözlések után rápaskolt Zizi fenekére: — Gyerünk, kislányom! Egy óra múlva indul a buszunk.

Zizi nem mutatott túl nagy lelkesedést, ezért anyja öltöztette. Mikor elkészült, átrohant D. szobájába.

— Kísérj ki a buszhoz, jó? — kérte D.-t.

Jó. csak felveszek egy másik inget.

Zizi anyja otthon maradt, így hármasban bandukoltak a buszállomás felé. Zizi apja elöl, táskákkal megrakodva, egy lépéssel hátrább a kislányt kézen fogva D.

A busz már bent állt. Zizi apja felrakta a csomagokat, majd kihajolt az ablakon:

— Gyére fel! Mindjárt indulunk — mondta

Zizi D.-hez fordult: — Hajolj le! — mondta. — D. le hajolt.

— Ha megnövök, hozzád megyek feleségül, jó? — suttogta, és belecuppantva D fülébe, felkapaszkodott a buszra.

D. még sokáig bámult a ka nyárban eltűnt busz után, és huszonhat évével nagyon-na- gyon öregnek érezte magát.

dúrnak. Ezt a különleges engedékenységet is csak akkor tanúsították, amikor verseny- futásban vagy távolugrásban szép simán lehagytam még" azokat a fiúkat is, akik mindig pandúrok voltak, és soha nem akartak rablók lenni...

M

icsoda rejtelmes,* áttekinthetetlen csoda volt számomra a Tér! Ezt a csodát kerestem. Nem akarom elhagyni. Várom, hogy újra megelevenedjen. Igen, ezért jöttem ma ide. Talán történik valami, talán hozzám szegődnek a mai nap csodái, mert nélkülük élni nem lehet. Érzem is belül a türelmetlenséget. A legszívesebben megszólalnék, és azt mondanám:

— Ajándékozz meg a mai csodáiddal, te régi tér!

Az emlékek néha olyan elevenné válnak, hogy szinte hallani, hogy szakad végig a vizsgára készült, szépséges rózsaszínű krepdesin ruha, amelynek tulajdonosa kényeskedő, stréber kislány volt. Valamiért belémkötött, aztán el akart futni. Én utánakaptam és — megtörtént a baj...

Most minden olyan világos, tiszta. Ahogy itt ülök, belátom az egész teret. Nincs rajta semmi titokzatos. A felnőttnek teljesen kitárulkozott. A nap vakítóan süt, a langyos szellő időnként gyengéden vé- gigsimltja a terebélyes árvácskaszőnyeget. Szemközt az évszázados fa lombja fiatalos zöldet öltött a — ki tudja, hányadik — tavas? tiszteletére. Lassan felállók és a fához lének. Már felemelem a karom, hogy átöleljem a törzsét, aztán

körülnézek és szégyenkezve leejtem a kezem. Hiszen át sem tudnám fogni.

I

gen, az öreg fa még tanúja volt, amikor vérző térddel tápászkodtam fel a földről, de tudtam, nincs semmi baj, mert a kioszk egyik helyiségében mindig volt egy néni, annál pedig jód, és egykettőre fertőtlenítette a téren szerzett sebeket.

... Ha minden seb olyan hamar begyógyulna... Édesanyám! Édesanyám.... A gondolat akaratlanul szavakká formálódik, és megint szégyenkezve körülnézek. De senki sem figyel rám. Két miniszoknyás lány önfeledten fürdeti arcát a nap sugaraiban, a vasutas-egyenruhát viselő férfi fényképezőgépével bajlódik, egy hosszú hajú fiatalember pedig érdeklődve nézi. Láthatóan alig várja, hogy felajánlhassa segítségét.

... Most egészen tisztán hallom anyám hangját, amint utánamszól: „Ne szaladj úgy! Vigyázz, mert kimelegszel. Nehogy megfázz!” — És később: „Istenem, már megint elesett ez a gyerek...”

Néhány perccel azelőtt mentem el a betegágyától, hogy meghalt. Talán ezért olyan nehéz megnyugodni...

— Ipi-apacs, egy-kettő-három: Le vagy ütve!

F

elkapom a fejem. Szőke fürtös, aranybama bőrű kislány találta meg a bokrok között rejtőző ifjú embert, aki — miután leleplezték — sértődötten kiáltja:

— Nem ér a nevem, uzsonnaszünet!

HEGEDŰS LÁSZLÓ

Jóbarátok

Szilasligetnél fölszáll minden reggel egy komoly, nagy legény egy kisgyerekkel.

Pöttöm Dávid kíséri Góliátot.

Furcsa, de elválhatatlan barátok.

A kisnövésü kamasz beszél folyton, izeg-mozog, nevet. Az rá néz morgón,

elmosolyodik végül s tovább hallgat.

Azért látszik, nagyon jól s vigan vannak.

A nagy legény balkezén gyűrű fénylik. Törpe társa gyermekes fecsegésit

hallgatja mégis, mintha érdekelné, s mert az játszani óhajt, leül mellé.

Csak papír, toll kell s kezdődhet a móka. E fejtörősdit játsszák tavaly óta.

— Ha megnősül a legény s nő kiséri, barátságuk Is más lesz, nem a régi.

Kis pajtása majd búsulhat magában.

Vagy ott tib-lábol körülöttük vidáman,

mint kiscsikó a nagyok körül? — Játszik. S abba se hagyják a végállomásig.

i

i