Pest Megyi Hírlap, 1973. június (17. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-10 / 134. szám
8 ’Nd&Hap 1973. JtJNITJS 10., VASÁRNAP Ülő nő plp&fraf&b.J&v ?Ö® >. >S. , fi ,'>v * <v ■ | * I? Ä‘: ;®fclf ■; Cs. Nagy András rajza Bemutatjuk szerzőinket Vallom, hogy a költő nem születik, sorsa, tragédiái teszik azzá, ami: a világ dolgaira érzékenyen reagáló, a legkisebb csalódásokat és örömöket is sokszorosra nagyítva átélő, túlfeszített idegrendszerú emberré. • Bármilyen korban él, kötelessége vállalni korát. Nem elfogadni: vállalni, mert ostobaság lenne elfogadni, változtathatatlannaik hinni a korántsem tökéletes, változó világot. Egyetlen ember nem tudja megváltani a világot, de az emberek, az emberiség képes rá. Nagy az írástudók felelőssége, mert csak az írás által hordozott gondolatok képesek arra, hogy a sötétből világosságot, a káoszból rendet, a díszharmóniából harmóniát varázsoljanak. Kinőttem az illúziókat. Harmincévesen az ember arra kényszerül, hogy az agy kazettáiban tárolt negatívokat előhívja, rendszerezze, értékelje és feltegyen magának egy sor kérdést. Túl vagyok az élet nagy csalódásain, melyeket később még nagyobbak fognak követni. Nem keresem a megpróbáltatásokat, de: természetesnek tartom, hogy mindig nagyobb próbák várnak rám. Hiszen: ha ezeket elkerülném, az életet sem ismerhetném meg, márpedig ahhoz, hogy a kérdéseket megválaszoljam, az élet ismeretére elengedhetetlen szükség van. Kegyetlenek a kérdések, melyeket még meg kell válaszolnom, és ki tudja lesz-e elegendő időm, hogy olyan írásokkal válaszoljak, melyek nem pusztába kiáltott szavak, hanem egy teljes élet tapasztalataiból, sikereiből és kudarcaiból leszűrt, az emberiség sorsát előbbre vivő igazságok. Ács Horváth József ÁCS HORVÁTH JÓZSEF: Négysorosok Csörömpölnek az út kövén az álmok: köztük tört fejjel szótlanul ülök, túl három falnak rohanáson, konok maradtam — élni készülök. Ki így, ki úgy: föllázad egyszer. Az út magunkba végtelen. A bejárt táj csak úgy ereszt el, ha kilúgozza az értelem Az üvöltés se több a hallgatásnál, ha elmégy se jobb, mintha magadra várnál: mert az a nagy dolog, ha halkan, mint a csend, az ember vár magára, s világot teremt. Balladásan Balladásan ballag a határ fekete kendőt terít az eke Időkirály szikla-koronája a kincses perc törik csak bele Hideg idő csengő hó száll kristályékes fákról Mintha madár énekelve hullok a világból B elülről, mint csirke a tojás héját, úgy törte át a burkot, ami körülvette. Hóna alján és nyakgyűrődéseiben végigfolytak az izzad tságcseppek. A párkányon nagy folt sötétedett, mintha iz- mps testével kőre préselte volna árnyékát. Körülnézett. A napsugaraik derékszögben érték a földet. Fehér volt az ég és fehér a víz .tükre. Zsoké-apkás öregek ültek a fák alatt. Féltették a fejüket a Koré. délutáni naptól. Egy kisfiú sárgagerezdes labdáját visszapergette a víz felől fújó szél. Forrón sütött a nap, de nem törődött vele, ott maradt a párkányon ülve. Később nagyot ásított, de nyújtózkodásra már nem jutott ideje, mert a vonalat ké- zenállva lépte át egy tetovált karú artista. A légtomász- mesterség összes fortélyát csillogtatva ment végig az úton, majd a kőpárkányon. Könnyedén lendült át az útját keresztező összes korláton, ég felé tartott zárt lábakkal állt meg a vízhez vezető lépcsők legalsó fokán. Az artista láttán egyetlen pillanat alatt rázta le magáról a kábító napsugarakat és hirtelen elhatározással kézre állt. Óvatosan, erejét beosztva indult el a keskeny kőpárkányon a lépcsők felé. Az artista viselkedésében megnyilvánuló szakmai gőg, a fölényes mosoly, a profi nagy magabiztossága ingerelte fel. Tótágast állva pillantotta, meg a legszebb lányt, aki a gyékényen hasalt és képes újságot lapozgatott. Talpra ugrott, odament hozzá, bemutatkozott: — Kagyur vagyok! — Kagyur? — kérdezte döbbenten a lány. — Így hívnak! — felelte határozottan, majd hozzátette: — Nem tetszett a nevem, amit a keresztségben adtak... Nem fejezte ki egyéniségemet! — Érdekes! — Téged hogy hívnak? A lány nevetett. — Királynőnek!... Ugyanazért, amiért téged Kagyurnak. Tetszettek egymásnak.; Kagyurnak a lány, mert nagy kerek szemei voltak és fehér fogakkal harapdálta a napszemüvege szárát; a lánynak Kagyur, mert magabiztos fölénye kisfiús izgatottsággal párosult. — Gyere a vízbe — javasolta a lány. — Megvárlak, Királynő — felelte Kagyur. Végighasalt a gyékényen és a szép, karcsú lábak után nézett. A parton megnőtt a fák árnyéka, majd lassan besötétedett. — A rakéta! Nézd a rakétát! — kiáltott fél tánc közben Kagyur, megszorítva a lány karját. A hangszerek egymás után hallgattak el, csak a dóbverők peregtek tovább, kitörve a zongora és gitár igájából, hogy vad szertartással üdvözöljék a felvillanó fénycsóvákat. Azután tíz-tizenkét üstökös fúrta bele magát a sötét égbe, majd szinte hallani lehetett sercegésüket, ahogy a vízbe csapódtak. — Milyen szép! — mondta sugárzó arccal a lány. Kagyur megjegyezte: — Te vagy a szép!... A nyakvonalad, a profilod ... Fordulj felém! Minden szülédét látni akarom. — Festő vagy? — kérdezte a lány. Kagyur a fejét rázta. — Hát mi vagy? — Kagyur vagyok és ha úgy tetszik, ez a foglalkozásom is — felelte és nem magyarázkodott tovább. — Menjünk a mólóra — ötlötte hirtelen. Meg sem várva a lány beleegyezését, felugrott, megkereste a hajlott hátú pincért és kifizette a sört, a limonádét. V égigsétáltak a parton. Kagyur átfogta a lány vállát. Az egyik fa ala csonyan nőtt ágai alatt meg akarta csókolni. A lány elfordította a fejét. A gáton emberek álltak és az öböl túloldalára szegezték tekintetüket. Az egyik partmenti pádon két öreg ült. Ugyanazok, akik délután a strar.-on tapsoltak a kézen álló artistának. Sapkátlan, ko' pasz fejük fényforrásként világított. A lány és Kagyur MARTON ISTVÁN: A szörny közvetlenül a pad mögött álltak, így hallották beszélgetésüket. — A harmincas évek valamelyikében bukkant fel az egyik divatos fürdőhelyen a tengerből a hatalmas, hajónagyságú szörny. Állítólag az újságírók a saját szemükkel látták. Néhány nap múlva szájtátók ezrei lesték a világcsodát ... Az öregember nem tudta befejezni megkezdett mondatát, mert pipázó társa közbeszólt: — Na, persze, nem lehet véletlen jelenség egy ilyen szörny felbukkanása ... — Valóban nem! Sőt, igencsak jellemző tünet! — jegyezte meg a kopasz öreg. — A szörnyet látta egy ír pásztor a napon sütkérezni, egy milliomos a jachtjáról figyelte meg. Látták a Szajnán, a Themzén, és többször a Rajnán. A hírek felborzolták Európa idegeit. Emlékszem, az egyik lap tudósítója szerint ezt a tavat is birtokába vette. * A pipázó öreg füstöt eregetve bólintott. Kagyur a kezénél fogva húzta el a lányt a pádtól. — Gyere a mólóra! — Félek! — Ugyan mitől? — A szörnytől! — mosolyo- dott el kényszeredetten a lány. — Itt nincs semmiféle szörny, csak az öregek szeretnek félni a sötétben. Gyere! A móló mohos kövein ülve Kagyur a lány vállait szorongatta és minden ellenkezés dacára szájon csókolta, majd mindenáron hanyatt akarta fektetni. A lány megfeszítette a derekát, sőt megpróbált kibújni az ölelésből. — Kitaláltam egy történetet... Elmondjam? — kérdezte. — Ne! — tiltakozott Kagyur. — Legalább most ne! A lány úgy tett, mintha megsértődött volna, elhúzódott. Bár maga sem tudta, hogy nem sértődött-e meg igazában. Mindenesetre megtört a varázs, már csak egyszerűen félt a sötétben. — Te nem is vagy királyné — jegyezte meg gúnyosan Kagyur. — Tanító néni vagy! — Miért lennék pont az? Kagyur grimaszt vágott és mutatóujját a lány mellének szegezte. — Valid be: tanító néni vagy! A lány közbevágott. Ideges düh remegett a hangjában. — Majdnem eltaláltad! Ápolónő vagyok! — Szép hivatás! — mondta Kagyur minden meggyőződés nélkül. A lány gondolkozott egy darabig, majd nagy lélegzetet vett. — Nyomorékon született gyerekeket ápolok, angolkórosokat, vízfejűeket... — Akkor szent vagy, akire a mennyek országa vár — in- gerkedett a fiú. — ... agyalágyultakat, süketnémákat — fejezte be a felsorolást elcsukló hangon és sírni kezdett. Kagyur megfogta karját. — Hagyd abba! Nem akartalak bántani. A lány kezefejével a szemeit dörzsölte. — Tudtam előre, hogy ma sírni fogok. Kagyur az Inge sarkával törölte a lány arcát. — Fújd ki az orrodat! A szipogó lány már nem ellenkezett. Hagyta, hogy Kagyur kigombolja a blúzát, és hanyatt fektesse a mohától puha köveken. A csillagokat nézte, majd a képre gondolt, amit az újság címoldalán látott: állig felfegyyerzett katonák őriznek egy földön kuporgó asszonyt és két gyereket. Legalább ötször annyi / fegyver jutott rájuk, mint ahány an voltak. Érezte a fiú ereinek lüktetését, de nem látta az arcát. — Tudnál te szeretni egy szerencsétlen gyereket? — kérdezte halkan. — Nem! — felelte Kagyur határozottan. A lány félrefordította a fejét, és a sötét víztükröt nézte. — Szeretsz valakit egyáltalán? — Téged! — De rajtam kívül? — Senki más nem érdekel! — Mégis — makacskodott a lány. Kagyur elvesztette a türelmét. — Nem hallod? Senki sem érdekel! A lány kitépte magát az ölelésből és felállt. — Félek! Vedd tudomásul: tőled félek! — begombolta a blúzát és hátra sem nézve szaladt a mólón a part felé. A fiúban erősen dolgozott az indulat: utána megy és megpofozza. 3 óval később, amikor már sikerült eltompítani érzékeit, ajkát biggyesztve mondta: — Királynő — fején keresztül lehúzta trikóját, kibújt farmernadrágjából. A kőgát széléről vetette magát a tóba és lassan a közepe felé úszott. Egy alacsony röppályára emelkedő rakéta majdnem ott csapódott a vízbe, ahol Kagyur belemerült. Láng nem lobbant fel, csak a fehér gőz sistergett. FAZEKAS LAJOS: KÖSS BÉKÉT! Fénnyel jövő hajnal szomszédság sövénnyel az ég fúrj csapattal testvér-békességgel vadász zsákmánnyal utca lécpadokkal pásztor a nyájjal vén marasztalókkal mező dűlőúttal ifjú elmenőkkel jegenye varjukkal gazvert temetővel forrás itatóval roskadó házakkal pató- s patkányommal tört ablak dőlt fallal kristály tó halakkal öreg komondorral völgy szénaillattal csillagudvar Holddal öreg domb ösvénnyel — e táj: emléked s ez erdő-zöld ég-kékkel kötődik szivedhez — föld esőszomjával S mint eső a röggel ember hajlékával mult a jövendőkkel faluvég kereszttel rögök nyugalmával udvar rózsakerttel köss békét e tájjal. D. a meleg miatt korán felébredt. A zsalugáteres ajtó csak félig volt behajtva, és a betűző nap sugarait vakítóan verte vissza az ággyal szemközti fehérre meszelt fal. Megpróbált hasrafeküdve újra elaludni, de rövid hánykolódás után felkelt, hogy megborotválkozzék. A tükör a szoba árnyékos falán volt, ezért behúzta a zsa- lugátert és felgyújtotta a villanyt. Kis ideig szinte semmit sem látott, de aztán szeme lassan megszokta a kevesebb fényt. A mentolos borotvahab, hűvösségével kellemesen csillapította leégett arcának tüzelését. Mikor belenézett a tükörbe, akaratlanul is felnevetett. Homloka — amelyet vászonkalapjának pereme megvédett a naptól — fehérségével, most szinte virított vörös arcához képest. Éppen pengét készült borotva készülékébe rakni, mikor kinyílt a zsalu, és a résen egy hat év körüli kislány kukkantott be. Mikor meglátta D.-t a tükörnél, megszólalt: — Szia! — Hát te ki vagy? — fordult feléje D. \ — Zizi vagyok — hadarta a kisláng —, és itt lakunk a szomszéd szobában. — Na, Zizi, akkor húzd be az ajtót, mert nem látok semmit — mondta D. és újból a tükör felé fordult. — Nézhetem, ahogy borotválkozol? — kérdezte Zizi, és még egy lépést tett D. felé. — Persze. Foglalj helyet! — mutatott D. a fehérre festett nádkarosszékre. — Az ingemet dobd az ágyra! Zi/i nagy gonddal összehajtotta az inget, és ráfektette az ágyra. Leült a szék szélére, aztán, mivel ez kényelmetlennek bizonyult, betornázta magát a támláig. — Nem fognak keresni? — kérdezte D. — Nem! Mami még alszik. — És apukád? — Q nincs velünk. Jövő hétfőn jön értem, és akkor ő visz el nyaralni. D. nem felelt. — Juj. megvágtad magad! — kiáltott fel Zizi, és leugrott a székből. — Nem nagyon, ne félj! — mondta D., és egy darab papírt tapasztott a sebre, rögtön átitatta a vér. — Te nem sírsz, amikor megvágod magad? — kérdezte Zizi. — Attól sem fáj kevésbé — nevetett D. — és különben is. egy férfinek nem szabad sírni. — Én szoktam — mondta lehajtott fejjel Zizi —, de csak akkor, ha nagyon fáj! — tette hozzá sietve. D. befejezte a borotválkozást és a készüléket kezdte szétszedni. — Ott még szőrös vagy! — mutatott D. áliára Zizi. — Igazad van! — mondta álián végigsimítva D., és miután kiigazította a hibát, nevetve fordult Zizihez: — így már megfelel, kisasz- szony? — Igen , — felelt komolyam Zizi és visszamászott a karos- székbe. D. komótosan elmosta felszerelését, elrakodott, majd leült az ágyra, szemben Zizi vei. — Na, Zizi, én most lemegyek a partra úszni egyet! — Ha akarod, elmegyek veled — szólt Zizi, és D. érezte, hogy ezt megtiszteltetésnek kell vennie. — És mit fog szólni anyukád? — Ó, ő el fog engedni! — vágta rá Zizi és kiviharzott a szobából. D. előző napig teljesen egyedül volt az emeleten. A három másik szobában, nem lakott senki, így délutánonként kiült a szobából nyíló közös teraszra olvasgatni. Este hallotta, hogy kocsi állt meg a ház előtt, de már lusta volt megnézni, ki érkezik. D. a nyitva hagyott ajtón kilépett a teraszra. Pár pere múlva kivágódott a szomszédos zsalu, és Zizi egy harmincöt év körüli asszonyt vonszolva magával, megállt D. előtt. — ö a barátom — mutatott D.-re — és megkért, hogy menjek el vele a strandra. AZ cISSZOnj hunyorogva nézett fel D.-re. — Jó reggelt, ha megengedi, elviszem Zizit — mondta D. — Ne haragudjék — szólalt meg kis hallgatás után,az asz- szony —, de szörnyű migrénem van. Ha nem esik nehezére, akkor vigye magával. — Azzal sarkonfordult és-visszament a szobájába. — Rögtön jövök, várj! — kiáltott Zizi és anyja után l 4 i
