Pest Megyi Hírlap, 1973. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
4 v/liríap 1973. MÁJUS 6., VASÄRNAP Papp Antal emlékezete A hírt tegnapi lapunkban közöltük: 53 éves korában elhunyt Papp Antal, a Magyar Hírlap kulturális rovatának vezetője. A gyászjelentést szerkesztősége mellett 1? Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Lapkiadó Vállalat adta ki, mint amelyek saját halottjuknak tekintik a magyar kulturális sajtó ismert személyiségét. S most, amikor a baráti körön, a kollégákon túl megrendültén gyászolják oly sokan, akik ismerték és nagyra értékelték művelődéspolitikai írásait, kritikáit, útikönyveit, hadd említsük meg, hogy egy kicsit Pest megyei is volt. Nagy-nagy szeretetet, vonzódást érzett Érdhez, ahol évente életének jelentős idejét töltötte, s tavasztól késő őszig ide tért meg a szerkesztőségből, hogy a vidék lágy csöndjében, nyugalmában írjon, alkosson. Sokszor nem éppen nyugalmat árasztó írásokat, mert Papp Antal a maga szelíd, nyugodt egyéniségével is vihart kavaró volt. Mint ahogyan mindazok, akik az újat, az előrevivőt keresik. Ő azt kereste. Művelődés- politikai írásainak, színházi és irodalmi kritikáinak éppen az volt az egyik legnagyobb értéke, hogy személyi elkötelezettség nélkül, de annál nagyobb társadalmi elkötelezettséggel mondott véleményt, kereste a legkorszerűbb és a tömegekhez mégis ' legközelebb álló művészeti, kulturális meg- nyivánulási lehetőségeket, utakat, formákat, mondanivalót. És érzékenyen őrizte azt a megbecsülhetetlen újságírói erényt, hogy frissen mondott véleményt: egy-egy bemutató után elsőként olvashattuk sajátosan izes, ol- vasmányos és vitára mindig kész kritikáját. Ebből az erényéből táplálkozott a szélesebb, a nagyobb is: nem tudott elmenni szótlanul a szocialista művelődéspolitika idő szerű jelenségeinek elemzése mellett, mitsem halogató állásfoglalásaival. Most mégis elment tőlünk, ám azok számára is, akik nem ismerték kulturált egyéniségét, megmarad értékes emléke, gonddal szerkesztett, írt útikönyvei sorozatában, s kulturális publicisztikáinak továbbgyűrűző, további vitáinkban is megjelenő gondolataiban. Fővárosi színházi esték UTÓPIA Falanszter Antikrisztus Látszatra minden olyan, mintha semmi sem változott volna meg. Az emberek vidám körtáncot járnak a színpadon, lövés dörren, egyikük kiesik a sorból, roham kezdődik, fegyveresek szaladnak át a színen, a nyugalom pillanatában pedig szentenciák hangzanak el a hatalomról, a terrorról, az erőszakról. Mintha egy új Jancsó-filmet látnánk. Valami azon ban mégis megváltozott Hernádi Gyula Vtópia című drámájának előadásán a 25. Színházban —. a látszat ellenére — nem minden folytatódik, amit az író korábbi műveiben megszoktunk. Az anyag, a motivációs rendszer kétségkívül azonos, de a Jancsó-filmek állandó forgatókönyvírója új darabjának anyagát már más rend szerint szervezte műalkotássá. Emlékezzünk csak a régebbi Hernádi-írásokra, mondjuk a Száraz barokk és a Sirokkó homályos kuszaságára, megfejthetetlen talányaira, a nézők fejfájására, a kritikusok kínjaira. Az Utópiában minden azonos és mégis más. Az előadásban nincsenek zűrzavaros megoldások, átláthatatlan részletek, minden világos, sőt közérthető. Persze azt sem lehet tagadni, hogy mi nézők, olvasók, műélvezők az utóbbi esztendőkben hozzászoktunk annak a stílusnak az újdonságaihoz, amelyet Hernádi teremtett meg. Ennek eredménye, hogy ma már a nézőnek-olvasónak nem a megjelenítés apróságai szúrnak szemet, már képes a lényegre figyelni, amelyről sokáig azt sem tudta, hol keresse. A változás mégsem bennünk van, hanem Hernádi művészetében. Az Utópia nem azért közérthető, mert mi nézők okosabbak lettünk, hanem azért, mert az író így írta meg. Az Utópia egyébként két egyfelvonásos közös címe. Az egyik a Falanszter, a másik az Antikrisztus. Mindkét darab önálló, más-más színhellyel, cselekménnyel, szereplőkkel. Az kapcsolja őket össze, hogy mindkettőben a hatalom működésének problémáiról van szó. Arról tehát, ami Hernádit eddig is izgatta; az Utópia két újabb variáció a régi témára. Az első egyfelvonásos a múlt század negyvenes éveiben, Amerikában játszódik, egy falanszterben, amelyet Fourier tanításai alapján hozott létre 250 ember, vezetőjük, Francis Wright pénzéből. Öt évig él idillikus nyugalomban a közösség, amikor — éppen a juhileum ünnepén — hirtelen kiderül, hogy csődbe kerültek. Az alapító pénze már majdnem teljesen elfogyott, a termelés kevesebb, mint amennyibe a fenntartás kerül; az emberek csak két- három órát dolgoznak. Am a legfőbb baj, hogy a szomszédos városim vezetőit rendkívül ingerli a falanszter tevékenysége. A kitörő válságból kiderül aztán, hogy magát a kis közösséget is súlyos ellentétek dúlják fel, feszítik szét, s miután egyikük, Conside- rant, a jogász, kétségbeesett lépésre szánja el magát — megöl egy embert —, hogy a külső környezet igazi arcát felmutassa a tagságnak, a falanszter felbomlik, az emberek szétszélednek. A másik darab, az Antikrisztus, bizonytalan időpontban, de már a XX. században játszódik. A reakciós erőszak a forradalmi munkásmozgalom harcosait tizedeli, amikor megjelenik egy szelíd, halk szavú ember, fehér csuhában, a nép barátjaként és csodákat művel. Kitalálja az emberek legtitkosabb gondolatait, elmeséli nekik álmaikat, a halottakat, akiket éppen akkor mészároltak le, amikor ő megérkezett, feltámasztja. A tizedelésnek vége szakad, s egy pilanatra úgy tűnik, megszűnt az erőszak rémuralma. De csak újabb zűrzavar támad. Az emberek növidesen istenként imádják a csodatevőt, ismét színre lép az erőszak képviselője, előbb csali megtért tanítványként, később már fegyveresen. Nincs kiút: a forradalmároknak fegyvert kell ragadniok. A cselekménynek ez a vázlatos leírása természetesen csak arra alkalmas, hogy valami keveset megmutasson a két egyfelvonásos világából. A valóságban mindkét darab jóval összetettebb, izgalmasabb, gondolati anyagában és cselekményében is. Tételdrámákról, példázatokról van szó, amelyeknek megvannak a maguk külön, sajátos szabályai. Nem szabad például fennakadnunk azon, hogy az író semmiféle magyarázatot nem ad a csoda tételekre; ez a vállalt műfajból következik. A tételdrámák azonban nem dramatizált értekezések: az író emberi anyag segítségével, emberi sorsok bemutatásával bizonyit. Nem is akárhogyan: ennek AZ IZBEGI PÉLDA Sok kicsi — ifiklubra megy ízbég közigazgatásilag Szentendréhez tartozik, ám az itt lakók mégis bemennek Szentendrére. Hat-nyolc kilométer a távolság, attól függően honnan hová szándékozik eljutni valaki. A busz az utóbbi években az egyre szélesebb Lenin úton kanyarog, s ha Szentendréről jön a kiránduló La- josfotrásra vagy PiUsszent- lászlóra, útközben szemügyre veheti az izbégi házakat. Bár neve a soknemzetiségű ős szentendreieket idézi, tipikusan magyar falu. Két fontos és neves üzem is vane városrészben: a kocsigyár és a kéziszerszámgyár. A helybeliek tehát nem panaszkodhatnak a munkalehetőségekre. Egyre inkább másra sem: nemrég nyílt egy új élelmiszerüzlet, s a kultúr- és szórakozási éhségüket is helyben csillapíthatják már a fiatalok. Átadták rendeltetésének a Petőfi ifjúsági klubot. A második a városban A megnyitó ünnepség több volt, mint formaság. Családias hangulatú. Németh Józsefné is megvan a maga újdonsága. Hernádi korábbi művei nemcsak stílusuk szokatlansága miatt ingereltek vitára. A mondanivalóval, a lényeggel sem érthettünk mindig egyet. Most — s talán most először — úgy érezzük, nem kell, nem szükséges vitatkoznunk. Amit az író mond — a Falanszterben az erőszak, az Antikrisz- tusban az irracionalizmus veszedelmeiről — azzal fenntartás nélkül egyetértünk. A 25. Színház nyugtalan mozgalmasságú előadását Szigeti Károly rendezte, színpadon értékesítve mindazt, amit a Jancsó-iilmek eszköztárából átvehetett. Az átvétel szerencsére nem végletes. A Falanszter például szinte naturálisán idézi fel az utópisták követőinek különös világát; az atmoszférának ezt a töménységét akármelyik hagyományos színház megirigyelhetné. A rendezőn kívül mindenekelőtt Jobba Gabié ezért az érdem: Francis Wright tisz- taszívű alakjából remek, szemléletes figurát formált. Akárcsak a többi közreműködő, ő is mindkét egyfelvonásosban játszik. Az Antikrisztusban egy határozott, céltudatos forradalmárt mutat be, hasonló szemléletességgel és életteljességgel. A népes gárdából a vendégként közreműködő Iglódi Istvánt (Considerant és a csodatevő), Jeney Istvánt (Richardson, aki a falanszter válságát kirobbantja), Zala Márkot (Francis szerelme) és Kristóf Tibort (mindkét darabban ő képviseli a reakciós erőszakot) emeljük még ki. ökrös László népművelési felügyelő közvetlen hangon köszöntötte az egybegyűlteket, köztük Marosvölgyi Lajost, a városi tanács elnökét, az elnökhelyettes dr. Weszelits Gergelynét, Bernáth Tibort, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkárát, az izbégi tanácstagokat és a szentendrei iskolák igazgatóit. Ez a baráti hangulat megmaradt akkor is, amikor Haness László, a tanács művelődési osztályának vezetője szólt arról a valóban példás összefogásról, mely a tanács, a József Attila művelődési központ, a Mathiász Tsz, a Kocsi- és a Szerszámgyár között született meg. Az anyagi támogatás (innen is, onnan is sok kiesd) és a sok társadalmi munka eredménye ez az ifjúsági klub, immár a második Szentendrén. A hangok montázsa Külön ki kell emelni a műsorban részt vevő Lenin úti általános iskola tanulóit; de a dicséret természetesen a tanároknak is szól. Színvonalas szavalókórusos-énekes, élő- és gépzenével kiegészített, illetve aláfestett montázst mutattak be Szentendréről és a névadó Petőfiről. A tiszta szívű vers^ mondás és a tiszta hangú ének önmagában is elismerésre méltó, külön öröm, hogy a „váltásokkal” sem volt baj. Biztosan énekelték a meglehetősen nehéz több szólamú műveket, mégpedig úgy, hogy időnként mindössze egy úttörő képviselt egy-egy szólamot. Kockázatos és egyben sikeres vállalkozás volt! Ez utóbbi jelző vonatkozik a prózai és énekrészek összeállítására és hangszerelésére is. ______ ______ Megtar tani — színvonallal! A megnyitón a szentendrei műsorfüzet májusi programját nézegetve, eszembe jutott egy nem is olyan régi beszélgetésem Perjéssy Barnabással, a szentendrei József Attila művelődési központ igazgatójával, akit akkor arról faggattam, vajon miben mutatkozik meg Szentendrén a fiatalok között a főváros közelsége. — Nálunk akkor népszerűek a beatkoncertek, az irodalmi estek, ha vezető együttesek és előadók lépnek fel — válaszolta —, a vidám műsorok, ha azokon a „humorban nem ismernek tréfát”, és nem elcsépelt hakniszámokat mutatnak be. Továbbá a nyelvtanfolyamok, a vetélkedők és a tánc. Viszont nem vonz nagy közönséget például a formájában elhibázott ismeretterjesztés. Mindezt csupán azért idéztem fel, mert az izbégi klub sem lehet kivétel az alól, hogy jó és igényes programokkal tartsa ott a fiatalokat. (Nem biztos ugyanis, hogy Szentendrére vagy Budapestre ezért mennek be, de az igen, hogy csak így maradnak ott.) ígéretes tervek A megnyitóból ítélve, ezzel nem is lesz baj, és a májusi program is ezt a feltételezést igazolja: lemezlovasok, könyvkedvelők, sportolók összejövetele; vöröskeresztes klub, kis- filmek, irodalmi vetélkedő, táncos estek szerepelnek egyebek közt benne. A zenét a szentendrei Dördülő cövek együttes adja- A zenekar — a megnyitón — nemcsak jó hangzásával, hanem ötletes és szellemes névválasztásával is feltűnt. A „magyarosítás” nyilvánvaló. Rolling Stones: Gördülő kövek, melyben már csak a kezdőbetűket kellett egy kicsit „elferdíteni”. S hogy a munka ünnepére és a százötven éves Petőfire nem lehet sablonosán, hanem az illetékes vezetők jó célra felhasznált „pénzcsinálásával” és a fiatalok fizikai és szellemi munkájának eredményeként színvonalasan is megemlékezni — jó példa erre az izbégi. Dalos Gábor Kodály-emléknap Szentendrén A Kodály-emlékév Pest megyei befejező aktusa a szombati egésznapos ünnepség volt Szentendrén. A városi tanács dísztermében Kodály és a népzene címmel Vikár László, a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjának főmunkatársa tartott előadást, a népzenekutatás mai helyzetéről, feladatairól a Kodály útmutatása nyomán folytatott tevékenységről, személyes élményekkel tarkítva beszámolóját. A szintén Kodály- növendék Szőnyi Erzsébet, a Zeneművészeti Főiskola tanára Kodály pedagógiájáról beszélt. Az előadásokat délután élő zenei illusztráció, két hangverseny egészítette ki. A Bajcsy- Zsilinszky úti általános iskol-a énekkara Monoki Lászióné vezényletével és a Móricz Zsig- mond gimnázium kórusa Kovács Lajos vezetésével Kodály, valamint növendékei Pászthy Miklós és Bárdos Lajos kórusmuzsikájából adtak ízelítőt. A nagy vegyeskarokat az esti hangversenyen a váci Voa: Humana kórus szólaltatta meg Hajnóczy Katalin és Makiári József vezényletével, a HVDSZ Szilágyi Erzsébet női karának előadásában M. Ka- tanics Mária vezényletével a népdalfeldolgozásokból és a gyermekkarokból hallottunk. Varsányi László zongoraművész Kodály- és Bartók-műveket szólaltatott meg. K. A. TV-FIGYELŐ Faúsztatók Finn vendégjáték a Nemzeti Színházban Alig egy éve bensőséges hangulatú színházi ünnepség tanúja voltam Helsinkiben: a Faúsztatók előadását a finn fővárosban fellépő Nemzeti Színházunk társulatával tekintettem meg. Két estén a Czillei és a Hunyadiak szereplőit szólította többször is függöny elé a lelkes tapsvihar; a harmadik estén színészeink a finn nemzeti romantika jegyeit viselő színházépület karzatán foglaltak helyet. A nemzeti romantika jegyében született Teuvo Pakkala Faúsztatókja is, ez a vidám népi daljáték, melyre finn barátaink már a mostani vendégjátékukra gondolva, hívtak meg bennünket. A Faúsztatók regényes története végén, amikor természetesen minden jóra fordult, színészek és nézők együtt énekelték a játék fináléjaként felcsendülő finn népdalt. S mi, karzaton ülő magyarok, még fel sem ocsúdtunk az előadás e váratlan, bensőséges fordulata láttán, színházi vendéglátóink, akik most a színpadon álltak, egyszerre a karzat felé fordították a nézőtér érdeklődését: s ez az este is a magyar színészek ünneplésével zárult. Tegnap, szombaton este tartotta a Finn Nemzeti Színház a Faúsztatók 400., jubileumi előadását — Budapesten, a mi Nemzeti Színházunk Hevesi Sándor téri épületében. Ennek a bemutatónak természetesen más volt az atmoszférája, mint amikor finn nézőkkel láttam. Mondhatnám, már csak a nyelvi akadályok miatt is. Ám hogy tegnap este mégis nem kevésbé bensőséges hangulatú ünnep volt a Nemzeti Színházban, mint aminek Helsinkiben részese lehettem, ez mindenekelőtt annak tulajdonítható, hogy itt is a dalok ismerősen csendültek, ismerős volt a mondatok intonációja, a játék temperamentuma. A vendégszereplés a finn kulturális hét központi eseménye. Pekka Lounella író, aki ugyancsak sokat tett a magyar— finn kulturális kapcsolatokért, egy nyilatkozatában meg is állapította: kapcsolataink örvendetes fejlődésében igen lényeges momentum, hogy o harmincas évek rokonságromantikája átadta helyét a reális és érdemleges kulturális kontaktusoknak. Következik ez a két ország társadalmi és szellemi fejlődéséből: ma Finnországban is egyre erősebb azoknak a hangja, akik reálisan szemlélik az emberiség sorsdöntő kérdéseit. Vili Auvien, a tamperei munkásszínház rendezője finom érzékkel választotta le e század végi népi játékról az idillikus, túl népszínműves és túl harsány színeket, árnyalt utalásokkal jelezve, hogy a játék, amit a színpadon látunk, nem a való világ képe, hanem álom. Teuvo Pakkala álma, aki gyermeki derűvel költötte meg a maga Suomiját, táj és ember mesebeli harmóniáját; és mindazoknak az álma, akik mostoha életkörülményeik, mindennapos kemény küzdelmük elől vágyaikban, nosztalgiáikban kerestek menedéket. Ez az érzékenyen alkalmazott elidegenítés az, ami a bennünk Szigligeti Ede világát felidéző Faúsztatókat nagyon is mai, friss előadássá teszi. A sikerben úgyszólván a Finn Nemzeti Színház egész társulatának része van: a több mint harminctagú együttes — Thelma Tuulos koreográfiájával, Oskar Meri- kanto zenéjére, Eero Kankkunen hangulatos játékterében — imponáló összhangba!) mozgott. Pályi András Hevesi. A magyar színház- történet egyik legnagyobb és legsokoldalúbb alakjára emlékezett péntek este a televízió, a száz esztendeje született Hevesi Sándorra. A színházi élet nagy reformátora tanárként és kritikusként kezdte pályafutását, majd rendező lett, később tíz éven át a Nemzeti Színházat Igazgatta. Közben könyveket, tanulmányokat, színdarabokat írt és fordított, nevéhez fűződik az első magyarországi munkáselőadás létrehozása, a Thália Társaság megalakítása, az első magyarországi Shakespeare- ciklus megszervezése és Shaw darabjainak eljuttatása a budapesti közönséghez. Legnagyobb érdeme azonban talán mégis az, hogy az ő munkássága nyomán vált hazánkban a rendező a színház és az előadások mai értelemben vett központi figurájává. Korábban a rendezőnek még a nevét sem tüntették fel a színházi plakátok, és a valóságban sem állt többől a szerepe, mint hogy ügyeljen a próbák rendjére. A színészi alakítások formálásába, egyáltalán az előadás művészi megfogalmazásába szinte nem is szólt bele — sokszor nem is szólhatott, mert a színészek egyszerűen nem hagyták. A magyar színház mindenekelőtt Hevesi Sándor tevékenysége nyomán és következtében zárkózhatott fel a század elején az európai élvonalhoz, s talán ő volt az első olyan rendezőnk, akinek munkásságára a színházi élet külföldi nagyságai is odafigyeltek, sőt tiszteletben tartottak. Kazimir Károly vezetésével erre a Hevesi Sándorra emlékezett pénteken a televízió, méghozzá úgy, hogy plasztikus és eleven képet rajzolt a nagy rendező és igazgató alakjáról. A mai színházi élet olyan alakjai emlékeztek Hevesi munkásságára, akik vagy tanítványai voltak, vagy valami miatt közel állnak hozzá. László Anna például nem ismerte személyesen Hevesit, de könyvet írt róla, Gyárfás Miklós sem tartozott tanítvá-. nyai közé, elméleti munkásságát azonban kitűnően ismeri. Vallottak természetesen tanítványok és barátok: Bálint Lajos, Básti Lajos, Egri István és Major Tamás. A műsorban többször elhangzott, hogy a felszabadulás után egy ideig nem becsültük eléggé Hevesi Sándort. Pedig amit ő mondott, tanított, annak a mai színház számára is alapvető jelentősége van. A hibát már javítjuk. A pénteki műsor bizonyította, hogy az illetékesekben elevenen él nemcsak a jószándék, de az erre vonatkozó eltökéltség is. Ez önmagában biztosítéka lehet a sikernek. ö. L.
