Pest Megyi Hírlap, 1973. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-27 / 122. szám
8 1973. MÁJUS 27., VASÁRNAP Sánta Ferenc kétszeres József Attila-díjas írót 1973-ban Kossuth-díjjal tűntették ki. Vele készült az alábbi interjú — „Nekem vaj, teper- tyű s a boldogság — egy volt” — írta Emberavatás című novellájában. A szegénység „élményét” nem ismerik azok a fiatalok, akik már ebben a társadalmi rendszerben nőnek fel. Hogyan lehet őket hozzásegíteni ahhoz, hogy megtalálják az egyszerű hétköznapok közt is fellelhető boldogságot? — A szegénységnek volt egy törvénye, amely egyben legfőbb tanítóerejévé is vált: Segíteni egymáson — ez volta törvény. Amikor egy fiatalember keresőkorba került, az nem azt jelentette, hogy megnőhettek az igényei. Ellenkezően — több felelősséget kell vállalnia másokért —, ezt jelentette az első kereset Aki ezt a „törvényt” gyermekkorában megismeri, otthon, vagy bármilyen kisebb közösségben, az mindenkoron helyt tud állni a nagyobb közösségben, a társadalomban is. A felelősségteljes élethez — nem szükséges átélni a szegénység „élményét” Csak őszintén szembe kell nézni önmagunkkal. képességeinkkel, tetteink értékével.- és ahhoz kell mérni az igényeinket. Azt tartották a régi görögök — és én is hiszek abban —, hogy az a boldogság, ha az ember a képességeinek megfelelő tevékenységet folytatja. Nos, tizenhéttizennyolc esztendős koráig minden embernek megvan a lehetősége a későbbi boldogság megteremtéséhez. Tanulhat, megismerheti önmagát, olyan szakmát választhat, amelynek művelése örömet szerez számára. Aki ennek a feladatának nem tesz eleget, kockáztatja a felnőtt kor harmóniáját, és elveszíti a jogát is annak, hogy ezért akár a társadalmat, akár szőkébb körből adódó külső tényezőket tegyen felelőssé. A teljes igazsághoz hozzátartozik az a tény, hogy a fiatalságnak egy szűk rétege, azok, akik egyetemekre készülnek, tizennyolc éves koruktól már nem egyedül felelősek sorsukért. A jelenlegi egyetemi felvételi rendszer, sajnos, a „kis szorgalmasoknak” több lehetőséget biztosít, mint a nagyobb tehetségeknek, akik, a tehetséggel törvényszerűen együttjáró negatív tulajdonságokkal is rendelkeznek. Jóllehet, a társadalom ügyét a nagyobb tehetségek jobban szolgálják. — Az anyagi javak túlzott hajszolását sokan a nemzet évszázados nyomorúságának természetes reakciójával magyarázzák. Nem tartja-e félönek azt a tényt, hogy túl könnyen hozzá lehet szokni az evés-ivás és hasonló örömök élvezetéhez, és utólag már nehéz lesz felkelteni az igényt a szellemi javak megszerzésére? — Ez a kérdés alapjaiban nem igaz. Nemzetközi statisztikai kimutatásokból tudjuk, hogy életszínvonalunk a közepesen fejlett országok között is valahol középtájon áll. Mi csak ahhoz képest élünk jól, amilyen szegények voltunk. Hogy megerőltetés nélkül tudunk ennivalót, ruhát vásárolni, ez természetes. Ezért dolgozunk. De annak, aki az elemi létszükségleteknél többet szeretne családjának biztosítani, annak még rettenetesen sokat kell ezért dolgozia. Kérdezzen csak meg egy fiatalembert, akit nem tudnak szülei anyagilag támogatni, hogy mikor tud magának lakást vásárolni? Ebből következik, hogy amilyen mértékben erősödik népgazdaságunk, emelkedik hazánkban az életszínvonal — ha nem kell különmunkák sorát vállalni az egyénnek ahhoz, hogy lakást vehessen —, olyan mértékben nő majd az emberek igénye is az önművelésre. GYŐRFFY LÁSZLÓ: Ferde, fehér fény — Függöny!— mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa, Don Juan is a függöny elé lépett a többiek után. ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps! — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. Elsőként Don Juan, és sorjában a többiek; Sganarelle, a szolgája, Don Carlos, az elcsábított lány bátyja, és Don Luis, az apja, majd a Parancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csi- kordulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Még egy pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta h fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megkönnyebbülve szedte le izzadt testéről a ruhát. Az öltöztető szabó ott forgolódott körülötte: elvette az ingét, a székre dobott nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára, Don Luis mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg, csendben foglalatoskodott mindenki a maga dolgával. Amikor Don Juan felöltözött, a portás bekopogott az ajtón; egy lány várja a portán. — Lány vagy asszony? — kérdezte Dón Carlos és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Luis a törülköző mögül és vörösre dörzsölte az arcát. Don Juan elbúcsúzott tőlük, kiment a portára. _ Szervusz — mondta a nő, ak i várt rá. Középkorú volt. Talán valamivel fiatalabb, mint az a férfi, aki mellette állt, s aki kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál. Don Juan zavartan üdvözölte őket. — Már öt éve ideköltöztünk — mondta és toporgott, mint •kinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Don JuaJlnak úgy tűnt, erőlteti a többesszámot. — Parancsoljatok a büfébe, talán egy kávét... — Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére. — Nincs. — Hát akkor menjünk. Fiat kocsi állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-ötemeletes házai között, és i ahogy megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi vidéki pálinkával kínálta Don Jüant, majd bekapcsolta az olajkályhát. — Szóval, ebben az évben szerződtél ide? — Igen. — Hát akkor egészségedre! — Ittak. Később a férfi, túlzott udvariassággal bocsánatot kérve, kiment. Don Juan maga maradt. Töltött, ivott, aztán a kovácsoltvas könyvespolcot nézegette. Leült egy puha, fehér szőrmével borított, modern vonalú fotelba, rágyújtott. A férfi visszajött és megmutatta a másik szobát, a konyhát, a fürdőszobát, még a W. C.-t is. Aztán az asszony behozta a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak —, délről egy kis maradék húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted. A férfi egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett és gyorsan egy nyikorgó, új de- mizsonból vörösbort töltött. — Szereted a zenét? — kérdezte Don Jüantól vacsora után. — Igen. — Van néhány néger lemezünk — mondta az asszony és a „néger” szót kicsit megnyomta. — Nemrégen vásároltuk őket Pesten. Azokat tedd fel — intett a férjének. Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az nem fogadta. — A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zenéje — mondta a férfi, és feltette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan, — Mit? — Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elfogta Don Juan szemrebbenését és elértette a burkolt célzást. Magában mosolygott — Hol laksz? — Nagyszerű albérletem van. — Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi és lehúzta a cipőjét — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. — Átment a másik szobába. — Te is megházasodtál? — kérdezte az asszony, miközben férje a másik szobában a papucsot kereste és egy új Ray Charlies-lemez üvöltése lebegett közöttük. — Persze, van egy kislányom, két éves — mondta Don Juan. Aztán felugrott és leállította a lemezjátszót. — Mit csinálsz? Egy pillanatra az asszonyra nézett, aki értetlenül meredt rá a fehér szőrmével borított fotelból. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. Ekkor jött vissza a férj. Hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében feketének tűnő pelyhekben, havazott. Negyedórái gyaloglás után hazaért. Kőpadlós, egykori mosókonyhában lakott. Jéghideg vaskályha meredt a sarokban, mellette bádoglavór. A kannában, a víz tetején vékony jégréteg fagyott. Betörte, aztán a lavórba öntött egy kevés vizet és megmosakodott. Amikor a nyikorgó, recsegő, magas támlájú faágyba bújt, a pizsamára felvette a hálóköpenyét is. Később beállította az órát, mert másnap kilenckor próbája volt, és arra gondolt, hogy mosnia kell. Már túl sok a szennyes a szekrény aljában, gondolta. Még egy ideig töprengett, hogy jó lenne az a nemlétező feleség és a kétéves kislány. Ügy érezte, mint akit lefognak és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott. — Írásaiban következetesen az emberi sorsok, a társadalom bonyolult ösz- szességét ábrázolja. Hogyan sikerült megteremteni önmagában a tisztánlátás rendjét? — Az élet alapvető dolgairól, a munkáról, becsületről, tisztességről — úgy hiszem, megvan a kialakult véleményem. Egy ember életében sokféle változás történik, de ezeknek a fogalmaknak értéke állandó, az állandóság pedig egyben Biztonságot is ad. Az ember, amikor megszületik, nem tud járni. De két lábbal született! A járás lehetőségével! Ugyanígy magában hordozza a jó, tiszta emberi tulajdonságokat is. Amikor már járni tud, tudja, hova lép. Így azt is tudnia kell, amikor rosszat cselekszik. Szókratész „daimanja” is dörömbölt, ha rosszat tett és megnyugodott, ha ő jó volt... A szülők, az iskola, összességében a társadalom, mindenki számára lehetővé teszi a becsületes életet. Aki gazemberré válik — maiga magát okolhatja csak. — A szándékaiban tisztességes, de tétova, gyenge emberek milyen fogódzót találhatnak az elveszített isten helyett? — Ügy hiszem, erre a kérdésre is válaszoltam az előbb elmondottakkal. Ahhoz, hogy az ember eligazodjon az életben, elég, ha a lelkiismeretére hallgat. — Kik voltak azok az emberek — kortársai vagy történelemből ismert személyek —, akik életében példaadók voltak? — Példaképet soha nem választottam. Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot a fiatalok: ne egy emberben keressék a példaképet. Tökéletes ember nincsen. Tudósok, művészek, egyszerű munkálkodó emberek példaadó életéből válaszszák ki azokat a nemes, jó tulajdonságokat, amelyekről úgy érzik, hogy azok megteremtik számukra is a tisjítességes élet alapjait. Ez ugyanis a legtöbb, amire törekedni érdemes. László Ilona Simon Lajos: Könyvhéti kézfogások D öntenem kell, ma már halaszthatatlanul döntenem kell, mert sürget az idő. Nyomja a lelkem két megválaszolatlan levél, amelyek szinte betű szerint is egyeznek, pedig az egyik ott íródott, „ahonnan messze kell utazni, míg az ember hegyet láthat”, a másikat pedig onnan röpítette a posta, ahol az Alpok lába elé borul a vidék. Egyik táj sem a szülőföldem, de mégis, mind a két levél, mintha hazahívna. Tisztelettel meghívjuk — írják —, a könyvhét alkalmából rendezett író—olvasó találkozóra, a községünk kultúrházába... Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki a napokban ilyen örömteli gonddal viaskodik. Szokás lett, országos szokás, szinte gyönyörű új népszokás, hogy az írók időn- ként-alkalmanként személyesen is találkoznak az olvasókkal. Mi hasznuk e találkozásoknak? Van valami gyakorlati hasznuk, vagy pedig csak azért történnek, hogy emeljék a könyvünnep pompáját? Nem én kérdezem ezt, hanem egyszer egy döbbenetesen éles eszű csátaljai szövetkezeti kocsis kérdezte, persze, csak amolyan szónokian, szinte önmagától. És a kérdés egyik oldalára ő maga megfelelt: „azt én jól tudom, mondta, hogy nekünk egy-egy ilyen találkzó- ból mi a hasznunk. Én jómagam például úgy tekintek a versre, novellára, regényre, mint valami csodára. A csodákat pedig nem szeretem. Én, kérem, érteni akarok mindent, amivel szembetalálom magam. Mondok talán egy példát. Van egy városban lakó kisunokám, akinek el kellett magyaráznom, hogy miként születik a kenyér. Hogy a búzát elültetik a földbe, az ott a nedvességtől megdagad, csírát hajt, a kis sápadt csíra áttöri a talajt, aztán a napfényen úgy megizmosodik, mint a parkban a fű, azután szárba szökken, kalászt terem, magot terem, beérik, learatjuk, megőröljük, és a lisztből végül is kenyeret süt a pék. Mi pedig szeretnénk azt tudni, miként kerül az a picike kis versmagocska a költő leikébe, s milyen folyamatokon megy át a gondolat, míg megszületik a költemény. És olyan dolgokat is tudni szeretnénk, hog$r az elbeszélésből, vagy a regényből mennyi a valóság és mennyi a költés. És kíváncsiak vagyunk arrra is, miként látják az írók a mi életünket. Ha választ kapunk ezekre a kérdésekre, jobban megértjük, jobbam szeretjük, és még inkább tiszteljük az alkotást. Hát nekünk ezért kedvesek ezek a találkozások.” De az irodalomnak mi a haszna belőlük? Akkor is elmondtam, most Is elmondom: én felfrissülök tőlük. Különösen, ha falusi olvasókkal találkozom, ha velük beszélgetek, ha velük fogok kezet, úgy érzem magam utána, mintha a tarisznyámat újra töltötték volna hamuba’ sült pogácsával. Szeretem a nekemszegzett kérdéseket, még az angyalian naiv kérdéseket is szeretem; jó érzés tudni, hogy az ember munkájának szemmel is látható értelme van. O tt, Csátalján, a felejthetetlen Csátalján, a találkozó után, búcsúzásként büszkén .mutogatták a szépen gondozott határt. Hin- tóra ültettek, s mert tudták, honnan indultam el egykor, kezembe nyomták a gyeplőt, és engedték, hogy kedvem szerint nyargaltassam a szövetkezet szilaj lovait. Vers született ebből: Míg hajtottunk, a bakra ültetett, — No, lássam — mondta —, lássam, bírsz-e még a lóval, lássam, ott az ostor is. De jól vigyázz, hogy fél ne dűljek ám, mert billenős a hintó, kiskomám. Kátyús az út, a körmös traktorok feltépték itt a macskaköveket, gödrösre ásták, mint mi a mezőt tavasszal, krumpliültetós előtt. És dörögték a robbanó paták, a feltúrt úton kátyút, pocsolyát kerültem, s minden elkerülhetót, mint madarak a lángoló tetőt. Hosszan tűnődtem minden szó előtt, mit el sem mondtam. Csak bennem, belül sűrűsödtek a valló mondatok, kívánságok, óhajok, vágyak: „Kinek kezébe gyeplőt tettetek, akik vezetnek, úgy vezessenek, mint én, bár tudtam, láttam, jól megyek, de kívántam a biccentéseket”. Kettős portré /O/sj/I'wcsa Kiss Attila rajza i * „Tetteink értékéhez kell mérni igényeinket”
