Pest Megyi Hírlap, 1973. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-30 / 100. szám
Szokott ön kirándulni? Bognárné vasárnapja Pintér Gábor Korunk a szabad idő kellemes és hasznos eltöltésére egyre több lehetőséget kínál. Napjainkban is számos új forma születésének, népszerűvé válásának lehetünk tanúi. A kirándulás, bár a hagyományosak" közé tartozik, úgy tűnik, mégsem vesztett vonzerejéből. A címben feltett kérdésre ugyanis a legtöbben igennel válaszolnak. A fogalom azonban szinte egyénenként más és más tartalmat takar. Milyen szerepet tölt be a mai ember életében a kirándulás, az utazás? Erre a kérdésre kerestük a választ a Dunai Kőolajipari Vállalatnál. „...a Bakonyba” Az acélcső-erdő fölé a lapár- Iótornyok ezüstös csúcsai emelkednek. Árnyékukban aprónak tűnik a vezérlőmű épülete. Bakos Botorul műszakvezető beszélgetés közben is, félszemmel állandóan a műszerfal fel-fel villanó lámpácskáit figyeli. — Soproni vagyok, olt is érettségiztem. A tájat ismerve természetes, hogy gyakran jártuk barátaimmal a környékbeli hegyeket, erdőket. Akkor észleltem először, hogy e kirándulások életein részévé váltak, amikor itt hiányukat éreztem. így nem múlt el hónap, hogy innen is legalább egyszer ne utaztam volna le a Bakonyba. Rokonaim laknak Zirc környékén. Ök szerettették meg velem az ottani tájakat. Szinte valamennyi turistautat, kirándulóhelyet bejártunk. Ma is szívesen emlékszem egy-egy szép erdőrészletre, hegytetőről elém táruló panorámára, hangulatos turistaházban elköltött vidám ebédre. 1969-ben jöttem a vállalathoz. Itt tanultam ki a szakmát. Nemrég nősültem, még ebben a hónapban lakást is kapunk. Jól érzem magam itt, a fizetésem sem kevés. Lassan minden szál ideköt. Az utóbbi időben meg kellett barátkoznom azzal a helyzettel, hogy egyre ritkábban jut alkalom kirándulásra. Feleségem szintén a vállalatnál ' dolgozik, s az én műszakomat még nem sikerült egyeztetni az övévei. De, talán a legközelebbi dunántúli társaskirándulásra már mi is el tudunk menni... „...a Dunántúl, Szász-Svájc” Ugyanitt dolgozik Kovács Miklós segéddesztillatőr. Két éve jött Celldömölkről, Százhalombattán lakik a munkás- szállóban. —■ Gyakran utazom. Minden hónapban egyszer-kétszer hazamegyek szüléimhez. ,A szabadságomat nyaranta egyben veszem ki, ilyenkor egy-egy hosszabb útra indulok. Sorra látogatom a barátaimat, tavaly például körbejártam a Balatont. A Dunántúlt már nagyjából ismerem, Egerben is voltam, a Dunakanyarban többször is — hajóval a hétközi szabadnapokon. Megismertem már a Százhalombatta környéki falvakat is. Munkatársaim gyakran meghívtak vendégségbe. Az Alföldön még csak egyszer voltam. Egy vállalati kirándulás alkalmával a hortobágyi lovasnapokat néztük meg. A költőpénzen kívül száz forintot kellett befizetni a két napra. Külföldön még diákkoromban jártam, az NDK-ban, iskolai cserelátogatáson. Weiswasserban dolgoztam egy üveggyárban. „...még soha” Pintér Gábor táblakezelő még 1964-ben került ide a távoli Zalából. Harminchat éves, így a DKV-nál már az idősebb korosztályba számítják. — Szülőfalum^ Maróc, lige- tes-lankás zalai táj. Gyermekkoromban gyakran máig tanulás helyett is a dombokat jártam. A későbbiekbeh ezek a kis kirándulások elmaradoztak. A föld mellett nem jutott idő erre is. Majd Százhalombattára kerültem, megszerettem az olajos szakmát. Haza már nem költűzöm, tehát ami szabad időm van, azt otthon, idős sriileimmel töltöm. Azért néha-naha lejárok ide a közeli Duna-partra. Kószálok a fák, bokrok között. Jólesik a csend. Örülök, ha egy szép virágot találok, ha bepillanthatok a természet titkaiba: megfigyelhetek egy bogarat, madarat. Legutóbb jelentkeztem egy kétnapos üzemi kirándulásra. Nem bántam meg. Bejártuk az észalti hegyvidék legszebb helyeit. Külföldön még soha nem voltam. Pedig nagyon kiváncsi vagyok az ottani emberekre, életükre. Harmincezer kilométer Strasszer Gáspár munkaver- seny-szervező a szabadidő- programok gazdája is a vállalatnál. — Százhalombatta, illetve az üzem adottságai miatt nálunk Bakos Botond Kovács Miklós az átlagosnál nagyobb az igény a szervezett pihenésre, szórakozási-^.. Nagy népszerűségnek örvendenek, szinte társadalmi eseménynek számítanak például a kirándulások. Lebonyolításukhoz évente mintegy 30 ezer kilométerig rendelkezésünkre állnak a vállalat bérelt autóbuszai. Több napos utakat szervezünk az ország mi Aden tájára. A csoportokat minden esetben IBUSZ-idegenvezető is elkíséri. Az egynapos, vagy hétvégi kirándulások gyakori végállomása a Szelídi-tó és a balaton- akarattyai üdülőnk. Ez utóbbit állandóan bővítjük, nemrég 40 személyre vásároltunk faházakat. Ä pénz nagy részét társadalmi munkával teremtettük elő. Ugyanígy nagyrészt vállaltak már eddig is szocialista brigádjaink a közeli Duna-parton létesülő, 1000 —2000 főt befogadó pihenőtelepünk építésében, melyet augusztus 20-ra szeretnénk 'átadni rendeltetésének. A KISZ- szervezetek társadalmi munkából összegyűjtött pénzéből külföldi utazásokra is telik. A költségekhez a vállalat is hozzájárul. A legjobban dolgozók, brigádvezetők, tömegszerveze- ti aktivisták így jutottak ki jutalomképpen Romániába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, a bolgár tengerpartra. A kirándulások szervezésénél alapelv, hogy lehetőleg az egy munkahelyű dolgozók, a férjek-feleségek együtt utazzanak. MÉSZÁROS JÁNOS A boltos néni családi neve Bognár Györgyné. Pomázi őslakos, akárcsak a szülei. Apja itt teljesített szolgálatot a HÉV-nél. Férjet is itt talált, harminchárom éve jöttek Bez- dányból ide J°omázra a Bognárok. Ismerik őket, ő is — természetesen — mindenkit. Tudják a nevét, mégis többnyire boltos néninek szólítják. — Biztosan a fehér köpeny teszi — vélekedik. Fehér köpenyben kezdte- a munkáséletet, fodrász a mestersége. Aztán férjhez ment, jöttek a gyerekek. Tizenegy évvel ezelőtt beállt eladónak a piactéri üzletbe. — Itt kellett volna mindjárt kezdenem, a boltban — vallja. — Annyira magamra találtam! Ez a mostani munkám érdekel a legjobban. Azonkívül szakszervezeti bizalmi vagyok, ha nem is sokat, de ad feladatot az is. Pihenni? A Nyugat-Pest megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat fűszerüzletéből önkiszolgáló csemegebolt lett, Bognárné pedig üzletvezető-helyettes. Két műszakban, a tanulókkal együtt huszonketten állnak a vevők rendelkezésére. Vásárló akad bőven. Előttük az autóbuszmegálló, a hegyi községekbe tartó vagy onnan jövő asszonyok gyakran náluk töltik meg kosaraikat. Havi forgalmuk rendszeresen meghaladja a másfél millió forintot. — Amióta Frölich László a boltvezetőnk, négy éve, azóta állunk ilyen jól — mondja tovább. — Azóta van mirelit árunk, csemegénk, vannak finom cikkek, amit szívesen visznek. Bognárné 'reggel fél hatkor már a Plébánia utcán fut végig, hat óra előtt ő nyitja a boltot.' Az első vásárlási hullám kilenc- órára elül, ilyenkor hazamegy. Délután három körül kezdődik ismét a forgalom, ekkorra visszajön, és itt marad fél hétig, a zárásig. Az alig permetező esőben sétálunk haza az otthonába. Arról beszélgetünk, hogy any- nyi munka, cipekedés után vasárnap valószínűleg jó nagyokat pihen. Söpröget az udvaron A portás felszól a titkárságra, hogy valami újságíró van itt. Erre a titkárnő közli, hogy sajnos az igazgató elvtárs házon kívül van. Sebaj, mondom már én a telefonba, úgyis egy segédmunkással akarok megismerkedni. Az időközben odahívott főmérnök, miután megtudja jövetelem célját, arra kér, hogy jönnék fel a titkárságra. PÉLDÁUL... Felmegyek a titkárságra. A főmérnöknél már ott van a személyzeti vezetőnő. Kicsit csodálkoznak, hogy éppen egy segédmunkásról akarok írni, de hát „az újságíróknál soha nem lehet tudni”. A személyzetis nem tud ajánlani riportalanyt, ő csak a művezetőkig ismeri az állományt, menjünk a munkaügyi osztályra. A munkaügyi osztályon sikerül tisztázni a segédmunkás és a betanított munkás közötti különbséget, eszerint a segédmunkások az üzemben kisegítik a gépi termelést: odaszállítják a géphez a nyersanyagot vagy a félkész terméket, később elszállítják a készterméket. Ezenkívül még számos fajtája van a segédmunkának, például az üzem- fenntartás udvarán is látni mindig egy sépregető bácsit... Az üzemfenntartásnál első utunk az irodába vezet. , Kiderül, hogy a sepregető bácsit Kovács Józsefnek hívják. Most ment el éppen a dolgozók védőitaláért. Amíg visz- szajön, az üzemvezető elmondja, hogy mi is Józsi bácsi feladata. Takarítás a műhelyben, az udvaron, ' a géppark tisztán tartása, anyagvételezés, na, és a fő „profilja”: segít a hegesztőnek és ő cseréli a gázpalackokat, ami már bizonyos szakértelmet igényel. Ezenkívül természetesen a szakmunkások — később megtudom, hogy többel tege- ződik — kisebb-nagyobb kívánságainak is eleget tesz. Például, ha a takarítónő nem ér rá, ő hozza el a mesterek által megrendelt tízóraikat. (Külvárosi közértekben és üzemi büfékben naponta látni reggelenként ilyen bácsikat, hosszú lajstrommal a kezükben, szidják is őket, mindig feltartják a forgalmat.) De Józsi bácsi szívesen csinálja, hiszen „olyan szolgálatkész ember”. Azután arról beszélünk, hogy milyen nehéz manapság segédmunkást találni, ide az üzemfenntartásra kellene legalább három, de hát „segédmunkást csak olyan pénzért lehet kapni, hogy két forinttal többért 'Taár szakmunkás is kerülne” ... HAT TESTVÉR De már itt van Józsi bácsi. Kicsit megillotődötten áll a küszöbön, mégis kimondhatatlanul szelíden és finoman. Hatvanévesnek saccolom, szabadkozik, mikor hellyel kínálják, hogy piszkos a ruhája. Mikor végre leül, a személyzeti vezetőnő megnyugtatja, hogy csak bátran válaszolgas- son arra, amit majd kérdezek tőle, sajnos ő nem lehet jelen a beszélgetésünk alatt, mert hivatalos egy értekezletre. Még néhány mondatnyi bátorítás, és ketten maradunk az irodában. Nehezen indul a beszélgetés, Kovács József az a fajta ember, aki zokszó nélkijl leéli az életét és csak nagyon ritkán beszél róla. Mondanám, hogy úgy indult az élete, mint a népmesékben, csakhogy a hat testvér közül nem ő volt a legfiatalabb. Másfél évtizeddel a század megszületése után gyarapította a kosztosok számát a délvidéki Kumánd községben élő Kovács családban. Négy osztályt járt a helyi szerb iskolában, akkorra már elég okos és erős lett ahhoz, hogy az anyja, aki akkor már egye— Na hiszen! Én és az ágybaji fekvés. Hétköznap ötkor, vasárnap se sokkal később kelek. En még az anyám mellett megtanultam, hogy szorgos asszony az udvaron várja a napkeltét. Beosztok minden órát, tíz percet. Mindig előre tudom, mit fogok csinálni. A férjem negyvenkét évig hajózott az Al-Dunán, illetőleg tavalyi nyugdíjba meneteléig a hajógyárban dolgozott. Hozzászoktam, hogy magam törődjek mindennel. A nagy család. Fia—lánya családot alapított, egyiknél Jutka, másiknál Ágnes a kisunoka. Lányának megvette azt a kis házat, amelyben annak idején ő nevelkedett, a fia mezőgazdász a Petőfi Tsz-ben, most építkezett. Évek óta kialakult a vasárnap megszokott rendje. Sorolja a hajnali kelést, a tyúkok etetését, munkáját a kiskertben. Ellátja igen öreg édesanyját, s utána reggelit készít a nagy családnak. Mert náluk az a szokás, valamennyien együtt töltik a vasárnapot. Egy kicsit önmaga is meglepődik, ahogy óráról órára sorra veszi, mit végez ilyenkor. — Na, de mondja — nyugtatja ’meg önmagát —, mit lehetne mást tenni? Fiatalok, alig van szabad idejük. Én mosok helyettük is, akár esik, akár fúj, mindennap. Legalább vasárnap ne kelljen szegényeknek háztartást vinni. Anyagilag is így segítjük őket, ekkor ne legyen kiadásuk. Reggel a gyerekekkel együtt — pontban nyolc órakdr — kilencen ülnek az asztalhoz. Ki teát, ki kávét, vagy kakaót kér. A Dédike nagyszobája a családi találkozó. Ott hallgatják a rádiót, beszélgetnek, játszanak a gyerekekkel. A konyhában Dédike segít, míg ő készíti az. ebédet, az elmaradhatatlan pörköltet férjének—fiának, keveri a tésztát. Szép időben a többiek sétálnak, ő pedig nagyon- igyekszik, mert íratlan szabály: déli egy órakor merítik a kanalat a levesestálba. Bognárné máj beteg, diétázik, nem is eszik a családdal, csak felszolgál, s örül, ha ízlenek a jó falatok. Néha másfél órát js elülnek az asztal mellett, ilyenkor yeszik' sorfa a dolgokat, - beszélgetnek, kivel mi történt a héten. Az ebéd után — míg az unokák alszanak — Bognárné is megpihen. Újságot olvas, négy-öt napi- és hetilap jár a családhoz. Átnézi őket, félreteszi, mit fog majd végig elolvasni. Vendégségbe ritkán mennek, hozzájuk sem igen jár senki, a szűk családon kívül. — Fiamnak, . lányomnak már sok a barátja, azok ösz- szejárnak — esténként. A vasárnap azonban csak a miénk. Este hatkor ismét terít. Tea, sütemény, egy-egy szelet hús kell csak vacsorára, utána búcsúzkodnak, mindenki a maga otthonába tér. Dédike még segít mosogatni, rendet rakni, utána lefekszik. A férj már régen a tv előtt kommentálja a látnivalókat, egyre nógatja: „Anyu, gyere már!” Ö azonban még vasal - gat, vagy a leszakadt gombokat varrja fel az unokák kis- ruhájára, rendezkedik. „Azért elfáradok” Nem rabja a tv-nek. Inkább odaül az állólámpa alá, hallgatja, és nem nézi a műsort, csak néha odapillant. Inkább horgol egy keveset, a láncszemek, a pálcikák megnyugtatják, várja a Tv-híradó második kiadását. Abból tájékozódik a legfontosabb eseményekről, mi történt aznap a világban. — Azért elfáradok, amikor tíz óra után ágyba kerülök. Addig nem tudok elaludni, amíg nem olvasok egy kicsit. Most fejeztem be Németh Lászlótól az Égető Esztert. Egy-egy jelenetre, mondatra sokáig fogok emlékezni, néha mintha magamat láttam volna, ahogy igyekszem összetartani ezt a kis családot. Elégedett a mostannal, de azért csillogó szemmel meséli: míg fiatalok voltak,- kirándultak, többször járt férjével külföldön, végig a Dunán. Háromra jár, sétálunk visz- sza a .boltba. Más utcákon kalauzol, érdekes házakat mutat. Megáll közben: — Ugye, milyen szép ez a mi Pomázunk? KOMAROMI MAGDA dűl nevelte hat gyermekét, munkába adja. Volt bojtár, béres, mint minden szegényember, ő'sem válogatott. Egyszer hívták gépészhez tanulónak, ment is volna nagyon, de a mester nem tudott megalkudni az édesanyjával. BÁNYÁT? így telt el majd negyedszázad. A háború kitörésekor berukkolt a szerb hadseregbe, két esztendővel később már „Horthy Miklós katonája volt”. Az esztergomi katonai repülőtéren, három héttel az ország felszabadulása előtt esett fogságba. A fogságból egyenesen Mogyorósbányára ment, ahol várt rá a menyasszonya, meg is esküdtek azonnal. Az ifjú férj a bányában kapott munkát, előbb kuplis volt, később az osztá- lyozón és a meddőhányónál dolgozott. Oda tették, ahol többet tudott keresni, tudták róla, hogy jól jön neki a pénz. Mégse szokta meg a bányászéletet, hiszen azelőtt még csak nem is látott bányászt. Ezután költöztek Budaka- lászra, kaptak- a tanácstól egy szuterén konyhpt, itt született meg később a fiúk. Az asz- szonnyal Pestre jártak be dolgozni, a gázfejlesztő készülékek gyárába. Itt vihette volna Kovács József munkás életében a legtöbbre, már betanított segédmunkás volt, amikor a gyár fog^a magát, és Jeköltözött Kiskunfélegyházára. 1953 BAN A budakalászi lenfonógyár — akkoriban még mindenki Klinger-gyámak hivta — munkaügyi osztályán 1953. december 3-án adta le a munkakönyvét. A szállítóknál húzta le az első négy évet. Azért csak négyet, mert egy alkalommal a henger lecsúszott a korcsolyáról, kivágta a kezéből a pajszert, az meg odavágódott a lábfejéhez és eltörte. Felépülése után az orvos azt ajánlotta neki, keressen könnyebb munkát. A festődébe és az appreturába mehetett volna kisegítőnek, de a gyomorfekélye miatt nem bírta volna az ottani klímát. Akkor került az üzemfenntartásra, a hegesztő mellé. Ahogy visszaemlékezik, szívesen megtanult volna hegeszteni, de az akkori mestere azt mondta, hogy „ő már adott egy segédmunkásnak a pofájába kenyeret.” Azóta Kovács József a mindenes. — Megcsinálok mindent, amit kell. Nem mondóm, hogy, nagy öröm ez számomra, szerencsére van itt egy öregasszony, aki segít a takarításban. Amire eljön a két óra, bizony elfáradok. Régebben öt segédmunkás volt nálunk, de. mind itthagyta a gyárat. Én magam soha nem szerettem volna vándormadár lenni. Azt gondoltam, akárhová megyek, mindenhol új ember vagyok Így hát maradtam. Tavaly ősszel ajánlottak neki egy jövedelmezőbb állást a Gül Baba kifőzdében, ő emelgette volna az asszonyok helyett a nagy lábasokat. —- Egy hétfői napon' bejöttem " ebbe az irodába és mondtam, hogy elmegyek. Akkor kaptam egy MUNKÁK ES MINDENNAPOK
