Pest Megyi Hírlap, 1973. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
55«**» 'zJCívtap ms. FEBRUAR S5, TASÄRJf AR , TOWWWÍVVWWW^ GROSS ARNOLD LINÓMETSZETE * TNorothea Plier, a tizenhét 2 II éves laboránsnő még so 2 ha életében — na, ne ^ pont arra gondoljanak! De mi- ^ vei már megpendítették a té- ^ mát: úgy látszott, Dorothea í még valóban sohasem csókol! 2 meg férfit, és léha gyanúsítás1 nak tartotta volna, ha szür2 késkék szemében bárki egye- ^ bet fedez fel, mint a látás esz- ^ közét. Természettől piros szá- ^ jának sem volt más rendelte- | tése, mint hogy kis tömlő se- ; gítségével kémlőcsöbe juttassa ^ a beteg vérét. Ami pedig szép, ^ formás kezét illeti, annak hi- ^ vatása kimerült bizonyos fo- 2 lyadékok hevítésében, a mik- 2 roszkóp beállításában és táblá- ^ zatok kitöltésében. 2 2 Dorotheának a kórházban, 2 ahová enyhe lefolyású tüdő- ^ gyulladással kerültem, az volt í a híre, hogy a legszebb, de a i; szerelem iránt legérzéktele- j; nebb női lény. Ez annál saj- ^ nálatosabb volt, mert bájossá- ^ ga egészen más dolgokra tette Í volna érdemessé, s mert ha a 2 szokásos vérvételnél megkar7 Az izlésnevelő képernyő ■ u m udós professzorok jöttek össze néhány hónap- I pal ezelőtt — a vitavezető az Akadémia főtit- g kára volt —, hogy arról beszélgessenek, _mi- lyen volt és milyen lehetne a televízió művészetet propagáló, esztétikát népszerűsítő munkája? Egy önérzetes irodalomtudós ugyanis azt a véleményét fejtette ki, hogy a televízió soha nem tudja az irodalmat népszerűsíteni. A legjobb irodalmi feldolgozások sem. Mert a tv teljesen más típusú élményt ad, mint az olvasás. Lélektanilag annyira más a művek megközelítésének mikéntje, az olvasás nyomán kialakuló fantáziakép és a képernyőn konkrétan megjelenő látvány hatása, hogy az egyikkel nem lehet rászoktatni a másikra. Vitathatatlan, hogy más dolog Mikszáth Fekete városát, vagy az Odüsszeiát képernyőn nézni, és más ugyanazt elolvasni. S a két dolog valóban nem helyettesíti egymást. Aki látta, annak nem olyan élménye van, mintha csak olvasta volna, s megfordítva. Azért mégis helyesen figyelmeztették a felszólalót két dologra: először is arra, hogy számokkal, valóságos tényekkel bizonyítható: egy-egy jobb tv-adaptáció után milyen magasra szökött az irodalmi alapmű iránti érdeklődés a könyvtárakban és a könyvesboltokban. Lényegesebb a másik ellenérv: irreális dolog a kultúrát erőltetetten szétválasztani, a műfajokat merev kategóriákban vizsgálni. A befogadók, a nézők tudatában ugyanis nem egy rekeszekre osztott világ van, amelynek az „irodalom” feliratú fiókja csak akkor gyarapszik, ha valaki könyvet olvas, színházi fiókjában csak akkor lesz több az ismeret, ha eleven színházat lát, s persze a televízióhoz is csak akkor ért jobban, ha még többet nézi a képernyőt. A valóságban, az emberi tulatban az ismeretek a legszorosabb kölcsönhatásban vannak, egy ember egyéniségét, kultúrájának jellegét éppen azösz- szefüggő ismeretek egésze adja. Ha valaki látta például képernyőn a Fekete varost, az már utána gazdagabb ismeretek lerakódott rétegein szűri meg a következő olvasmányát; a Fekete város-1, vagy bármely más könyvet. S ha olvasta már az Odüsszeiát, másképp nézi meg a tv-feldolgozást, de az Odüsszeia elolvasásával megszerzett ismeretei és élményei alapján másképpen fog reagálni mindenfajta tv-játékra. S ez még csak kétféle műfaj kapcsolata, a valóságban pedig minden néző tudatában az ilyenfajta kapcsolatoknak hallatlanul gazdag rendszere él, s ebbe a kapcsolatrendszerbe természetesen nemcsak a művészetek egymáshoz való viszonya tartozik, hanem minden egyéb társadalmi és tudományos ismeret — vagy éppen tévhit Vannak, akik tütakoznak bizonyos műsorok ellen, mert azok nem hatnak nevelően a gyermekekre, nem mutatnak jó példát. Ezek elfeledkeznek arról, hogy a gyerekeket számtalan hatás éri — legerőteljesebben a szűkebb otthoni és iskolai környezetben —, s a nagyon sokféle hatás közül csak egy a televízióé. S hogy az ott látott elrettentő eset, „rossz példa”, negatív jelenség valóban elrettenti-e a gyereket, vagy éppen vonzóvá válik előtte, az jórészt nem a televízión múlik, amely természetesen az ilyen esetekkel elrettenteni akar. A hatás sokkal inkább azoktól a korábban kialakított belső kapcsolatrendszerektől, magyarul: a gyerek addig kialakított tudatától függ, hogy mire véli, hogy hová raktározza el a képernyőn látottakat. Szinte minden művészeti ágnak vannak lelkes hívei, akik úgy szeretnék, ha az ő műfajukból többet adna a televízió, többet foglalkozna az adott műfaj esztétikájával. Vitathatatlan, hogy vannak a tv művészi műsoraiban aránytalanságok. (A filmművészet például igen reprezentatív arányokban szerepel a képernyőn kész művekkel, ám hírei, újdonságai, s még inkább esztétikai problémái nagyon kevésszer.) Mégis rosszul képzeli el a művészeti ismeretterjesztést az, aki nem veszi észre, hogy egy jó képzőművészeti műsor, amely a képet, a festmények kompozícióját, s a képszerkesztés szabály- szerűségeit jól elemzi, nem ad nagy segítséget a nézőnek ahhoz is, hogy a következő filmet mozibein vagy képernyőn értőbb szemmel nézze. Mindez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem érheti gáncs a televízió művészeti műsorait, mert mindent egészében, „kapcsolatrendszerében” kell nézni. Nem. Bőven érheti kritika a televíziót a művek színvonalát illetően, a válogatásban érvényesülő jó vagy rossz tendenciák miatt, nem fogadható el azonban olyan kritika, amelyik ilyen-olyan meggondolások miatt tematikailag szűkíteni akarja a programot. (Háborús fil- g mek — nem háborús filmek.) Nem fogadható el olyan fi kritika, amely gyerekek, s a nevelés kedvéért kíván fi száműzni művészüeg értékes, jelentős alkotásokat, fi azért, mert egyes részletei nem kiskorúaknak valók. fi Nem fogadható el olyan kritika, amely a televíziót fi akarja felelőssé tenni egy-egy művészi műfaj sorsá- fi ért az országban. A képernyő nagyon fontos, nagyon fi hatásos eszköz a művészetek, s a legszélesebb közvéle- ? mény egyre szélesedő kapcsolatainak megteremtésében. fi De nem az egyedüli. fi BERNÄTH LÁSZLÓ g s£ ' Beláttam, hogy Dorotheának igaza van. K özben a folyosón a kórház igazgatója is beleszólt a vitába és kevés remény volt rá, hogy egyhamar abbahagyják. Dorothea is mind idegesebb lett. Színházba akar menni, mondta, és még át sem öltözött. „Tudja, mit?” suttogtam, „öltözzön át nyugodtan, én majd hátat fordítok.” És míg a folyosón a főnővér és az igazgató egyre jobban belemelegedett a beszélgetésbe, a hátam mögött csobogott a mosdóvíz, Dorothea ruhát váltott, berúzsozta a száját, megfésülködött — és minden jól ment volna, ha nem áll előttem a tükör. Először kikerültem a tekintetemmel, később lopva belepillantottam, azután már nem is néztem másfelé. Végül Dorothea elkészült. Az órájára pillantott. „A szín-, házat lekéstem”, jegyezte meg, és először nézett figyelmesen rám ezen az estén. „Ma van a tavasz kezdete”, állapította meg. „Ne főzzünk magunknak egy kávét?” Nem értettem ugyan, hogy? mi köze a tavasznak a kávé-? jához, de amikor a heverőn fi daráltam a kávét és ő olyan fi, szorosan ült mellém, hogy a fi könyökömmel állandóan súrol- fi tam a derekát, nem kételked-; tem benne, hogy ezt a már-? cius 21-ét nem fogom egy ha-? mar elfelejteni. „Először vagyok kettesben egy férfival”, súgta a fülembe Dorothea. E rre kicsúszott a kezemből a kávédaráló és amikor fél órával később felvettük, Dorothea legyintett: ,.Hagyd csak, inkább hozok egy pohár likőrt!” így történt. Dorothea, a megközelíthetetlen, kapitulált a tavasz ébredésének hatása alatt Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor néhány nap múlva a telefonközpont előtt elhaladva hallottam, hogy Ascher úr így szól egy fiatalemberhez: „Az előbb hozták, ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné... ?” „Sose mérgelődjön”, jegyezte meg egy arra sétáló, őszes halántékú úr, aki észrevette, hogy a telefonfülke előtt hallgatózom. „Egyszer már én is felvittem a ruhát!” A z esetről mindenkinek meg lehet a véleménye. De a magam részéről azóta sokkal óvatosabb vagyok azoknak a nőknek a megítélésében, akik a nyilvánosság előtt olyan tartózkodóan viselkednek, mint Dorothea Plier. Boldog Balázs fordítása Orsovai Emil: Vikend Kiáltásaim kertjét öntözőm idők vízével lassú szivemet hanyattfekvőnek fejtetős világ a csak élőkből látott pillanat kutam húzom csikorgó láncain . mi Jön ki tudja milyen mély a múlt öröm-tornácon barna vizsla jár emberi szóra figyelem-szobor magában pompázik pár mákvirág a szemétdomb tövében szin-revü kapum kilincse jövőm nyitra vár de nyomásra sohasem engedett a szobában tájképek csöndjei havas csúcsaikra még felmegyek •V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\N\>\\\\\V\\Vk\\\\\\\V\\^^^ Lapátoló ember i I ÍRalf Wiener: | Ha megtenné j (a szívességet...) \ I colta a fülcimpámat, úgy éreztem, hogy a szívemig hat Viselkedése valószínűleg sohasem változott volna meg, ha nem köszönt be március 21, a tavasz kezdetének napja. Langyos szellő fújdogált, rejtett ösztönök mozdultak, és én mint lábadozó, a kis telefon- központban ültem, hogy Willi barátomnak gratuláljak a születésnapjára. „Nem tenne egy szívességet?” — kérdezte a beszélgetés után Ascher úr, a kórház telefonosa. „Szívesen”, válaszoltam, „miről lenne szó?” Ascher úr elővett egy kisebb dobozt. „Az előbb hozták, ruha Plier kisasszony számára. Fent lakik a nővérotthon nyolcas számú szobájában. Én nehezen szabadulok most innen. Ha megtenné...?” K ét perccel később a nyolcas számú szoba előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, azután kopogtam. Dorothea nyitott ajtót. „Jő estét! Mit óhajt?” „Bocsánat”, mondtam és meghajoltam. „Megkértek, hogy adjám át önnek ezt a dobozt.” „Ó, ez igazán kedves”, felelte Dorothea. „Kérem, jöjjön be.” Ez több volt, mint amit reméltem. Kis szívdobogással beléptem szobájába, letettem a dobozt az asztalra, és máris indultam volna az ajtó felé. Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a folyosóról. „Kérem, ne menjen most”, suttogta Dorothea. „Ez a főnővér. Még azt gondolná, hogy férfilátogatóm volt, ami kínos lenne számomra” Beláttam, hogy igaza van, és leültem a felkínált székre. Elmúlt egy negyed óra Ekkor hallottuk, ahogy a főnővér elköszönt: „jó éjszakát!” Amikor felálltam, a folyosón újabb beszélgetés kezdődött „Dorothea kisasszony”, szólaltam meg egy idő múlva, „most igazán mennem kell. Biztosan keresnek már a kórteremben.” „Hová gondol”, felelte izgatottan. „Már egy fél órája is elmúlt, hogy bejött a szobámba. Senki sem fogja elhinni, hogy csak egy dobozt adott át” ■.X^.X.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'XXXXXXXXXXXXXXW.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXxXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXxXXXÄ 2 DÉVÉNYI ANTAL FESTMÉNYE K emény a fekhely... Látja — az asszony megnyomta öt ujjával a kanapét, szétterpesztette csontos ujjait — Ne gondoljon semmi rosszra. Nem mintha az igazgatónknak alvásra kellene. Lepihen. Nagyon sok munkája van, azt hiszem, ezt mondanom se kell. Na... Szóval, a kanapé, a két fotel, esetleg ez a puff. Ezen üldögél, ha sok a külföldi vendég... — Szöllősiné fölnevetett, ötven éves volt. Homlokában összeszaladtak a ráncok, mint éles vonalak a törékeny semmibe. — Jó? — időt... A pénz nem számít, gondolhatja... A mi igazgatónk szerény ember, de pedáns, hogy úgy mondjam, szereti a szépet... Szeret leülni, ledőlni, érti... ... Magának nem kell magyaráznom. \ ecsei nézte a bútorok szövetét. — Három nap alatt meg tudom csinálni, Alvavira-zöldből, vagy kék puha selyemmel. Nekem is jól jón az ezernyolc ... Bőrkabátot akar a kisebbik, Sári... Hogy miért Sárinak hívjuk, amikor Angéla a neve, nem tudom, na mindegy, a feleségem örülni B \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^ GYURKOVICS TIBOR: Valami társ kellene .XXXV.X'.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXV megsímogatta futólag Becsei arcát, úgy látszik az ujjaiban élt leginkább, azokon jöttek ki a gondolatai. — Mindenképpen segíteni szeretnénk magán. Miket beszélek? Nekünk van szükségünk magára. Gyorsan. Ezt el kell végezni... mit mondjak... öt nap alatt, vagy három, vagy kettő... Ne nevessen ki. Számolok, mint az űrrepülés előtt, visz- szafelé. — Megállt az ötvenéves főkönyvelőnő, hosszan, egészségtelenül hosszan a férfi arcába nézett, nem a vágy, hanem a tevékenység tekintetével. A tekintet vizenyős volt 'és nyomorult, nem ellenszenves. Benne volt a második világháború, pár kiló liszt, amíg döglött lóért lehetett kapni a pesti utcán, sőt, benne volt az újkori festmények egzaltált szemvonala, a tekintet csaknem felnyögött, mégis parancsoló volt. — Nem tudjuk megcsináltatni aKTSZ-szel, nagyképűek, húzzák az fog! — előhalászott a zsebéből egy Sym- phoniát és rágyújtott. — Természetesen ... — beleköhögött a szóba, fuldokolt tőle, pedig jól bírta a cigarettát, csak félrenyelt — meglehet... A főkönyvelőnő visszaült a kicserélendő kanapéra. — A cigaretta nagy átok! — Rágyújtott, és sok szippantással szívta magába a füstöt. — Mondom. És Ági... ajánlotta. Ne féljen. El tudjuk számolni. Gondoltam rá. Ági régi barátnőim, tudom, hogy becsüli magát. Nahát, és azok a fekhelyek! Amiket maga neki csinált! Imazsámolynak is jók lennének ... Maga remek szakember. Ágit tizennégy éves korom óta ismerem. Gondolja el, vékony volt, szűzies ... Na, most nem lehet olyan ... De mindenképpen segíteni akarunk magán. Minőségi munka! Mondánom se kell. Én valami kékre gondolok ... Csörgött a telefon. — Bocsásson meg — mondta Szöllösiné a kárpitosnak, aki lehajtotta a fejét és beleszívott a Symphoniájába. — Halló? Igen, én vagyok. Most? Nem tudok menni... Tárgyalok. Nem hiányzóm én a fegyelmi bizottságból. Tudjátok a véleményemet __ Nem vagyok nő párti, nem... Ezt fönntartom az igazgatónknak. Tudom, hogy két gyereke van, akkor is... Fél éve csak késik ... Nélkülem is, gondolom, ugyanaz a véleményetek. Jó. — Visszatette a kagylót, Becseihez fordult. Szeme ráragadt, de csak a sötét víz áradt belőle. — És egyedül csinálná? — Hát... egyedül — Bocsásson meg, magának ... van valakije? — Kérem... magam is... twt em szeretném, ha félreértene... Ügy értem, társa.... vagy.... Szóval, akivel együtt... Emlékszik — meggyorsult Szöllősiné beszéde — a régi világra. Kell a társ. Hutter és Lever... — Fölnevetett, fogai közül kirántotta a cigarettát, és elnyomta, mint egy fehér férget, jó sokáig gyömködte. — A régi cégek ismerték ezt. Nem egyedül. Most se lehet egyedül... így, ahogy mondom ... Ágoston és tsa. így. Tösö ... — megint fölnevetett, kissé megbocsá- tóan féloldalra dőlt és nézte Becsei harminc éves homlokát, a bőr puha redő- zetét. — Tudja. Egy kedves barátnőm ajánlotta ... Mindenképpen segítünk. Ez a kanapé, két fotel, meg esetleg ez a puff. Négy nap, három. De egyedül? — Meg tudom csinálni. — Persze — nyugtatta, mint egy bárányt. — Tudom. Nem is a munka miatt kérdem... Kifizetjük, biztosíthatom. De... Ágnes ajánlotta. Tudom, hogy dolgozik, nem kell bizonyítania. Ki akartunk menni a héten Ágiék- hoz... Hogy vannak? — Megvannak. Most csináltam a heverő t ... — Tudom! Nagyon szeretem Ágnest Gondolja el, harminchat év! Lassan fél i I Portré
