Pest Megyi Hírlap, 1973. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-30 / 24. szám

» Cí*I ME CYKI 1973. JANUÁR 30.. KEDD Aktív alkotók A szentendrei művésztelepen 14 képzőművész él látszólag elvonultam Ez a csend és magányosság azonban aktív alkotó­munkát takar. Deim Pál térplasztikáiból Debrecenben rendez­tek kiállítást, Asszonyi Tamás szobrászművész az Aranykéz és a Ganz utca díszes névtábláján dolgozik. Kóka Ferenc ön­álló kiállításra készül, Papachristos Andreas pedig két újabb szobrát formálja (a képen). Sikeres kísérlet Vácott Két kórus közös hangversenye ÉRDEKES KÍSÉRLETNEK lehettünk tanúi szombat este Vácott. A helyi zeneiskola tíz­éves fennállását két híres fesz­tiválkórus, a váci Vox Humana és az OKISZ Erkel Ferenc Művészegyüttesének vegyes ka­ra közös hangversennyel kö­szöntötte a zeneiskola ízléses, modern nagytermében. Szerepelt már egy műsorban a két kórus eddig is, most azonban egyszerre énekeltek, méghozzá úgy, hogy a pódiu­mon egymást közrefogták a két énekkar tagjai. Megmaradt ez a felállás akkor is, amikor kü- lön-külön mutatták be a mű­veket. Izgalmas és nehéz fel­adatot tűztek így maguk elé, megnehezítve még azzal is, hogy a két, összesen 150 fős kórus együtt egyszer sem pró­bált végig egy darabot. Nagy felelősség hárult tehát a mind­két kórust vezető Makiári Jó­zsef karnagyra, akitől egyéb­ként az egész ötlet származott. A SZERZEMÉNYEKET ke­letkezésük szerinti időrendi sorrendben hallhattuk, beveze­tőül két motettát a Vox Hu­mana szép előadásában. Ezután vonult be az OKISZ-kórus, és immár közösen adták elő Byrd preklasszikus angol szer­ző Non nobis- kánonját. Pa­lestrina Drága fény madrigálja következett az OKISZ-énekkar bemutatásában. Közös előadásban csendült fel Wilbye madrigálja, majd az OKISZ-kar tolmácsolásában Lassus Zsoldos szerenádja. Ek­korra már az OKISZ-kórus is „belejött” az újfajta szerepbe: a kívánt dinamikával höm- pölygött a szerelmes dal. A Vox Humanára került ismét a sor. Morley: Tűz, tűz!-ének helyes hangsúlyai kicsit eről- tetetten szóltak. Isaac Inns­bruck című szerzeménye után újra közösen mutatták be az első rész legjobban sikerült számát, Kodály Adventi éne­két. Bebizonyosodott, a két kó­rus egyesítése nem valamiféle öncélú virtuskodás. Először itt hangzott fel igazán a teljes hangerő monumentalitása, s itt mutatkozott meg a szóla­mok méltósága, s ha kellett, finom árnyaltsága is. Ezután következett a szünet előtti utolsó két szám. Kodály Sta- bat Mater-óben a Vox Humana nem tudott megbirkózni a záró akkord magasságával, viszont Kodály közösen bemutatott Szép könyörgésének már min­den hangja tiszta, hatásos volt. a második részt az OKISZ-kórus nyitotta Haydn Tóbiás oratóriumának részle­teivel. A nagy tempót sem a kórus, sem a zongorakíséret nem győzte, így az egyenetlen ritmusú, széteső produkcióra leginkább a „félkész” minősí­tés illett. Kocsár Miklós James Joyce verseire komponált Su­hanj szerelem című ötrészes kantátájával folytatódott a műsor. Ezt a számot Szabó Tibor vezényelte. Itt elsősorban a szövegérthetőséggel akadt probléma, viszont a hangzás ellen semmi kifogásunk nem lehetett: különösen tetszett a második tétel sodró, kavargó, őszi szelének és a negyedik té­tel játékos, kergetőző májusi szelének ábrázolása. Űjra Makiári József vette át az irányítást. A két kórus kö­zös bemutatásában a hatásos Hindemith-dalok után Kodály Mátrai képekje zárta a sort, nagyszerű színekben csillogva: dinamikusan váltogatták egy­mást egyebek között az „este­ledik már az idő” kezdeti rész lágy, halk; a „hej, Vidróczki, most gyere ki” erős, kemény; a „madárka, madárka” kedves, lírai és a „hallod-e, te szolgá­ló” vidám hangjai. ÖSSZEGEZVE az est tapasz­talatait elmondhajuk, nehéz fá­ba vágták a fejszéjüket a résztvevők. A két kórus „össze­hozása” nemcsak a hangzás erejében, minőségében is ér­ződött: tudtak szép pianókat is énekelni. Ehhez persze, az volt szükséges, hogy a két kó­rus megközelítőleg egyforma színvonalat képviseljen. A kü- lön-külön éneklés egészséges és hasznos vetélkedést szült. Nem vártunk — nem is vár­hattunk — tökéletes produk­ciót. Amit hallattunk, az első­sorban kísérlet volt és nem koncert. Életképes, jó kísérlet, amelyet lehet és kellene is folytatni, tovább fokozni. Re­méljük, így lesz. Dalos Gábor Pest megyében: 35 emlékhely Petőfire emlékezünk,,. A 150. évfordulóra megje­lent testes kötetek, díszes em­lékalbumok sokasága mellett is figyelmet érdemel az a négyíves, szerény munka, amely most jelent meg ezer példányban, a Pest megyei Könyvtár és a Pest megyei Népművelési Tanácsadó közös gondozásában. A Petőfire emlékezünk ... bevezetőjét Simon István írta. Arról szól egyebek között, hogy a Petőfi-év ünnepségso­rozata — már csak a költő lá­togatási helyeit figyelembe véve is — valóban országos jellegű megemlékezés. Pest megyében 35 helység őriz valamit ezekből az emlé­kekből. Aszód, ahol a Petro- vics család lakott, ahol ké­sőbb a költő a gimnázium ta­nulója volt. Penc, ahol a nagy- nénjét látogatta meg. Gödöl­lő, ahol a Robin Hoodot for­dította. Dömsöd, ahol Pálffy Albert vendége volt. Nagykő­rös, ahol á gimnázium padjait Petőfi Zoltán koptatta. S mennyi írása alatt olvas­hatjuk Pest megyei város, község nevét. A búcsúzás (Aszód), Merengés (Gödöllő), Piroslik már a fákon a levél (Dömsöd), Barna menyecské­nek (Pécel), Anyám tyúkja (Vác) stb. Az utóbbi években 134 cikk jelent meg a költő Pest me­gyei vonatkozású életrajzi adataival, munkásságával. Napjainkban hat iskola, két laktanya, 14 termelőszövetke­zet és 25 mozgóképszínház vi­seli Petőfi Sándor nevét. A könyvet Boros Pál szer­kesztette, a fotókat .Hegyi Gá­bor készítette. ízléses most is Balogh László borítólapja. P. R. A HOLTAK HALLGATÁSA Drámai requiem a Pesti Színházban Román íróvendégek A iramán és a magyar író­szövetség közötti együttműkö­dési egyezmény megtárgyalá­sára és aláírására hétfőn ha­zánkba érkezett lan Hobama, a Román Írók Szövetségének külügyi titkára és Martin Aurel irodalomtörténész. Csábító és tolakodó a gon­dolat, hogy az olvasót legelő­ször is a sajátos színpadi meg­oldásról tájékoztassam a Pesti Színház legutóbbi bemutatója kapcsán. Dokumentumkötetból színpadi mű — ez napjaink számtalan újszerű, formabon­tónak titulált színházi produk­ciójához szokva is meghökken­tőnek tűnik. Forma és tarta­lom azonban ritkán szolgálja ennyire egymást, vagy mégín- kább: csak ritka szerencsés esetekben ennyire alárendelt minden a mű gondolatiságá­nak, mint ezúttal. S éppen azért, mert ez a gondolat, mon­danivaló olyannyira fontos, mindenképpen erről kell be­szélnünk. Mint ahogyan már a nyáron széles társadalmi beszédtéma — hogy ne mondjuk: vitatéma — volt Nemeskürty Istvánnak akkor megjelent kötete: Re­quiem egy hadseregért cím­mel. Ez sugallta azután a színpadi tolmácsolás eszméjét Örkény István számára. A hadsereg, amelyért Nemes­kürty requiemet mond és mon­datni akar mindannyiunkkal: az egykori 2. magyar hadsereg. Ez hullott széjjel 1943 január­jában Voronyezsnél, a Don-ka- nyarban, másfélszázezer halot­tat hagyva a havas-fagyos föl­deken. Értelmetlenül, szükség­telenül. „Ha tehát volt a ma­gyar történelemnek valaha igazi Mohácsa: úgy a 2. ma­gyar hadsereg pusztulása az” — írja Nemeskürty, s. noha a párhuzamban nem adhatunk neki teljesen igazat, ennyi ember halálba küldése még­sem nélkülözheti a tragiku­mot, s a megrendülést, amelyet elpusztulásuk fölött érzünk. £ ponton megállva most azon­ban nemcsak a történelmi helyzetek bonyolultsága világ­uk ki, hanem az író-dokumen- tátop okfejtő logikájának sérü­lékeny evezése Szkülla és Kharübdisz között. A Mo­háccsal való egybevetést a kö­tet bírálói közül is azért kérdő­jelezték meg, mert nem elvo­natkoztatható, hogy egy had­sereg milyen érdekekért har­col, s milyen következmények­kel jár győzelme vagy veresé­ge. A számszerű pusztulásban Voronyezsnél a magyar nép második mohácsi vészt élt át, de ez a pusztulás mégiscsak a nemzeti fölemelkedés, a föl­szabadulás előtt nyitotta meg az utat. Míg egy esetleges ka­Jelenet az előadásból az áldozatok végeláthatatlan névso­rának keretében. Balról jobbra: Tomanek Nándor, Tordy Gé­za, Somogyvári Rudolf, Szatmári István, Pándy Lajos. (Gábor Viktor felvétele) TV-FIGYELŐ A FEKETE ^MERCEDES UTASAI. Érdekes tv-játékot mutatott be a íorgatoKönyv- író és rendező Szász Péter, az operatőr Bornyi Gyula, akik a dramaturg Szántó Erika segítségével Lev Ginz­burg könyvének felhaszná­lásával készítettek tv-játékot. Vajon milyen is lehet ez a könyv, amelyet Ginzburg írt? Nem regény, nem dráma­kötet, nem novellásgyűjte- mény. Inkább interjú- és ri­portsorozat. De semmi sincs az interjúk és riportok szo­kásos fésületlenségéből es esetlegességéből. Szépirodalom ez. Izgalmas, lebilincselő „non fiction”, de úgy, mintha „fiction” lenne. Á fekete Mer­cedes utasai ugyanis mind egytől-egyig éltek és élnek, sőt világhíresek, de a szó na- gyonis rossz, pejoratív értel­mében. Mert kik is jelennek meg a képernyőn? Ilse Braun, Hitler hírhedt szeretőjének, Éva Braunnak a nővére, vagy Himmler veje, az újnácipárt egyik vezetője, Albert Speer, a náci fegyverkezési minisz­ter, Schacht, a Német Biro­dalmi Bank volt elnöke, vagy Hans Baumann, a náci ifjú­sági induló szövegének írója Persze nem „egy az egyben” jelennek meg, hanem színé­szek játékán keresztül, ahogy a rendező és munkatársai — Kálmán György, Ruttkai Éva Mécs Károly, Moór Mariann, Tordai Teri, Bujtor István, Nagy Attila, Major Tamás, Bodrogi Gyula — megeleve­nítette őket. Érdekes, új kez­deményezés volt ez a tv-já- ték, amely egyáltalán nem hagyományos eszközökkel nyújtott művészi élvezetet és érdekességet. Hála a szem­füles tv-seknek és az író Ginzburgnak, aki bemutatta: ezek a nácik még ma is „jó embereknek” tartják magu­kat, minden gaztettért csak Hitlert terheli felelősség. Te­hát vigyázzunk... JEAN-MARC, VAGY A HÁZASÉLET. Kétszer másfél órás volt ez az 1963-ban ké­szült francia film, amelyet a neves André Cayatte írt és rendezett, a főszerepeket pe­dig a nem kevésbé híres Jacques Charrier és Marie- Jose Nat játszotta. Te­hát kétszer másfél óra, amely­ben kiderül, hogy két olyan ember szereti egymást, akik nem értik a másikat és akik nem egymáshoz illenek. Az első részben a férfi szemszö­géből, a másodikban a nő nézőpontjából ismerhetjük meg a történetet. Az ötlet ki­tűnő, a megvalósítás azon­ban nem minden ponton hi­teles. A rendező elég szaba­don bánt a két nézőpont ösz- szehasonlításával. A fiatalem­ber és a fiatalasszony kü­lönböző szituációkban vallja meg saját nézőpontját, így az­tán a rendezői önkénynek szabad tere van. Szinte nem is ugyanaz a film második része, mint az első. Tulajdon­képpen természetes, hogy nem ugyanaz, azonban ennyi­re elvonatkoztatni már az el­ső részből ismert helyzetek­ből és szituációkból nem teszi hitelessé még lélektani­lag sem ezt a filmet. Persze az alkotás néhány jobb pilla­natában felvillant valami ab­ból, hogy mennyire másként látja az életet és önmagát meg a másikat még két olyan ember is, akik szeretik egy­mást. Erre szokták azt mon­dani, hogy az „én-kép” sok­szor nem esik egybe mások­nak az „én”-ről kialakitott képével és fordítva. Ezt a pszichológiai mozzanátot ki­tűnően használta fel a film konfliktusok teremtésére. Charrier és Marie-Jose Nat egyenletes színvonalon ol­dotta meg színészileg nem könnyű feladatát. Kár, hogy a film túl hosszúra nyúlt. Ilyenkor szokták azt monda­ni, hogy kevesebb több lett volna. PETŐFI SÁNDOR SZA­VALÓVERSENY. Ismét egy vetélkedő, most a Petőfi év­forduló alkalmából. Az első elődöntőt láthattuk, ame­lyen — *a szavalóversenyek hű nézőivel együtt — felfe­dezhettünk új arcokat, tehet­ségeket. A hatszáz jelentkező­ből harminchaton jutottak a kamerák elé, ez a színvonal biztos voltát jelzi. A legtöbben természetesen Petőfit sza­valtak ezen az elődöntőn, ahol hatan mérték össze tudá­sukat. A zsűri feladata ma­gaslatán állt, amikor döntött. Kíváncsian várjuk a követke­ző fordulókat. B. Gy. tornai győzelem?... Ám, való igaz, hogy lehetett volna más­ként is. Kevesebb véráldozat árán, a nemzet helyes érdekei­nek fölismerésével és szolgála­tával állni a másik oldalra, a fegyvert a náci Németország ellen fordítva. Mint ahogyan a magyar nép legjobbjai, az el­lenállók, a partizánok, az ille­gális kommunista mozgalom harcosai ezt megkísérelték. Ök e háború igazi hősei. Az áldo­zatoknak kijáró kegyeletet azonban a Voronyezsnél el­esettek legtöbbjétől sem kell megtagadnunk. Az író nem á történelmi lehetőségekkel játszadozik el, hanem mindenekelőtt azok fe­lelősségét keresi, és precíz kö­vetkezetességgel vezeti végig, akik ezt a másfélszázezer em­bert halálra szántók. Azt bizo­nyítja, hogy a horthysta ma­gyar uralkodó osztály vezetői céltudatosan állítottak össze olyan hadsereget, amelyért az ő mércéjük szerint a legkevés­bé volt kár, mivel többségében munkásokból, szegény parasz­tokból, kis értelmiségiekből s hasonlókból regrutálódtak so­rai, hozzájuk csapva a politikai büntetőszázadokat, munkaszol­gálatosokat. Ha az összeállítás ekkora céltudatosságáról nem is lehetünk meggyőződve, de az kétségtelen, hogy a magyar urak cinikus felelőtlenséggel küldték a frontra e katonákat, akikről tudták, hogy hiányos a felszereltségük, nemhogy korszerű fegyvereik nincsenek, de még elegendő menriyiség- gel sem rendelkeznek. Mindegy volt, csak menjenek, hogy a hitleri hadvezetés kívánságát — követelését! — kielégíteni lehessen. Már a dokumeníumkötet is mindenekelőtt ezt a felelőssé­get — mondjuk inkább: fele- lőtlenségiet — demonstrálja a leghitelesebb bizonyítékokkal, s ezt erősíti föl, állítja a kö­zéppontba Örkény színpadi földolgozása. Ez utóbbinál ép­pen a felelősségi tényezők, az elesett másfélszázezer ember személyi felelősed nyernek plasztikusabb megvilágításit, elsősorban a 2. hadsereg pa­rancsnokának, Jány Gusztáv­nak az alakja. (Egyébként a drámai játék egyetlen konk­rét, megszemélyesített figu­rája.) Ennek a hiú, pökhen­dien önző, tipikus Horthy- tisztnek a karaktere révén vi­lágítja meg a hősködő fel­ső hadvezetés lélektanát, amelynek áldozata lett egy egész hadsereg. Kitűnően föl­épített Jány jellemrajzának fölmutatása: kezdetben még hajlamosak is vagyunk egy pillanatra némi megértésre iránta, hiszen nem győzte sür­getni katonáinak a jobb föl­szerelést, a jobb élelmezést, a korszerűbb fegyvereket. De miért, kinek, minek az érde­kében? — ez a legvilágosab­ban akikor mutatkozott meg, amikor a saját hírnevének vélt megvédéséért tudatosan pa­rancsolta tűzbe e kiéhezett, rosszul fölszerelt embereket, s a visszavonulókat tábori csendőreivel koncoltatta föL E tényeket, történelmileg egytől-egyig hiteles adatokat szinte perbeszéd tárgyilagos­ságával sorakoztatja föl a Pesti Színház dokumentumjá­téknak mondható előadása. A színpadra állító Örkény nagyfokú írói tisztességére, de egyben leleményére is vall, hogy világosan elhatárolja, hol hallunk dokumentumokat, s hol pedig csak föltételezhető, ám szituációjában hiteles tör­ténéseket, beszélgetéseket. Ezek a betétek a híressé vált Örkényi egypercesek rokonai; önálló, kerek történetek, ma­gánjelenetek, amedyek egyrészt tovább frissítik a figyelmet, másrészt a dokumentumait észre, gondolatra ható követ­kezetes sodrása mellett az ér­zelmek szféráit is megmoz­gatják. Az előadás egésze — mint már utaltam rá — mélységes alázattal szolgálja a bázonyí- tandót, s hajt fejet az áldoza­tok emléke előtt, tiszteleg kö­zülük azoknak, akiket ez megillet. A rendező Várkonyi Zoltán érdeme, invenciója sok­kal több ebben, mint bármely más színpadra állításnál, hi­szen ez esetben valósággal társszerzőként kellett dolgoz­nia. A szövegkönyv ismerői ugyanis tudják, hogy jófor­mán szerzői utasítások nél­kül került kezébe a mű, amely­nek az imponálóan fegyelme­zett együttessel (a Vígszínház művészeinek színe-java) adott önálló színpadi életet A legpuritánabb egyszerűségű színpadképben — Fehér Mik­lós megragadó alapötletű díszlete között — valójában cselekmény nélküli és hagyo­mányos értelemben vett egyé­ni tett szereplők nélküli játé­kot nézünk végig, mégis fe­szült történést követünk, ka­vargó, újabb és újabb felbuk­kanó személyek sokaságával. A Jány Gusztávot — egyéb­ként mai öltözékben — meg­személyesítő és kitűnően hite­lesítő Tomanek Nándoron kí­vül minden színész, néha szin­te percenként váltva képvi­sel több figurát is. Rangsorolni igen nehéz alakításaikat, még­is az elsők között említhetjük Tordy Géza személyes indít­tatású, indulatú szövegmondá­sait, Benkő Gyula, Bitskey Tibor, Somogyvári Rudolf kü­lönösen átgondolt, formált je­leneteit, Bilicsi Tivadar meg­kapó epizódját, s kivétel nél­kül ide kell írnunk a többie­ket is — az előadás többé- kevésbé egyenrangú részeseit: Darvas Ivánt, Kozák Lászlót, Pándy Lajost, Prókai Istvánt, Szatmári Istvánt, Zách Jánost, Nem szeretném, ha méltat­lan szójátékként hangzana, de a Pesti Színház előadásában A holtak hallgatása még so­kakat inspirál majd beszédre. Lőkös Zoltán i i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents