Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Asszonyok

Czinder Antal rajza

GERGELY MIHÁLY:

Kaptár

(Naplómból)

Nem járhatsz be minden földet, nem ízlelhetsz meg minden bort, nem ölelhetsz meg minden asszonyt, nem dalolhatsz el minden dalt.

(Szamarkaind, 1970. október).

»» + ««

Az igazi nagyság kebelbarátja a szerénység, csak a közepes és kisszerű hivalkodó. Szüksége van a har- sányságra, különben nem vennék észre.

*

Aki csak magának él, mások rovására él.

*

Iszonyú állapot: ott tart, hogy már mindenkit el tudna hagyni. Még önmagát is.

k

Mind téved és botlik, aki él, kiváltképpen, ha cselekvőén él; tévedni tehát emberi, magától értetődő. Egyszer hibázni nincs abban semmi szégyen. De ugyanazt megismételni, restellendő, harmadszor-ne- gyedszer már a butaság-tehetetlenség gyanúját sugallja. Hatodszor-hetedszer ugyanabba a hibába esni ostobaság, nyolcadszor nevetséges, kilencedszer súlyos vétek, és tizedszer sem okulni baklövéseinkből — jóvá- tehetetlen-megbocsáthatatlan bűn. Meg is fizet érte egyén és társadalom igen keservesen.

★ •

Cinkos a közönyös ma, s társa a bűnösnek a cinkos. k

A mindenben való cinikus kétkedés és mindennek megfontolás nélküli tagadása végül önmagadhoz is elvezet, s ha lenne bátorságod a következetes cselekvéshez, bizony föl kellene kötnöd magad.

k

Merészen felröptető szárnyakat növeszt a folyton gyarapítóit tudás, de lenyesegeti csökevényesen kisarjadt, erőtlen tollaeskáidat is a vakhit; döntsd ed hát, melyiket választod vezérlő társadul.

k

Semmi adottságom, sem hajlandóságom magam s a világ dolgainak elmisztifikálására. Pedig mennyi megválaszolatlan kérdés várakozik bennem is megod- dásra-feleletre az élet kezdeteinek és végső mozzanatainak köréből, s mi minden vár még válaszra! Kérdéseim mégsem válhatnak valami természetfölöttiben való hit tégláivá, ez a megoldás számomra elfogadhatatlan. Gyönyörű-szörnyűséges emberfajtám mai reménységeihez lenne méltatlan, ha ilyen könnyen megadnám magam.

Hogy olykor nehezebb, százszot keservesebb így? Bizony így igaz, mégsem cserélnék a kétedyektől-kér- désektől nem háborgatott hívő zavartalan boldogságával, mert számomra ez a választás a kor emberéhez méltó, s ha engednék a hitnek, misztikának, emberfajtám reményeit árulnám el.

Lehet, hogy szellemem, érzelmi világom ebben reménytelenül röghözkötött, földönjáró?

Igen: a valóság rögéhez-talajához kötődöm, nem tagadom, mert tudom, hogy önmagam s a világ még ismeretlen tájait is csak innen kiindulva, a valóság talaján állva, abból táplálkozva, annak eddig összegyűjtött eredményeire építve-támaszikodva lehet földeríteni-meghódítani.

k

Ne üvölts, mert embertársaid joggal hihetik, nyavalyáktól vagy feltűnési viszketegségtől szenvedsz. Ha ráleltél valamely kimondásra s mások figyelmére is érdemes ismeretre-igazságra, próbáld azt a legegyszerűbben, minél többek által megérthetően-befogadha- tóan megfogalmazni, s alkalmas időben és módon embertársaid tudtára adni. Így mindenképpen rokonszenvesebb leszel, s talán meghallgatnak. Ha valóban mondasz is valami lényegeset, talán elfogadják tőled, így hát használhatsz másoknak.

»» 4- ««

Az emberiségnek még jó ideig szüksége lesz a megváltó hevületfí-tehetségű emberekre, akik egész életüket képesek egy jó ügynek szentelni, noha egyre többen hangoztatják, hogy most már egészen jól megvarrnak nélkülük.

»» »» »» »» »»»»»»»» »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»» »»

MARTON KLARA:

Napszállta

«««««««««««««««««««««««««««««««««««<<««««««««««««----------------------- tizenhat

| Nagyanyám | éves korában ------ — — ment férjhez, és kilenc gyereket szült.

„E

rőszakkal hozzáadták ahhoz az emberhez” — hallottam egyszer egy beszélgetést.

„És szeretett valakit?” — kérdezte az egyik disikuráló.

„Nem, senkit, de hát mégiscsak erőszakkal..

Bejöttem a tanyáról, és meglátogattam a nagyanyámat.

Ez a ház mindig csendes, soha egy hangos szó.

Most nyár van. Nagyapám és fiai kint dolgoznak a tanyájukon. Aratnak. Csak egyik nagy- néném hiányzik, aki Pestre ment férjhez. És anyám. Meg egy nagybátyám, aki katona.

Emlékszem, fiatalabb korában nagyanyám is mindig kiment a tanyára, és ő főzött az aratóknak. Ezt a tisztséget most egyik idősebb néném látja el.

Nagyanyám itthon a ház körül rengeteg kislibát nevel. Délelőttönként kihajtja őket a füves árokpartra. Leül melléjük, és mozdulatlanul nézi őket.

Már az utcáról észreveszem őt. Mindig fekete kendőt hord, mintha gyászolna valakit. Most is.

— Csókolom — mondom neki, és leülök mellé.

— Hát bejöttél? — kérdi. — Mi újság a tanyán? Anyád?--------------- ezt kérdezi, de

I M

indig | sose vár vá---------------- laszt. Ugyanazt

mo

ndanám: „Nincs semmi újság. Anyám jól van, és én is jól vagyok.” Mert nincs értelme, hogy az életem részleteit elmeséljem.

A libák is leülnek, és mozdulatlan nyakkal merednek előre.

Nagyanyámék egy hosszú parasztházban laknak. Az utca egyik sarkán épült. Most ennek a háta mögött kuporgunk. Belelógatom a lábam a kiszáradt vizesárokba.

— Szerettem volna már rég megkérdezni — szólalok meg —, hogy mi volt, amikor én megszülettem.

— Mi lett volna? — mondja, és nem tekint rám. — Ebben a házban születtél. Innen vitt el benneteket Molnár László.

Mindig tisztelettel beszél a bajuszosról. Nem mondja, hogy vő, csak a teljes nevén.

Tovább erősködöm:

— De mégis, mi volt?

— Hát jó — mondja nagyanyám. — Ideje, hogy megtudj valamit. Anyádra úgyse számíthatsz...------------- tudtam meg,

I Ekkor I hogy anyám -------------- nyugtalan természet volt. Ügy tizenkilenc éves koráig nem volt vele semmi baj. Akkor egyszer csak eltűnt. Egy levelet hagyott hátra, hogy ne keressék, mert elment Pestre cselédnek... —

N

e

m kutattuk — mondja nagyanyám —, mert amióta az történt vele ... Kiszámíthatatlan lett. Tizenkilenc éves korában agyhártyagyulladást kapott, az orvos is lemondott róla. Mégis meggyógyult, de attól a perctől fogva megváltozott. Se a tanyán, se a ház körül nem akart segíteni. Azt hittük, hogy a betegsége tette nyugtalanná. Hetekre eltűnt. Csak onnan tudtunk felőle hogy jöttek az ismerősök. Most itt szállt meg, most ott.

Egyszer aztán az ismerősök is szem elől veszítették. Azt hittük, tényleg Pestre ment. Sokáig nem hallottunk róla.

Egy szeptemberi napon jön a szomszédból egy asszony, és azt mondja, jöjjek ki az utcára. mert itthon van a Mária.

Megálltam a saroknál. Anyád éppen itt sétált a ház mögött, ahol mi ülünk most. Éppen hátat fordított nekem, de feltűnt, hogy milyen nehézkesen jár és milyen dagadtak a lábai. Odaszaladtam, hogy elölről is lássam. mert szörnyű gyanúm volt.

Csak nézett rám, és elsírta magát.

A hetedik-nyolcadik hónapban lehetett. „Gyere be — mondtam neki —, nem kell. hoav az egész utca meglássa...” Húzódozott. Félt, hogy az apja megüti. Mondtam, nem fogom

engedni, különösen Ilyen állapotban nem. Erre megnyugodott, és jött csendesen utánam.

Novemberben születtél. Abban a kis kamrában, ahol most a tyúkok laknak.----------------------------- — kérI — Hát az apám? | dem,------------------------------és nem

ár

ulom el neki azt a nevet, amit gyerekkorom óta őrzök, sem azt az utat, amit érte megtettem.

Sóhajt.

— Anyád úgy viselkedett a tárgyaláson, mint aki nem normális. Először megnevezett egy idevaló legényt, aki aztán Pestre ment dolgozni, amikor még te meg sem születtél. A férfi rondán viselkedett, de nem is tagadott. Azt mondta: lehetséges ...

A második tárgyaláson anyád megmakacsolta magát, és visszavonta, amit előbb állított. Hiába rimánkodtunk neki; nagyapád még meg is verte. Csak sárt, vagy hallgatott. Mi pedig abbahagytuk az egészet. Hát ilyen dilinós volt az anyád. Azt senki nem tudja kinyomozni, hogy állapotos volt-e anyád akkor, amikor elkezdett csavarogni. Vagy csa- tangolásai alatt szerzett valahol.”

A libahadon egy kutya vág át. A gúnár messzire utánafut.

— Hajtsuk be őket — mondja nagyanyám.

Terelgetem őket, nagyanyám pedig előremegy, és kinyitja nekik a nagykaput.

Ott állok a verandán. Ugyanott, ahol régein játszottunk Petrával, amikor a bajuszos cukrot adott nekünk.

Tizennégy éves vagyok. A kertben ugyanazok a lepkevirágok nőnek évről évre, ugyanolyan lila az orgona a deszka- kerítés mellett, mint akkor. Mintha most jönne anyám azon a kavicsos úton végig, mint akkor, amikor a bajuszos mögött egy kicsit hátramaradt a kapuban, és csak később ért hozzánk.

Az az akkori pillanat itt maradt az udvaron. Akikor is így lefelé ment a nap. Csak a sugarai voltak a levegőben.

Odamegyek a szomszédok kerítéséhez, és átkiabálok.

Petra jön az udvaron át:

— Mi van? — kérdi.

— Gyere játszani — mondom neki.

— Játszani? — kérdi magasra húzott szemöldökkel. — És mit játsszunk?

— Homokozzunk!

— Hülye vagy? Azt kell hinnem, hogy hülye vagy ...

— Csak vicceltem — mondom neki —, kíváncsi voltam, hogy mit szólsz.

— Hát jó vicc volt —mondja, és eltűnik.

Nézek utána. Már nincsenek loknijai.

— Siess haza — kiabál oda nagyanyám. — Mindjárt lemegy a nap.

Elköszönök tőle.----------- a kapuban végigKi

nt I nézek az utcán. ----------- Ott, ahol elfogynak a házak, egy nagy vásártér van. Minden évben egyszer ott árulják, adják, veszik az állatokat. Látom a füves térség egy kis darabját. A túlsó végén vonatsín fut. Zakatolást hallok. Aztán jönnek a fekete, rohanó kocsik. Valamikor talán anyámat vitték.

Ál

lok, amíg csak hallom a sínek kattogását.

SZENTIYANYI KALMAN:

Berhidai emlék

Emlékszel? — Kigyúlt faluk kísértek És nekem csak a te szemed lángolt.

A halál elől futottam érted S alig értünk ki az éjszakából.

A szerelmes nyugalomra vártam S elfúltam, szétszakadtak a szavak S tíz évig úgy hallgattam, bezártan Mélyen, mint a föld alatti vak tavak.

Szemed csillogása szóra késztet S mint ki átadta úgyis mindenét — Tíz év! Mondanám már az egészet Ám attól félek úgysem értenéd.

CSANADY JANOS VERSEI:

Szülőhazád

Megtérve szülőhazád rejtélyes lombjai közül — a tó sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék kristálygömbjei a

dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek, hegyén — domb-élen

kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe —

szülőhazádban.

Mert fönn az ég nem

változatlan. Eljárt az óra. Lapján kis, zöld

gálicpettyeket könnyezett a réz. Idők múltával

elketyegett millió másodperc.

Egy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre

fordult,

elhanyatlott. Ekék jöttek — s görgős-ekék.

S egyre több ként permetezett az esőző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodálták tágranyílt-szemű csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva . apró halat a part alól; fűzve nyakúk köré barna

kukorica-hajat — a csemeték.

Idők múltával elketyegett a ritmusosan felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek.

Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként

permetez rád az esőző ég.

Téli dal

Ha most a földek, hó alatt nagyon unják a szürkeséget; a fagytömítő hótnezők a nyersen elvetett magok napsugárváró

szunnyadását — helyettük is dobban szívem, s vad dalok helyett!

Dallamok

gyűlnek a dobbanás mögé, . iramló tavaszi szelik kavarják meg a föld felett a nap meleg hullámait; — ha majd a földek, hó alatt érzik a magvak moccanását, s felütik fejük a füvek, felkortyolják a hó levét, és mint kis gyermek,

virágzik

a szélrózsa, szemük

sugárzik — akkor én már csak

hallgatok,

és szürkén elhanyatlok,

lassan,

mint hunyó csillag

a magasban.

»» »» »» »» »» »»»»»» »» »» »» »» »» »» »» »» »»»»»»»» »» »» »» »» SZ. LUKÁCS IMRE:

Harmadik kívánság

«« «« «« «« «««««««« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««««« «« «<<«« ««

Az én

jó tündérem mindig is az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, simoga- tás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor ráigondolok, jó érzéssel telik meg a szívem.

Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel.

Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet.

— Jól megírtad?

— Jól. El is küldtem.

Dugdostam a filléreket.

Rossz harisnyaszárba csomóztam s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta.

— Jó sorod van.

14

1972. KARÁCSONY

— Dianát hordok érte.

Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett Kinéztem az ajándékot is.------------------------- sokat haAz iskolában zudtam.------------------------- A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, soksok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmon- dásból — elsők közé jutottam.

Ak

kor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett.

— Megvan a fám. Este láttam.

— Az enyém nagyobb — hazudtam.

— Nem hiszem.

— Akkor is nagyobb. Be se fér a házba.

Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves úton. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bútorok. az ablaknál hatalmas fenyőfa.

— Estére díszítjük.

Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. Óra alatt telefiirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette.

— Tartsd a tenyeredet!

El se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt.

■j-------------------- a nagykaI M

eleg lett bátra. Ki------------1--------- gombolni se

me

rtem, nemhogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elöl-hátul bigy- gyeszkedtek a foltok.

— Te mindig hazudol.

— Nem hazudok.

— A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád.

— Van, majd megmutatom, Apám hozta.

Csak szerettem volna.

Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak. csalogattak.

Csengő szólt, rebbent a kopott fügeönv. kilépett az öreg.

— Mi kell?

— Dísz. Az menyi ? ... A másik?

Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillog-