Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

»» »»»»»»»»»»»»»»»» »» »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»» »»»» Galamb gyertyával TÉNAGY SÁNDOR: Hálám hordozói Amit megtaláltam, már nem hagyhatom el soha. A friss tej jó izével szétáradó reggeleket, a madárfüttyből épült lomb-boltozatú palotákat, gyermekkoromat. a kenyérkaszáló áhítatot, amikor hátamba izzadt a Nap és bőrömet lázasra verte a kalász, első csodálkozásomat, vérem térdreborulását, a félénk ájulást testem testvérének egyszerű csodá­ja előtt, a szorongást, hogy mindez nem sokáig tart, a döbbenetét, hogy nem tartott soká, a város gyár-katedrálisait, a köznapi buzgolkodást az izmok imaházában, az elégtételt, amit csak a mun­ka adhat, az első munkást, aki szerszámaimat idomítva öccsévé i ; fogadott,!. a szilárd szavakat, a nyugtalanságot, kíváncsiságom' hetedhétországát, aztán újra a szerelmet, a szemek kitakaródzását, a szerelmet: szikrázó nyári dél kútra-hasaló szomjú­ságát, a szerelmet: téli éjszakák kályhát-ölelő didergését, egyedüli bátorságomat, hogy boldog akarok lenni------­Mi ndig találok valamit, amit nem hagyhatok el soha. Egy embert, aki csak rámnéz és megy tovább, de visz magával, egy virágot, amit nem tépek le, csak rámosolygok, de van hozzá közöm, mindig találok egy szót, egy jó barátot, egy percet, egy mozdulatot, hogy elhiggyem: hálával tartozom holnapi életemért. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Példabeszéd a körről Gondolt egyet a görbe vonal: minek térjen vissza önmagába ? Mert az a szabály? Ment hát saját nem-létező kezdő-pontja után — azóta is bolyong a mindenség ködei közt mint végtelen spirál. Hiába. Aki messziről nézi, úgy látja továbbra: kör. POLGÁR ISTVÁN: Mintha álmodnék Jártunk, betlehem esek, három éjjel, három nap. Hol ólmos eső esett, hol hópelyhek szállongtak. Negyediknap éjjelre megindult a pásztomép — mintha bárány bégetne, olyan mintha álmodnék, pattogott a karikás, fújt a csordás, kürtjére megbolydult a kicsi ház, tódult ki a nagy télbe. Tülökszó és ugatás, lóbálják a kolompot... Átaljár a régi láz — kapunk előtt toporgok, nyújtom át a kalácsot kosaras kondásnénak, öcsém vígan viháncol, angyalokkal ámítgat. Hörpölik a sárga bort, vonulnak megrakodva, futunk be a házba, hol uramfia!... ki hozta?... Állunk, buckók, gyökeret ver a lábunk — pedig a lovat nagyapám keze faragta s csöpp volt a fa. Keverül a luc szaga káooszta illatával, s ébren alszom éi szaka, betelve a világgal. Odakünn lágy hóvatta, benn szívbéli, jó meleg... Nézek vissza sóhajtva, s néz vissza ram — a gyerek. Szólnunk kéne egymáshoz, mégse szólunk, s úgy tüzel arcom, mintha kályhához bújtam volna most közel. tak, villogtak a szürke dél­utánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettem. Sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajt­hattam a mákdarálót, megiz­zadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, ado­gatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel fu- rakodtam, szemem-szám ki­nyílott, sárga, kék, fehér papí- rú szaloncukrok. — Adjak, bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam.---------------------p trafikja fel­Dó czi néni | vidított.------------ — Kincsesbá­nya volt. Irkák, ceruzák, szí­nesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem. Si etve nyitottam az ajtót. Letettem minden pénzemet. — Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni. Sötétedett. Anyám ült a ke­mencénél. Asztalra borítottam a kincsestáram, összecsapta a kezét: — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. Üres marók­kal. Senki se szólt. A kanapén gubbasztottam. — Nem akartátok, hogy ka­rácsonyfám legyen. Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt: — A Jézuska, meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény isten­nek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám. Eszembe jutott a templom­kert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek. — A harangozó ismer. Ad fát. — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. ■-------------------1 A Selyem­Sz aladtam. | kútnál már------------ — kipirult az ar com, szaporán szedtem a le­vegőt. Ahogy közeledtem, el- bátortalanodtam. Nem is is­mer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nincsen karácsonyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az es­te. Vártam. A harangozó nem szólt. — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... Hatalmas alsó ágat fűrészelt. — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam a kocsi- úton. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult. — Mihez kezdel ezzel a fá­val? Húztuk. Pihentünk. Nem so­kam jártak már az utcán. Ab­lakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat. — Bajosan.--------------- vett elő. A ház Fe jszét I oldalához tá­--------------- masztotta a fát, ma gasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erő­sítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szo­bában. — Igazán szép — szólt anyám —, felöltöztetjük. Mi mindent talált ki. Ketté­törte a kockacukrokat és bele­csavarta krepp-papírba. Cér­nával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágo­kat vágott s teleszórta a fe­nyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem, dió is van! Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumlt is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig soha­sem láttam. Fehér, csillogó ko­szorút őrizgetett benne. Le­tépte a gyöngyöket, hosszú cérnaszálakra fűzte. — Mit csinálsz? 1972. KARÁCSONY GYÖRFFY LÁSZLÓ: Egy nap, amely elszökött «« «««« «« «««««««« «« «« «««« «« «« «« «« «««««««« «« «« «« «« (Négy esztendő alatt — naptári számításunk pon­tatlansága miatt — huszon­négy órával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint él­nünk kellene. A csillagév: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc. így lesz a négy­szer hat órából négyéven­ként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is len­ne? Négyévenként beiktatjuk a hétköznapi életrendün­ket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát — és utolérjük a csillagéveket. Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis nap­tárunk szerint —, hogy utó­lag továbbélhessünk egyet s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kivá­laszt vagy amit érzelmi robbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprend­szer között?)----------------- fékezett, alig | Hirtelen | pár lépéssel----------------- előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buick. Csak egy női kezet lát­tam. ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkod­va kinyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj be gyorsan, itt nem lehet állni. Bebújtam. A kocsi máris in­dult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem, vagy csevegni kezdtünk, mint­ha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna, esetleg össze­vissza kérdezősködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben mar- kolászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezőskö­dött, csacsogott, csivitelt, tril­lázott, kicsit éneklő hangsúly- lyal, mely a majd nyolcéves külföldi tartózkodás eredmé­nye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pil­lanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke szálló irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként egy „merde allors”-ot motyo­gott maga elé, ha valaki vá­ratlanul lelépett az úttestre. Lehetőleg féktávolságon belül. Ilyenkor pár pillanatig mind­ketten hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel faggattuk egy­mást; mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnősültél, hány éves a fér­jed. eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl megáll­tunk. Kávét ittunk a szálloda presszó részében, ő cukor nél­kül, én kevés cukorral, ponto­san úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezelőtt nem dohányzott. Ügy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék fes­tékmonokli terpeszkedett, po­facsontján, mint a játékboltok hajas babáin, piros foltok. Ter­mészetesen az is gondosan szétkent festékből. Egy pilla­natra elnézést kért és felment a szobájába. Meghízott. Vasta­gabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duz-' zadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nél­kül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autó­ügynökhöz ment feleségül. A tíz évvel korábbi testét nem­csak az emlékezetein, de egy fénykép is őrizte valamelyik fiók alján: a Dunakanyar egyik víkendházának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, kicsi a mel­le, keskeny a válla és a felső­testéhez képest széles a csípő­je, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erő­sebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékeze­temben csak a combja, a szája és a szeme maradt meg. ____________- erős kölniillat I V isszajött, I lebegett körü­------------------1 lőtte, másik ru hát vett tel- A kölni illata épp oly ismeretlen volt szá­momra, mint a sok festék az arcán. Konyakot rendelt. Kö­zös ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak né­hányszor találkoztam az eltelt évtizedben, azért amit tudtam, róluk, elmondtam. Megint ko­nyakot rendelt. Átmentünk a Szondi-pincébe, ebédeltünk. Vagy másfél liter domoszlói rizling és egyre hülyébb kér- dezősködés. Észre sem veszem, hogy menetrendszerűen rostál­ja közös emlékeinket. „Hús- evő-virág” — csak valami ilyesmire gondoltam. „Az újratalálkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében.” — Emlékszel? — mondja — éjszaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a Balaton-partra ... Te ott hol — Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem dí­szítettem a fát, csak csodál­koztam. Ez volt a legszebb fe­nyőm. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet le­venni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fe­jemen. — Minden kívánságom telje­sült — mondtam. — Szegényeknek is lehet ka­rácsonya. Hirtelen lángralobbant a pa­pír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fe­jem. Sokára mondtam: — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem léte­ző könyvet, a süteményt, min­dent az égvilágon. Lassan-las- san eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen ha­zugság nem bűn a szegénynél. Máig is hiszem, hogy igaza volt. aludtál éjszaka? — Sehol, azaz, vájtam egy gödröt és a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig me­leg marad a homok. Bekupo­rodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzam, hoz­tál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Ügy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtala­nok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogal­mazol? — Oh, merde! Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod?... De sokat bírtál. Es mindig ideges voltál... Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak ... — Érzékeny voltál És önös ... Akarom mondani ön­ző. — önző? — Azt szerettem. Már haj­nal volt, mikor visszamentem a házba. A nádas mellett mez­telenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fá­radtságig akartál együtt len­ni... Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy; van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. — Akkor most hozzád me­gyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pincá előtt. Útközben, mellékutcákon sétálva beme­gyünk egy kocsmába. Két fél- aeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékezte­tem, hogy hány üveggel it- tuns meg annak idején. csak a könyves­polc előtt áll még pár pillanatra, aztán j A szobámban vetkóz.*n kezű és a neverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan so­vány. Na, gyere nozzám. Egyetlen szó nélkül kény­szerű magánoz. Jkeptelen va­gyok nem emlékezni tíz év­vel ezeioai nagy somijaira, el­főj tott. suttogásaira. Most szotlan, ügyes, iátsziit az ar­cán, az öröm. Hátamra kul­csolja a karját, aztán a hom- lokánoz kap és nevet. Erőlte- tetten nevet. Félóra múlva feláll és kimegy a fürdőszo­bába. A ruháját magával vi­szi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog me­gint, aztán leül aiz íróasztal­hoz, kézbe vesz egy papírda­rabot; — „Áldott légy”... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem ha­za a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit ol­vasni akartál, az a sirató asz- szonyok egyik éneke. — Olvasd! — „Áldott légy hatalmas is­ten, hogy ezen halottnak itt, megelégiéd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében olyan, nagy volt a sötét, életének is kioltod lobogó szövetne .-rét”. — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap dél­után gyere a szállodába, vár­lak. Elmegyünk valahova. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni.---------------- elmehettem | Másnap I volna a szál­----------------lodába. Talán vá rt volna rám. Beültünk volna az ezüstszürke dögnagy Buickba és magyaráztam vol­na az utat egy városszéli kis­kocsma faasztaláig. Természe­tesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre kö­nyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fö­lött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullott volna, ahogy öreg házak falán máliik a va­kolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt vol­na, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. De hozzám, ne a szállodába... A szobámban néhány percre a sajnálkozáson kívül talán va­lami mást is éreztem volna. (Ezzel szemben nem volt másnap. Hogy őszinte le­gyek, az előző napot is va­lószínűleg elfelejtem. Az emlékezetem, ismerem ma­gam, csak a jó és szép pil­lanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Bár nagyokosán én is tudom; az élet irre­verzibilis, megfordíthatat­lan folyamat. De a képze­letem most már az én „húsevő virágomat’’ más­ként őrzi.) 1 A Pest megyei Hírlap melléklete 1 15

Next

/
Thumbnails
Contents