Pest Megyi Hírlap, 1972. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-19 / 273. szám

1972 NOVEMBER 19. VASÁRNAP

ML«

K/íirh*^

BEGAZY CSABA

Ima

Ébredni, a szivárványok alól kilopni az esőcseppeket, fölkelni a hegyekkel, eszmélni az erdővé csoportosult

fákkal,

megérteni a tengert, érteni a felhőt,

virágot lopni a városok kőből faragott vázáiba,

megbéklyózni a villamosokat, köszönteni az alvó

anyákat,

az ablakokra fényt szórni a házak tetejéről, megbokrosodott lovak elé zabot hinteni adassék meg nékem.

Imával köszönteni a tegnapról maradt vétkünk, feleségünk kézenfogva vezetni gyermekeink elé, források fölé hajolva csodálni a be nem sározott vizet, fölkelteni a rügyező fákat adassék meg nékem.

BORA SAVIC:

KEREKES GABOR:

ÍRVA VIGADOK

Tükrökből kilopni arcom, holnapra eltenni

mosolygásom

§ adassék meg nékem.

I $

/M^\\\\\\\\\\\\V,\\\\V,\\V\\\\V,\V\\VA\VWÍ\\VM\\\\\\\\V^\\\\V&\\\\\\V\\\V^

Boldogság madara

Szobrok sorsa

Jávor Piroska grafikája

hogy egyetlen tablettával — pontosabban: egyfélével, mert napi hármat kell bevenni belőle, egy-másfél hétig — mindenféle barbár beidegzés, elavult szokás és tegnapi babona véglegesen eltüntethető az emberi személyiségből. Teljes joggal magyarázta ezt, mert hiszen ő volt a Tudás Fia. Részt vett a kísérletekben és a tabletta mostani formájának kidolgozásában is, és most nagy volt az öröme, hogy találkozhatott Velünk. Még hosszan beszélt a tabletta tömeggyártásának lehetőségeiről, miközben néhány jéghideg pohár sört ittunk meg az asszonyi forróságú vízben. Majd kikászálódtunk és vad körtáncot roptunk a kivilágított teremmé átalakult gőzfürdőben. Éttől egyszerre csak harmincán lettünk. Tíz ágyékkötős Nép Fia, tíz tökéletesen meztelen Tudás Fia és tíz én, különböző öltözékekben. Az egyik énemen fekete frakk volt, vakítóan fehér frakkinggel, és mondhatom, kifejezetten snájdigul állt rajtam...

— ÜDV A SZÖKEVÉNYNEK!—

köszöntött kedvesen, ám lehet, hogy a látszat felhőkből szőtt leple mögött, némileg ironikusan egy barátom. Én ugyan nem ismertem e régi barátomat, akinek különben sem volt alakja, vagy legalábbis nem látszott ilyesmi a lepeltől. De ha kedvességből mondta is, amit mondott, én — mindenesetre — fölvettem a kesztyűt. És miközben a jobb kezemre húzta — glasszéból szőtték és jogászi érvekből — megmagyaráztam az illetőnek, hogy ha nincs is mindenkinek kellő tehetsége hozzá, mégis mindenki joga, hogy eljusson ezekre a tájakra, amelyeket egyszer majd a tudomány is fölfedez, mint a problémák megoldásának közegét. Az illető bólintott, a lepel eltűnt, és én — nyilván jutalmul — megláthattam a büdöslehű problémasárkányok levágott fejeit, amint serény szolgák targoncákon viszik azokat egy „Mirelit” feliratú kriptába. Ezek azok a targoncák voltak, amelyeken egykor gyeptéglákat szállítottunk Alsó-Kabolnál, a Duna partján, miközben a partizánok megrohamozták a nácikat, és Rio de Janeiróban karnevált rendeztek nagy kalapú félindiánok. A most inár Dior-kölnitől párás sárkányfejek, a feltámadt targoncákon, valószínűleg arra utaltak, ivgy megtanuljam — és ne felejtsem soha! — nincsenek problémák, nincsenek ellentmondások, csak fehér van és fekete. És — ha éppen úgy akarom — még fekete sincs.

MOST MAR MEGENGEDHETTEM MAGAMNAK a kíváncsiságot, és bekukkantottam a „Mirelit”-krip- tába. Ekkorra azonban már szétfosz- lottak — ha jól láttam, aranyporrá

— a sárkányfejek, és nekem már a XIX. századot volt alkalmam látni, Vernelandót. Csattogtak a különböző anyagokat — textillé, bőrré, papírrá, ideológiává — feldolgozó masinák, ám ezúttal nem Mozart, hanem Debussy és (néhány taktus erpjéigj Weber zenéjére. A gőzvasút ide-oaa rohant, s időnként megállt a prérin

— a sheriff piroskockás háza előtt —, hogy zabot, olajat és bocsánatot kérjen magának. Két pipázó holland kikötött egy eddig ismeretlen, fűszeres szigeten, ahol az egyik rögtön bankot alapított, a másik meg felmászott egy magas fa tetejére, és onnan nézte le társát, az egyszerű felfedezőt. Vernelandon különben felfedeztem három régi ismerősömet is: Serényt a Berzsenyiből, Grosz bácsit a „Luxor” kávéházból és Kossuth Lajost a térről. Egy pálmás tájon álltak, búrkalapban és egy jövendő város — Chicago — helyét jelölték ki. Kossuth Lajos alvezérei pedig — akik között nem volt nagyon nehéz

felismerni a már előbb látott, frák- kos figurát, vagyis einigem — rabszolgatartókat vertek, izmos karokkal. És verés közben azt magyarázták egymás szavába vágva, hogy csúf dolog a magárahagyott gyengeség tiprása. Néhány pillanatra Grosz bácsi arca került premier planba: jól látszott derűs, kék szeme a szarkalábak közében és hallani lehetett, amint fogatlan, öreg szája ezt dünnyögi: — Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve... Éljen Chicago!...

— MIÉRT IS MENNÉK vissza ezekután? — gondoltam, majd néhány souért majomkenyeret vásároltam egy majompéktől. Soha nem ettem még ilyen szép, fehér Glasner- cipót, pedig egy „Világélet” feliratú kiállítási csarnok — kívülről úgy láttam, agancsok díszítették — ékesen bizonyította, hogy nagyon sok kenyeret faltam be életvilágom sorába. Ettem a kenyeret, a kiflit, sőt a stanglit is, már mint matrózblú- zos gyermek faltam, mint berzse- nyista, fogyasztottam mint kezdő költő. Még a Don-kanyarban is vettem magamhoz kenyeret, ha nem is éppen sokat. De nemcsak elfogyasztottam kenyerem javát tették itt közszemlére, hanem egy tábla azt is mutatta — játékosan felvillanó nyilak és kihunyó csillagok segítségével —, hogy milyen elmulasztott döntések, rosszul felismert helyzetek, világra nem született embriók és részben hiányzó, részben meg mozgásomat gátló gyökerek fűződnek nevemhez. Még szerencse, hogy a kiállítás hamar átváltott cukrászdává, ahol kövérség elleni indiánereket szolgáltak fel, már nem ifjú, de még gusztusos doktornők. Fogyasztottam a fogyasztó indiánért — ez volt a gyógyszere a mészlerakódás- nak is — és miközben ?surgott a

hab a számon, a Yukatán habjaiból indiánok léptek elő, akiknek előadásit tartottam a félelem nélküli életről.

ELŐADÁSOMAT MEGTOLDOTTAM egy dallal az éjszaka tábortüzeiről, és a szabadság szépségéről. A lelkes indiánok feldobtak az űrbe, ahol mint a Föld egyik szputnyikja keringtem darab ideig. Igen kellemes ringlispil volt. A bolygásnak ez a fajtája — magyaráztam a csillagoknak — nem hasonlítható bizonyos másfajta bolygásokhoz.

Igen, ez mind bizonyosan igaz volt, ám egyszerre csak azt kellett ereznem, hogy leesik a jobbvállam. Hosszú töprengés után jöttem csak rá, hogy ez azért van, mert ezúttal nincs rajta teher. Gyorsan megírtam azt a négyszáz levelet azoknak, akik az elmúlt — harmincnapos — hónapban különösen megbántottak, és amikor az utolsó levelet is beborítékoztam, ötlött fel bennem, hogy vajon hová fognak tudni válaszolni a címzettek. Hiszen megszöktem előlük. Ezen megint eltöprengtem, de

— sajnos, vagy hálistennek — nem hosszan. Mert valaki megérintette a leesett vállamat. — Ne haragudjon, kérem, — magyarázta az ujja —, maga nem érzi, hogy ez stílustörés?

— A gyomorszájamnál indult meg és hamarosan már a gégém közepénél tartott minden valószínűség szerint nemcsak frappáns, hanem jelentős válaszom, amit azonban már nem volt módom kibökni. Hirtelen rá kellett eszmélnem ugyanis, hogy egy széttört stílus cserepei hevernek rekamiém előtt, és amikor fogtam magam, hogy ma most végre kimegyek a fürdőszobába, ügyelnem kellett, hogy ne lépjek beléjük. Miután, kérem szépen, mezítláb voltam. A papucsomat mindig elhányják a fenébe...

Tizenöl piros rózsaszál

__ ITKÁN FIGYELEK oda a hirdetésekre, f ezen is véletlenül

akadt meg a szemem. Kezembe vettem az újságot, s ahogy belekukkantottam a házassági hirdetésekbe, nyomban észrevettem:

„Ragyogó külsejű, tiszta

múltú, pozícionált, kocsival, lakással rendelkező fiatal

lány, házasság céljából megismerkedne jóképű, szerény, abszolút értelmes fiatalemberrel. Leveleket >♦Tizenöt piros rózsaszál« jeligére a kiadóba.”

Hm... hm... Nem is rossz... Igaz, nem vagyok éppen egy hollywoodi sztár, de a házi munka elvégzése meg se kottyan. Azon kívül szerény is vagyok. Egy ösztöndíjas fiatalember teljes joggal szerény lehet.

. Reggel magam vittem be a í kiadóba a „Tizenöt piros ró- \ zsaszál”-ra írott levelemet. A \ hirdetőnek magamról egy jóindulatú, talpig becsületes egyetemista portréját festettem meg, akinek végre felragyogott a szerencsecsillaga; ez a fiatalember eddig csak a tisztelt hirdető részére tar- 7) togatta a szívét, s most türel- $ metlenül várja a „Tizenöt pi- % ros rózsa” válaszát. A levél % I végére még odabiggyesztettem, % ; hogy a tizenöt piros rózsát tizenötször csókolom. Feltün- í í tetve a diákotthon címét, mel-! í lékeltem egy fényképet is, tér- í ! mészetesen abból az időből,! ; amikor még nem jártam a 1 f menzára ...

J Négy napon át vártam türel- \ \ metlenül a választ. Végre \ $ megjött. Reszkető ujjakkal; £ téptem fel a borítékot, és ol- i f vastam:

í „A hozzám érkező számta- i í lan levél közül, az önére vá- \ Í laszolok. Úgy érzem, helyesen \ \ választok, ezért türelmetlenül \ \ várom a találkozást. Vasár- j !j nap este tíz órakor legyen a j f Fehér hattyúban. Hogy meg- \ isrftérhéssé'nj ^égy^szálpiros j £ rózsát — kedvenc virágom! — \ í hozzon magával. Én a Belgrád j nagy térképe mellett levő asz- \ í tálnál ülök majd.” í Vasárnap a legjobb öltő- : \ nyomét vettem fel. A Fehér: ' hattyú étterem közel esett a \ 'í kollégiumhoz. Minden rend- : \ ben volt, csak azt nem tud- i \ tam, hol lehet ilyenkor piros i { rózsát venni? Ám ahogy kö- i £ rülnéztem, az étterem mellett % rögtön észrevettem egy kis virágboltot.

y

Az öregedő, nagy orrú vi- ^ rágárusnő így szólt:

— Mindössze három szál ró- ij

zsám maradt. Tudja, ilyen- jj kor eléggé drága a rózsa, szál- f ja tíz dinár. £

— Kérem mind a hármat — ^ mondtam elszántan.

y

Pont tízkor beléptem, a Fe- £ hér hattyúba. Az étterem du- ^ gig volt, és legalább félszáz, £ talpig kiglancolt, frissen bo- 'f rotvált férfi szorongatott a kezében két, három szál piros i rózsát. Minden asztalnál ül- % tek, de bármennyire is kigu- J vadt a szemem, egyetlen egy \ szép lányt sem láttam, aki a % Belgrád nagy térképe alatt j ült volna.

i

Fogalmam sincs, hogyan szédelegtem ki az étteremből.; Tény, hogy elkullogtam a vi- í rágbolt mellett, s ahogy az j ablakon keresztül benéztem, í láttam: az öregedő, nagy orrú virágárusnő a bevételt szá- mólja. ;

És az asztalán kiterítve ott; fekszik Belgrád nagy térké- \ pe...

Fordította: Baraté Rozália '

lesz szükség kalapkúrára, hogy aszongya: bor, a bor a, borkalappal...

S ha netán honi legények is lebotorkálnak egy szar-egyszer a neoantik bunkercsárdába, újabb bizonyítékát nyerjük annak, hogy nálunk biz eltűntek a rút generációs ellentétek. Hiszen nincs felemelőbb látvány. mint mikor egy 25 éves ifjú bormatuzsálemmel koccint! Bízunk abban, hogy a múzeum puritán erkölcsű pincérei se élnek vissza e kezdők tapasztalatlanságával, és nem holmi értéktelen vinkót szolgálnak fel élemedett boraggok helyett. Mert tudnivaló, bogy nincsenek fiatal borok, csak vén korhelyek. Egy kezdő ivónak minden bor öreg.

De ha netán valamely bormatuzsálem túlságosan elbízná magát, és többet kérkedne öregségével, mint ildomos — kérem, közöljék vele kellő tisztelettel, hogy van „valaki”, „aki” épp oly vén, mint ő, 3 aki immáron annyira elaggott, hogy ereje sajnos nem növekedőben, hanem — a jelek szerint — elapadóban van.

Ez pedig az alkoholellenes küzdelem.

Ha nem is boros, de borús hangulatban szereztem tudomást a minap arról, hogy a nagypénzű szesztestvérek találkahelyei hamarosan újabb, attraktív üzemegységgel szaporodtak. íme, a szerény újsághír :

„Bormúzeumot létesítenek a budai vár alatt nemrég feltárt katakombában. Az ital ínyencei itt több évtizedes bormatuzsálemeket is megízlelhetnek”.

Félreértés ne essék: nem irigylem azokat a hazánkba szakadt külföldfiait, akik konvertibilis alapon isszák magukat a népies faragású asztalok alá; sőt ha a kijózanító SZTK-rendelőben is csak kemény valutáért állítanák őket két lábra — egyenesen honfiúi büszkeség dagasztaná le- génytolltól pelyhedző szívemet.

Attól se kell félnünk, hogye tehetős import-borisszák netán megfáznak az árnyékos odúban; hiszen ugyané tájakon tenyésznek az antibiotikumokat erjesztő, józan gombafajták is. Így a kedves vendég akár hajadonfőtt is mulatozhat a hazai hajadonokkal, nem

■-----------------------j magyar

| A

z egyetemes . műveiő- ------------------------- dés soksok kiválósága vallja büszkén szülővárosának azt a helységet, amely a Tisza bal partján terül el. Így — szó szerint, mert lakosságához mérten vagy háromszor akkora területet szakított ki a végtelen alföldi rónából, mint amennyi szükséges lett volna. Azt sem tagadta meg még senki, amelyik jobbadán a folyó jobb partjára telepedett, s másodszorra is felépült a nagy víz után — nem is akárhogyan. E két város lakossága hosszú- hosszú évtizedeken át amolyan „két szomszédvár”-ként tekint- getett egymásra. Eredt talán ez onnan is, hogy még a múltszázad derekán a nevezetes Vásárhelyi Pál elvezette a Tisza vizét az egyik alól, ahol egykor kikötöttek a dereglyék meg a ladikok.---------------- állt a helyzet

| Másként | szellemi régiók- ---------------- ban. Egyik ontotta a cserepeseket, a festőke

t, a szobrászokat, a másik a költőket meg írókat, tudósokat. Ám ők szomszédotok, tisztelték és becsülték egymást. A piktorok meg a mintázok kiállításra hordták a bal partról a jobbra alkotásaikat, a jobb partiak baráti látogatásaikkal, versekkel, prózával hirdették a másik dicsőségét.

Aztán kihalt itt is, ott is a nagy nemzedék. Előtérbe kerültek ismét a nézeteltérések, személyeskedések, intrikák. De hát ez is a múlté lett. Új nemzedék jött. A bal part termi ma is az ecsetek meg a mintázófák mestereit, a jobban kupá- lódnak ki a fiatal színészek, dolgoznak tehetséges költőink és a tudományok művelői.-------------------- város kiterI A bal parti | iedt ha-tárá■-------------------ban ma is élne

k családok, melyek vezetéknevükben hűen őrzik eleik foglalkozását. Se szeri, se száma a csikósoknak, gulyásoknak, juhászoknak. Nemcsak nevükben őrzik a múltat —

áldott tehetségükben is. Faragnak, mintáznak, ezermesterkednek. Az apa úgy, mint a nagyapja, a fiú úgy, mint az apja. A határ kissé homokos részén is él egy ilyen család. A két fiú örökölte ősei talentumát. A nagyobbik — végezvén tanulmányaival — a legjobb úton van a piktorok pályáján. Öccse most tanítvá- nyoskodik. Egyik festő, másik szobrász azaz azzá szeretne válni a jobb parti város művészeti gimnáziumában, minthogy a béke uralkodik a két szomszédvár között.

A tanév közbeni szünetben sem tétlenkedett az öcs. A kishomoki tanyán — szülei árgus szemei előtt — szüntelenül mintázott. Téma témát, terv tervet követett, míg nagy elhatározásra jutott: megmintázza bátyját. De nem ám úgy naturálisán, a konvencióknak megfelelően. Valami újat, valami még újabbat kitalálni, csinálni: valami olyat... ami meglepő, meghökkentő. Amiről majd beszélnek nemcsak az osztályban, hanem az iskolában, a tanári karban is. És formálódott napról napra a I portré, mígnem elkészült.

: Csak az tudja átélni a vára- I kozás szörnyű perceit, aki •maga is faragott egy verset, i szült egy elbeszélést, egy új- j ságcikket, és ott áll, hogy i hallja a mindenható szerkesz- jtő véleményét, meg az, aki : szívét-lelkét rátetette egy vá- jszonra, belevitte az anyagba •és várja, mit mond tanármes- jtere. Őh, egekbe emelő dicséire! és porba sújtó elmaraszta- i lás I

! Másnap fiatal szobrásznö- ! vendékünk is ott állott — ke- : zében alkotásával — mestere ! előtt.

! --------------- úr felfigyelt

: I A tanár I Kivette tanítj —1---------- ványa kézéből

ja bátty’ portréját. Nézegette, ! forgatta. Valóban, valami ! olyasmit látott, amire nem ívolt könnyű egy pillanat alatt j igent vagy nemet mondani, í Tehetséges ez a kölyök. Tény- ! leg valami mást csinált... El- ; fogadható-e a fiatalságának ez ; a kézzelfogható lázadozása?... ;— tömérdek ilyen gondolat- 5 foszlány cikázott át a mester j agyán, míg nézte, vizsgálta ta- Snítványa munkadarabját. Még í nem szólalt meg, amikor — jegek ura: zsupsz ... — kicsúszott kezéből a bátyus feje, és $ milliónyi darabkánál is többre S pattant szét a száraz gipsz- ítömb. Lélegzetük is elállt... j Méla csendben szemlélte í egymást a jobb meg a bal part ^szülötte. Mi volt ez? j A legkínosabb szituáció is jvéget ér egyszer. A tanítvány ! szólalt meg először rezignált !hangon:

; — Pechünk van, tanár úr;

! kérőm. Néhány hete a Piéta, jmost mög ez.

! Szobrok sorsa...