Pest Megyi Hírlap, 1972. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-08 / 238. szám
PEST ÍIEO'EI K/Cirlap 1972. OKTOBER 8., VASÄRNAP Európában az első Iskolacentenárium ' Centenáriumát ünnepelte Budapesten szombaton Európa legrégibb tanárképző intézménye: 1872. október 7-én nyitotta meg kapuját Trefort Ágost kultuszminiszter rendeleté nyomán a kontinens első olyan gimnáziuma, amely egyúttal az egyetemet végző tanárjelöltek számára is biztosította a szükséges iskolai gyakorlatot. A kimondottan tanárképzés ügyét, céljait szolgáló, patinás hírű intézmény a józsefvárosi Trefort utcában — jelenleg az Eötvös Lőrénél Tudományegyetem Ság- vári Endre gyakorló iskolájaként —, az elmúlt éyszázad során diákok tízezreit, tanárjelöltek ezreit bocsátotta ki padjaiból. Az iskola megalapításának !100. évfordulójára tegnap rendeztek ünnepi ülést az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájában. Az iskola tanulóifjúságának műsoros emlékünnepélyét ma tartják az Egyetemi Színpadon, hétfőn pedig a centenáriumi ünnepség folytatásaként tanácskozás kezdődik a gyakorlati tanárképzésről. Kállai-kettős Tíz neves együttes részvételével szombaton megkezdődött a második Kállai-kettős néptáncfesztivál Nagykállóban. Ma délelőtt a nagykállói járási művelődési központban rendezik meg az együttesek szakmai versenyét. Út- és dűlőnevek — három nyelven A bajai Türr István múzeum' sajtó alá rendezte és rövidesen kiadja Észak-Bácska földrajzi névgyűjteményét. A múzeum ezzel segítséget kíván nyújtani a vidék hely- történészeinek az eredeti földrajzi fogalmak, település-, határrész-, út- és dűlőnevek feldolgozásához, a változások pontos megállapításához. A munkát e vidéken is sietteti az a tény, hogy a mezőgazdaság nagyüzemi táblái megváltoztatták, jórészt „elmosták” a régi határrendszert, s az ősi népi elnevezések is mindinkább feledésbe merülnek. Az érdekes kiadvány Pesty Frigyes akadémikus 100 évvel ezelőtti feldolgozása alapján készült. Az akkori idős emberek még hamisítatlanul közölni tudták a földrajzi nevek eredetét. A három nemzetiségű bajai járás 21 településének földrajzi nevei is háromnyelvűek. A múzeum új füzetében is így jelennek meg: délszláv, magyar és német nyelven. Esztendeje avatták... Most áll szolgálatba Amikor esztendeje felavatták Püspökszilágy új művelődési házát, lényegében üres volt az épület. Ám nemcsak a berendezés hiányzott belőle, nem volt sem igazgatója, sem könyvtárosa, sőt még a mozi sem kezdhette meg a vetítései két. Egymillióháromszázezer forintot költöttek az épületre s ebben az összegben benne van nemcsak a megye és a község, hanem a Pest megyei Moziüzemi Vállalat pénze is, s természetesen a lakosság társadalmi munkája. Joggal mondogatták tehát az emberek: miért is volt e nagy erőfeszítés, ha nem vehetjük hasznát. Elkívánkozók . Püspökszilágyról tudni kell, hogy dombok közé épült, a külvilágtól meglehetősen elzárt település. Egy aszfalt- és egy földút köti össze a világgal. Az aszfaltút kátyus, a földút pedig az esztendő nagy részében járhatatlan. Vasútállomása sincs, csupán autó- buszjárat köti össze Váchar- tyánnal, ahonnan vonaton folytathatják tovább az utazást. Egy ilyen zárt településen tehát senki számára sem lehet közömbös, hogy mit tud nyújtani a falu az ott élő embereknek. S mert eddig nem sokat adott, ezért elsősorban a fiatalok fordítottak hátat szülőfalujuknak s költöztek be Vác- ra vagy éppen Budapestre. Tíz esztendő alatt kétszázzal csökkent a falu lakóinak száma, s ugyanakkor az emberek átlag- életkora jelentősen emelkedett. Nagy szükség volt tehát egy olyan épületre, amely a művelődés és szórakozás lehetőségének megteremtésével lelassíthatja, esetleg megállíthatja a fiatalok elvándorlását. Mert elmenetelük oka nem a boldogulás lehetőségének a hiányában keresendő — csak végig kell sétálni a falun, s bárki láthatja a tágas, világos téglaházak soráról, hogy ma már jól élnek itt az emberek. Az egykori püspöki birtok szegénysége régen a múlté. Ám hiába a pénz, a jólét, a biztos megélhetést jelentő munkaalkalom, ha üresen, tartalmatlanul telnek az esték, az egyik ugyanolyan, mint a másik: semmit sem ígér. Az idősebbek még csak beletörődnek ebbe — így szokták meg életük során —, a fiatalokat azonban már másra tanítják az iskolában: az olvasás szere- tetére, a művészetek megismerésére, a tartalmasabb élet megteremtésére. Ám, ha mindezt nem találja meg a fiatal a faluban, érthető, ha elkívánkozik onnan. Élet csak a büfében Miért is állt hát egy esztendeig üresen e ház, amelyet a kultúra hajlékául építettek? Demény János, a falu tanácselnöke fiatal ember. Itt született, ebben a faluban érzi igazán otthon magát. És mégis... — Való igaz, hogy a büfén kívül alig-alig volt élet az elmúlt egy esztendő alatt az épületben — ismeri el. — Ennek azonban nagyon sok ösz- szetevője van. A műszaki átadáskor negyvennégyezer forintnyi hibát állapított meg a bizottság. Ezek egy részét azonban máig sem javították ki. Az őrbottyáni tanács községfejlesztési üzemét, amely a házat építette, ugyanis szanálták. Ez az elmaradás egyik oldala. A másik: öt hónapig elnökképző iskolán voltanr,;:;eScffe4=*ft] júniusban jöttem haza. S a harmadik: aligha van még egy olyan iskolai tantestület a megyében, ahol a hat pedagógus közül öt csak tanítani jár ide, egyébként másutt lakik: kettő Vácott, kettő Kisnémediben, az igazgató pedig Veresegyházon. A hatodik is csak az új tanév elején költözött ide. Így aztán egyszerűen nem volt, akire rábízhattuk volna a művelődési ház vezetését. Akikre várni kellett Háztűznézőbe invitál, s útközben beszól. előbb a termelőszövetkezetbe, majd pedig az iskolába. Előbb egy derűs arcú fiatal lány, majd pedig egy szikár, középkorú férfi csatlakozik hozzánk. — Kis Veronika a könyvtárosunk — mutatja be a vidáman lépkedő lányt az ehrök. — Augusztus elseje óta — teszi még hozzá, mert rá is várni kellett... — Júniusban érettségiztem Vácott — folytatja a bemutatkozást a lány. — Itt, az Aranykalász Termelőszövetkezet anyagkönyvelésén dolgozom. Szívesen vállaltam a könyvtárosi tisztséget, nem is elsősorban azért a havi háromszáz forintért, amit tiszteletdíjként kapok, hanem mert az a tervem, hogy hivatásos népművelő legyek. Talán jövőre sikerül felvételiznem a népművelés-könyvtár szakra... A könyvtárnak jelenleg kétszázhúsz olvasója és kétezer- nyolcszáz kötete van. — Azaz — helyesbít Kis Veronika —, a napokban kaptam a tanácstól ötezer forintot könyvvásárlásra. Ez újabb száz kötetet jelent... — mondja s már mutatja is a művelődési ház emeletén berendezett otthonos birodalmát. Közben férfi útitársunkat is bemutatta a tanács elnöke. — Kozalik Miklós tanár úr Legéndről költözött ide. — Október elsejével neveztük ki tiszteletdíjas igazgatónak, havi hatszáz forintért... Járjuk az épületet. A nagyteremben százötven, nemrég vásárolt, párnázott szék. Mozielőadásra, műsoros estekre egyaránt alkalmas. A tágas öltöző szakköri helyiségnek is kiváló. A pincében, kis ráfordítással két helyiségből álló klubot lehet berendezni. Egyszóval az épület alkalmas arra, hogy otthont biztosítson a művelődni, szórakozni vágyó embereknek. Csakhogy ehhez pénzre lenne szükség. A tiszteletdíjas igazgató, könyvtáros és gondnok évi bére tizenötezer forint, ötezret adtak könyvvásárlásra, az már összesen húszezer. A község évi fejlesztési alapja pedig nem haladja meg a negyvenezret Sokat segíthetnének Mi a megoldás? Megtudom, hogy a helyi termelőszövetke- ;ben as. idén kilenc hónap alatt százötvenezer forintot költöttek kulturális kiadásokra, ami azt jelenti, hogy a teljes költség fedezésével többször is kirándulni vitték az embereket. Ugyanakkor a művelődési ház működésének támogatására egyetlen fillért sem adott eddig a gazdaság. Pedig elsősorban a termelő- szövetkezet tagjai tanulhatnának, szórakozhatnának kulturált körülmények között ebben az épületben... Sokat és gyakran beszélünk a művelődési intézmények közös fenntartásáról. De úgy tűnik — a püspökszilágyi példa is ezt bizonyítja — még mindig nem eleget. Ha valahol, hát itt nagyon sokat tehetne a gazdaság azért, hogy — az ő hasznára is! — megmaradjanak a faluban az emberek. Prukner Pál Festék szagú kis kuckó a gyárudvar sarkában. A szék mögött rajztábla, a polcon színes grafitok, ecsetek. Az asztalt piros, kék, zöld, sárga festékfoltok tarkítják. Középen egy betűsablon, rajta ez áll: Magyar Hajó- és Darugyár. Egy másik sablonon számok, betűjelzések. Az MHD váci gyáregységének termékeire kerülnek a feliratok. Ez már a munka utolsó fázisa, amit a dekorációs, Bertalan Ferenc végez. A közönség dönt A belső gyárépületek falai is az ő keze munkáit őrzik: munkavédelmi plakátokat, hirdetéseket. Az irodák egynéme- lyikében a falon festmények, ezzel az aláírással: Bertalan Ferenc. Kis műhelyében egy ötméteres kép félig kész v. tata fekszik összegöngyölve a sarokban. Gyárszerte úgy emlegetik: a festőművész. Mi is ő tulajdonképpen? Jó kézügyességgel megáldott gyári munkás, aki szabad idejében feste- get, vagy művész, aki gyári munkával keresi a kenyerét? — Annak eldöntésére, hogy a munkám mennyire művészi, nem én vagyok a hivatott. Ha sikerül átadni a gondolataimat, érzelmeimet, hangulataimat — akkor jól érzem magam. Hogy ezt a közlést milyen fokon teszem — a közönség dönti el... Az őszinte hangból érezni, szerénysége nem póz. — Megörökíteni a hétköznapokat, az apró küzdelmeket, örömöket, felfedezni az ember és a természet kapcsolatát — számomra ez minden. És ez hallatlanul izgalmas... Az elszigeteltség elviselhetetlen — Nagymaroson születtem, negyvenhét' évvel ezelőtt — beszél életéről. — Ügy emlékszem, gyermekkoromban mindig mindent lerajzoltam. Ha egy papírlap került a kezembe, nem sokáig maradt üresen... A tanáraim dicsértek, biztattak. Ez utóbbira nem volt szükség. Nagy kedvemet leltem a festegetésben. Szerettem volna továbbtanulni, de elsodort az élet. Háború volt, dolgozni kellett, az ember csak álmaiban foglalkozhatott a művészettel. Aztán később is úgy alakult, hogy amikor 1952- ben mehettem volna főiskolára — a tanáraim is javasolták, nekem is kedvem lett volna —, akkor már nős voltam, megszületett a fiam, gondoskodni kellett a családról... A főiskoláról tehát lemondott, de a tanulásról nem. Minden évben két hetet tölt valamelyik képzőművésztáborban. A legtöbbször Zebegény- be hívják, s ő boldogan megy. Ezek az alkotótáborok életre szóló élményeket, barátságokat Jfe JAIf 1' ... 0 önarckép hoznak. 1952-től — amióta a képzőművészeti szakkörök munkájába bekapcsolódott — tanárai voltak Tegzes László, Bolmányi Ferenc, Luzsicza Lajos, Dániel Kornél... — Most a váci képzőművészeti csoporthoz tartozom, az- j előtt Óbudára jártam, még előbb a Szönyi István Képző- művészeti Szabadiskolán tanultam. Számomra rendkívül fontos, hogy közösségbe tartozzam. Annál elviselhetetlenebbet nem tudok elképzelni, mint ha az ember elszigetelten él. Nekem szükségem van arra a légkörre, ami oly jellemző az alkotócsoportok munkájára. Kellenek a viták, beszélgetések, az őszinte kritikák és természetesen az elismerések. Csónak üveglapon Nagymaros felé robogunk. Útközben, majd a kopottas, földszintes házban folytatjuk a beszélgetést. A lakás képe olyan, mint vártam, akár egy kiállítóterem: festmények mindenütt. Pillanatokon belül előkerülnek a fiókokból, szekrény tetejéről kis és nagy mappák: a bekeretezetten művek, vázlatok tömkelegével. Meglep és szimpatikus az az őszinteség, ahogyan válogatás nélkül rakja elém a képeket. Ügy teregeti a lapokat a szőnyegre, mintha magát terítené ki: „Íme, ez vagyok én, hibáimmal, jó tulajdonságaimmal együtt!” A falra nézek, s egyszerre mintha többet értenék meg művészetéből, mint amennyit eddig a szavakból megismertem: egy kisméretű, üvegre festett kép a vízpartot ábrázolja, kikötött ladikkal. Ember sehol. De ahogy a csónak szélén az otthagyott evező a vízbe merül, s ahogy a hullámok körülölelik, ott érezni az ember keze mozdulatát, amint vízbe ejtette a lapátot, és egy ugrással a parton termett. Újat találni, kísérletezni Végtelenül szépen és sokat tud mesélni egy-egy képéről, a színekről. A sziéna, a sárga, a zöld — kedvenc színeinek a harmóniájáról. De nem lenne igazán művész, ha a színek mellett nem izgatnák a formák. Próbálkozott is agyaggal, kisplasztikákat készített. De mindig visszatér szerelméhez, az ecsethez, a festékhez... Az asztalon katalógusok. A címlapokon a dátumok: 1968, 69, 70, 71... A tavalyi Pest megyei tárlaton olyan nevek mellett szerepelt az övé, mint Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Gorka Géza, Kmeity János, Komiss Dezső ... — Időnként az ember elgondolkodik, hová, merre is tart tulaj donképpen? Egy-egy állomáshoz érve felteszi magának a kérdést: hogyan tovább? Én mindig próbálkozom számomra új formákkal, új eszközökkel. Most például a pitt- kréta foglalkoztat. Rendkívül finom anyag, és hallatlanul érdekes formák alkothatok vele. Bizonyítékként a kezembe adja a mappát, amit eddig az ölében tartott. Amíg beszélgettünk, a keze sebesen dolgozott. A fehér lapon zaklatott, mozgalmas vonalak rajzolnak ki egy férfiportrét: Bertalan Ferenc hosszúkás, keskeny art Máté Judit EKERIES KÉT KÉMÉNY FALUT JELEZ TŰZ A TALP ALATT 120 EMBER ABBAHAGYTA A Veresegyház utáni kanyarban sorompó zárja el az utat, s várván, hogy az öreg bakter újra a magasba tekerje a két rudat, van idő nézelődni. Előttünk Erdőkertes, innen nézve csak két gyárkémény jelzi a falut. Az erdő- kertesi téglagyár kéményei. — Jól nézünk ki! Ilyen időjárást! O A kéz végigfut a szürke nyerstégla-rakás oldalán. Minden nedves, pedig már jó ideje reggel van, és süt a nap. Vén Ferenc gyárvezető felegyenesedik, átnéz a túloldalra, a tárolószín felé, ahol Pásztor József művezető is kémleli az eget. — Nem jó a sok eső a téglának. Rendes körülmények között 3—4 hét alatt kiszárad, de most, úgy látszik, ki kell várni a hét hetet is, amíg betolhatjuk a téglákat a kemencébe. Tudja, nekünk az időjárás az éltető vagy a halálos injekció. így aztán csak jön, jön, halmozódik a nyers tégla, kiszorul már a színekből is, több száz darab szárad a szabad ég alatt, igaz, cseréptetőt rögtönöztek mindegyik rakás fölé. Maga a gyár nemcsak elhasználtalak látszik, hanem valójában is az. A rozoga épületek tégla- és cseréptörmelékkel megszórt földből nőttek ki, s ehhez a látványhoz méltó az országútból elágazó, a gyárhoz vezető bekötő út is, mely meg sem közelíti azt a simaságot, amely egyébként a földutaknál szokásos. Ezt az utat törik a több tonnás teherkocsik is, különösen ha meg vannak rakva. Mindez, persze, leírható, bírálható, de tegyük hozzá, maguk a gyárban dolgozók és a vezetők szeretnék a legjobban, ha ez az áldatlan állapot mielőbb jobbra fordulna. Ez azonban nemcsak rajtuk múlik. O Az iroda parasztháznak is beillik. Bizonyára már altkor is itt ált, amikor Ro- heim Károly volt a falu ura, s amikor az 1900-as évek elején létrejött a téglagyár. Szelíd domboldalon lehet leereszkedni az irodához, a házat kívülről fehérre meszelték, s gondosan felsepert földes udvar tartozik hozzá. Zaj nem hallatszik ide, de ha erre fúj a szél, a kulinak nevezett kismozdony zakatolása kivehető. Vén Ferenc gyárvezető: — Az első fél évet kimagaslóan jó eredménnyel zártuk. Nyers téglából például 9 millió 409 ezer darabot terveztünk, de jóval több mint 10 millió készült el belőle. Úgynevezett tizenkilenc lyukú iker sejttégláról van szó. Az esztendő első felében több mint 8 millió forint értékű téglát állítottunk elő. Ezek a számok azt mutatják, hogy a lehetőségekhez képest mindent megtettünk. A nyerstégla-gyártási terv ilyen túlteljesítése csak úgy sikerülhetett, hogy művezetőnk, aki már huszonegy éve a gyárban dolgozik, alapvetően átszervezte a munkát. Az Épületkerámiaipari Vál- lalat és a Budapest X. kerületi pártbizottság felhívása nyomán a gyár is csatlakozott a centenáriumi év tiszteletére tett felajánláshoz. Két szabad szombaton nyolcórás műszakkal járultak hozzá az ünnephez. Vállalásuk ellenértékét már átutalták a fővárosi X. kerületi Tanács fejlesztési alapjába. — Az említett két szabad szombaton körülbelül 104 ezer téglát gyártottunk, ez öt családi ház építéséhez elegendő, A munkában Pajor Jánosné és Richter Józsefné szocialista brigádjai jártak az élen. A gyárban 81 fizikai munkás dolgozik, de minimálisan 84 kellene. Ezt a létszámot azonban már hosszú idő óta nem sikerült kiállítani. Persze, nem is vonzó a téglagyár. Télen-nyáron a szabad ég alatt kell dolgozni, ám a legtöbb szépség mégis a kemény munkában van. A gyárban dolgozóknak csak a fele való Erdőkertesre. A munkaerőhiányból adódik, hogy mindenki ért mindenhez, hiszen sokszor kell „beugrani” más helyett. Az ember padlásnak nézné, pedig nem az. Szépen összeszegelt, bordázott desz„Mindent lerajzoltam“
