Pest Megyi Hírlap, 1972. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-07 / 237. szám

1972. OKTOBER 7., SZOMBAT "‘‘^JCírlap 3 Jók a magyar szerszámgépek Európa legnevesebb szak­emberei vesznek részt az ok­tóber 9-én Budapesten kez­dődő VII. szerszámgépipari kongresszuson. Az ötnapos tanácskozáson 15 ország fej­lesztési és kutatási ered­ményeit ismertetik majd a résztvevők, mintegy 70 elő­adás keretében. A kongresszus jelentőségét emeli, hogy az idén százéves a magyar szer­számgépgyártás. Ez utóbbi év­tizedekben elért fejlődést jel zi, hogy a világ szerszámgép gyártó országai között a 15., a szocialista országok között pedig a 4. helyen áll orszá­gunk. AZ ADOTT SZÓ Állami gazdaságok országos tanácskozása Pénteken a Magyar Tudo­mányos Akadémia nagyter­mében megkezdődött az álla­mi gazdaságok kétnapos or­szágos értekezlete, amelyen 170 állami gazdaság igazgatói és vezetői vesznek részt. Dr. Liénárt Lajos mezőgaz­dasági és élelmezésügyi mi­niszterhelyettes megnyitója után, dr. Dimény Imre mező­gazdasági és élelmezésügyi miniszter értékelte az állami gazdaságok munkáját. Á divatot és az igényeket figyelembe véve A szombathelyi cipőgyár­ban befejeződött az a három­napos tanácskozás, amelyet a Bőripari Tudományos Egye­sület cipőipari szakosztálya „Új típusú anyagok nagyüze­mi feldolgozása a cipőipar­ban" címmel rendezett. Nagy hangsúlyt kapott &' tanácskozáson, hogy olyan termékeket, olyan anyagokat kell előállítani, amelyek maximálisan kielégítik az igé­nyeket. Arra hívták fel a fi­gyelmet, hogy az alapanyag- szállító partnerek is kísérjék figyelemmel a divatot, az igé­nyeket, kísérleteik eredmé­nyeiről folyamatosan adja­nak tájékoztatást, s az új ter­mék minőségi bizonyítványai « mintakollekcióval együtt je­lenjenek meg. Januárban, a megyei párt- bizottság ülésén — ahol a gazdaságpolitikai teendők vol­tak napirenden — többek kö­zött felszólalt Végh József, a Cement és Mészművek vezér- igazgatója is. Egyetértett az építőipar e legfontosabb terü­letét ért bírálattal, részletesen elemezte az okok bonyolult­ságát — mind a vállalaton belüli, mind az azon kívüli tényezőket —, majd határo­zottan leszögezte: 1972 a ce­mentiparban már egy felfelé ívelő szakasz kezdete lesz. Erre, mi tagadás, égető szük­ség van. A mezőny végén Hosszú évek óta az ún. hiánygazdálkodás jellemzi a cementellátást. Az igények jóval meghaladják az előállí­tott mennyiséget, igy fedezet­ként nagyarányú behozatalra szorulunk. 1960-ban 1571 ezer tonna volt a cementipar pro­duktuma, 1555 ezer tonna a felhasználás. 1971-ben vi­szont már 2712 ezer tonnás termeléssel 4214 ezer tonnára rúgó felhasználás állt szem­ben! Több esztendeje egy ha­talmas cementgyár egész évi teljesítményének megfelelő árut kell újra meg újra a különböző országokban meg­vásárolni; nem olcsón, azaz nem a legjobb üzletet kötve. Csupán három-négy ország lelhető hazánk mögött azon a listán, amely az európai álla­mok egy lakosra számított ce­menttermelése alapján ké­szült. Jóval hátrább vagyunk tehát, mint amit gazdasági fejlettségünk elfogadhatóvá tenne. Nem is ilyen okok ma­gyarázzák a gondokat, hanem a fejlesztésben elkövetett hi­bák. S ezeknek csak töredéké­ért felel az ország cementgyá­rait Vácról dirigáló nagyvál­lalat. Kivitelből behozatal 1958-ban kezdték meg az el­ső, valóban nagy kapacitású cementgyár —■ a Dunai Ce­ment- és Mésznvű,— építését. A felszabadulás után addig mindössze Lábatlanban haj­tottak végre jelentős fejlesz­tést. Abban az esztendőben, amikor megkezdték a DCM létrehozását, 131 kg szürke por jutott hazánk egy lakosá­ra. E mennyiség 1971-re 270 kg-ra növekedett, de ezzel még mindig a sereghaj tők kö­zött vagyunk, a szocialista országok esetében pedig a legutolsók. (A KGST-államok rint a járásban jelentős ipari és mezőgazdasági beruházá­sokat eszközölnek, hossza­dalmas lenne puszta felsoro­lásuk is. A járás egyik legszebb vi­déke a Brandys nad Labem- Stará Boleslav várospár kör­nyéke, ahol regényes erdei környezetben terül el a Houstka elnevezésű kirándu­lóhely. A járás déli részében igen érdekes látnivaló a prúhoni- cei kastély botanikus kertnek beillő parkjával. A fővárost másik oldaláról Prága-Nyugat járás övezi, amely sok tekintetben hason­ló Prága-Kelethez. Az utóbbi időben itt is nagy fejlődésnek indult az ipari termelés. Pél­dául a lochkovi cementgyár az egész csehszlovák cement- gyártás 10 százalékát termeli. Igen jelentős az Antibiotiku­mok Kutató Intézete és más intézmények sora. Nagy fej­lődésen ment át a mezőgazda- sági termelés is, amely hek­táronként átlag 40 métermá­zsa gabonát produkál. A kö­vetkező tervidőszak is nagy előrehaladással számol. Jir- canyban a téglagyár befeje­zése után évente 90 millió téglát állít majd elő. A pa­nelgyár Radotínban kétezer lakással járul hozzá a dolgo­zók életszínvonalának emelé­séhez. Písnice húsgyártó kom­binátja is ezernél több em­bert foglalkoztat majd. A terv a mezőgazdaság további fejlődésével is számol. Prága-Nyugat járás sincs tehát érdekességek híján. A Vltava és Berounka folyók völgyében elterülve igen sok alkalmat nyújt a kirándulni, sportolni, pihenni vágyó em­bereknek. Nem csoda, ha a járáson át vezető utak szom­baton s vasárnap dugig tel­nek a fővárosból kivonulók gépkocsijaival. Ezáltal is osz­tozik e két járás a köztársa­ság fővárosának gondjain. ★ NÉHÁNY SZŐ búcsúzóul; Fokról fokra, ha nem is tel­jességre törekedve, igyekez­tem a kedves olvasóknak be­mutatni a közép-csehországi kerület egyes járásait, ame­lyek egymilliókétszázezer lakos számára jelentik a szű- kebb hazát. E kerület, amely­nek lakossága tehát több mint a fővárosé, a Cseh Köz­társaság összterületének 14 százalékát képezi, ipari össz­termelésében 13, mezőgazda- sági termelésében 18 száza­lékkal vesz részt. A háborút követő időszak­ban, amint ezt a járások fej­lődésén láthattuk, forradalmi átalakuláson ment át; az ipa­ri termelés több mint hatszo­rosára növekedett, s a mező- gazdaság sem maradt el a fejlődésben. Mindez a kerü­let lakosságának életén is meglátszik. A dolgozók a Csehszlovák Kommunista Párt vezetésével következe­tesen építik hazájukban a szocializmust. Munkájukkal gyarapítják az ország termé­szeti és kultúrális kincseit. Látogassanak el hozzánk, és győződjenek meg róla. Szíve­sen látjuk barátainkat! (Vége) átlaga — Kubát kivéve — mintegy száz kilogrammal több!) A fejlesztés elhibázott- ságát az élet gyorsan bizonyí­totta, hiszen annak idején az érintettek úgy vélték, hogy egyetlen nagy kapacitású gyár — a DCM — felépítése jó időre megold minden gon­dot. Nem így történt. Egy-két évig úgy tűnt, hogy az optimistáknak van igazuk. Még kivitelre is futotta a termelésből. 1966-tól kezd­ve azonban rohamosan tágult a rés a produktum és a szük­séges mennyiség között; 1970- ben már több, mint egymil­lió tonna volt a behozatal. Az exportból import lett, a meg­alapozott tervezés elsajátításá­nak drága tandíjaként... Ilyen okok miatt született meg a döntés a DCM negye­dik kemencesorának felállítá­sára, s a beremendi cement­mű erőltetett ütemű felépíté­sére. Átlagosan 52—54 hó­nap szükséges az évi egymil­lió tonna kapacitású cement­üzemek létrehozásához. Bere- mendnél jócskán lecsíptek eb­ből, ám ennek ára van: a költségek növekedése. Vevőként második Magyarország 1967-ben 480 ezer tonna cementet impor­tált, 1971-ben már 1478 ezer tonnát! 1970-ben Hollandia és Jugoszlávia mögött Európá­ban mi voltunk a harmadik legnagyobb cementvásárlók, tavaly pedig — nem kívána­tos előre rukkolás ez — már csak Hollandia előzött meg bennünket. A megállj kimon­dása immár elkerülhetetlen. A világkereskedelemben a cement aránya nagyon sze­rény. A nagy súly, a viszony­lag kis érték legtöbbször gaz­daságtalanná teszi a távolab­bi szállítást. Persze, nem egyedüli indok ez. A nélkü­lözhetetlen építőanyag világ­szerte a legkapósabb áruk kö­zé tartozik, a kínálat és a ke­reslet eltérése folyamatos ár­emelkedéshez vezetett Azaz egyre drágábban tudtuk meg­vásárolni — s növekvő arány­ban dollárért — az egyre több cementet... Így válik érthetővé, hogy a cementipar beruházásai — amint azt éppen a napokban, o Lábatlanban redezett cement­ipari tanácskozáson megerő­sítették — az ismert korlá­tozó rendelkezések ellenére is zöld utat élveznek. Józan számítások alapján. Mert az itt és így esetleg megtaka­rított forintok fejében sokkal többet kellene kiadni másutt, s ráadásul nem is forintban. Növekvő termelés Mint bevezetőben említet­tük, a vezérigazgató felfelé ívelő szakasz kezdeteként je­lölte meg 1972-t. Nézzük te­hát a termelés számsorát. Az 1960. évi 1571 ezer ton­nás teljesítmény 1968-ban már 2801 ezerre növekedett. Ez volt a csúcs. Két esztendő múlva 2771 ezer tonna áru került ki a gyárakból, ta­valy 2713 ezer tonna. Idén a terv 2950 ezer tonna cement előállítását szabja meg, s eb­ből az ipar január és július között 1639 ezer tonnát tel­jesített, kilenc százalékkal többet, mint tavaly a hasonló időszakban. Ami külön örven­detes, az a DCM produktuma. A váci gyár ugyanis 1971 első félévében 420 330 tonna cementet termelt, idén, az év első hat hónapjában 534 033 tonnát, azaz 27,1 százalékkal többet. Az innét származó többlet, valamint a munka­kezdés a beremendi cement­óriásban, alapot nyújt arra, hogy reálisnak tartsuk 1972- re a hárommillió tonnás tel­jesítményt. Ami persze nem azt jelenti, hogy lebecsülnénk a nehézségeket, az erőfeszí­tések nagyságát. A cél: ötm'.llió tonna Van ugyan létszámhiány — a DCM-ben például az év fo­lyamán 16—22 százalék között ingadozott ez — de a régi ce­mentgyárak hosszú évek óta lényegében egyenletesen ter­melnek. Azaz idén s a továb­bi esztendőkben is a terme­lésnövekedés forrását Vác és Beremend alkotja. Vácott fokozatosan megvalósul a há­rom esztendőre terjedő, rész­letes miniszteri utasítás, s év végéig, remélhetően, 300 ezer tonna árut ad az új bere­mendi üzem. Ami az eredeti­leg tervezettnél 140 ezer ton­nával több. Igaz, itt a beru­házási elmaradások fölszámo­lása mind a minisztériumtól, mind a Cement- és Mészmű- vektől különleges intézkedé­seket követelt, s újabb költ­ségeket okozott, de a nyere­ség még mindig arányban áll a veszteséggel. Nemcsak azért, mert csökkenhet az import, hanem azért is, mert a kelendő áruért való tüleke­désben a nemzetközi piacon az árak idén is tovább nö­vekedtek. Jövőre 3,4 millió tonnás termeléssel számolnak a ce­mentipar vezetői, s 1975-re el­érhetőnek látszik — ameny- nyiben az épülő, évi 1,5—1,6 millió tonna kapacitású új hejőcsabai gyár megkezdi részleges üzemelését — az öt­millió tonnát megközelítő produktum. Közben meg­kezdték egy újabb, nagy telje­sítményű cementgyár terve­zését, ez az ötödik ötéves tervben kerül átadásra. Ma a cementipar vezetői úgy lát­ják, hogy 1975 után fokoza­tosan megszűnhet az import, a hazai termelés teljes egé­szében fedezi majd a szükség­letet. Néhány esztendeje erre csak ígéretek voltak. Az adott szó beváltását ma tények bizonyítják. 1972 a cement­iparban valóban egy felfelé ívelő szakasz kezdete. Mészáros Ottó Miért teheti? A munkaerőhiány sokszor jó kifogás, jó ürügy. Hogy mire? A védekezésre. Legalábbis sok vállalat vezetője ezzel bú­jik ki a felelősségrevonás alól. Köztudott, hogy Magyar- országon nem annyira munkaerőhiányról, mint inkább ügyetlen szervezésről, rossz ösztönzésről és sok lógásról beszél­hetünk. Mégis többféle munkára nagyon nehéz embert találni.’ Például a takarítónőket is lámpással keresik. Egyesek ezt ki­használva szó szerint „kereskednek” a munkaerőkkel. Ember­kereskedelem Magyarországon 1972-ben? Majdnem annak mondható a következő eset. A Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatóságának Pest megyei Hivatala felfigyelt arra, hogy a sülysápi ÁFÉSZ taika- rítórészlegének 39 dolgozóját „bérbe adja” más vállalatoknak^ a Komplex Külkereskedelmi Vállalatnál 13-an, a CHEMOLIM- PEX-nél 10-en, a Csepeli Erőmű és Szolgáltató Vállalatnál 6-. an, az AUTÖKER-nél, a MEDIMPEX-nél, valamint a Magyar Hajó- és Darugyárban 3—4-en dolgoznak állandó jelleggel. S bár, a részleg dolgozóinak átlagbére „csak” 4000 forint, az em­lített vállalatok egy-egy takarítónőért havonta 10 000 forintot fizetnek az ÁFÉSZ-nek. Elemezzük tehát az elmondottakat. A sülysápiak okosan, gondolkodtál?, amikor takarítórészleg alakítására szánták ma­gukat. Elvégre takarítónő-hiány van, és tisztességes haszon mellett is jól jövedelmez a szolgáltató tevékenység. (De ekkora haszon már nem mondható tisztességesnek.) A fővárosi vállalatok kaptak az alkalmon, felvették a „drá­ga” takarítónőket, nem gondolva arra, hogy mit szólnak majd magas fizetésükhöz a már esetleg évek óta ott dolgozó társaik. Ami azt illeti, nyilván volt, aki semmit, hanem továbbállt. A többiek pedig zúgolódtak egy kicsit, s talán kaptak is néhány száz forint emelést, de levonták a konzekvenciát. Sokan egy­szerűen lazítottak — s őket látva, a „drága” takarítónők is la­zítottak egy kicsit, azzal a felkiáltással, hogy úgyis messze van a központ. És nincs igazuk? Azoknak nincs, akik ilyen helyze­tet teremtenek, elősegítve a lógás terebélyesedését. Lassan ott tartunk, hogy csak azok dolgozzák végig a nyolc órát, akiket a hivatásérzetük hajt vagy a futószalag noszogat, esetleg a ve­vőik „ugráltatnak”. Mert hogyan kereshet egy 18—20 éves takarítónő 4 ezer fo­rintot, amikor egy 30 éves mérnök vagy közgazdász fizetése 2800—3000 forint. Mert különben nem vállalja? Választhat: mehet futószalag mellé dolgozni, vagy ülhet egy unalmas iro­dában, esetleg, ha véletlenül megvan a diplomája, mehet a szakmájába. Mert biz azon sem csodálkoznék, ha egy 23 éves kezdő mérnök vagy jogász, akinek a fizetése 1600 forint, in­kább jelentkezne a sülysápi takarítóbrigádba. Aztán ott van az a bizonyos 10 ezer forint. Az említett bu­dapesti vállalatoknál havonta egy-egy takarítónőért ennyit fi­zetnek a szövetkezetnek, amely viszont az összegnek csak 40 százalékát továbbítja annak, aki megdolgozott érte. Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy az ÁFÉSZ jogtalan haszonhoz ju­tott. De kik tették ezt lehetővé? Azok a fővárosi vállalatok, amelyek hajlandóak ennyit fizetni takarításért? Hogy tévedés ne essék, elsősorban nem a magas takarító-- női fizetést kifogásolom, hanem azt az aránytalanságot, am! a szövetkezeti és a vállalati fizetés között van. Azt, hogy egy ÁFÉSZ háromszorosát is fizetheti ugyanazért a munkáért, mint az állami vállalat. Miért teheti meg? Mert munkaerőhiány van? Czibor Valéria Messze szól egy zongora ZAJ (A csarnokba félkész vasúti kocsikat tolnak, overálos mun­kások nagykalapáccsal püfölni kezdik a lemezeket. A vagonok óriási dobbá válnak, dübörgő, bömbölő zaj tölti meg a műhelyt. A zajszint; 110—120 decibel, attól függően, hogy mekkora kala­páccsal ütnek, félkilóssal vagy hétkilóssal. A lemezegyengető­ben jók a keresetek, tizenöt forintos órabér járja, plusz három százalék zajpótlékot fizetnek; minden munkás óránként 45 fil­lért kap a dobhártyájáért.) Amikor felhegesztiik a le­mezt az oldalvázra, feszült­ség támad az acélban, ezért mi autogénpisztollyal újra felmelegítjük, hideg vízzel le­hűtjük, aztán nagykalapács- csal egyengetjük a lemezt. Ti­zennyolc munkás párban dol- gózik, kilenc üti a vagont, ki­lenc pedig fát tart az ütés alá. Egy kocsiszekrényt két nap alatt csinálunk meg. Egyszerre kilenc kalapács dübörög a lemezen, egymás szavát nem értjük, mutoga­tunk, fejbiccentésekből ér­tünk. Rendkívüli a bömbölés, minden, lemezre mért ütés az idegeket püföli. A mi szerve­zetünk belefásult, belefáradt az idegrendszerünk. Ha meg­áll kezemben a kalapács, nem bírom elviselni a zajt, nekem is ütnöm kell, csak akkor nem veszem észre a csattogó hangot, ha elfoglalom magam. Fájdalma? nemigen érez az ember, fokozatosan kiké­szült az idegrendszerünk. Ta­pasztalom magamon, hogy a legkisebb dolog miatt „fel­doppingolom” magam. Jobb fülemre sokkal restebben hal­lok, az óraketyegést már nem észlelem, ugyanis jobb kézzel ütök, a jobb fülem van köze­lebb a rezonáló lemezhez. A MÁV-kórházban egyikünkről megállapították, hogy rosz- szabbul hall, mint a másik. Hamar idegessé válik itt az ember, nem tudja türtőztetni magát, eldurvul. Sokszor a kis vita is tetlegességgé fajul, elég gyakori az „összekocca­nás”. Amin régen elmosolyod­tam, azon most dühöngök. A legnehezebb: be kell tömi az új munkatársakat, hogy úgy tartsa ütés alá a fát, ahogy kell, de a kezdő nem érti a mutogatást, a jel­zéseket — ez nagyon idege­sítő. Egy kalapácsütéssel min­dent elronthat, aztán három órán át javíthatom a hibát. Hat óra ötvenkor kezdünk, hét órakor megcsendülnek a kalapácsok. Mint a marha a jármot, úgy megszoktuk a zajt. Amikor tizenkét éve elő­ször betettem a Iában a mű­helybe, egy kívánságom volt: csak ide ne kerüljek. Tizenkét éve itt vagyok, s a nap min­den órájában egyformán ér­zem a zajt. Egyszer a felesé­gem bejött a munkahelyem­re; hagyd itt — mondta —, ezt nem lehet kibírni. Most már mindegy, süketek va­gyunk, úgysem lehet gyógyí­tani. Nagyon nyugodt ember vol­tam, ma is annak tartanak, de én tudom, hogy már nem va­gyok a régi. Nem kenyerem a beszéd, munka közben nem szólok, idegesít, hogy ordítani kell. Megszoktuk a hallgatást. Ha valaki egy nagyot üt, nem is lehet folytatni a mondatot. Legyintünk. Előfordul, hogy nagyon szeretnék elmondani valamit, de nem lehet — ez felcukkolja az embert. TÍZ éve mindaddig, amíg el nem aludtam, hallottam a zajt, olyan volt, mint a han­gyazúgás, ma már semmit sem érzek. Vasárnap, ha egy repülőgép elrepül, vagy az or­(Űgy tartják a műhelyben, hogy minden attól függ: érzé­keny-e az ember dobhártyája, vagy nem. Az apa itt megsüke- tült, a fiának is ilyen érzékeny volt a füle, örökletes baj, el kel­lett helyezni. Védekezni nagyon nehéz, a kalapácsütésre meg­lendül a fej, a fülből kiugrik a gumidugó, vagy elgurul a fülre tett kagyló. A kezdetleges technológia okozza a nagy zajt, de," hogy ez mikor változik meg, nem lehet tudni. A szakszervezet munkavédelmi felügyelője szerint még senki sem panaszkodott a zaj miatt.) Fóti Péter szágúton elhajt egy gépkocsi, felébredek, számolom a rer pülőgépeket, aludni nem tu­dok. — András Vince lakatos va­gyok, tizenkét éve dolgozom a MÁV Dunakeszi Járműjaví­tójában, 41. évemet taposom. Feleségem útjavító vállalat­nál dolgozik, van egy tizen­hat éves kislányom. A gyár­ban mindjárt a Bartók-terem­be kerültem. Nem tudom ki adta a műhely nevét, mert hát az itteni zajt nem lehet összehasonlítani a Bartók-te- remben hallható muzsikával. Biztosan olyanok nevezték él a csarnokot, akik nem szere­tik a zenét. A kislányom a Bartók zenei szakközépisko­lába jár, napi három-négy órát gyakorol — a muzsika más! — Talán tőlem örökölte a lányom a muzikalitást, har­monikán, citerán játszottam, én nem tanulhattam, pedig jó hallásom volt. Más szórako­zást találtam, három éve szobrász szakkörbe járok. Nem a meztelen nők miatt megyek, én a fát, a vasat sze­retem. Megdomborítottam le­mezből a saját fejemet. Min­dent, ami bennem van, át sze­rettem volna adni a lemez­nek. — Szeretem a zenét, min­den este beszélgetek a lá­nyommal. Nem zavar, ha éj­félig zongorázik, ez szórakoz­tat. Bánt, hogy csökkent a hallásom, nem élvezem annyi­ra a zenét. Gyakran úgy hal­lom, hogy falsot fogtak, más­kor távolról kong a zene, pe­dig a zongora mellett ülök. Ilyenkor bosszankodom.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents