Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

8

PEST

JUECVEI

^Mírlap

1972. SZEPTEMBER 3., VASÁRNAP

W/>V7/////////////////y7/////Z///////W///^W//////7////^^

!

Móricz

Zsiómond

Halálának 30. évfordulóján

E

Móricz Zsijjmond halálának évfordulóin — 1942. szeptember 4-e óta, általában az „ötös” vagy a „tízes” esztendőkben — gyakran úgy idéződik fel az alakja, mintha még élne. Szokásairól, mozdulatairól, életének keretéről a kortársak még az élmény hatása alatt emlékeznek meg; tanúiként annak, hogy személye is feledhetetlen volt, emberként is tiszteletet ébresztő, ma- • radandó benyomást gyakorolt mindazokra, akik találkoztak vele.

De a személyes emlékek lassan elfakulnak, alakját a tisztelgő kortársi vallomások őrzik meg. Az életműve az, ami örök. A XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb öröksége a móriczi mű, a kor magyar valóságának ez a kiterjedésében és mélységében egyaránt roppant arányú ábrázolása. Kevés írónk van, akinek az élete — életműve — ennyire oszthatatlan. Móricz Zsigmondra gondolva nem valamelyik regénye, riportja, novellája jut az eszünkbe, hanem az a valóságfeltáró szerei# amelyet vállalt, s amelyet elvégzett. Mert, bár, halálának napjáig újabb és újabb műveken gondolkodott, alakokat formált, terveket érlelt, amit hátrahagyott, az kerek és egész, tökéletes és befejezett. Írásainak hatalmas serege a század eleji, s húszas-harmincas évekbeli magyar társadalom enciklopédiája; csak éppen nem enciklopédikus leírásokban, "hanem izzó drámákban, élő jellemekben, kimunkált alakokban — egyszóval mozgásban, színben, élményben, forróságban, legtöbbször éppen a tragédia, a válság létrejöttének pillanatában.

Mert elsősorban ez ragadta meg, ez izgatta és érdekelte: mi történik az emberben és világban. „Én sem ilyen, sem olyan író nem vagyok — írta egy helyen —, hanem csak igazmondó. Amit én mondok, az nem vitaanyag. Az egyszerűen annak a közlése, ami bennem van, s amit a világból látok. S’ nem tananyag. Nem is kívánom, hogy kövessék”. Művész volt, nagy művész, s amit meglátott, magában feldolgozott és kifejezett, az a kor tökéletes képévé vált, a magyar realista próza halhatatlan értékévé.

Móricz Zsigmond életműve nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a századfordulótól a felszabadulásig eltelt időről; kevésbé ismernénk e válságokkal terhelt korszakot, közvetlen elődeinket — tehát önmagunkat is —, akik a pusztító nemzeti drámákat és a ritka napsütések kivételes óráit átélték. Elhulló úri léhák, nagybirtokok szorításában vergődő zsellérek, kisvárosi porban fulladozó értelmiségiek, kitaszítottak, árvák, lélegzet után kapkodó nyomorultak, verejtékéből kincseket sajtoló kizsákmányolok, nincstelen parasztok, ravasz gazdák, emberi létért, szép szerelemért küzdő fiatalok, örökségért, jussért ölre menő testvérek ... Hús-vér alakok végtelen sora vonul el a szemünk előtt, bármelyik művére gondolunk — s ebben a hatalmas felvonulásban Magyarország harminc-negyven esztendeje van, egy igazmondó nagy író által feltartott őszinte tükörben.

Nincs magyar író, akinek a felszabadulás óta annyiszor annyi kiadásban jelent volna meg könyve, mint Móricz Zsigmondnak, kivéve talán a régebbi, s legnagyobb klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot. önmagára, önmaga közvetlen, még megélt múltjára volt kíváncsi az olvasók milliója, mikor Móriczot olvasta, vagy novelláinak, regényeinek színpadi és filmre vitt átültetéseit nézte.

Voltak korszakok, amikor őt tekintették az egyetlen példaadó modellnek, utánozandó mintának. Maga a móriczi életmű mondott ellent ennek az erőszakos szorgalmazásnak: az utánozhatatlan és megismételhetetlen. Ami példaadó benne minden nemzedék számára: a szenvedély, amellyel kora valóságát megmutatta, az indulat, amellyel az elnyomottak oldalán állt, a részvét az elesettek iránt, gyűlölet az élősködőkkel, a másokon tiprókkal szemben.

Ez a hatalmas életmű az egyik legszebb ajándék,

amelyet a magyar irodalom az évszázadok során kapott. Móricz Zsigmond halálának harmincadik évfordulója újabb alkalom, hogy olvasói hevében tisztelegjünk a nagy író emléke, s halhatatlan műveinek sora előtt.

Tamás István

E

(gész nap rosszkedvű volt. isszre se vette senki. Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. így élte le az egész életet, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt von rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra. Eajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól, beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, akkor, amikor az apja le akarta őt ütni, amért megette az egész tál galuskát, s amint feléje sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott s falba vágta a fejét. Bele is halt.

Még ez az egy érdekelte: az evés. A feleségét e miatt szokta elverni s ha gondolt valaha valamire, arra, hogy mit volna jó enni. De ezt nem tudott sokat elképzelni. Hiába, a tapasztalat nem segítette.

ste, ahogy hazamentek s a gazdának megmondták, mit végeztek — az ő falu- jokban mindenki a maga kosztján dolgozott — azt mondta a vén Sarudy:

— Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyü- het a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, ameny- nyi belétek fér.

Kis János majdnem elszédült. Valósággal megijedt. Attól ijedt meg, hogy nem bír majd megfelelni a feladatnak. A többiek ujjongtak, éljeneztek, de ő hallgatott. Ott állott hátul, setétedő este volt, senki se törődött vele. A többiek közt azután ő is elindult nehézkes léptekkel hazafelé.

Otthon megette a vacsorát; korpacibere volt. Csendesen, szótlanul. Félrerúg-. ta a macskát, amely a lábaszárára kapaszkodott s nyávogott. Nem gondolt semmit. De igen különösen érezte magát. Mintha nagy, nagy feladat várna reá, a legnagyobb életében. Nem volt tisztában vele, de félve gondolt a holnapi lakodalomra.

Egész éjszaka nem tudott aludni. Sokszor felébredt és ébren hánykolódott, de ha hozzáfogott arra gondolni, mi lesz holnap, igen nagy nyugtalanság fogta el.

Kinyújtotta a hüvelykujját:

— Először lesz tyúkhúsleves ... Ebből megeszek egy dézsával.

Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ha egy kádba öntenék azt a sok krumplilevest, keménymagos levest, meggy-, korpa-, lekvárciberét, meg azt a mindenféle habart lét, amit ő életében megevett, — ajajaj, olyan nagy kád nincs a világon, még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó.' Ha azután együvé öntenék azt a jó ételt amit ő evett valaha, — avval tán még az az ócska fazék se lenne tele, amit ma felrúgott a mezőn.

Hirtelen úgy tetszett neki, mintha a lábán volna a bocskor s érezné, ahogy beleakad a dróttal az edény. Nagyot rúgott. Ha ágyon feküdt volna, az menten összerogy, de ez a szalma- dikó nem sokat törődik az ilyen fickándozással. Pedig Kis János nagyot rúgott. A szegénységet rúgta el magától.

ásnap reggel mogorván ébredt. Ahogy a rossz álmot kidörzsölte a szeméből, tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.

— Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a va- gyonábul. Eleget kapáltam neki.

M

i

Tragédia

} Móricz legszebb novelláinak a világirodalom maradandó no- 4 í vellái között a helyük. Közülük választottuk ki az 1999-ben 0 $ született Tragédiát, amelyből most részletet közlünk. 2

M

Nem mert reggelit enni. Ebédre meg se kostolta az ételt, félt, nogy estére nem lesz éhes.

Máskor, ha összeveszett a feleségével, akárhányszor megtette, hogy egész napon át nem evett egy falatot sem, észre sem vette. Most reszketett az egész belseje és szédülés fogta el az éhségtől.

Osszeszorította a fogát, széles, erős, nagycsontú áll- kapcáját és szürke szemeivel mereven nézett előre. Egy vadállat dühével viaskodott önmagával. De nem evett, megállotta.

— Ötven töltött káposztát! — ismételgette magában s vaselhatározással vágta kaszájával a rendet. Taktusra, mint az aratógép.

i egszünt körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az egyetlen nagy akarattá keményedéit. Ügy ment eléje, mint valami emberi léten felüli feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes. Amint szikrázó szemével belenézett a világba, képes lett- volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint cséplőgépnél az etető a dobba.

Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő sem volt a hozzákészüléshez, le kellett ülni a terített asztalhoz.

, is János egy zugba került; annál jobb. Falnak veti a hátát s akkor hadd jöjjön az ellenség. Ezzel a vak és vad elszánással szállott szembe valamelyik őse egy kétezer emberből álló török sereggel.

Hozták a levest.

s

K

_J

János nem sokait, nem kévéséit semmit. Jó mély cseréptányért kapott, amit a szakácsnő színig öntött neki. Ujjnyi vastag volt a tetején az a sárga zsír, mely már nem is szakadt karikákra, hanem egybefolyt.

Kis János fogta fakanalát s nyugodtan, komolyan kezdett munkához. A bélé reszketett, s alig bírt uralkodni a mohóságán.

A tizedik kanálnál rettenetes megdöbbenés érte.

Ügy érezte, jól van lakva.

»

ápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbirni, amit vállalt.

összerántotta a szemöldökét; alacsony homlokán függőleges ráncok gyűrőd- tek, széles vasállkapcája összekattant s nekidült újra a csatának.

Gépiesen, ahogy a kaszát eregeti ívben jobbról balra, most a kanalat emelte taktusra a szájához, míg csak a tányér ki nem ürült.

Akkor szédülést érzett és utálatos csömört. Az étel túl zsíros volt kivánnyadt, gyenge, zsírtalan löttyökhöz szokott gyomrának.

Túrós csusza következett, ízes, tejfölös, töpörtós, kövér- Jól telerakták a tányérját.

s Kis János kivette a sárgacsontnyelű törött villát s ugyanolyan nyugodtan, mint az imént, ezt is sorra beraktározta. Nem érezte az étel ízét. Nyomást érzett odabent és szeretett volrte levegőre menni. Vagy legalább káromkodni egy nagyot, keserveset. És végtelen fájdalommal, irigységgel nézett körül a népen. Mindenki vidám volt, neN

É

vetett, habzsolt. És ő mái1 tudta, hogy vege. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szosott. De összecsikorította fogát s odatartotta a tányérját a harmadik fogásnak. Ez lencse volt orrjával. Kint, a cselédek és munkások közt nem tartották meg a szokásos sorrendet, amit odabent a vőfély verssel szabott meg. Azt adták, ami közelebb esett. Ez ebből evett, az abból, Kis János mindenből.

így ment ez két óra hosz- száig, megállás, pihenés nélkül.

Akkor jött a töltött káposzta.

— ötvenet! — mondta magában Kis János és a szemére fátyol szállott.

agy darab húsok voltak a töltött káposzták közé téve ráadásnak. És Kis János amint a három hatalmas töltelék után egy ilyen darab szívós, fövetlen, rágatlan húsdarabot le akart gyűrni, — rémülten állott fel. A szeme kidagadt szinte kiugrott szemöldökei alól, nyakán az erek kötélvastagra dagadtak.

Utolsó józaneszével kirohant a házból.

Az eperfához ért, mikor megszabadult a bajtól. A torkán szorult darab, amely már szinte megfojtotta, visszacsúszott a szájába.

Szemében könnyek gyűltek s állkapcsát olyan keményen vágta össze, hogy éket se lehetett volna közé verni.

Azzal a szenvedély részegségével mondta el magában:

— Dögölj meg, kutya.

Üjra lenyelte a húst.

És most is képtelen volt rá. Megakadt az a torkán s többet nem ment se le, se fel.

A

z ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.

Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csendesedett.

Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.

\\\\N\\\\\\\\\Vv\\\\\\\V<\\\\VV\\\V\>\\\\\\\\\\\\\\\\^^^

Leányfalu emlékezik

Állandó emlékeztetőül szobor áll Leányfalun: zömök, bajuszos férfi, feszült, mégis lágy tekintettel, s megingathatatlan elszántsággal — ahogy Medgyesy Ferenc álmodta kőbe Leányfalu lakóját, az egyik legnagyobb magyar írót, Móricz Zsigmondot. Mintha ezt mondaná a szobor: Légy jó mindhalálig.

Leányfalun van Móricz- köz, Móricz Zsigmond Általános Iskola, volt Móricz Zsigmond Termelőszövetkezet és Móricz-mozi. A tsz és a mozi neve azóta megváltozott, a téeszé azért, mert megszűnt, a mozié azért, mert csúnya, rozzant, korszerűtlen volt — méltatlan az író nevéhez.

Van: Móricz Zsigmond- emlékmúzeum és emléktábla, az író otthonában, a híres — irodalomtörténeti ereklyeként is tisztelt — Móricz-villában.

Nem múlik el nap, hogy turisták, kirándulók, helybeliek, külföldiek ne kopogtatnának a villa ajtaján, hogy ne lennének kiváncsiak Móriczra, a harminc éve halott íróra.

Amint Móricz Virág az író lánya visszaemlékezéseiben megírta: tízezrével számolhatjuk már a látogatókat, akik az író dolgozószobájába beléptek, amelyben a bútorok a régiek, minden úgy van, mint az író életében: könyvei a plafonig, még kedvenc koponyája is ott díszeleg.

De igazi koponyája, alkotásai mind egytől egyig megtalálhatók a könyvtárban. A leányfalui fiatalok több kötelező olvasmányt ismernek Móricztól, mint az ország más tájain tanuló gyerekek. A Légy jó mindhalálig és a Rózsa Sándor ronggyá olvasva található a polcokon. De a Boldog em- ber-t is sokan kölcsönzik. Pedig mennyit panaszkodott az író, amikor megírta ezt a regényt: „A Boldog ember nem kell senkinek. 5000 példány nem fogyott el. A nép nem vesz könyvet, az urak félnek a néptől és útálják ...”

Azt mondja a tanács fiatal előadója:

— A legjobb könyve a Boldog ember.

— Mi építettük a házát itt Leányfalun, az apám,

A Móricz háza Leányfalun

— Pálfai Gábor fotója