Pest Megyi Hírlap, 1972. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

1972. SZEPTEMBER 3., VASÁRNAP

»»EST

M£(.

k/Ciriap

7

E

|nnyi beszéd, utánjárás, mind kevés volt ahhoz, hogy csak egy helyen is megpróbálták volna.

Hogyne lett volna nekem öröm, hogy Nagykátán a Gazdakör meghív, hogy menjek el és tartsak előadást, hogy kell ezt a téglát készíteni?

Már itt van a kezemben Sándor Károly pécsi vállalkozónak, a feltalálónak és a szabadalom tulajdonosának bőséges leírása, fényképekkel. Az egészet megtanultam, hogy a nagyká- taiaknak elmondjam. S meghívtam több barátomat és az egyik napilap tudósítóját, hogy szintén járuljanak hozzá a kérdés népszerűsítéséhez.

T apogató

K

edden, szeptember 4- én délután fél kettőkor a személyvonattal indultam Nagykátára. A meghívottak közül csak az újságíró jött eL

Fél négykor megérkeztünk Nagykátára.

Senki se várt az állomáson. Beküldtem egy gyereket Kocsi Pálhoz, a Gazdakör elnökéhez, s azzal jött vissza, hogy Kocsi Pál asztalos lévén, ma elment anyagot bevásárolni, a felesége pedig kint van a mezőn kapálni.

Milyen jó, hogy a barátaim nem jöttek. Az újságíróval kettesben leültünk a restiben. Megittunk két-két fröccsöt.

Rettenetes lehangoltság volt bennem.

Egy pillanat alatt belát- tam> hogy ezek a szegény emberek nem mertek velem találkozni. Ki tudja, milyen következményektől féltek. Beláttam, hogy a földműves magyar nép ma még abban a társadalmi beideg- zettségben él, hogy kizárólag csak a hatóság közvetítésével lehet vele érintkezni.

Nem vádképpen mondom, hanem mint tényt állapítom meg.

Kis sikátoron megyünk a Gazdag utca felé.

Kérdjük az úton, merre van már az a Gazdag utca? Két lány jön, falusi lányok, gazdalányok, városi viseletben, rövid hajjal.

— No, lányok, merte volt az árvíz?

— Árvíz? Nem volt itt árvíz.

— Dehogynem. Hány ház dőlt össze a Gazdag utcában?

— A Gazdag utcában? Egyse!

1— Dehogynem, nagyon

sok.

— Nem hallottuk.

S gőgösen mentek tovább. Ezek a lányok szülőföldjüknek hív gyermekei. Nem engedik, hogy mindenféle jött-ment idegenek rosszhírét vigyék az ő „városuknak”.

A Gazdag utca sarkán egy öreg bácsi éppen a kaput nyitja. Megállunk vele diskurálni. Hol volt árvíz?

— Nincs itt árvíz, uram, nincs” itt semmiféle folyó.

— Hát mitől dőltek ösz- sze a házak?

— Az csak olyan talajvíz volt.

Szóval itt valami finom nyelvészeti megkülönböztetésről van szó. Nekünk ugyan mindegy, minek nevezik, amitől összedőlnek a házak.

— Az is le volt dőlve, oda lejjebb is. az a kettő, ami már olyan szépen ki van meszelve. Odább van még egynéhány, még most se laknak benne. Az én háaki már meghalt és én — mondja Schülerwein János kőművesmester, leányfalui lakos —, de nemcsak ezért ismertem jól, hanem azért is, mert 1919-ben együtt voltunk bezárva, én azért, mert direktóriumi titkár voltam a faluban, Móricz azért, mert az írói direktóriumban részt vállalt.

Telket vett 1911-ben Móricz a faluban. Alikor már állt az irodalomtörténész Gyulai Pál híres villája. Az írót a csend és a szép, festői tájék vonzotta ide, no és a főváros közelsége, ahová szerkesztői, publicista munkája is kötötte.

— Három évig építettük a házát — folytatja Schillerwein János — azért ilyen hosszú ideig, mert Móricz nap nap után kö- ' zénk jött, és beszélgetett velünk, mi szóval tartottuk, az építés persze ilyenkor nem ment. De ő nem bánta. Szerette hallani azt, amit mondtunk, még biztat- gatott is, hogy csak beszéljünk, s minél érdekesebb dolgokról. Megjegyezte mind, bele is írta könyveibe. Mindig azt csinálta, amikor közénk jött, hogy egymásra rakott három téglát, rátelepedett és leste a szavunkat.

Az író első sikeres szín- - darabja tiszteletdíjából vette a telket és kezdte meg az építkezést, majd a könyvei honoráriumából folytatta.

— Nagyon népszerű ember volt Móricz Leányfalun — mondja az író házának építője —, az emberek tisztelték, szerették, mindenki ismerte, ő is sok emberről tudott. Ha az utcán

ment, rendszerint mindenkit megszólított, és elbeszélgettek. Sokat foglalkozott helybeli dolgokkal.

Amikor már kész volt a ház, bennünket is gyakran meglátogatott, leült a kertünkben, rendszerint a nagy diófa alá. Ez volt a társadalmi élete, legalábbis

ahogy mi láttuk, eléggé elzárkózva csak az írásnak élt.

A Móricz-házzal szemben lakott Kovács Dániel helybeli gazda, akitől a tejet vásárolta, naponta beállított hozzá, elbeszélgettek, Danikámnak szólította.

— Hajnalban kelő ember volt. Felöltözött kisétált a nagy kertbe. A kerti út mellett két sor paradicsom nőtt. Onnan mindig letépett egy paradicsomot, elmajszolta, közben sétált, aztán hirtelen befordult a dolgozó szobájába, s máris hallatszott gépének kopogása. Ha megakadt, ismét sétált egyet a kertben ... De jó író volt! Különösen jó az Űri muri ...

— Amikor elvégezte napi írói penzumát, ismét kisétált a kertbe, a nagy diófa alatt szeretett üldögélni, ott is reggelizett, ott is fogadta a barátokat, ismerősöket. Nagy disputák folytak a fa alatt — emlékszik vissza Puszta Sándor költő, a község katolikus papja. — Elég nagy magányban élt, mert a helybeliek egy része, főleg a villatulajdonos iparmágnások, bankárok, egyéb pénzemberek természetesen nem szerették. Az 1919 utáni időkben Leányfalu exkluzív nyaralóhely lett. Persze a barátai gyakran keresték fel Pestről. Amikor én idekerültem, 1937-ben gyakran voltak vendégei a leányfalui háznak Németh bászló- ék, Szabó Lőrincz, Nyirő József. Roppant érdekes, meleg egyéniség volt Móricz azokkal szemben, akiket szeretett. Sokat beszélgettünk például Adyról, nekem egy kicsit Adyt is jelentette. A 30-as évek végétől teljesen kiköltözött ide Leányfalura, sokat kertészkedett, de sok kertészt is fogadott, persze ráfizetett, mert a kertészeket főleg azért tartotta, hogy jó történeteket meséljenek neki. Nagyon büszke volt saját termesztésű zöldségeire, gyümölcseire. Rendszerint szerdán ment be Budapestre, mindig a HÉV-vel — erre szabadjegye volt —, a Kelet Népét szerkeszteni. Szombatonként tért haza. Utolsó nagy regényét, a Rózsa Sándort is itt írta.

Gyerekekkel beszélgetek, kerékpároznak az utcán, vakációztak még. „Móricz Zsigmond, hát persze, ismerem” — mondja egy kis szőke — „olvastam a Hét krajcárt’’. Körém gyűlnek, repkednek a regénycímek. „Tudjuk ám, hogy hol lakott ... én még ismerem a Virág nénit is, a lányát,

... voltunk a szobájában ... nagyon szép az a kert...”

Igen, nagyon szép az a kert, amelyet családja ápol, már a negyedik Mó- ricz-nemzedék is a házban lakik.

Az író ezt írta: „Leányfalu legnagyobb értéke, hogy ott a fejem pihen”.

Berkovits György

I

H

zam is fölnedvesedett, még

most is oszlopok tartják az ereszt.

A ház előtt az udvaron virágoskert van. De valami oly hihetetlen virágtömeg, hogy az újságíró azt kérdezte: nem eladásra van-e. „Nem, azt mondja az öreg, csak vetették”.

Hetvenkét esztendős, de ő még ilyen vizet nem látott mint az idén volt. De itt mindenki megcsinálja a maga házát. Nem kaptak, nem is kértek az árvízkor- mánybiztosságtól semmit.

Mintha a holdból néznék le a falura és lakóira.

Ahogy belemarkolok a tapogatóba, efféléket tapogatok ki:

tt épen találom azt az életet, amit ötven evvel ezelőtt hagytam el. Ezek az öregeit pontosan ugyanolyanok, mint az ötven évvel ezelőtti öregek voltak. Mintha az életnek egyetlen célja, rendeltetése és lehetősége az volna, hogy a fél századok alatt pontosan ugyanazt érleljék lti. Az én gyermekkoromban is éppen akkora tökök termettek, amilyet most tolnak, s akkor is ugyanazt mondta rá a menyecske, amit ennek a talicskás gazdának a lánya mondott:

a dinnye vóna! Amire én azt mondtam, amit gyerekkoromban láttam:

— Van ennél nagyobb dinnye is! Hevesben akkorák teremnek, hogy a konyhába a sarokba állítják, minf a vedret, s a gyerekek sorra mennek egy-egy szeletet vágnak belőle.

— Én ezt a dinnyét valósággal láttam otthon nálunk az apródinnyék hazájában. Hevesből hozta Drofti Jóska, aki onnan hozott feleséget. Mi száz diny- nyét adtunk el két forintért, két kilósok lehettek, három kilósok. Ma abban a faluban is háromszor akkora dinnyéket termelnek.

Mondja az újságíró, hogy tegnap neki egy német azt magyarázta, hogy Magyar- országon háromszor annyit kell termelni, amennyi ma terem; amire egy közgazda- sági tekintély, akivel éppen interjút csinált, felzúdulva vélte, hogy azt nem jól gondolja a német, jnert ez alatt a klíma alatt nem ura senki a termésnek ... Maga az újságíró is azt kérdi: hogy lehet itt többet termelni?

— így! — mondom, s rámutattam előttünk a két kukorica táblára. Egyik óriás volt, két és fél méteres szárú, haragoszöld, a másik sárga, fél méter magas, nyomorult.

gazda éppen olyan tényező, mint a föld, vagy még nagyobb. „Nincs rossz föld, csak rossz kertész!” Szegény kertészek vannak, szegény gazdák. Az biztos, hogy a kúnsági föld a legveszélyesebb termőtalaj. Abba kívülről kell belehordani a pénzt, az minden pénzt meg tud enni.

Még azt tapogatom ki, hogy mindaddig, amíg ez a nép ezt a magárahagyott, szinte állati munkát minden magasabb tanulás lehetősége nélkül végzi: addig folyton a jobbágy gazdálkodás folyik. Míg nem lehet senkivel szóbaállni, csak a hatóság, az állam parancsol rá, még akkor sem, mert hiszen, ha senkinek sem hisz, legkevésbé hisz a jegyzőjének és a szolgabírójának; addig itt kolónián vagyunk, ha senki urunk nincs is.

s mégis hiszek benne, hogy én még el tudok addig élni, míg a „magyar tégla” mindennapi kenyere lesz a magyar falvaknak.

A

E

V állomások

... Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:

Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,

De ezerszer szebben, mert újabbról vallja,

Győző nagy lelkednek minden kis zsivajjá.

És ami benned él s el fog jönni hozzánk,

Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,

Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,

Szépség várja vágyón: Móricz'beszélni fog.

Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,

De mesekirályfik táltosai fújnak, ördög hordjon el már minden bolond verset: Életet kívánunk, valószínűt, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,

Mi új Lúdas Matyink többször visszaadja...

(ADY ENDRE: LEVÉL-FÉLE MÖRICZ ZSIG- MONDHOZ)

... Valahogy az egész országot magába gyűjtötte, az egész magyar népet szellemébe építette. Az embernek, ha vele beszélt, az volt az érzése, hogy személyesen ismer minden várost és falut és tanyát, minden urat és minden parasztot a Duna-Tisza táján. Minden .múlt és vidék, esemény és családfa, minden indulat és kapcsolat, minden kicsinység és minden nagyság. A tapasztalatoknak olyan bősége gyűlt össze benne, mint senkiben, akivel "irodalomban és irodalmon kívül találkoztam ...

(SZABÓ LŐRINC MÓRICZOT BÚCSÚZTATÓ 1942- ES RÁDIÓBESZÉDÉBŐL)

... Móricz Zsigmond harmincnégy esztendőn keresztül állt a magyar irodalom élvonalában, s ez alatt az idő alatt útja az állandó eszmei és művészi fejlődés útja volt. Fejlődni tudott élete utolsó percéig, sok nála fiatalabbat hagyva messze maga mögött, mert a néppel, a parasztsággal való érzelmi és eszmei közösségét soha nem szakította meg, hanem mindig fokozottabban erősíteni igyekezett; fejlődni tudott, mert a néppel való szakadatlan érintkezésben, szétválaszthatatlan összefor- rottságban élt és alkotott...

(NAGY PÉTER: MÓRICZ ZSIGMOND CfMÜ TANULMÁNYKÖTETÉBŐL)

... Harminc esztendőn át ő maga tényleg gyalogolt is mégállás nélkül. Az ember, ha töméntelen mennyiségű riportját, karcolatét olvassa, egyszeriben nem is meg- hökken, hanem megrendül. Falu vagy város, fűzfás árterek tavaszi, friss zsendülése vagy a tömegkonyhák pléhtányér-csillogású hideg világa — egyszóval minden, ami emberi és művészi viszonylatban számításba vehető, nem maradhatott ki a szemsugarából, s jegyzetfüzetéből. Hogyan bírta ez az ember, vetődik föl bennünk a kérdés, írói munkája mellett ezt az iszonyú strapát, ami külön-külőn is legalább egy szociológust, közgazdászt, orvost, geográfust s ki tudná megmondani, miféle szakembert igényelne, ha írásait szakszerűen csoportosítanánk a témakörök szerint? S aztán jönne még maga az író, aki csak a szépírói munkásságával is nagyot alkotott, számszerűen is, és a színvonalát tekintve is...

(SIMON ISTVÁN: IRÖ. KAMPÓSBOTTAL, KORTÁRS, 1962. SZEPTEMBER)

... Amit itt csinál Móricz, egészen modern és kivételes értékű. Itt ő is, mint a kor modernjei, elsősorban az életérzés ábrázolására törekszik, az élet dallamának a megfogására, az ember és természet együttélésének, az ősi emberinek a megrajzolására; szinte lebegővé lazítja a stílust, muzsikává emeli a prózát, lírává hevíti az epikát, túllép a hagyományos ábrázolási módszereken. A kortársak hasonló törekvése gyakran vezetett mítoszhoz, if realizmushoz, a határozott típusok elmosásához; szinte mindig elhanyagolták, sőt, kikapcsolták az élet szociális tényezőinek, indítékainak a rajzát. Móricz Zsigmond nem. Megtalálja a régi formák lazításának a legtermékenyebb mértékét; hősét reális vonalakkal rajzolja, a belső rendet megtartja, világosan tagol, s főként: szociális hangvételű. Rózsa Sándor mesehős, népi hős, a szegénység követe, magyar pásztor. Így lett Móricz Zsig- . mond utolsó regénye talán méginkább, mint a korábbiak népi és modern, magyar és általános emberi; művészi, szociális és politikai tett...

(CZINE MIHÁLY: MÓRICZ ZSIGMOND SZÜLŐFÖLDJE ÉS NÉPKÖLTÉSI ÚTJAI)

/

NAGYKÁTA

Móricz, az országot pályakezdésétől haláláig járó író, riportjaiban is remekművek sorát alkotta meg. Sok riportja tanúskodik a segíteni, cselekvésre serkenteni akaró megszállottságáról. Ilyen volt a szénporral kevert, házilag égethető tégla ügye, melynek egyik mozzanatáról Nagykáta alcímmel (megjelent a Kelet Népében, 1910. szeptember 15-én) számolt be az olvasóknak. írásának a Nagykátára vonatkozó részét közöljük.

C

süggedten s fáradtan indultam be a faluba. Végigmentem ezen az óriási falun, amelynek 14 000 lakosa van, magyar katolikus föld- művesség.

— Ejnye, de szép tök: — köszöntöttem egy embert, aki taligán egy hatalmas tököt tolt.

— Jól megnőtt — mosolygott —, de vannak ennél nagyobbak is.

A kukoricák igen szépek, a répák, krumplik, gyökérfélék az idén jók. Sok volt az eső.

Néztem az eres, szívós, szikár magyar embert, ahogy tolta a taligát: evvel kellene nekem ma a tégláról beszélni.

Végigcipeltem csüggedtségemet a rendkívül hosz- szú úton.

— Hol volt a legnagyobb az árvíz? — kérdeztem a főtéren a péket.

— A Gazdag utcán.

— Mennyi ház dőlt ösz- sze?

— Sok.

— Száz? — kérdem, s nem ezerkétszázat mondtam, ahogy a budapesti jelentés mondta.

— Ö, még több is! Volt itt kár. Kétszáz, kétszázötven is lehetett a városban.

Városnak mondta a faluját. S túlozva ezerkétszáz helyett: kétszázról álmodik. Kétszázötven!

_ * jabb lecke. A szálló I S hír úgy nagyít, mint | a magnetofon. Nem is érdemes Budapestig elvinni a hírt, ha még ezer sincs. Tizennégyezer lakosnál kétszáz ház, vagy annyi se: kit hat meg?