Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
rtsi HEGYEI </Ctrlap 1972. JŰLIUS 9., VASÄRNAP--------—------- érettségi találI A tízéves | kozóra nem-------------------tudtam elmenni, éppen a mandulámat vették ki akkor, s fájó torokkal madártejet kanalaztam egy kórházi ágyon. (Mindennel megkések, más gyerkőc korábban esik át e procedúrán.) A húszéves találkozóra aztán elmentem, de mikor beléptem a Hungária aranycirádás különtermébe, mindjárt vissza is akartam fordulni: hiszen itt egy csomó vén pacák ül. A sarok már fordulna, de persze, csönget 'a józan ész, az emlékezet meg máris vetíti elém undok televíziós képeit saját nagybecsű ábrázatomról a borotválkozótükörben. Hát vegyük csak szémügyre ezeket az idős pókokat. Na, nézzük csak, ezt nem ismerem, azt a kis dugaszt sem, de ez a kedves hunyorgás... — Franyesz! Drága Fra- nyeszkám! — mondom, megölelgetem. Most, hogy jobban megnézem, nem is sokat változott Jóképű fickó most is ez a Franyesz. Ő volt az osztály Don Jüanja. Hosszú lábú, vékony derekú, széles vállú, magas homlokú, diószemű fiú volt. Tisztán előttem van, amint ott áll a WC előtti sugaras ablakmélyedésben (tervezési zsenialitás, iskoláink legnapfényesebb helye!), mi bávatagon, egymás válla fölött átpislogva bámuljuk, mint valami világszámot, amint elegáns mozdulatokkal varázsolja elő a bizonyítékokat — leveleket, nyakláncot, s általános morajt kiváltó, minden tamáskodást elsöprő halványkék, fehér és rózsaszín habkönnyű selyemholmi kát. — Szevasz! — Szevasz tok! — Mennyi idő telt el! — Milyen hosszú! — Milyen rövid! Akadozó beszélgetés, vizsgálgatjuk egymást. Közhelyek, közhely-zuhatagok, közhely- Niagarák, húsz év után ez törvényszerű. itt az ErI Igen, ez meg | nő, sava-------------------------nyú volt már akkor is, mindig azon csodálkoztam, hogy nem rajzanak muslincák nagy felhőben körülötte. Ez meg a száját nyalogató, még az üres katedra felé is áhítattal révedező örökös színjeles Durnfeld. Biztos most is készült, biztos most is a zsebében van egy névsor, s emlékeztetőül minden név mellett egy-két szó, hogy kinek mit kell mondania. Ezzel sincs beszélnivalóm. Koccintások. — Mi van? — Hol laksz? — Hol dolgozol? — Asszony? — Gyerek? — Külföld? — Á, gyönyörű! — Gratulálok! — Te is? — Nahát! — Szomorú. Fogadd őszinte... — Sose iszunk?!... — és így tovább. De nini, hiszen ott, velem szemben, az a hosszú, lóarcú, az a ritkás, seszínű hajú muki a Hódosy, micsoda jópofa alak volt a szenvtelen képével, a fülig érő békaszájával, a pilla nélküli szeme lapos, gunyoros, vérforraló pillantásával. Középiskolai élményeim legnagyobbikát ehhez az archoz kötötte elválaszthatatlanul emlékezetem. Lehet-e nagyobb élmény egy hőn dobogó kamaszszívnek, mint a zsarnok nyíltszíni megszégyenítése, sárba- tiprása? Nem hiszem. Istenem, a Hódosy, a hosszú Hódosy, aki már akkor olyan magas volt, hogy colstok módjára állt fel az alacsony pádból, s mikor már azt hitte volna az ember: nincs tovább — egyre csak emelkedett, s mire egészen kiegyenesedett, már valahonnan lehetetlen magasságból nézett le ránk és a katedrára. Volt egy undok, osztály- útálatnak örvendő, gyomorbajos ábrázatú, kopasz történelemtanárunk, aki már bejönni is úgy jött be az osztályba, mintha vágyva vágyta volna, hogy külön-külön és együttvéve is lehányhasson bennünket. A legagyafurtabb módszerekkel tartotta rettegésben és örökös izgalomban az osztályt. Egyik legenyhébb bevett módszere az volt, hogy elővette vaskos noteszát, s a kísérteties csendben drámaian zizegtette a lapokat, mindenki számára jól láthatóan a leghátulsó oldalakra lapozott, ott megállapodott, a noteszt letette, s mikor a nagy és kis Weisz, valamint Zsiborác homlokán megjelent a halálveríRAKOSY GERGELY: ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ //////////////////////////////^ Várnay Dea versei: j Pillanat \ j Elszakadt egy telefonzsinór, ! elnémult egy hang, | egy hajó elhagyta a kikötőt, ^meteor csapódott a földre, ! egy villám hasított ! a derült éjszakába, í részeire hullt egy atom, ^ különben nem történt semmi. | Bolgár \ tengerparton I 5 Lombzizegestöl remegő balalajka szavú éjszakák. ^ kövek, kagylók, csigák. | Sirályszárnytól szántott ^ felhőtlen messzeség.., | eltévedt a tekintet, | ahogy változik a kék. 6 Öröktől fogva létező > 1 ^ emberelőtti időtlenség | két őselem: ^ tenger — és az ég... i Da 1 ^ Szeretlek, míg ember él a földön. ^ Tied vagyok ^ ma és ezer emberöltőn. & Gyere el értem, ^ mert véges ^ az élet, S nincsen ablaka a halál börtönének ... SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS,^ J * I I J rek, és dörmögve-selypítve-el- : nyújtva ezt mondja, jobban > mondva, énekli: — Tanár úr, j kérem, törölje ki nekem is! Robban a nevetés, a tanár i néz, hápog, a feje lassan rózsa- i színre, majd hirtelen vérvörösre vált. Nem tud megszólalni, talán még hitegeti magát, hogy nem jól hallott, vagy csak véletlen az egész, mikor Hódosy ismét halálos komolyan bele- énekli a feszült levegőbe: — Legyen szíves, törölje ki nekem is!... 7—--------;— nincs kétség. I Most már I A tanár felug------------------- rik, kirohan... A legnagyobb történt, ami történhet ezen a világon, igaz, kicsiben, de mégis csak zsarnokot taszítottak le a trónusról. Mindannyian osztályfőnöki megrovást kaptunk, s Hódo- syt majdnem kicsapták. De megérte. Ügy élt bennem ez a jelenet, mintha tegnap történt volna, s Hódosyt megpillantva újra elfogott az a régi láz, s azt a képet, hangulatot utánozva Hódosy felé emelve poharamat, az ő hangján, éneklő hangon megszólaltam, hogy „Tanár úr, kérem, törölje ki nekem is!” Hódosy értetlenül nézett rám, és emellett rettenetes unalom ült tekintetében. — Hát nem emlékszel? — kérdeztem, de egyik pillanatról a másikra lelohadt bennem a láz, s szinte testileg éreztem, hogy rám telepszik a szomorúság. — Mire? — kérdi síri hangon. Dadogok neki valamit a dologról, s érzem, hogy milyen) jelentéktelen, messzi ügy az > egész, pedig most is tudom, > hogy nem az. — Nem, nem emlékszem —) feleli Hódosy az előbbi han-J gon. — De ha volt is ilyesmi,; nem így volt... ———— egy érdektelent | KeSOÜÖ 1 beszélgetés köz-;----------------- ben megkérdez-^ te m valakitől, nem tudja-e vé- 5 letlenül, hogy Hódosynak mi a $ foglalkozása. S s — Hogyne tudnám — vála-1 szolt az illető. — Tanár. Tör- $ ténelemtanár. A fiam hozzá $ jár, jobb nem emlegetni, mi- $ két mesél róla. Hogy van egy; piros ceruzája... Az ám, egy % piros ceruzája, mint annak az $ izének... Látod, látod, itt van $ a nyelvem hegyén, de az is- $ fennek sem jut eszembe a ne-S ve... § ték, ő hátradőlt, kéjesen hintázni kezdett a székén, s szinte minden betűt külön ízlelgetve mondta: — Abafi!---------------------- se kell, hogy 1 Mondanom 1 Abafit, aki---------------------- eddig már ny akig merült egy Max Brand regénybe, villámcsapásként érte a kiszólítás, s remegő térdekkel ment a térkép elé (de gyűlöltük még a térképet is), de ugyanakkor kikészültek a V, W, Z és Zs- sek is, mert lelkileg átmentek a felelés minden gyötrelmein. Mert a történelemtanárnál felelni nem egyszerű felelés volt ám! ö a könyvtől függetlenítette magát. Monoton, síri fahangon magyarázott, tücsköt bogarat, királyok kutyáinak a nevét'hercegi kastélyok protokoll-ülésrendjét, s hasonlókat. Mintha láthatatlan manók szórtak volna homokot ‘ szempilláinkra, úgy permetezett ránk minden szava. De még saját maga is gyakran majd elaludt, néha megállt és nyikorgósat ásított, mint a vén kutya a tűzhely mellett. Valószínűleg ez is csak ördögi , csalétek volt, mert ha valamelyikünk szeme akár egy pillanatra lecsukódott, már hallhattuk is a győzelmesen felvijjogó hangot: — Szóval, a Fenyvesi barátunk törökös nyugalommal alszik, szóval, a Fenyvesi barátunkat nem érdekli a történelem: a Fenyvesi barátunk tehát kap egy kis pohos, piros pontocskát... így ni!...----------------------------járt szem| Piros pont I lehunyáson-----------E-------- kívül majdnem mindenért, Ásításért, köhögésért, orrfújásért, ablakra és plafonra nézésért, sóhajért, tüsszentésért, de még, a kikérezkedésért is, ha alapos gyanú merülhetett föl annak álvolta miatt. Márpedig a történelemtanár szerint ennek feltételezésére mindig volt elegendő ok. Aki netán még mindig nem tudja elég híven beleélni magát osztályunk lelkiállapotába, azzal bizalmasan közlöm, hogy a fenti okok miatt három, korántsem pipogya osztálytársammal olyasmi is megesett, ami másfél, kétéves koron túl igazán ritkaság- számba megy, s okvetlenül beteges tünetnek számít. N a hát, ez a Nagyfalvi Pál egyik nap egészen megváltozott ábrázattal jött be az osztályba. Halálra rémül- tünk, mert akkor még nem :: tudtuk, hogy a megkövült $ vonások torz grimaszba erői- $ tetése mosolyt jelent. (S kü- $ lönben is, van-e rémisztőbb, ; mint ha a zsarnok mosolyog?) ; Leült, s mindjárt azzal kezdte: ; mindenki piros pontját kitörli. ^ A megkönnyebbülés moraja) hullámzott át az osztályon, s ) s az osztályelső Durnfeld meg- ; illetődött „köszönjük”-je után J felzúgott az egész osztály „kö- ! szönjük!” kardala. Felszaba- J dúlt vigyorok, hunyorítások, ! sőt — ami egyenesen példát- ! lannak számított történelem- í órán — bizonytalan, gyönge j zümmögés. S a történelemtanár előha- ! lászta a noteszát, s ceruzával ! a kezében sorra vette a neve- j két, ilyenformán: „Abafi, hat i piros pontocska — törölve; Ba- | lázs, kettő pohos piros pont —; törölve; Bónis, tizenegy — tő- j rölve... Csikesz ... Döme ... j Gábor — törölve.. ” Már I majdnem Hódosyhoz ért, mi- i kor az élő colstok lassan emel- i kedni kezdett A zümmögés el- | halt, a tanár a szemüvege fe- | lett felpillantott noteszából, s | a ceruza megmerevedett a ke- \ zében.----------------- még mindig | Hódosy I emelkedett. Ko---------------- mikusan komoly, békaszájú lóarca egyre magasabban ingott az osztály felett. Ha tározottan koravén arca volt, s hozzá mély, basszus hangja. Végre felért magassága csúcspontjára, s akkor ez a lófejű, lapos pillantású pofa odateszi egyik ujját a szája sarkához, mint valami kisgyeAz igazgatónak titkárnőre volt szüksége. A régi szülési szabadságot kapott, aki helyette beállt, az nem felelt meg, mert nehéz felfogású volt, és hadilábon állt az intelligenciával. Egyszóval, használhatatlan volt, ezért, amikor lejárt a próbaideje, meneszteni kellett. Az igazgató most elhatározta, hogy levizsgáztatja a jelöltet, és csak akkor alkalmazza, ha műveltnek és intelligensnek tartja. Az első titkárnő jelölt szőke szépség volt. — Megengedi, hogy néhány vizsgakérdést intézzek magához? — kérdezte az igazgató. — Hogyne, csak tessék — hangzott a magabiztos válasz. — Talán elsőnek azt kérdezném, milyen államforma van Franciaországban? — Királyság. — Én nem a régi, hanem a mai Franciaországról érdeklődtem. No de folytassuk a második kérdéssel. Meg tudná mondani, hogy milyen távol van a Hold a Földtől? — Nagyon messze. — Hát ebben kétségkívül igaza van. No de talán azt tudja, hogy ki volt Hamlet? — Gábor Miklós. — Igen, ő is játszotta. De a valóságban. — Svéd király. — Hát, kdszönöm, majd levélben értesítjük. A második jelölt vörös hajú szexbomba volt. így hangzott az első kérdés: — Ki komponálta a Hunyadi Lászlót? — Kodály. — Tévedés! Talán meg tudja mondani, hogy ki írta a III. Richárdot? — Azt, amelyikben olyan sok gyilkosság van? — Azt. — Siyu-iuu GR/totie. — Kisasszony, majd levélben értesítjük. Az igazgató felsóhajtott, és csengetett a harmadik jelöltért. Ez is feltűnően szép nő volt. Alig ért oda az íróasztalhoz, megszólalt: — Kérem, nekem feltételeim vannak. Csak olyan helyre megyek el titkárnőnek, ahol okos és művelt az igazgató. Sok csalódás ért, legutóbb is nagyon primitív igazgatónál voltam állásban. — Műveletlen votl? — Az nem kifejezés. Ezért, ha megengedi, igazgató úr, akkor néhány kérdést intéznék önhöz. — Kérem, kezdje el. — Thomas Mann professzor Unrath című könyvéből milyen film készült? — A kék angyal. — A cím helyes, de nem Thomas, hanem Heinrich Mann írta. — Melyik német zeneszerző szerezte a magyar táncok zenéjét? — Ha jól emlékszem, Haydn. — Rosszul emlékszik. Brahms. — Igaz, igaz. — Megpróbálkozom egy utolsó kérdéssel. Honnan jött vissza Franciaországba Napoleon? — Szent Ilona szigetéről. Ahogy az igazgató száján kicsúszott a felelet, már korrigálni is akarta, hiszen sok Na- poleon-könyvet olvasott, és jól tudta, hogy Elba szigetéről tért vissza a császár. Csak zavarában mondott téves adatot. De nem jutott szóhoz, mert a nő jéghideg hangon véget vetett a vizsgának: — Köszönöm, majd levélben értesítem önt, igazgató úr! Palásti László KÉT LÄNY — Kiss Attila rajza SIKLÓS JÁNOS: Az isten is messze vök A júliusi forróságban leültünk a Tarján szélén, a töltés oldalába, egy öreg cseresznyefa alá. Két kiszáradt paszulysor között mor- zsolgattuk a száraz, diónyi göröngyöket. Elfáradtunk, akár fél napnyi ku- bikmunkán, pedig csak a városra mentünk reggel, meg délben vissza a Tarján gyümölcsöse mögé a kis házakba. Olyan megszokott utunk volt ez naponta, mint rendes hivatalnokembernek reggel a torony alá, onnan meg délidőre haza. — Sehol semmi... Tré az élet, nem ér egy köpést sem — mondogatta Sticc, mindig egyformán és ugyanazt. — Hát nem sokat.. de maflán van szerkesztve az ember! Megszületik, hogy kínlódjon... Erről a vén Noé tehet, biztosan szegény embert is tett a bárkába — válaszolgattam, hogy én is mondjak valamit, zöld fűszálak rág- csálása közben. — Ostobaságokat beszélsz — igazított rendre Sticc —, csak a két gyerek ne volna, beállnék vándornak és addig bócorognék a világban, amíg meglelném a szerencsét. — Vágy egy gerebenező állásra találnál valahol. — A fenét, könnyebben akadnék a vakszerencsére. — Mennyivel okosabb dolog lenne beverni néhány kirakatot, bezabálni, felöltözni... utána meg ülni, koszt, lakás ingyen jár. — Ne bolondozz, te gyerek — emelte rám Sticc feddően száraz, csontos kezét. Előkaparta pléhdózniját, keskenyre hasított papírjait és a tömött dohányosból lassan, művészi gonddal pödört egy rövidke hurkát. — Na — nyújtotta —, csavarj. — Nem. Utálom a szedett csikket. — De büszke vagy. — Az voltam, ilyen is maradok — próbáltam bosszantani. Rágyújtottam egy fél Leventére. — Nézzenek oda: te úriember vagy! — Igazad van, akinek egy Leventéje Van, az már úrnak számít... Adom a másik felét, nincs több. — Tartsad meg magadnak. Tudod, milyen dohány ez? — mutogatta vastagra pödört gyártmányát. — Memphis, Extra, Symphonia-keverék. Mélyen leszívta a füstöt, azután in- cselkedően, enyhe derűvel az arcomba fújta. — Csikkszagú! Válaszra se méltatott. Tépelődő ábrázattal nézegette poros, piszkos lábait, kékre festett zsákszövet nadrágját, fekete atlétatrikóját. Szótlanul vizsgál- gatta a nagy szilvafa öregre sült leveleit. — Nézd, amott a rampa oldalában, a rekkenőn, mennyire cicázik a meleg — mutatott az országút irányába. , Arrafelé néztem, de semmit sem láttam. A felsővárosi templom tornyában megkongatták a harangot. — Húzzák a levesmarsot — jeleztem gyomorbéli állapotomat, összefüggésben a harangszóval. — Ráérünk, miért mennénk? Körmére szívta cigarettáját, az újságpapír kékessárga villanásnyi lobot vetett. Messze dobta a parázsló csonkot, be a frissen kaszált, alig fony- nyad herébe. — Meggyullad, hé! — figyelmeztettem. — Égjen meg, ha tud, úgyis későn vágták! Rádőlt a paszulyindára, fél könyékre támasztotta fejét, azután unalmasan köpött a fa tövére. — Nézd már, oiyat köptem, mint a paprika. — Hallod, ez az erő jele, vérmes ember vagy te, Sticc. Még egyszer, azután újra köpött. Mindig egyformán pirosat, mint a hajnalban nyílt pipacs. — Érdekes — mondtam Sticcnek —, nézd, én meg zöldet köpök. Nevetett hangosan, és már tréfára is fogta magát: — Hívjuk ide azt a pókhasú magyart, alighanem Nógrádi iesz az, a mészáros hajt lefelé a rámpán. Fogadjunk, az fehéret köpne. Meg is lenne a nemzetiszín. A tizedik napon eluntam egyesben a járást, dél felé beállítottam Sticchez. Az apró ház végében, árnyékosán feküdt, pokrócokon, nagy, cihás dunyhába takarva, homlokán vizes ruhával. A két maszatos gyerek a kert végében ténfergett. Sticc meglátott, kidugta fejét a napvilágra: — Hallod, úgy fázom ebben a hájapasztó melegben, mintha belülről jegelnének — közben úgy kocogtak ösz- sze a fogai, mint a mérges kis kutyának. — Ne kényeskedj, komám. Inkább mondjad meg, hogy unod a sok hiába utat. — Komolyan beszélek — előbújt a cihából és a mellette levő, hamuval szőtt lyukas lábosba köpött. Titkárnő kerestetik
