Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
1912. JÜLÍUS 9.. VASÄRNAP MST HICTM v'/fiirlop TANYA — Varga László tusrajza 2 -m"w olnap, amikor máréne- ^ H kelnek a madarak, a ^ hajnali széllel útra kel ^ a nap, hogy bejárja új^ ra a tájat. A sötétből kibontja a tárgyakat, magpengeti ma- £ gát a házak tetején; benéz a Jkutakba, és megmosakszik a r ^ tóban. Aztán otthagyja ezüstös í csillogását a tó tükrén, hogy a S ^ rajtafelejtett szemeket elkáp- ^ ráztassa. Holnap a szél is föltámad. ^ Riadtan borzolódnak a nád le- jfvelei, ahogy berzengetik a vi- ^ zet. Fodrozódik a víz is, és a ^ horgászok szemébe csillogást ff szórnak a visszaverődő fények. A dugók meg se mozdulnak. ^ Sehol egy túrás, mintha hal se á lenne ebben a tóban. A horgász csak ül, és nézi az ^úszókat. Nem szól. Hagyja, hadd beszéljek mindenről, ami eszembe jut. Autó porzik el a hátunk mögött. A kocsiból ráköszönnek az öregre. Visszabólint, és nagysokára megszólal. — Tegnap cserélték ki. A régi már nem volt elég flancos. Sose ment ilyen jól a parasztoknak, mégis sírnak, mint a fürdés kurvák. Felhizlalnak két-három bikát, és az árából autót vesznek, hogy legyen mivel kijárni a mezőre. Szekérre egyik-másik már föl se ül. Röstelli. Nem tudják hova tenni a pénzüket. Az úszó hirtelen merül el. Berreg az orsó, gyorsan szalad a damil. Felcsapja magát a hal. Megcsillannak a pikkelyek. Mintha ezüst dénárok lennének, úgy ragyognak a fényben a halpénzek. Az öreg nyugodt mozdulattal teszi ujját a lefutó zsinórra, és megrántja a botot. A ráesni elnémul, megfeszül a zsinór. A hal kifelé igyekszik, lazít a feszülésen, aztán meggondolja magát, és a nádas felé úszik. Vergődik. Kicsapja szép testét a víz fölé. Minden hiábá. Egyre közelebb kerül a parthoz. Tartom a merítőhálót. Alányúlok, hogy kiemeljem. Ahogy elhagyja fi vizet, úgy érzem, mintha húszkilós lenne, pedig nem több háromnál. Csapkod, tombol: küzd az életéért. Alig bírom megtartani. Szép, kövér ponty. Két éve nem' fogtam ilyent — mondja az öreg. — Végre sikerült. Szerencsét hozott nekem, pedig nem örültem, hogy ide telepedett mellém. Azt hittem maga is csak olyan rongyrázó, mint amilyen jó pár akad a falunkban. Csodálkoztam magán. Elébb, hogy idejött. Aztán azon, ahogy köszöntött. „Tiszteletem”, hm. Nekem még soha nem köszöntek így. Beleöregedtem a munkába, de még soha senki. Érti? ... Látja, ez a nyálasszájú is — bökött fejével egy fiatal asszonyka felé —, elmegy az ember mellett anélkül, hogy köszönne. Nagyra van az urával. — Mi az urai — Vegyész a gyárban. Azt hiszi, ő találta fel a spanyolviaszt. így van ez minddel. Itt élünk kilenc- százan és elhúzódunk egymástól. De inkább csak '{*ZS/SSSSSSS/////f///SSSfS//SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSS/SS/SSSSSS/SS/SSSSSSSS/SSS/S $ I SZOMRÁKY SÁNDOR: | 1 Elhüldesz x Elküldesz hát? Még nem tudod milyen a világ nélkülem, milyen az utad, otthonod, ha bútoraid közt nincs helyem. Elküldesz hát? Nem ismered a hangod, ha én nem felelek. A pillantásod is megtagad, ha nem látod rajtam magadat, gazdátlan jószág lesz ruhád, ha nem érzi kezem áhítatát: Hát küldj el, de majd megtudod — csak ott vagy, ahol én vagyok. | SZILÁGYI JUDIT: Júniusi vasárnap Odaadtam magam a fűnek, a napnak, repülő bogarak rajtam találkoznak, olajtól fénylik a bőröm s homályos szemüvegemen át gondolok a régre, i az avarszagú őszre, mikor vártaim csak a napot, mikor napolaj cseppeket kenhetek hasamra, mikor hangya-államok konzultálnak ezrével a fűben, : mikor buzgón öntözöm a jánosnapi retket, csipkés petrezselymet, figyelem hogy csókolja a nap a cseresznye egyik oldalát, hogy a kis diók zöld kabátban i egyre többen lesznek, és délután ahogy a nap lassabban tűz rám, ahogy a darazsak fenyegető énekkel elvonulnak, — jóéjszakát kívánnak — ahogy megjelennek az éjjeliőr szúnyogok. Lassan leeresztem a gumimatracot, a napolajat beszívta a bőröm, fű-illatos hajam kibontom, s a holnapban reménykedve ! visszavonulok. $ Ács Horváth József: i i-i ; EEeI gia $ I Vsssssssssssssssj ! ////////////////> tőlünk húzódnak el, mintha a tanulatlanabb rühes volna. Meg nem is csak a tanultságon múlik. Hatvannyolc autó van a fa~ luban. Aki kocsin jár, úrnak érzi magát. Belefesziti magát, aztán olyan magasra emeli a fejét, hogy az orrát a jegenyék se érik el. Látja, az a baj, hogy ilyenek a népek. A mód nagyot cselekszik. Lassan újra ráül az útra a por. A víz fölött fecskék raj- csúroznak. Bele-bele mártják szép fehér hasukat a tó tükrébe, aztán elcikkannak a házak felé. A jegenyékről alá- esurog az alkony. Zizegő levelek köszörülik a halványodó fényeket: hátha si-, kerül meghosszabbítani a na- $ pót, de hiába. Alámerül az! este. Vonatfütty szeli a tá- $ volságot. A dugók mozdulat- ! lanok. A ponty néha felcsap- j ja magát. Testével szélesen ! fodrozza a vizet, de már nem $ menekülhet Fogva tartja a i háló. ! Mintha festéket szitálná- ! nak a fák levelei, egyre sö- : tétebb lesz a víz. ! 1 { — Ilyenkor harapnak a i legjobban. Meglátja, még i fogunk egy szép kárászt is. • Csak kitartson a türelme. \ Ha fázik, terítse magára a j kabátomat. Ezek az esték j bebújnak az ember bőre \ alá. Azt veszi észre, hogy \ kiveri a hideg, mint en- \ gém ézektől a flancosoktól. Nem irigységből. Nem irigylem én senkitől a jómódot. Nekem is megvan mindenem. Látja, erre a botra is majdnem kétezer forintot költöttem. Az bánt, hogy nem veszik emberszámba az öregembert. A négy elemimmel én talán kevesebbet érek náluk? Nézze meg ezt a falut. Minden háza őrzi a kezem nyomát, a verítékemet. Ezekbe a házakba vakoltam az életemet, ezek megőriznek engem akkor is, ha a tanultaknak nehezére esik is megbiccenteni a fejüket, vagy ideköpni, hogy aggy isten Feri bá’. — Erre figyeljenek maguk, írók. Azt írják meg, hogy a munka: tisztesség. Aki dolgozik, annak kijár a tisztelet. Régen előre kellett köszönjünk az uraknak. Hát most is igy legyen?... A mi hatalmunk ez. Urak nélküli hatalom, de néhányan azért már játsszák az urat. — Emberek vagyunk. Mindenki ott áll helyt és dolgozik másokért is, ahova a sorsa vetette. Meg kell becsülni egymást, mert ez teszi az embert emberré. Vagy ha egyik ember nem nézheti le a másikat, akkor már nem is annyira fontos, hogy kinek-minek látszik? Holnap; amikor már énekelnek a madarak, a hajnali széllel útra kel a nap, hogy bejárja újra a tájat. A sötétből kibontja a tárgyakat, megpengeti magát a házak tetején; benéz a kutakba és megmosakszik a tóban. Aztán ott hagyja ezüstös csillogását a tó tükrén, hogy a rajta felejtett szemeket elkápráztassa. Holnap a szél is föltárnád. Riadtan borzolódnak a nád levelei, ahogy berzengetik a vizet. Fodrozódik a víz is, és a horgászok szemébe csillogást szórnak a visszaverődő fények. | Besze Imre: Amíg ^ Amíg szalad a fény s ^ előttem, § ^ amíg lépked velem az árnyék, ^ § amíg azt érzem: S ^ felelőtlen ^ & és hamis fecsegés a í tájképp amíg a vízben partra gondol ^ 5; s a partról vízbe ér a | lábam, | § amíg a vérem úgy $ dorombol, $ ^ hogy szívverésem megtaláljam, § 5 amíg naponta küzdenem ^ ^ kell^ 6 a levegőért is, hogy éljek, $ ^ amíg tegnapi szerelemmel ^ & élnek holnapi | szeme-íények, ^ s amíg halottakat ^ kísérek | ^ sírok közé, mint síró | élő,| § amíg esténként attól § ^ félek: ^ ^ ez az álmom lesz ^ boldog-végső, ^ ^ amíg pofont torol az öklöm, ^ ^ amíg ököltől indul vérem, ^ ^ amíg anyámtól azt öröklöm § nem kell sírni a 8 semmiségen, s § amíg az élet ^ semmisége ^ S betölti sejtjeim § világát — | • ^ addig tudom: a lét mivégre ^ ^ adta nekem az ^ ember-mását. Sí — Te, ez vér!..; — Az. — Voltál orvosnál? — Ma járt itt. Tegnap adták ki a szegénységi bizonyítványt, azok is kilenc napig nyomoztak rajtam. — És mit mondott az orvos? — Semmit. Szedjek kanalas orvosságot. — Kórházba? ... — Áh, ilyen bajra nincs kórház. Vagy meggyógyul az ember, vagy nem. — Hát szanatórium? — Oda pénz kéne. — Pénz? — Akinek van pénze, az mehet. A pénz a miatyánk, a szentháromság, az élet, a szerelem, meg a. . — Legyintett, bizonytalan karmozdulattal —, különben tudod magad is. Olyan arckifejezéssel húzta nevetésre lila szájaszélét, mint akinek édesmindegy a holnap. Elnézegettem Sticcet, szeme úgy beapadt, kifehéredett homloka alá, mint pangó dinnye bélé a héja mögé, olyan fényesen, csillogósan nézett, mint a beszédbe hevült szónok. Egyszer régen a Magyar Élet Párttól jött Rajnisst láttam ilyen szeműnek a Tyükász vendéglőben, amikor a baktói parasztoknak programolt. Sehogyan sem boldogult ez a „népmegváltó” ember. Azt mondta a programban, hogy „mi vagyunk a Balkán esze”. — Kifogy fejünkből az ész, olyan sovány a baktói szikes, egyedül állunk, mint kútgém a Nagyiván pusztáján —: tromfolt egy vékonyínú paraszt. A népmegváltó arrafelé fordult, emerről a visszabeszéd jött, hetykére emelte hangját és úgy csillant a szeme, mint most a beteg Sticcé. — Maguk mellett vagyunk mi, mi, a nép fölkent vezérei — De ez nem ölég ám, mert föld kéne, jó termő, meg ló, meg gép, meg adó- és árenda-engedmény. — Majd lesz! — kiabált a megváltó. — Fene eszi, dehogy lesz. Semmi se lesz, csak a duma — ágaskodott a vén paraszt a szónoki dobogó irányába. — Hát a maga fejében nem is volt ész sohase, ne féljen, nem szárad ki a baktói sziken ... Nem érti meg a magyar jövendőt. — Pofa be, szónok úr — kiabáltak négyen-öten. Rajniss, a megváltó, alig bírta kiváltani magát a nehéz parasztkezek sűrűjéből. G yakrabban jártam Sticchez, vigasztalni, békítgetni. Először csak nevetett a népmegváltó Rajniss-gyűlésen, de később semmi sem érdekelte. Őszelőn észrevettem, hogy nem a maga lábán jár ki a dolgára. Álla furcsán elhegyesedett, karja megvékonyodott, mint a napraforgószár fölső vége, szőke haja gondörösen nőtt a nyakán, olyanra formálódott, mint a kócos asszonyé. Arca penészedéit, egészen elkopott róla a nap barnája. Október végén már alig beszélt. Ha néha szólt, az orvost ismételte: „Nagyon jól táplálkozzon” — mindig azt hajtogatja a doktor. De hogyan? — Aszalódott arcán két oldalt gurultak a könnyei. Vigasztaltam. — Tudod, pajtás, olyanok vagyunk mi is, mint a vak Antal a szükséglakásokban. Könyörgünk és abból élünk. Ka adnak, jó, ha nem hát... Csak mink a gyárkapuban könyörgünk. — Igaz, de hová forduljunk? Ki ad nekünk igazat, az isten meg messze van, meg az is ott parolázik, ahol kevés a panasz — préselte magából erőlködve a hangot. | BORISZ JEGOROY: 1 Bizalmaskodás I ehhez mit szól? Tudja, van a férjemnek egy ismerőse, rém nagy kujon az illető, és az szokta mondani mindig. — idézem! — „a mi asszonykáink egyáltalán nem öregszenek. Mert bár a születésnapjukon eggyel mindig több lesz az éveik száma, de ezt március nyolcadikán minden esztendőben korrigáljuk”. Érti, ugye? ... Rém nagy hóhányó az illető! Igazi szoknyavadász. A mindenható mentse meg az ilyenektől a nőket!... És képzelje, mostanában sokat utazik repülőgépen a pasas. mert olyan a beosztása. Amikor egy-egy útról hazatér, a gyerekeinek mindig cukorkát hoz. Azt a cukorkát, amit a stewardessektől kap a gépen, meg aztán idelenn... Persze, képzelheti, ' hogy miért... hogy ő sem marad nekik adós __Hogy mondta ? ... Hogy maga is sokat repül? Hát maga... hát maga a Hlebnyikov?! Istenkém, hát miért nem ezzel kezdte?... Kozdojevné majdnem hanyatt esett ijedtében: Hlebnyikov pontosan a férje főnöke volt. — Halló ... hall... dadogta, — ö-ö-ö ... Rögtön... rohanok ... Hívom... Kozdojev —mivel közben ő maga is meghallotta, kivel tereferél az asszony —, mint egy félbolond, meztelenül rohant ki a telefonhoz a folyosóra. Alekszanr Lukn.cs Hlebnyikov ?... Kérem, bocsásson meg... Ne haragudjon.. Ugye, nem ha... ha... ha... haaaappcci! Happpci!... Kozdojevről ömlött a víz. Égy jókora tócsa közepén to- porgott. A felesége idegesen emelte fel férje egyik lábát, hogy a fürdőnadrágot valahogy ráhúzza... — Persze ... igen, igen... Hogyne!... Van, van!... — mondta Kozdojev dideregve, elkékült arccal a kagylóba, s folytatta volna még tovább is, de benyitottak a szomszédok, akik sikítva-bámulva meredtek a tócsában toporgó furcsa látványt nyújtó Kozdojev- re. Másnap Kozdojev ágynak esett. Napokig félrebeszélt. Krecsmáry László ford. Örákig üldögéltünk szó nélkül, miközben tudtuk egymásról, hogy a másik mire gondol. — Kéne valami erő, amelyik őszinte ... megvéd minket — nyögte fáradtan. — Nem a Rajnisstól, mert az se igazi — de ezt már Sticc nem hallotta. T ávolabb a kopaszra vedlett nyárfák tetején suhogott a novemberi szél. Itt, mellettem vékonyan fütyülő nesszel osont a csupaszra őszült temetői cserjék között. Hidegen, hegyesen vágott északról az eső, arcomon tüskés szúrásokat éreztem, de nem kívánkoztam a ravatalozó száraz kövezetére. Féltem Sticctől, a halottól. Pedig olyan jámboran feküdt a fekete posztós szürkeségben, mint utoljára ott- ; hon. Most a neve is izgatott: „Szabó j István, élt 31 évet”. Tudtam én, hogy : Szabó a neve, mi csúfoltuk Sticcnek, j de még egyszer sem láttam így leírva, j ennyire ridegen, hivatalosan. Szépen temetett a vörös arcú pap, a j Guido. Szerényen, krisztusosan, aho- j gyan a tarjánszéli hívőknek dukál. Ke- ! veset mondott, ritkán csöngettyűzött és j röviden énékelt a kántor nem is igeh i tömjéneztek az ördögök ellen, mert az i nem volt benne az alkuban. i j Ezen a földön mindenki megkapta a ! magáét. Sticc is megkapta, a pap is, a ! kántor is, a két „halálmadár” is: öz- ! vegy Szabóné két pengőjét ! — Isten akaratában nyugodjatok J meg, ti is, gyermekeim! — búcsúzott j szelíden a Guido pap és a fiakker meg- ! indult vele a Merts Ágosto.i kocsmá- ! jáig, hogy most megadja isten után $ magának is azt, ami az emberé. Elballagtunk hazafelé a novemberi $ hideg esőben a Tarján mögé. $ I ! Kozdojev a fürdőszobában ! lubickolt, miközben megszó- ! Iáit lakásán a telefon. A kagy- \ lót a felesége vette fel, s be- ; kiáltott hozzá: \ — Fegyuskám, Szása keres, i Sürgősen beszélni szeretne ve- \ led! \ — No, ez Cvetkov lesz! — ^ dönnyögte kelletlenül Kozdo- ^ jev. — Mi a fene kell vajon \ neki? ... Jól van, mondjad, \ hogy rögtön megyek. Tíz per- ^ dg nyugodtan várhat. ^ Két-három perc múlva is- ^ mét csengett a telefon, s mi- ^ vei Kozdojev még mindig lu- i bickolt, ismét a felesége futott í a készülékhez. — Hát most meg mit mond- ! jak már neki, Fegya? — szólt ! be a fürdőszobába kétségbe- \ esetten az asszony. \ — Mondd meg neki, ha na\ gyón akar velem beszélni, ak- ! kor legyen még egy kicsit tü- ! retemmel... És... beszélgess \ vele addig is ... Trécselj egy i kicsit!... \ — Kérlek! szólt vissza i készséggel Kozdojev felesége, \ s mivel az ilyesfajta megbiza- \ tást mindig hallatlanul szerette, nyomban el is kezdte: — Halló?... Hogyan?... Azt kérdezi, hogy vagyunk? Elég jól. Tegnap vendégeink voltak. Sajnáltuk, hogy maga nem volt köztük. Rém nagy muri volt! A férjem egyik ré- ‘ gi ismerőse jött fel a haverjá- ' val, és tudja hogy van ilyen- 1 kor. Csak úgy ömlött a pia! 1 Mit mond? Hogy az én Fe- gyám nem iszik? Nem a fe- ) nét! Csak úgy vedeli az italt, i Persze, a munkahelyén ezt \ nem tudják ... Hanem ő még } így is messze áll a barátjától. Az asszony ismét benyitott j a fürdőszobába egy pillanat- . ra: É — Még mindig a kádban f vagy? — korholta az urát. — y Ez aztán már igazán nem illik! — Dumálj csak neki, csak * dumálj! Egyszer ő is alaposan r megvárakoztatott engem Leg- e alább most visszaadom a köl- f csont! c — Jön már a férjem, azon- a nal — folytatta az asszony az 4 időhúzást — csak egy kicsit c legyen még türelemmel. Tes- r sék? Hogy én hogy érzem magam? Remekül. Azt mondják, e egy cseppet sem öregszem.
