Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

6 "‘TÄirlap 1972. JÚLIUS 30., VASÁRNAP P. esi melyet L aran go ídáoL 32. NAGYKŐRÖS II. Amióta nevet kapott a tele­pülés, nem volt más neve, minden nyelven és mindig csak: Kőrös. Talán ezért is próbálkoztak néhányan a vá­rosnév őstörténeti származta­tásával, regényesen kapcsolva a Kőrös nevet az időszámítá­sunk kezdetén az alföldi fo­lyók árterülete, mocsarai kö­zött kialakított tojásdad ala­kú — elnyújtott körkörös sánc-lakóhelyekhez, amely­nek védelmében azidőtt a ja- zigok tanyáztak. A jazigokat aztán elsöpri a népvándorlás, avarok, szlávok költöznek az elhagyott sáncokba, ss messze még az idő, amikor majd az i. sz. IX. század végén — a Névtelen Jegyző krónikája szerint — Honszerző Árpád hadai a közeli tetétleni hal­mon tábort ütnek, majd a mai Nagykőröstől mintegy 3 mérföldnyire fekvő alpári sí­kon megütköznek Zalán ha­daival, legyőzik őket és bir­tokba veszik az oly sok szá­zadon át, annyiféle néptől megült gyűrűs-sáncokat. Ám hiába mondja a rontott pesti ejtés a körutat — kör­útnak, édes anyanyelvűnk be­tartja önnön törvényeit és a körös sáncok soha nem tor­zultak volna Kőrös .városnév­vé. Az igazság az, nogy haj­dan e környéket sűrű erdőség borította, kőrisfákban is bő­velkedve, s a kőris fanév szá­mos alakváltozata között elég­gé elterjedt volt a körös is. Bállá Gergely, a XVIII. szá­zad közepén a nemes város nótáriusa helyes érzékkel ta­pintott rá Nagykőrösi Króni­kájában erre a nyelvi-történe­ti eredeztetésre, amikor a honfoglalást követő időkről szólván azt írja: ...sokan a későbben jövő emberek közül a kőrösfákkal teljes erdőkben csináltanak maguknak guny- hókat és házakat, ahol mosta­nában a templom, városháza, és több partos helyek voltá­nak és vágynak, azokon lett megtelepedések, mellyért is a helység annakutána Kőrös- nek neveztetett.... így nagyon valószínű, hogy az 1368. évi királyi oklevélben először megnevezett Kőrös — Keure- us 1579. évi pecsétjének cí­merében szereplő terebélyes kőrisfa nem csupán a város, hanem a táj régmúltját is idézi. S a teli-teljes lombko­rona talán azt is példázza, hogy Nagykőrös városa száza­dok szaggató viharai után új­ra meg újra éledni, növeked­ni tudott A körösi kőrisfák élete nem volt olyan szívós, mint a városé. Ügyességgel, józan diplo­máciával, kényszerből „adóm­mal” a megszerzett városi ki­váltságokat a török hódoltság alatt is meg tudták őrizni a tanácsbéliek, akik, ha kellett, a szultánhoz is elkocsiztak védlevél frissítésért. Távoli vidékek bemenekülő népének mentsvára lett Nagykőrös, s a hódoltság megszűntével visz- szatérő birtokos nemeseknek sem sikerült a körösieket tel­jesen jobbágysorba süllyeszte­niük. Nagykőrös törzse meg- "tnegcsonkult, de rajta újfent krős hajtások támadtak. Ám a névadó kőrisfákat, amelyek Bállá Gergely krónikája sze­rint fenyőfa magasságúak voltak, a Rákóczi-szabadság- harc idején, 1705-ben, Herbe- ville őrgróf, császári tábor­nagy, „armadája szükségére”, a ▼ilAghírü nagy körösi konzervgyár bejárata. alighanem a szolnoki palánk építéséhez, tőből kivágatta... Az elmúlt másfélszáz évre visszatekintve, a körösiek leg­maradandóbb hőstette a ho­mok és az elmék meghódítása. A korábban főleg állatte­nyésztéssel foglalkozó körösi­ek ekkor telepítik gyümölcsös- és szőlőskertjeiket, ekkor hí- resedik el a remek zöldségfé­lék között a körösi uborka. De ezidőben emelkedik ma­gasra a körösi iskolai oktatás híre és rangja, főgimnázium, tanítóképző, nyomda segíti az irodalom és a tudomány ter­jedését A szabadságharcot követő évtizedben a nagykő­rösi gimnázium Nagy Tanári Karának tagjai közé tartozott Arany Jánoson kívül a 14 nyelven író-beszélő Ács Zsig- mond, a jeles Ádám Gerzson, Losonczy László, a költő, Mentovich Ferenc, Darwin első magyarországi híve, a hazai materialista filozófia út­törője, Salamon Ferenc, Szabó Károly, Szilágyi Sándor, mind nagynevű történész professzor, s Tomory Anasztáz, aki utóbb gazdag örökséghez jutva, a magyar irodalom mecénása lett. Nem véletlen, hogy Nagy­kőrösön, ahol 1848. szeptem­ber 25-én Kossuth nagy hatá­sú, harcba hívó beszédet tar­tott a kötélkorszak alatt fő­leg azok jutottak katedrához, akik a szabadságharcban karddal, tollal, ésszel szol­gálták a nép ügyét. A munkálkodás hagyomá­nyai, az ésszerűség és az esz- mélés hagyományai, a szabad­ság hagyományai dúsítják Nagykőrös modern fejlődését. Az 1896-ban alakult pálinka­főző és a negyedszázad múl­tával meggyökeresedett kon- zervgyártás kezdetleges ipari tevékenységéből nőtt ki a mé­reteiben Európa-szerte a leg­nagyobbak, műszáki színvo­nalát tekintve a legkorsze­rűbbek közé tartozó Nagykő­rösi Konzervgyár. A körösi egyéb ipari létesítmények eléggé átrétegezték a hajdani nagy állattartó, növény- és gyümölcstermelő város dolgo­zó népét. De a város közel 40 OOO katasztrális hoLd terü­letén ma is egy állami gazda­ság, hat milliomos termelő- szövetkezet, egy termelőszö­vetkezeti erdőgazdaság és egy állami erdőgazdaság gazdál­kodik. A régi körösiek, ha látnák, ha láthatnák, el se hinnék, hogy igazak a mo­dern szarvasmarha- és sertés­nevelő telepek, a hűtőházak, a keltetők, a nagyüzemi sző­lő-, gyümölcsös telepítések, a hatalmas munkagépek és a kemizálási eljárások embert kímélő csodatettei. Termelő, tanuló, terjeszke­dő, folytón-folyvást tovább­jutó város a mai Nagykőrös. Gyorsan, szépen épülő, színe­sedő, szerveződő belső mag­ját ipartelepeinek szorosabb, mezőgazdaságának tágabb gyűrűje övezi, erősíti, táplál­ja. És fejlődésének iramát a szocializmus reális és mégis egyre merészebb célkitűzései serkentik. Békés István RAK TARGONDOK/ Bővít a megyei gyógyszertári központ Tizenöt esztendeje, 1957-ben építették s adták át rendelteté­sének a Pest megyei Tanács Gyógyszertári Központjának székházát. Bár kialakításakor figyelemmel voltak a várható fejlődésre, végül is — pénz­ügyi megszorítások miatt — csak az akkor szükséges igé­nyek kielégítését biztosította az épület. Másfél évtized alatt azonban nagymértékben meg­nőtt a gyógyszerforgalom, a többi között 39 millió forintról 50 mil­lióra emelkedett a kötele­zően előírt raktárkészlet értéke. Nehezítette a helyzetet az is, hogy a központ — a fejleszté­si alap ésszerűbb felhasználá­sát elősegítve — megszervezte saját asztalosüzemét, víz- és villanyszerelő részlegét. Ezek, valamint anyagaik újabVterü­let beépítését követelték meg, s végül is akkora lett a zsú­foltság, hogy az építésügyi ha­tóságok semmiféle bővítést nem engedélyeztek a főváros XIV. kerületében levő szék­háznál. Napjainkra már elviselhetet­lenné vált a zsúfoltság, a túl­terhelt raktárakban balesetve­szélyes volt a munka. A gyógyszertári központ — fej­lesztési alapjából — most megvásárolja a vele szom­szédos telket, ami lehető­séget teremt a raktárgon­dok enyhítésére. Ugyanakkor mód nyílik arra is, hogy a továbbképzésre já­ró gyógyszerészeket és asszisz­tenseket megfelelőbb körülmé­nyek között helyezhessék el. Helytállás A szokatlanul szélsőséges, viharos időjárás szinte napon­ta állítja rendkívül súlyos és sürgős feladatok elé a közüze­mek szerelőit. Egyik üzemza­var követi a másikat. Az elektromos üzemzavaro­kat — szabad téren különös­képpen — száraz időben kel­lene elhárítani, ez azonban sokszor megoldhatatlan. így volt ez legutóbb — szerdán, 26-án — is, amikor a szentend­rei Rózsakért lakótelep mel­lett, a 11-es főútvonal közelé­ben tönkrement, húszkilowat- tos kábelt javította Szendreí István és öttagú brigádja. Munkájuk befejeztével újabb vihar tette tönkre addigi erő­feszítéseik eredményét: a ká­belek összekötésekor olyan hatalmas zivatar zúdult rájuk, hogy az árkot, a benne dolgo­zókkal együtt, majdnem bete­mette. A nehéz helyzetben is helyt­állt a brigád és gyorsan ismét helyreállította azt, amit a vi­har gyors egymásutánban két­szer is tönkretett. Két történet Az álszakember csaló és az álvasutas tolvaj A csalók és tolvajok átlát­szóan naív vagy éppen nem egykönnyen leleplezhető ra­vasz módszerekkel károsítot­ták meg áldozataikat Pálya­futásuk alatt kisebb vagy nagyobb szerencsével jár­tak, de végül egy sorsra jutottak. A csaló ellen a Budai Járási Ügyészség emelt vádat, a két tolvajt pe­dig a járási rendőrkapitány­ság tartóztatta le a napokban. Hegesztő lelt a veszte hatezer forintot vágott zsebre érte a gyáli MEZÖPROP-tól. A másik két drága szerkezetet pedig szétszedte, s ezzel sike­rülj. is elrontania őlfef. Érder ezzel be is fejezte műanyag­feldolgozói pályafutását, ha­marosan azonban a dömsödi Dózsa Tsz-nél bukkant fel, ahol nemcsak mint műanya­gokkal foglalkozó szakembert, hanem mint üzletkötőt is al­kalmazták. Elsőként az Üttörő- bolt Vállalat jelentkezett, amelynek történetesen 100 ezer reklámtasakra volt szüksége. Laczkó egy másik ismerősét rokonságával együtt nyomban alkalmazta bedolgozónak. A próbaként legyártott ezer ta­tett a műanyagokhoz, „anyagi” okok viszont arra késztették, hogy szakembernek tüntesse fel magát. Elhatározását köve­tően egykettőre az érdi Betita- völgye Tsz műanyag-részlegé­nek vezetője lett. Ilyen minő­ségében természetesen bélyeg­zőt is kapott, s nem volt gond 26 ezer forintot kifizettetni a szövetkezettel különböző gép- alkatrészekre. Eddig rendben is ment minden, Laczkó azon­ban a gépek elkészítésére is vállalkozott, kísérleteit azon­ban nem koronázta siker. A részlegvezető nem csüggedt el, egy özvegyasszonytól bérelt három pvc-hegesztőgépet — havi 1300 forintért. Miután már gépei is voltak, az egyiken gyorsan túladott: Halálhíre is olyan szokatlanul érke­zett, mint annak ide­jén ő maga. Hallom, egy személyét meg­nevezni nem kívánó bácsi jött a szerkesz­tőségbe, kegyeleti aktusként hozván a komor információt: szomszédja, a het­vennyolc éves Misik János, miután beteg szívével már bajló­dott néhány hónap­ja, éjjel örökre el- szenderült. Misik János több mint félszázada volt rendszeres vendége a pesti szerkesztősé­geknek. Három nyel­ven írott névjegyén népköltőnek, tízezer vers szerzőjének ti­tulálta önmagát. Nem volt ember, aki ellenőrizte volna, va­lóban ilyen mitoló­giai bőséggel áradt-e a vér az agg poéta golyóstollából. Esz­téta sem akadt, aki az ítélkezés komo­lyabb mércéjével vette volna szemügy­re Misik életművét. Tulajdonképpen nem is volt mit szemügy­re venni ezen. írásai még akkor is magu­kon viselték a derűs dilettantizmus ham­vát. amikor szerző­jük már ötven éve élt versfaragásból. És ez nem is baj, mert János bácsi tu­Misik bácsi lajdonképpen nem költő volt, hanem kapcsolatokra szom­jas ember, aki a rí­mes sorokkal vert hidat maga és kör­nyezete között. A ré­gi hivatásos vőfé­lyek, igricek, mese­mondók városra sza­kadt utolsó megtes­tesítője volt ez az igénytelenségében is színes öreg. Nagy „M” betűvel díszített táskájával járta a szerkesztőségeket, ál­lami hivatalokat, színházakat és vá­sárcsarnokokat, s al­kalmi versekben ma­gasztalta a nagyte­kintélyű hivatalve­zetőt épp úgy mint a sarki gyümölcs- árust, aki szép al­mával, jó illatú diny- nyével örvendeztette meg őt. Ne tagadjuk, János bácsi olyan volt, mint a húsvét- kor locsolkodó gyer­mekek, akik miután megszórták szagos­vízzel az ünnepeltet, már azt lesik: kap­nak-e érte egy piros tojást, egy falás son­kát vagy néhány fo­rintot. Misik János a költöző madarak ti­tokzatos ösztönével tapintotta ki: hol kell verset, hol szük­séges virágot átadnia ahhoz, hogy meg- csörrenjenek <a min­dennapiját biztosító forintok. Verseit olykor a szerkesztői jóindulat, néha egy- egy sornak a népda­lokra emlékeztető bája csempészte be a lapokba ... össze­gyűjtött műveinél alighanem érdeke­sebb félszázada szüntelenül gazda­gított emlékkönyve. Abba majdminden- kivel íratott néhány sort, akivel csak tar­ka élete során össze­akadt. Így láthattuk benne Donnert Boni­fác cirkuszigazgató fényképét és aláírá­sát, Apponyi Albert gróf öreg betűit, Sal- japin autogramját, Herczeg Ferenc be­jegyzését. Irt bele Molnár Ferenc és Mikes püspök, falusi csizmadia és Bethlen gróf, kisvárosi házi­lány és mai politi­kus. Misik bácsi, amint többször is elmond­ta, a Tanácsköztár­saság bukása után Mezőtúrról, ahol vá­rosházi írnok volt, „fölcsavargott” Bu­dapestre. Mindig művészek, írók, po­litikusok környeze­tében járt-kelt, de jóformán azt sem tudta, milyen rend­szerben élt. Volt, hogy Babits Mihályt elvtársként emle­gette („utca van róla elnevezve, kérem”), máskor meg mai közszereplők neve elé illesztette a régi világgal együtt el­fonnyadt titulust. Mindenki csak mo­solygott ezen. Ö egy­szer azt mondta: „Tudom, csak szürke verebe vagyok az irodalomnak, de így is hozzá tartozom.” Talán nem is az irodalomhoz tarto­zott. inkább csak a szerkesztőségi folyo­sókhoz. Elnyűtt, öregember alakjá­ból áradt valami em­beri melegség és élni-szolgálni akaró igyekezet. Sajnáljuk őt, hogy elment, s ezentúl már csak imigyen kezdődő szerkesztőségi szto­rikban lesz jelen: „Valamikor Misik bácsi hozott egyszer­re kétszáz verset”. B. N. E. sakot azonban mással készít-?' tette el, s mivel selejt lett az egész, a vállalat visszavonta megrendelését. Az üzletveze­tőt ez sem kedvetlenítette eL Ismerőse rokonságának nevére kiutaltatott több mint 12 ezer forintot, majd a sajátkezűleg felvett összegből kifizetett négy másik bedolgozót, akik saját részére végeztek külön­böző munkákat... Az üzletkötőnek végülis egy pvc-hegesztő okozta vesztét. Két vevője is akadt rá, s mi­után lakásár! bemutatta a szer­kezetet, a gépért kapott több mint 20 ezer forintot. Ám a vevők hiába várták, hogy Laczkó később cserébe elküld- je a hegesztőt. Nem tehette, mert a gép másé volt, csak kölcsönbe kapta... A pórul­járt vásárlók nem hagyták annyiban a dolgot, feljelentést tettek, minek következtében Laczkó Józsefnek egy ideig aligha lesz módja kísérletezni műanyagokkal és szövetkeze- tekkeL Lopásra társult bőr!öntársak Farkas Sándort a napokban a százhalombattai vasútállo­máson igazoltatta egy rendőr­őrmester, s ez számára azzal a szomorú következménnyel járt, hogy elegáns vasutas egyenru­háját nem viselheti többé. Pe­dig nagyon megszerette az egyenruhát, mert az — úgy­mond — biztonságérzetet adott. Ami nála azt jelentette, hogy biztonságosabban mert benne lopni. A 25 éves fiatalember váltó­kezelő volt, de a vasutat né­hány hónap után, még tavasz- szal otthagyta. Nem távozott üres kézzel. A munkásszállá­son távollétében összepakolta egyik kollégája néhány holmi­ját, másik munkatársának pe­dig tárcájából emelt ki némi készpénzt és egy tömb szabad­jegyet. Ily módon felszerelve magát Pestre utazott. Itt a vé­letlen összehozta a 38 éves Oláh Lászlóval. Megörültek egymásnak, hiszen valamikor igen jó barátok voltak. A ba- rátkozásra annak idején volt elég idejük, ugyanis, o börtön­ben ismerkedtek meg, ahol Farkas Sándor lopásért, Oláh László pedig a lopásain kívül csalásért is eltöltött néhány évet. A fiatalabb börtöntárs úgy vélte, kettőnek érdekesebb, no, meg kifizetődőbb is a csa­vargás. Megnyugtatta barátját, mellette nincs oka félelemre, mivel — az egyébként jogtala­nul hordott — vasutas egyen­ruhában nem kell tartani az igazoltatástól. Az egyenruha mindenkiben csak bizalmat kelt. Ez nyomós érv volt, s mivel Oláh László sem akart kevésbé bizalomgerjesztőén ki­nézni, ő egy tengerész-egyen- sapkát csapott a fejébe ... Az álvasutasnak el kellett ismernie, hogy álmatróz barát­ja igazi szakember. A Keleti pályaudvaron egy mellettük szunyókáló utastól Oláh úgy lopta el táskáját, hogy még barátja sem vette észre. Ám Farkas is bi­zonyítani akart. A Déli pálya­udvaron megismerkedtek egy idős bányásszal, aki a restiben szorgosan ürítgette a söröspo­harakat. Amikor az öreg meg­kérte a vasutast — mert hái ki is lett volna nála illetéke­sebb —, hogy nézze meg, hon­nan indul Pécsre a vonat, Far­kas készségesen vállalkozott bőröndjének cipelésére. Ivó- cimboráikat felsegítették a vo­natra, amikor elindult a sze­relvény integettek is, aztán e „véletlenül” náluk maradt bő­rönddel gyorsan megkerestél a kijáratot... Ekkor derült ki hogy az érzékeny búcsú köz­ben Oláh sem tétlenkedett; f a bányász karóráját csatolt? le. A tolvajduó többször leuta­zott a Balatonra, aztán elmen­tek Nyíregyházára, ahol azon­ban kirándulásuk csakhamai véget ért. Oláh Lászlót a sós­tói strandon óralopás közber tetten érték, szökevénytárs? pályafutásának pedig a száz­halombattai MÁV-álíomás let) a végállomása. Oláh tengerész- sapkájától, Farkas pedig vas­utas-egyenruhájától vehetet búcsút. Nemsokára mindketter új egyenruhát ölthetnek — csi­kósat ... Sz. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents