Pest Megyi Hírlap, 1972. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

1972. MÄJUS 7., VASÁRNAP

MEG

xJUriap

Ü

ltek a gyökereken, és vártak. Hogy könnyebb legyen, közömbös dolgokról beszélgettek. Otthoni dolgokról. Megbeszélték Panka új kendőjét, mely fiatal lányoknak még csak iljik; legalább a templomban ne mutatkozna benne. Ott tartottak, hogy a tojás ára két forintra ment, érdemes levinni a piacra, mikor egyszerre abbahagyták. Mintha azt keresnék, most hol is folytassák, mielőtt elöntené őket az erdő csendje.

De az erdő valahogy most nem volt csendes.

Teréza kendermagos blúzát begombolta, puha barna haját, mely alig volt töröttebb, mint lánykorában, sietős ujjakkal kendője alá tömködte.

Marisa is készülődött, összerántotta magát.

Akkor hallani lehetett a kavicszörgést.

Középkorú, élénk kis ember lépett ki a bozótból.

— Megvagytok, libucikáim? — kiáltott vidáman a kisember. Óriás túrabakancs volt apró lábán, s bőzacskójú, kockás térdnadrágjában csaknem elveszett. Oldalán ugyancsak alakjához képest túlméretezett térképtáska, kezében viszont méretarányos tábori ásó.

Az asszonyok szótlanok voltak és szögletesek. Felálltak a gyökerekről, és csak álltak, vártak.

A kisember visszahőkölt parányit.

— Titeket mi lelt? Tán sokáig jöttem!? Pedig futottam, mint egy staféta. Gondoljátok meg, van nekem egy trafikom is, nem hagyhatok ott csapot-papot. Ma még nem, majd holnap. Bemondom az unalmast, keressenek másik bolondot, én befejeztem a nyomort. Sandi bácsi új életet kezd, nagy életet, libucikáim. Lógatom a lábom. Ti is lógathatjátok, ne féljetek.

A két asszony módjával húzogatta a száját. Mintha nevetnének, de nem nevettek.

— Valami bajotok van? — firtatta Sandi bácsi. Szúrós tekintete kutatta az asszonyok lelke mélyét.

— A Zsabka János is azóta járt — mondta. — Tudja maga, a Josko fia. A legénypajtásaival... — Terézára nézett, ő is tanúsíthatja.

— És látták is? — kérdezte a kisember rövid hallgatás után.

— No, persze, ha jártak!

— Akkor kinyitották, és le is mentek.

Az asszonyok összenéztek.

— Azt nem, azt nem nyitották ki — rázták a fejüket.

— A lakatot leverték.

— Azt nem, azt nem verték le ...

— De próbálták.

— Nem, nem is próbálták.

— Hm ...

Furcsa csend állott be közöttük. Az asszonyok zavartsága szembeszökő volt. Majdnem biztosra lehetett venni, hogy elhallgatnak valamit.

A közelben megszólalt a kakukk.

— Hm — morfondírozott a kisember, forgatta a térképet, hiábavaló volt, leengedte az oldalára. — Talán menjünk. Vezessetek.

/ * ;

Így álltak szemközt. Ha ugyan szemköztinek lehet mondani, ahol csak az egyik fél állja.

— Na, mennyit szoktatok kapni 'az erdészetnél? — kezdte másfelől a kisember.

Ki-ki a másikát akarta előre engedni. Végül Teréza szólt:

— Mondtuk, ötvenet.

— ötvenet. És utólag — tétté hozzá a kisember. — Hát én hatvanat adok, és előre fizetek.

A két asszony megmozdult. Csak annyira, mint amikor parányi élénk szellő átlebben a patak medrén, vagy — ha már ily katonás jelenséggel állunk szemben — a vigyázzállás pihenj-be lazul.

Tétova, engedékeny ujjakkal segítették a tízeseket és húszasokat 'a szoknyakorc mélyére, miután kirázattak a térképtáskából.

— Jézus, segíts! — sóhajtott Marisa, áldomás helyett.

Teréza is hasonlóképp sóhajtott: „Ne hagyj el” — mondta

magában: azt lehetett hinni, kocog kicsit a foga.

— Segít, és fele a tiétek — harsogta vidáman, magabízón a kisember. Vette a tábori ásót — Mutassátok csak az utat.

Felkapaszkodtak a gyökereken, s nekivágtak a sötét erdőnek. Ott, ahol a legsűrűbb. Magába nyelte őket a fekete fal.

Eleinte széles szekérnyomon haladtak, melyet azonban csak sejteni lehetett, mert vastag harasztszőnyeg takarta. Ám a kerékvágásban még mindig puha volt a föld, pedig már három hete tartott a szárazság.

M

int ódon csarnok, melyben örökös a templomhomály, szürke ónfénnyel derengett az erdő taligáiig mosolyintotta el mafiat benne a zöld vagy a kék, egy-egy virág vagy fűszál vagy fattyú levélke. Fenn a magasban terült el a sűrű zöld égbolt, e végtelen kupola, melyet hatalmas gyertyán- és bükkoszlopok tartottak, és amely a fénynek némi tört cserepeit hullajtottá, a lábuk elé, a szekérútra.

A kisember szaporán szedegette a lábát az asszonyok mögött. Ismerte ezeket 'az asszonyokat, mint ahogy mindenkit ismert a faluban, és furcsának találta viselkedésüket.

Furcsának a hallgatagságukat, furcsának a loholásukat. Mint akiket űznek. Vagy mint akik gyorsan túl akarnak esni valamely kellemetlen dolgon. Behunyni a szemet, és gyorsan túlesni.

így tűnt a kisembernek, elég érthetetlenül, hiszen a kincs fele az övék lesz, még busás napszámot is fizet, jobbat, mint az erdészet; mi kell még, hogy megjöjjön a kedvük? Vagy nem hisznek a vállalkozásban?... Vagy nem is akarják, hogy sikerüljön?...

N

ekivágtak az ösvénynek, mely inkább csak sejthető volt, és csakhamar oly meredek lett, hogy kőről kőre kellet lépniök, minduntalan bozótba kapasz- kodniok. Arcukba csapott az ág, tüske simogatta őket. Megint jártak egy órát, vagy kettőt is. .

Egyszer csak az erdő kivilágosodott. Cserjésbe értek, s a cserjésből kiemelkedett a tető.

— Ott van... — mutattak fel az asszonyok, s a szó a torkukban dobogott.

A kisember megtörölte homlokát, s feltekintett. Meglátta a függőleges sziklák felett a hét bükkfát. Az égbolt széles kék mezejében. Hét kemény oszlop, tartották a mennyország boltozatát. Vén törzsük felkopaszodott, csak a hegyükben volt egy kis bojt, cirógatta a bárányfelhőket.

A kisember a hét bükkről az asszonyokra nézett, mert úgy tetszett: nagyon is megálltak. Mint akik végleges cöveket vernek.

— Most már maga is feljut — mondta Teréza.

A trafikos elámult.

— Hogyhogy?

— Minek menjünk mi oda — mondta Marisa. De inkább kijelentette, torz lobbanás volt a szemében. Makacs és zavaros, nevetősnek is lehetett vélni. — Itt majd megvárjuk.

A kisember sok mindent nem értett ezen az úton, ezt se, de az izgalom erősebb volt benne, semhogy most asszonyi rejtelmek után kutasson. Vállat vont.

— Hol van? — kérdezte.

— A harmadik fánál — mondta Teréza. Becsületes arca láthatóan megkönnyebbült. Tán hogy úgy gondolta, a hatvan forintért megszolgált.

A kisember hátravágta a térképtáskát, s nekiugrott a szikláknak. A méretarányos tábori ásóval segítette magát.

Egyszeriben fenntermett a laposan, a bükkfák alatt, hol sok kő, sok zúzmó és még több bozót várta, és szellő legyez- getett. Odament a harmadik' bükkfához. Körülnézett, és hallgatózott. És közben nyelt. Egészen megfordult maga körül, tüzetesen vizsgálgatJ/a a talajt. Semmit se látott, csak bozótot és tövist.

Ekkor lekiáltott az asszonyoknak:

— Marisa! Teréza!

Az erdő visszakiáltott. Utána nagy csend lett.

V

ilágos volt még, de a hegyek árnyéka lehúzódott már a völgyre, a házakra, az utcákra, szélei mindenütt összeértek, és a kémények szegélyéről is eltűnt az utolsó fény.

Ekkor jött be a trafikos a faluba. Túl nagy túrabakancsa bele-beleütközött az utca vízgyalulta köveibe. Látszott rajta az elcsigázottság és eredménytelenség.

Megállt futtában, mert meglepte töprengésében e fordulat. Nyelve lógott, s bosszús pillantást vetett az asszonyokra, kik máris meszire távolodván, ennyi pihenőt se hagytak.

— Ugyan, mért lóg az orrotok!? — kiáltott rájuk.

Az asszonyok visszafordultak, és csodálkoztak, egy kicsit mosolyogtak is.

Lehet, hogy átejtettek, és humbug az egész? — fordult meg a kisember fejében, melyet azonban mindjárt meg is rázott: ■— Nem, az nem lehet. Marisa és Teréza komoly asszonyok.

— Ide figyeljetek, várjatok már, ne kelljen folyton kiabálni.

Az asszonyok lassítottak.

— Mért is voltatok ti akkor az erdőn ?

— No, hogy mondjam... — habozott Marisa.

— Seprűvel voltunk — mondta Teréza.

— Szóval, lovagolni voltatok! — harsogott a kisemberből az elpusztíthatatlan jókedv, hogy az erdő is visszazengte. Az asszonyok nem vették tréfának. Mentegetőztek.

— Nem, nem lovagolni...

— No, persze — mondta a kisember elnézőn —, tudom én, ez akkor volt, a nagy vadászat idején. Cserkészutat sepertetek, meg lombtalanítottatok. De ez már elég régen volt, halljátok-e!

— Mért régen? Tavaly — mondta Teréza.

— Tavalyelőtt volt az, te — igazította ki Marisa.

— Vagy még azelőtt. És azóta nem láttátok?

— Azóta nem.

— Akkcr most hogy fogjuk megtalálni?

— Hét bükkfa van ott.

J

ó óra hosszát mentek a mély erdőben. A terep mind nyugtalanabb lett. Meredélyeket kellett megmászni, mélységek felett, az oldalba vágott úton leereszkedni. Akkor az asszonyok megálltak, s fejüket összedugva tanakodtak. Gyalogösvény ágazott el a szekérnyomtól, sejthetően inkább, mint láthatóan, kövek közé veszve, tüskés bokrok közt elakadva, hol harasztszőnyeg alatt, hol csalánfalkák martalékául vetve.

A kisember kétkedve nézte a nyomot.

Hiába járta be az erdőt, nem találta az asszonyokat. A rengeteg némán, ellenségesen, ijesztő titoktartással mutatta feléje mélyét, bármerre indult el benne. S ha útnak eresztette hangját a sötétbe: hahó! — mindig visszajött, magában és zengve, s a csend, amit hozott, mind dermesztőbb lett, s mind élesebb körvonalú. Fojtón telepedett a mellére, ezért nem is kiáltott aztán. Visszament a bükkfákhoz, mert ilyenkor legjobb a kiindulópontra visszatérni.

Leült és várt, sokáig csak várt. És néha kutatott a bozótban, az ásóval megkotorta a zúzmó alatt a sovány humuszt, köveket mozdított arrébb, de nem volt szerencséje. Talán mert türelmetlen volt, kedvetlen a nyugtalanító körülmények miatt.

Alighogy elkezdte, abba is hagyta, visszaült a fa alá, a harmadik bükkfa alá, és maga elé nézett. Szeme ásott, s a közeli bozótban kutatott, mint aki, nem tudja abbahagyni. Néha felnézett, követte a nap útját. Mikor a nagy, kékesfekete hegyhez ért, melynek múmiaalakja volt, felállt, eldugta egy kő alá az ásót, és elindult hazafelé.

Az út most rövidebb volt, mert csaknem szüntelen lefelé vitt, hozzá a kisember csaknem futott.

A falu felett pára és por lebegett. A tehenek hazafelé tartottak. De a kisember nem ment haza, ahol a trafikja is volt. Elhaladt mellette, megbukva kissé egy kőben, melybe bakancsa ütközött.

A benépesült utcában utánanéztek, és kinyitották a kaput a tehénnek.

A trafikos fittyet hányt az érdeklődésre, az utcácska sarkán is éppcsak maga köré nézett, ahová befordult, és amelyet Újsornak neveztek, mert néhány új házból állt. Egyébként csupa kő volt ez is, és magas agyagparton vitt a gyalogjáró. Villanyoszlop pedig még csak egy volt benne, s az erdő a kertekben s a nyúlfarknyi utca végén kezdődött, noha bátortalanul és csenevészen.

A kisember sátortetős, vakolatlan ház előtt állott meg. Még kerítése sem volt, s az udvara csupasz. Hátul növekedett némi szőlő, félvad fajok, melyek indái az erdei fákra kapaszkodtak, és amelyek permetlé nélkül is tömött fürtöket teremnek, haragoszöld színűt, meg kétesen kéket.

— Mikor tapodta ezt emberláb?... A török óta alig.

— Pedig akkor pucoltuk ki ezt is, simára — mondta Teréza. A kisember, a tábori ásóval a kezében, a térképtáskával

az oldalán, nézte, vizsgálta az asszonyokat.

— Azt mondtátok, mások is jártak itt.

— No igen.

— Hogy azóta.

— No persze.

Marisa is állította, hogy úgy van.

M

agas betonlépcső vitt fel a házba, a parányi előtérre, honnan a konyhaajtó nyílott. A hármasablak is magasan állott, tokja még testetlen, elfogyhatott itt a pénz.

Az ablakon át emberi moraj szüremlett ki az útra.

A trafikos fülelt, és felismerte a templomi zsolozsmát:

„Mennyei Atya Isten, irgalmazz nekünk!

Megváltó Fiú Isten, irgalmazz nekünk!

Szentlélek Ür Isten, irgalmazz nekünk!

Szentháromság egy Isten, irgalmazz nekünk...”

Többen mormolták. Asszonyok.

— Kissé szokatlan — szólt magában a trafikos, felmászott a betonlépcsőn.

Már a konyhaajtóban megcsapta a tisztaság szaga. Előre tudta, hogy a szobában ez csak fokozódik, oda egy porszem se férkőzhet, s a hófehér fal szentképekkel és házi áldásokkal rakott, csupa virító szín, szűzmária-kék és szentlélek- fehér, galambrajok és ciprusok. t

A szoba tele volt. Az asszonyok összebújtak, feketén, mint a varjak, s jóllehet, a mindenszentek litániája zsongta be a kissé nyirkos, de friss léget, egyőjük csuklójáról se hiányzott a rózsafűzér, s nyitott imakönyvüket, mely csatos és veretes volt, sűrűn illették remegő ajkukkaL

„A vigasztaló Szentlélek eljövetele által , Ments meg Uram minket!

Az Ítélet napján, mi bűnösök Kérünk Téged, hallgass meg minket!

Hogy nekünk irgalmazni méltóztassál,

Hogy nekünk megbocsátani »méltóztassál...”

A trafikos az ajtóban állt, s hogy véget vessen, beleka- nyarította a maga basszusát:

„Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, hallgass meg minket!...”

Az asszonyok odakapták fejüket, elsápadtak.

Meglepetésük egy pillanatig tartott. Teréza kivált a bolyból, Marisa követte.

Zokogtak. És zokogott a többi asszony is. Körülvették a trafikost, húzogatták zokogva a ruháját, vállába, karjába kapaszkodtak, térképtáskáját szorongatták, térdét ölelték, a bőzacskójú térdnadrágját.

Teréza kezét a kisember mellére tette, hogy a kisember szíve beledobogott a tenyerébe.

— Jaj, trafikos úr, könyörüljön rajtunk! Ne hozza ránk a bajt!

S az asszonyok kórusban felelték, jajgatták:

— Ne hozza ránk a bajt!

Mint a zsolozsmát az imént.

Nyílott az ajtó. Erős férfi jött be. Zsíros inget viselt, és borostás arca sötétlett. Az asszonyok közé lépett, a trafi- koshoz.

— Jöjjön maga kicsikét — mondta a foga közül.

A

z asszonyok ott maradtak együtt, a nagy ember kilépett a konyhába a kicsivel.

— Adjál bort — mondta a lányának, ki szaporán rakta a haját a konyhakredenc tükre előtt, készülődött hazulról.

— Maga üljön le — fordult a nagy ember a kisemberhez, esetlenül forgott szájában a magyar szó, esetlenebbül, mint sokaknak a faluban, akik kijárnak a hegyek közül, meg mint az asszonyoknak, akiknek rendesen hajlékonyabb a nyelvük. Iskolát is keveset járt, beragadt a házi beszédbe, ami itthon járja, s amit az anyjától tanult; öreg beszéd az is, nehéz már a mozgása, foghíjas is.

A traf ikos elhelyezkedet a konyhaszéken.

— No, mit akarsz?

— Mit akarsz, mit akarsz — morgott az ember. Leült ő is. A borostából szelíd kék szempár tekintett ki.

Az asztal fölött Anyicska fürge ujjai röpködtek. Térítőt hozott, majd két poharat helyezett el rajta. Az üvegkancsót sötétes színű, zavaros borral középre tette, s ment vissza a kredenchez, hogy folytassa a maga készülődését.

A gazda töltött. Ittak. A bor összehúzta a trafikos száját Várta, hogy a gazda elkezdje.

A gazda újfent töltött. Közben pedig mosolya leszállt az arcáról. Leszállt, ahogy a nap leszáll az égről és sötét lesz. — Beszéljünk akkor kicsikét — mondta.

— Hát beszéljünk.

— Az asszonyokat maga mért beszélte tele?

— Nem úgy van ez, Matej, ők csúnyán rászedtek.

Matej nézett a kék szemével, csodálkozott.

— Ök szedtek rá magát? Hát ez nem szép, ilyet mond. — Nincs is ott semmi.

— De van ott — mondta hittel Matej. — Láttak azt De nem szabad odamenni.

— Hát aztán miért nem, Matej? — tette le a poharat a trafikos. Most ő nézett.

— Nem mondhatok — mondta Matej —, és ne is próbálja odamenni, mert lesz rossz vége. — összezárta az ajkát.

Ö

sszezárta, és a poharakba töltött. Mária-ének hallatszott ki a szobából. Itt pedig csak a bor csorgása hallattszott, a sötét színű, zavaros-sűrű boré, mely itt termett az erdő széliben, konkordia- és novatőkén.

A lány is hallgatott, varrta a gombot. Ügy tetszett, nem is figyel, a maga dolgával töéődik.

— És ne is próbálja asszonyokat bolondítani — folytatta Matej, kirakta két fekete öklét a pohár két oldalára. — Maga kell tudni azt: asszony kíváncsi. Kígyó is kísértette Évát... Maga csinálja nem szép dolog ... Asszony bizony gyenge, jádz a bűnnel, aztán mikor van baj, sír-rí, jajistenem, bozsemój.

A trafikos elvörösödött.

— Először is ki bolondítja a másikat!? Én a napszámot kifizettem. Teréza is eltette, Marisa is, a semmiért. Hát akkor most adjátok vissza.

— Mennyi volt?

— Hatvan. A Teréza része.

Matej felállt. A szögön lógó kabátja belsejébe nyúlt Kiszámolta az asztalra a hatvan forintot.

— Másodszor — s indulattól remegett a kisember hangja —, miféle bűnre csábítottam én á te feleséged? Gyerünk, Matej, ki vele! De csak körtönfalazol.

Matej leült szelíden a pohárhoz.

— Maga azt nem tudja? — szólott, lefogta egészen a hangját. A kék szeme a trafikoshoz közeledett, zavaros vizében furcsa bizalmassággal. — Nem mondhatok, de most már megmondok. Esküdjön, senkinek egy szót, mert nagy baj lesz fejünknek.

— Esküszöm.

Matej egészen a kisember füléhez hajolt:

— Nohát. Ott őrzi aranyborjút Gonosz. Maga kienged, ott kell ülni magának helyibe, Gonosz nyitott ajtó kijön ránk, lesz akkor vége falunak, csecsemő, barom, minden... Földdel egyforma, Isten őrizz!... — Borostái között rémület szür- kéllett.

A kisember csaknem leesett a székről. Röhögtében.

A nagy döbbenten ült. Zavart csalódottsággal.

— Nevessen csak. Meglátja, megjárja maga — szólott csendesen, túlságosan is csendesen Matej. — Amér kigúnyolja.

— Felnyársal az ördög? — kérdezte a trafikos még mindig heherészve.

Matej szürke volt, mint a fal. A kék szeme is szürke volt. Szeppenten bámulta a trafikost, a menthetetlent.

— Találkozhattak volna a Katonával is arrafelé, ördög őneki cimborája — mondta utolsónak. — Ne járkáljon maga arra, jobb teszi.

A kisember abbahagyta a nevetést. Kiitta a borát.

— Legalább használtam volna az ásómat — mondta, szava fátyolozottabb volt, mert a Katonában kissé ő is hitt, de benne ingott még a gúny.

fc

f

^///////////////////////////i ////////////////////////////A

! ^

§

! SZEBERÉNYI LEHEL:

A bűn I

: S

s

j $

Wssssssssssssssssssssssssss* rsssssssssssssssssssssssssss**