Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
A Pest megyei Hírlap mellékl^tc^", Vallomás a munkáról /7\ munkára gondolok e rövid jegyzet kissé pateti- / £\\ kusan hangzó címének megfogalmazásakor, s r°la szeretnék beszélni — május elseje ürü- w V* gyén. Tudom, a túlságosan gyakori használat megkoptatja, megfakítja legkedvesebb dolgainkat, legszebb eszméinket is. Hadd vallják most mégis a munkáról, leginkább fényét vesztett, csodálatos emberi képességünkről. Engels Frigyes ezekkel a szavakkal kezdi „A természet dialektikája” című könyvének egyik tanulmányát: „A munka minden gazdagság forrása, mondják a közgazdászok. Valóban az — a természet mellett, mely az anyagot szolgáltatja, amit gazdagsággá változtat. De végtelenül több is, mint csak ez. A munka minden emberi élet első alapfeltétele, mégpedig annyira, hogy bizonyos értelemben elmondhatjuk: a munka teremtette meg magát az embert.” Manapság nálunk is nyugtalanítóan szaporodik azoknak a száma, akiknek a munka csak kényszerű tevékenység, fárasztó, test- és lélekszikkasztó robot. Helyenként divat lett a munkáról is csak panaszkodva, zsörtölődve, ékelődve, vagy éppenséggel cinikusan beszélni. Pedig hát ez is életünk alapigazságai, evidenciái közé tartozik, ez is cáfolhatatlan kétszer kettő négy: ki mint vet — úgy arat! Egy kiló kenyérből nem lehet két kilót szétosztani, százezer pár cipőből kétszázezer ember igényét kielégíteni, ötszázezer lakásba hatszázezer családot beköltöztetni. Tudom, a jól végzett munka jó ízének, örömének több fontos feltétele van.. Legelsősorban is egészségre, testi-lelki jó kondícióra van szükségem. Aztán arra, hogy lehetőleg az adottságaimnak — tehetségemnek, képzettségemnek leginkább megfelelő munkát végezhessem, a legalkalmasabb helyen, körülmények között. Azután arra, hogy munkámat igényelje a társadalom, hogy érezhessem, munkámra szükség van, hogy munkámat anyagilag és erkölcsileg megbecsülik. Azt is tudom, hogy korunkban és nálunk is még igen sok ember nem érzi a munka jó ízét, s nem ismerheti meg soha az alkotó-teremtő tevékenység örömét, különös — boldogító mámorát. T apasztalatból tudom, hogy ez a kivételesnek látszó jó érzés nem csupán tehetséges művészek kiváltsága, de megízlelheti egy esztergályos, erdei munkás, vasutas, asztalos, traktoros, kertész, tanár, rádiószerelő is. Gyerekkorom máig meg nem fakult emberformáló élményei közé tartozik annak a néhány napnak az élménye, amikor minden szabad percemet ott tölthettem a szomszédban, Papp Lajos bátyám asztalosműhelyében és kikerekedő szemmel bámultam, miféle varázslat révén lesz a mi Nyerges-tetői szőlőnkből kivágott cseresznyefából tükörfényes asztal. Feledhetetlenek az édesapám mellett eltöltött éveim, amikor már meg tudtam látni, milyen odaadással, akkurátus pontossággal — alapossággal teszi minden dolgát; ahogyan felfűrészelte a fát, nyelet faragott a baltába, gyümölcsfát és rózsafát oltott, szőlőt homlított. Milyen mesevilág volt ez nekem, amikor esténként és nagy ünnepkor összegyűltek nálunk édesapám bányász cimborái, s micsoda történeteket beszéltek el egymásután a bányáról, a csákánnyal való réselés kegyetlenül nehéz óráiról, a sínről lesik- lott teli csillék visszaemeléséről. S amikor már tízéves elmúltam, és édesapám egyre sűrűbben, bámulatos pedagógiai érzékkel fokozatosan megosztotta velem a nehéz férfimunkát: fűrészelést, kertészkedést, homlítást, mezei munkát. Feledhetetlen órái voltak azok a gyermek emberré, férfivá érésének, amikor együtt dolgoztam, verejtékeztem apámmal, együtt oltottuk éhünket, szomjunkat, felnőtt férfiak módjára. És megkaptam tőle az elismerést is, mert azzal sem fukarkodott édesapám. Elismerte, hogy már majdnem olyan ügyesen tudom metszeni a fákat és homlitani a szőlőt, mint ő. Nem ismerek ennél különb emberformáló, önbizalomfejlesztő, önállóságra, határozottságra nevelő leckét! És hasonlóan becses emlékeit őrzöm a diósgyőri kohászati gyárban eltöltött inas- és munkáséveknek, pedig akkor énbennem már egyre gyötrőbb erővel élt a vágy: írónak lenni, nem szerettem tehát azt a munkát, gyűlöltem inkább. Mégis otthagyta rajtam formáló-alakító kezenyomát az az idő is, mert sokszor belefeledkeztem a munkába, és élveztem, amikor lakatossegédem, Tóth Sándor, először dicsért meg. És amikor Rusznyák Pufi bácsi és Neuwirth Pista, esztergályossegédeim elismerték, hogy nem marad haszon nélkül az esztergapadok mellett eltöltött két esztendőm sem. Mostanában döbbentem rá, mi lehet egyik oka annak, hogy sok mai gyerek olyan puha, kényelmes, önző fiatalemberré lesz. Éppen a legfontosabb, az ember egyéniségét — személyiségét megalapozó első másfél évtizedből egyre több családban kimaradt a gyerek életéből o munka, a munka nagy élményei, fölismerései. Kimaradt pedig azért, mert már nem volt szükség a családban a gyerek tehervállalására is, vagy azért, mert a szülők a szükséges mértéken túl megkímélik őket, hogy legalább már nekik legyen jó életük. j\/| ai számunk mellékletében még sok írás, s nagy | * I írásművészek, költők, grafikusművészek valJ I lanak a munkáról. Szeretnénk remélni, hogy ^ olvasóink megértik: az a szándék vezetett bennünket, hogy a magunk helyén, a magunk eszközeivel segítsünk visszaadni egyik legszebb szavunk — a munka — igazi fényét, értékét. GERGELY MIHÁLY A munka bére Mennyit keres ma egy munkás Pest megyében? A válasz nagyon egyszerű, s roppant bonyolult. Nagyon egyszerű, mert a szocialista iparban foglalkoztatott munkások átlagos havi keresete tavaly 1975 forint volt Pest megyében. Roppant bonyolult viszont a válasz, ha pontos feleletet keresünk arra, hogy: hol dolgozik ez a munkás; szakképzett-e vagy szaképzetlen; milyen munkarendszerben végzi tevékenységét; a bérjellegű bevételek mellett milyen más jövedelemre tehet — tesz — szert; miként emelkedett keresete a legutóbbi években ... S egyáltalán, kezdjük a kiinduló pontnál: mi az, hogy a munka bére? Azonos-e azzal, amit hivatalosan is, hétköznapian is munkabérnek neveznek? A munkabér — amint azt maga a kifejezés tudatja — a munkával szorosan összefüggő pénzösszeg, amelyet a végzett tevékenység mennyisége és minősége szerint kap valaki. Azaz nemcsak a munkás s általában a termelő tevékenységet végző ember vesz fel munkabért, hanem például a tanár, az orvos, a köztisztviselő, az újságíró is. Ezért a munkabérek átlagos emelkedéséről szólni csak akkor érdemes, ha — mint történik az a középtávú és az éves nép- gazdasági tervek közzétételekor — azzal oz irányzatot kívánjuk kifejezni. Minden más esetben a munkabér általános növekedése csak olyan megállapítás, mintha azt mondanók, hogy van, aki kapott, van, aki nem. Mint ahogy valójában ez történik; a munkabérek minden esztendőben emelkednek, de ez nem azonos azzal, hogy mindenütt és mindenki többhöz jutott. Még akkor sem, ha a dolgokat leegyszerűsítő — s eléggé széles körű — vélekedés ezt tartaná kívánatosnak. Erre nemcsak hazánkban, de a világ egyetlen országában sincsen mód. Szoros függés Közismert — legalábbis sűrűn hangoztatott — igazságnak számít, hogy elosztani csak azt lehet, amit megtermelünk. Vajon valóban mindenki ismeri, s főként érti is ezt az igazságot? Érti-e azt a logikus kapcsolatot, hogy a munkabérek nem emelkedhetnek tetszés szerinti mértékben. A növekedés nemcsak attól függ, hogy a gazdaságpolitika a fogyasztás és felhalmozás arányát miként szabta meg, hanem attól is — ami az előbbi arány szükségszerű következménye —, hogy a bérként és más lakossági jövedelemként kiáramló pénznek van-e kellő árufedezete? Ha ez utóbbi ugyanis hiányzik, akkor a több pénzért csak a korábbival azonos — vagy annál is kevesebb — árut, árujellegű szolgáltatást vásárolhatunk. Amiből éppen hazánk lakossága kapta a legszemléltetőbb oktatást 1946-ban, a világgazdaság legnagyobb inflációjaként számon tartott mill- és bili-pengős hónapokban. Ha most tehát a forrást nézzük, akkor azt látjuk, hogy Pest megyében — a szocialista ipar egészében — a termelési költség kilenc százalékát teszi ki a bér. Ami elmarad az országos átlagtól, mert ott ez 12,4 százalék. A különböző iparterületeken a bérköltség eléggé eltérő; fogalmazhatunk úgy is, hogy minél korszerűbb egy ágazat tevékenysége, a bérköltség annál mérsékeltebb. E leegyszerűsítés segítségével már érthetővé válik, hogy a megye szocialista iparán belül a legmagasabb bérhányadot a szövetkezeti iparban, majd a tanácsi ipar ún. egyéb ipar ágazatában találjuk, s a legalacsonyabbat a minisztériumi ipar nehézipari és élelmiszer- ipari területén. Ami azonban nem kizárólag a korszerűség következménye. Ne merüljünk bele a különböző köz- gazdasági fogalmak s gyakorlati alkalmazásuk részletezésébe, csupán utaljunk rá: a munka fejében kifizetett összeg nem pusztán annak függvénye, hogy milyen eszközökkel, anyagokkal, mekkora élőmunka-igénnyel működik egy-egy iparterület, hanem függvénye annak is. hogy az állam miként határozta meg az adott terület bérpolitikájának fő kereteit, az adókat stb. így azután megint csak érthetővé válik, hogy vannak esetek — s nem is ritka kivételek —, amikor a népgazdaságnak nagyon szükséges területeken rosszul, lényegtelen helyeken meg jól lehet keresni. S erről nem az érintett iparterület tehet, hanem a — szabályozás! Ezt figyelembe véve már világosabbá lesz, hogy ugyan a minisztériumi ipar nehézipari területén — mint említettük előbb — a legalacsonyabb a bérhányad, viszont itt a legmagasabb a száz forint kifizetett bérre jutó tiszta jövedelem; 308 forint Pest megyében. A szövetkezeti iparban viszont, ahol a legmagasabb a bérhányad — 29 százalék —, a száz forint kifizetett bérre jutó tiszta jövedelem szintén száz forint, harmada csak a nehézipar eredményének. Végül ha azt nézzük, hogy száz forint bér fejében mennyi tiszta jövedelmet állít elő a megye, s mennyit az ország' ipara, akkor azt látjuk, hogy szűkebb pátriánk fölötte van az országos átlagnak: nálunk 186 forint e mutató, míg országosan 147. Rendben van, nyugtázhatja az eddigieket az olvasó, ám bérhányad, tiszta jövedelem meg bérpolitika emlegetése közben ne felejtődjék el az, hon- nét kezdtük: mennyit keres egy munkás Pest megyében? Sokat fizetnek Mennyit? Sokat — mondja a szomszéd gyárban levő szaki. Keveset — mondja az, aki a „sokat” fizető gyárban dolgozik. Tréfálkoznánk? Széles körű tudományos vizsgálatok szerint az iparban foglalkoztatottaknak csupán húsz százaléka rendelkezik viszonylag reális ismeretekkel a kereseti és jövedelmi viszonyokat illetően. A megkérdezettek több mint hatvan százaléka a ténylegesnél jóval nagyobb jövedelmet tulajdonít más ágazatok munkásainak, s vélekedett úgy, hogy saját tevékenységi területe nincs kellően megbecsülve. A munkások átlagos havi keresete a megyében a közlekedési eszközök gyártásában a legnagyobb: 2095 forint. Havi kétezer forint felett van az építőanyagiparban, a gépek és gépi berendezések gyártásában, a villamosenergia-iparban, a papíriparban, igaz, ez utóbbinál már csak tíz forinttal haladja meg a kereset a kétezret. A megyei átlagnál többet fizetnek az említetteken kívül a ‘kohászatban, a fémtömegcikk-iparban. Ugyanakkor a megyei átlag alatt maradnak a havi munkáskeresetek olyan, a népgazdaság számára fontos területeken, mint 'a vegyipar, a híradás- és vákuumtechnikai ipar, a műszeripar. A legalacsonyabb munkáskeresetek a textilruházati iparban — 1547 forint — s a bőr-, szőrme- és cipőiparban — 1538 forint — találhatók. Lássuk most — már csak az érdekesség kedvéért is — területenként, hol adják a „sokat”, melyik járásban, városban legnagyobb a munkások keresete? A listavezető a ráckevei járás — itt a Csepel Autógyár! — havi 2066 forinttal. A további sorrend: váci, budai, dabasi, szentendrei járás. A legalacsonyabb a nagykátaj járás munkásainak havi átlagkeresete, 1609 fórint. A városok közül — érthetően — Százhalombatta nyújtja a legmagasabb átlagos keresetet — 2020 forint —, s kerek kétezret Szentendre. A további sorrend: Gödöllő, Vác, Nagykőrös, Cegléd. Toldjuk meg az eddigieket egy újabb, s ugyancsak jogos szemponttal: o három fő iparcsoportosítás — minisztériumi, tanácsi, szövetkezeti — munkásai hogyan keresnek Pest megyében? Alig találni különbséget! S ennek nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, hiszen a bérnek tükröznie kellene, hogy a társadalmi munkamegosztáson belül az iparban kik azok, akik a hatékonyabb területeken dolgoznak, s kik nem. A „kiegyenlítődés” a három fő iparcsoportosítás között különben szembetűnő: a minisztériumi ipar munkásainak átlagos havi keresete — vigyázzunk, nem az összes személyi jövedelemről van szó! — 1902 forint, a szövetkezeti iparban 1910, a tanácsiban 1783. A részterületek között azután anomáliákat sem nehéz fölfedezni. Szűk körben Nincs mód —■ még egy ilyen, terjedelmesebb cikk esetén sem — arra, hogy a kérdés valamennyi ágát-bogát szemügyre vehessük. Hiszen például nem lenne érdektelen olyasfajta összehasonlítást tenni, hogy más megyékhez mérten, illetve az országos átlaghoz viszonyítva, hogyan alakult a Pest megyei munkások keresete. Azután a kérdés bonyolult voltát érzékeltetné az is, ha különválasztanánk a férfi és a női, majd a szak-, a betanított és a segédmunkások keresetét, s bővíthetnénk azzal is vizsgálódásunkat, milyen személyes jövedelmek s milyen mértékben járulnak hozzá többletként a havi átlagos keresethez, s ezek összességében milyen havi átlagos jövedelmet eredményeznek. Maradjunk azonban szigorúan a munkabérnél, s ne kalandozzunk el oda például, hogy a munka „bére” az a jog is, amely különböző szociális kedvezményekre, táppénzre, juttatásokra, azaz borítékon kívüli, de a munkával szorosan összetartozó pénz- vagy természetbeni jövedelmekre vonatkozik. Egy-egy gyáron, vállalaton belül sem titok, hogy a munkások némelyike kétszer annyit keres, mint valamelyik társa. Ebből nem vonnak le messzemenő következtetést az emberek, sőt, a józanabb gon- dolkozásúak természetesnek, helyesnek tartják — persze, vannak, akik mindenkitől irigylik a többet, ha tízszeresen megszolgálta is —, ám a különbségtevés, a differenciálás elvét a gyakorlatban már nehezen emésztik meg. Tükrözi ezt a vállalatok bérezése is, hiszen Pest megye ipari munkásainak zöme az JUHÁSZ GYULA: A munka Én őt dicsérem csak, az élet anyját Kitől jövendő győzelmünk ered; A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengő sínen kattogó vonat. A béke ő, a haladás, igazság, Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik. Asszonyi Tamás érméje: KOMMUNISTA KIÁLTVÁNY 1500—2500 forint közötti havi kereset kategóriájában helyezhető el, s mindössze öt százalékra rúg azok aránya, akik 3500 forint felett keresnek. Anélkül, hogy további számadatokat sorolnánk — s ezekből a különböző iparte- rületek hasonló jellemzői lennének kiöl vashatóak — megállapíthatjuk: a vállalatok bérezési politikája szűk körben mozog, s 1960-tól vizsgálva sem fedezhető fel a differenciálás erőteljesebb jele. A hatvanas évek elején a munkásoknak lényegében ugyanaz a csoportja volt található a magas keresetűek között, mint a hetvenes évek elején, holott — s ez nem mellékes — ez idő alatt a megye ipari üzemeiben jelentősen megnőtt a szakképzett, magasan kvalifikált munkások száma. Ennek ellenére még mindig a „közép” a vonzó; mindenkinek egy keveset, ezt vallja s gyakorolja a vállalati bérezési politika. Ami nagy hiba. Mert emiatt sűrűn a munkabér valójában nem a munka bére, nem az elvégzett munka mennyiségének és minőségének tükrözője, hanem ezerféle más — s nem ritkán szubjektív — szempontnak. Annak, hogy az illetőre éppen most került „sor” a béremelés megadásában, annak, hogy az ő munkacsoportjának vezetője többet harcolt ki a vállalati fölosztáskor... A lehetségesnél és az egészségesnél ma még több o véletlen elem a bér alakulásában, s bár van, akinek ez előny — annak, aki érdem nélkül jut pénzhez —, a nagy többségnek, s a társadalomnak végképp, hátrány! Lassú növekedés Az 1960 óta eltelt esztendők tapasztalatait összegezve megállapíthatjuk, hogy míg a bérek lassabban emelkedtek, a társadalmi juttatásokból származó jövedelmek növekedése gyors volt. (A munkások átlagos havi keresete 1652 forintra rúgott 1966-ban a megyében, s 1975 forintra 1971-ben, öt esztendő alatt tehát 323 forinttal lett több, s ha ez átlag is, nem kicsiség, tekintve, hogy az iparban 92 ezer ember keresi meg kenyerét.) Az 1961—1965 közötti években a lakosság egy főre jutó, munkából származó reáljövedelme átlagosan esztendőnként 2,4 százalékkal emelkedett, míg a társadalmi juttatásokból 6,3 százalékkal. Ugyanez a két adat az 1966—1970 közötti időszakban 5,7, illetve 7,3 százalék. Érthető és helyeselhető, hogy az állam — életszínvonal-politikájának és széles körű szociális gondoskodásának megfelelően — a társadalmi juttatások növelésével segíti az alacsony jövedelmű családokat, illetve a több gyermekeseket. Mégis, elgondolkoztató, hogy míg az összes jövedelem több mint 80 százaléka származott a munkából 1960-ban, ez az arány 1970-re 74,5 százalékra csökkent... Választ adtunk-e a cikk első mondataként leírt kérdésre, mennyit keres ma egy munkás Pest megyében? Megpróbáltuk úgy megadni a választ, hogy abból érzékelhető legyen: ez az „egy” Pest megyei munkás sokféleképpen kereshet. Attól függően, hogy milyen munkát végez, melyik ágazatban dolgozik, s persze attól függően is, hogy képessége, tehetsége, igyekezete miként tükröződik a munkában. Minél szorosabban kötődik a munka mennyisége és minősége a bérhez, annál igazságosabb a bérrendszer. Ennek az igazságosságnak érvényt szerezni annyi, mint megvalósítani a társadalmi érdeket. Azért, hogy a munkabér valóban a munka bére, s ne tucatnyi más dolog függvénye legyen. MÉSZÁROS OTTO MÁJUSI ÜNNEP
