Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
rttrr hegyei '^/CSrtap 1972. MÄRCTÜS VASÁRNAP Meggyalázott tavasz | CSANÁDY JÁNOS1 1-2-3 Varázsolás Szíved fölött egy pipacs ütései, fiad szólít így becézve, oly szépen követeli, hogy vegyed már észre. Elsőfű bárány, rét és nap neveli: szabadság legyen véle, bodrozzon arany-gyapjat, ki ne ontassék vére. Totyogósok csöpp ezredei támaszpontjaid vegyék be — Betonját beomlassza pipacsok ütése. FALU TAMAS: Nekem, neked Nekem a napok, neked az évek, nekem a zátony neked a révek. Neked a hintó, nekem a mankó, neked a hév nyár, nekem zimankó. Neked a lét, mely . nyitja ajtóit, nekem az ajtó, mely becsukódik. Postaláda Postaláda a falon, figyelmet magára von. Várja a sok levelet, mely reményt visz, vagy temet, Ezerféle a levél, mely belőle útra kél, s ezer helyen így terem öröm, bánat, szerelem. Én nem írok senkinek, nem írok már, nincs kinek, csak bedobok egy szívet, s ráírom: Mindenkinek. Barka Feltámadást remél az elhagyott bús rét, fűszálak élednek, közeleg a húsvét. Virággal közeleg, nem üres a marka, kezében hóvirág és tavaszi barka. Hóvirág és barka a telet megdöntik, futhat mái- a tavasz a piros pünkösdig. a8 Gondolj az Egy-re: hegyesen kihúzva magát kiáll a hegytetőre egyszál-maga, villámhárító, őrtorony a határom, antenna, drótkötelekkel kifeszítve, hegyesszögű háromszög — alapvonala a föld: gömböt képzelhetsz a hegyére; ember, szoboralak. Minden! — már az Egy-ben! A Kettő: feneketlen teknő, férfi és nő: ketten egy jegyben — valami hihetetlen varázslat ez a kettő; alakja négy égtájífclé mutat, (Old es ölel) nélküle az első gondolattársítás is kimondhatatlan lenne. A Kettőben ketten vannak együtt egy szuverén világegyetemben! Három. Nyitott bilincs, becsukva kör. A 3 a mindenség rugója, mindent kibír; anya-kebel, madár- szárny-ívei. A Harmadik a fiú, aki az Első Kettőből született; alakja végtelen csigavonalban az idő zöld ágát kibontja; önmagát megszüntetve őrzi meg; porzó s bibe közt harmatozva. § SIKLÓS JÁNOS KÍSÉRTÉS BENCZE JÓZSEF: Nem vagyok meg Nem vagyok még olyan fáradt, álmomban még megjáratok vén füredi fakutyákat, szelíd gyerek-korcsolyákat. Nem vagyok még olyan fáradt, megvárom míg tavasz támad, nehogy nélkülem köszöntsek társaim a tücskök, szöcskék. rsssssssssssssssssssssssssssssy/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/sssssss. 1 i mr em tudtuk, hány órája ; járjuk már a várost. ; Számunkra megszűnt az $ idő, egy dolog létezett csak: a ! szerelmünk, s $ Fiatalok voltunk, én huszon- 5 négy, . Rizácska tizenkilenc ! éves. Karonfogva róttuk Győr 5 utcáit, mintha valami belső ! parancs ösztökélt volna ban- ! nünket, hogy menjünk, lohol- | junk, hadd lássa a világ bol- $ dogságunkat. ! Menyasszonyom volt már a $ mandula szemű leány, szülei- $ tői három hónapja kértem § meg a kezét. Ott katonáskod- $ tam az idő tájt a Rába-parü $ városban, s hogy rá nemsoká- 5 ra Pestre helyeztek, ha csak ^ tehettem, elutaztam hozzá. Ja- $ nuárban két hét laktanyafog- ^ sággal is sújtottak, mert egy5 napos késéssel tértem vissza $ tőle. Büszkén tűrtem a bünte- ^ tést, mert szenvedhettem miat- ^ ta; amióta megszerettem, úgy ^ éreztem: nincs az az áldozat, ^ amit ne volnék képes elvisel6 ni érte. § Számomra ő minden volt. ^ Tele volt vele a levegő; ha sü- ^ tött a nap, őt éreztem moso- S lyogni a világmindenségből, ha % beborult... Nem, mindig de- s rűs volt akkoriban az ég. Jártuk a várost, végigmen- * tünk azon a keskeny utcán, | amelyen az Erzsébet napi bál ^ után derengő hajnalon kerin- ^ gőzve kísértem haza; a hídról ^ lemosolyogtunk a mélyben ^ duzzadó folyóra, s boldogan ^ lestük, hogyan mossák eggyé ^ tükörképünket a hullámok; le- $ lecsücsültühk egy-egy padra, a í csillagokkal társalogtunk. ^ Miénk volt a város és gyö- § nyörű volt a város, mert a mi $ szerelmünk szentelte meg. $ m avasz volt már, 1944. , március 19-e. A szigeti $ fákon kifeslettek a bim§ bók, erő duzzadt mindenben, | bennünk is, ellenállhatatlan, ^ legyőzhetetlennek tűnő. § — Szerétsz? — kérdezték tőlem a mandula vágású szemek. — Rajongva! — vallotta 1 az enyém. — Ugye, sosem • hagyjuk el egymást? — nyilt i szóra Rizácska ajka. — Nincs : az az erő, ami szétválaszthat . minket! — feleltem. Ö, csodálatos az első szerelem! Lenyűgöző, fölemel, megbéklyóz, feloldoz, titkot rejt, felfed mindent, megbénít, szárnyaltat ad, süketté tesz, s földöntúli muzsikát hallat veled. De hallga csak?! Mi morzsolja szét a Mindenség zsongó harmóniáját? A lány rám nézett, tekintetén felhő suhant át, s az enyémben följajdult a döbbenet. F okról fokra terítette ránk fekete palástját a rideg valóság, s mire az egy- bemorajló hangegyveleg irányába haladva a bécsi országúihoz értünk, már úgy éreztük magunkat, mint kalitkába zárt két madár. Tankok gördültek dermesztőén, félelmesen kemény csörömpöléssel, halálos elszántsággal Budapest felé, német tankok, csikorgó lánctalpaik alatt nyögött a föld. Néztük őket. hangtalanul.de éreztem, Rizácska azért kapaszkodik még szorosabban a karomban, mert engem félt... Bátyja juthatott eszébe, akit másfél éve kergettek a halálba. S bátyám emlékképe rajzolódott elém, esztendeje hozta holthírét a tábori posta. Nem tudtuk, hogyan távoztunk el onnan, csak azt, hogy a város már nem olyan, mint még órája is. Mintha a kibugy- gyanó rügyeket hernyók lepték volna el, undok fekete férgek, hogy elpusztítsák a bimbózó életet. fis a tankok, a hernyótal- pasok, késő estig vad hörgéssel-zihálással za- bálták fel a csend maradék foszlányait is. » — Ne sírj Rizácska, nem tör- > énhet nekem bajom — mond- ! am menyasszonyomnak, de! ireztem, hangom bizonytalan,: s búcsúcsókunkban benne már j i reménytelenség keserű íze. A szállodában, ahol éjszaké- "a szobát béreltem magamnak, már úgy mentem az emeleti folyosón, mint ki temető- t>en lépdel. A dáridózás, melyet a városban letáborozó németek rendeztek a földszinti mulatóban, úgy bugyborékolt, majd egyre erősebben höm- pölygött fel hozzám, akár a gátjaszakadt szennycsatoma mindent elnyeléssel fenyegető áradata. — Soldat! — nyerített rám egy SS-vitéz, akit anyaszült pucéran valamivel józanabb két társa támogatott szobájából a mosdóba, mert végighányta magát. — Ez a kutya ... miért nincs a fronton ? — rikácsolta mellettem, s én tehetetlenségemben nem voltam rá képes, hogy összeszorult öklömmel lesújtsak rá. Ahogy nem tudtam egész nap, mi hajtja lábam, nem tudtam most sem, miképp tettem meg azt a néhány lépést a szobámig. Csak azt éreetem, meggy aláztak. Aki órája a mesék királyfiával sem cseréltem volna. Az ablakból hónapokon át néztem a tündéri várost, most azt láttam, hogy megalá- zottan, s megrettenve lapulnak a házak az éj fekete leple alatt. N em tudhattam,hogy négy esztendeig leszek távol a fronton és hadifogságban, s hogy szerelmünk pompázó virága elhervad Rizács- kában, s elhervad bennem is, de éreztem, hogy búcsúcsókunk örökre szólt. Sírtam, s tehetetlen kínomhoz a németek tomboló, harsány jódlizása szolgáltatta a kísérőzenét Tártán Ititrán Már hat hete olyan, mint az alvajáró. Bemegy a hivatalba, délben az ebédlőbe, este indul haza. Beidegződött mozdulatokat végez, de munkája semmit Ki szólhatna érte? Neki, a főkönyvelőnek! Talán a vállalat, a KOLIMPEX, portása kérdezné meg: „Uram, maga hat hete nem dolgozik, mondja, miért van ez így?” Nem szükséges figyelmeztetni Korom Lajost, mert dolgos, í szorgalmas fajtából való, csak most, néhány hete képtelen ér- i telmet, koncentrált figyelmet igénylő munkára. Valami, amit í nem tud, nem ért, ez a valami megroppant benne... Élette- ; lenné vált, közömbös, cél nélküli kétlábon járóvá. Sejti, hogy | a beosztottak már suttognak a háta mögött. Mert milyenek is : ezek az emberek? Üresek, azt figyelik, hogy a rangosabb mit ! csinál, arról pletykálnak naphosszat, melyik nagyfejű tart sze- ! retőt, melyik művész kinek udvarol, s hogyan változik a divat. | Nem tévedett, valóban suttognak á háta mögött, ilyenféle- jképpen: az öregnél nagy baj lehet. Biztosan „lekáderezték”, és | rosszul ütött ki a végeredmény. Talán kegyvesztett lett, vagy ! megfúrták, mert ebben az egzisztenciális bizonytalanságban > minden lehetséges, még a munkáskádereknél is... — mon- ; dotta több alkalommal az anyagkönyvelésben dolgozó vörös < hajú, apacslány formájú Eszti. ! Pedig nem idős, csak hát a főnököt manapság is öregnek ! „becézik”. Harmincöt éves, középtermetű, fekete ember, kicsit ! zárkózott természettel, jó képességgel, feleséggel és három gye- ! rekkel megáldva. Mindig szomorú, kesernyésen nézi a világot, $ nehezen derül fel, nála az igazi jókedv ritka vendég. Egyszer ; történt meg, az idei farsangi mulatságon, hogy két óra hosszat íis táncolt a teniszbajnokkal, a kis Zalai Jolival. Utána meg egy | asztalhoz verődtek, és hajnalig énekeltek. Korom Lajost még a felesége se látta ilyen derűsnek az 5 utóbbi öt esztendőben. * $ Észrevesz, megfigyel mindent, és már annyi rosszat, kicsinyes emberi gonoszságot látott, hogy privát képet rajzolt ma- agának az emberiségről. Erről azonban csak ritkán szólt, akkor ^ is félmondatos célzással. $ — Ez így nem megy tovább — mormolta félhangosan ebéd | utáni feketéjét szürcsölgetve szobájában. Feltolultak az emlékek, jók, rosszak összekeveredtek, széjjelváltak, hogy aztán új- í ra összegubancolódjanak. „A mai nap mindent betetézett, a feleségem csúnyán meg- | alázott. Miért érdemeltem ezt, hol romlott el a mi dolgunk? S A kis vigasztalómnak sem mondhatom el azt, ami ma reggel történt...” ^ A gondolat orsója lassan, akadozva indult, pergette az ese- ^ ményeket, és Korom Lajos úgy ült íróasztalánál, mintha egy ógörög tragédiát nézne a színházban, s benne ő meg a felesége ^ játszaná a főszerepet. ^ ' Ebben a darabban az első felvonás a legszebb és a leghosszabb. Elmosódottan bukkant elő Ágnes arca, szerelmes ^nagy, diószeme, amikor megkérte a tizennyolc esztendős lányt, ^ Aztán anyasága, a kín és öröm, az anyák fenséges érzése. A három gyerek nevelésének napi gondja és sok apró boldogsága Aztán a véget nem érő tervezgetés, vidámság emléke pergett előtte... Aztán rajzani kezdtek a szomorú epizódok. A szülők távoltartása, feleségének egészen barátságtalan magatartása és alaptalan gyanúsítgatásai: „Túlzott mértékben támogatod a szüléidét” Nem tudni, miért, Ágnes nem szerette az öregeket. A békesség kedvéért ráhagyta, nem veszekedett vele. Korom Lajosnak fájt, hogy Ágnes többször a szemére vetette: nem keres elég pénzt, mások két-háromszor annyit ösz- szeügyeskednek, hogy több jusson a családnak. S ha már nem teszi ezt, miért nincs a családjával? A feleségének nincs igénye? Ez a társadalom lemondásra, férjnélküliségre kárhoztatja a feleségeket? — emlékezett most Ágnes szavaira. Ezek a panaszok elmerültek a mögöttük maradt években, hogy most egymásra rakódva, megkeményedve, sorsot fölborító erővel törjenek felszínre. Az év elején Ágnes újra munkát vállalt A hivatal sok dolga, a nagy család gondja, észrevétlenül, nem tudni a kezdetét, az asszonyt egészen megváltoztatta. Mintha valami láthatatlan kéz irányítaná, örökös kifogásokkal állt elő: ez az élet így nem jó, nincsen férje, gyerekeinek apjuk, munkaköre utálatos, mert ott is elvárják, hogy eleget tegyen, meg itthon is... Ez már életük drámájában a második felvonás kezdete volt. Milyen férj az, aki nem tudja eltartani a családját? Az ilyen ember ne nősüljön meg, ne kívánjon gyerekeket, mondta naponta gorombán, anyjától kölcsönzött kifejezésekkel. Eleinte tűrte e megjegyzéseket, igyekezett megértetni magát, de hiába. Egyszer azzal állt elő az asszony, hogy idehozza elváltán élő nővérét, és rábízza a gyerekek nevelését meg a háztartás vezetését. — A gyerekek nevelését nem bízhatod egy vallásos asz- szonyra, tönkreteheti a gyerekeket! — tiltakozott ő akkor. — Talán bízzam rád? Foglalkozol te egyáltalán a gyerekeiddel? Mert a hajuk megsimogatása még nem nevelés — gú- ' nyolódott Ágnes. — Nekem meg sem időm, sem türelmem a kislányt tanítani. Kérlelte az asszonyt, érvelt, kedveskedett, de minden hiába volt. A „házvezetőnő” megérkezett, és nem sok idő után a két asszony a legteljesebb egyetértésben vezette a háztartást, nevelték a gyerekeket, ö pedig késő estig dolgozott, éjszakába nyújtotta a nappalokat, kivárta, amíg otthon minden elcsende- desik. Lábujjhegyen lépkedett, hangtalanul melegítette vacsoráját, megnézte az alvó gyerekeket, és a hallban elhelyezett díványon hált, asszony nélkül. S ha olykor beszélgettek, csak a legszükségesebb dolgokról váltottak szót. Sürgönyt hozott a postás, Ágnes apja meghalt, ö vigasztalta volna, de az asszony ellökte magától: — A legnagyobb enyhülést az a távirat hozza majd nekem, ami apádról, anyádról!... j Döbbenten nézte a zokogó asszonyt. Nézte azt a nőt, gyerekeinek anyját, feleségét, és önkéntelenül kiszaladt a száján: — Te nem az én feleségem vagy, hanem valaki... — Eltaláltad! — vágott a szavába Ágnes. — Csakhogy rájöttél végre! Ilyen pipogya embernek nem való asszony, család! Felöltözködött, és elment otthonról. Szégyellte, hogy gyerekei előtt, a „nevelőnő” jelenlétében érte ilyen megalázás. Céltalanul csatangolt a városban, végül találomra benyitott egy presszóba. Kávét kért. — Jó estét, főnököm! — szólította meg háta mögött egy ismerős hang. Odafordult, erőltetett mosollyal viszonozta a köszönést — Üljön le!
