Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

«»< MEcrei 1972. MÁRCIUS 19., VASÁRNAP PEST MEGYEI ALKOTÁSOK | JÁNOSSY CSAPÓ GYÖRGYI: Marton László: Fekvő nő Mikus Sándor: Korsós lányka A váci Duna-part felemelő látvány a maga nemében is, de a sétány két gyújtópont­jában elhelyezett két szobor fokozza e hatást. Mikus Sándor Korsós lány­kája összeköti a várost a fo­lyóval. Petőfi, Csontváry, Be- rény Róbert után őt is meg­indítja a vízhordó nő esztéti­kuma. Jelen esetben a moz­dulatváltás örvendeztet, hi­szen e félig térdelő lány hamarosan ‘ útjára Indul szomjoltó kincsével. Az egyik végtagra nehezedés szobrá- szi törvényét kutatja itt Mi­kus, az .összetett mozgás fo­lyamatának fázisait, s a kör­nyezet, hegy-folyó-felhő, rit­musát, annak lágy íveit ala­kítja, véglegesíti feminin bronzalakzattá. íme a plaszti­kai játék: a lány a termé­szet, a korsó, a fiatal nő kar- csúan gömbölyded formái­nak folyatása. Ez a szobrászi- lag teremtett térközpont, ahol a táj és emberi világ ösz- szegeződik. Marton László Fekvő nője a váci sétány másik, záró motívuma. Aki megáll előtte, azt a szobor lassan a nagy folyamhoz, a túlsó part fái­hoz, a távoli hegyek méltóság­teljes szerkezetéhez vezeti, mintegy megnyitja és át­adja a tájat a szemlélődőnek. Mindez a szobor szépségének mellékterméke csupán, hi­szen szerelemre szólít a fej tüzes büszkesége, a pazar — Egy kis barátnőmmel vagyok, engedje meg, hogy bemu­tassam! — csicseregte Jolika, a könyvelőség szépsége. v°lt társalgó kedvében, addig szabódott, amíg elenged- tek útjára. Pedig Jolival nagyon szívesen beszélgetett volna. Ez a kislány nem hasonlítható a többiekhez — gondolta. Két esz­tendeje került ide, a közgazdasági egyetem elvégzése után. Ér­telmes, jó képességű és nagyon szép. Olyan, mint Ágnes volt. Akár a régi Ágnes. Későn ment haza. Lefeküdt szokott helyére, és a csöndes sötétségben szokatlan érzése támadt. Mintha halottasházban feküdne. Gyerekkorában egyszer temetésen volt, a tüdővész­ben elhalt szomszédot. Lévai bácsit temették. A sötétben vilá­gosan kirajzolódott előtte a mennyezeten, szertelen képzelődése nyomán, a ravatal és a „halálmadarak”, ahogyan gyerekkorá­ban hallotta a temetkezési vállalatok embereinek népi titulusát. Félálomban vergődött, és folyton sípok között járt, s vala­hogyan a Gyevi-temető halottasházába került, ahol éppen ak­kor temették anyját, apját. Olyannak látta apját, mint egyszer régen, amikor fehér burettruhában elvitte őt a Czája-cirkuszba. Anyját meg szép fekete ruhában, fehér köténnyel, haján fehér keskeny kendővel, ahogyan a Pongrácz igazgató által rendezett gázgyári vacsorán, amint felszolgálta a vendégek rendeléseit. A hajnal szürkés világossága riasztotta el a ravatalt meg a ko­porsó kát. Nem megyek el a temetésre. Nekem ott nincs keresniva­lóim — döntötte el összekuszált álmaitól félig még bódult fej­jel, a halott apóssal szembeni végső magatartását A nagy sértés után Ágnes többé figyelemre sem méltatta. Ma reggel mégis véleményt nyilvánított. — Terhére vagy mindenkinek, tönkreteszei bennünket! — Mivel vagyok én terhetekre?... Azzal, hogy a családomat szerettem és ma is ragaszkodom hozzátok? — Te... te nem is vagy férfi! Sajnos, csak most eszmél­tem rá, mennyire másként élnek az emberek, hogy az élet nem börtön, nemcsak munka éjjel-nappal!... Az élet egészen más, mint ahogyan mi éljük! Elborult előtte a világ. — Az úristenedet! Hallgass, mert nem állok jót magamért! Megrettent. Együttélésük óta először mondott ilyen ke­mény szavakat Hirtelen felkapta a táskáját, és elrohant ott­honról. Most itt ül tétlenül, és saját színdarabjában önmaga szere­pét elemzi. A második felvonásnak a titkárnő vetett véget, hogy megnyíljon a harmadik. — Halai Joli kartársnő szeretne bejönni! — Küldje be. — Jó napot, kedves főnököm! Hűj, dé rossz állapotban van. Őszintén sajnálom, nem is hozakodom elő az én zűrös ügyeim­mel. — Mondja csak, Jolikám — bátorította. — Nem mondom ... Sajnálom, hogy így kínlódik. Sejtette, hogy a főkönyvelő nehéz helyzetben van. Nem kérdezett az soha, de annyira megbízott ebben a lányban, hogy elmondta családi életének keserítő mozzanatait Joli soha nem élt vissza a bizalommal. Szótlanul ültek egy ideig. A főkönyvelőnek nehezére esett a beszéd, a kis Joli meg nem erőltette. Nézték egymást. Korom Ágnest látta maga előtt Igen, ilyen volt. Ilyen_megértő, jósá­gos szívű, hűséges. Joli ült az íróasztala előtt, ő mégis Ágnest látta, a barna bőrét, feszülő mellét, telt combjait. Ott ült előtte a régi Ágnes, a féltett, kedves asszony... — Jolika, szeretnék beszélgetni magával, de ne most, és ne itt... Találkozzunk ma este a Fekete Sásban. Mondom monsieur G-nek 0 Egyszer már majdnem ta­lálkoztunk. Melengette vizes kezét sze­memnél az esőben. Aztán sza­ladt a határon a dühöngő szélben, lánghaja röpdösött, mögötte selymes, tiszta, átlát­szó fényben ragyogott a Du­na. Opálból és tejüvegből volt a teste. Később egy nagyváros ne­onjai között lépdelt, autók fölött a borzongó, fényes le­vegőben, zöld koszorúval a fején. Egyszer már majdnem ta­lálkoztunk. Utánafordultam egy utca­sarkon, és kivettem a szakál­las, elegáns fecske csőréből, mert fészket akwrt építeni be­lőle, s egyszer a zöldzomán- cos szökőkút mélyén is kivi­lágosodott az arca. Volt szél a hegyen, fűszálakon szökel- lő, vörös villanás a naprafor­gó szirmán. Nézett vissza rám egy ci­gányfiú szeméből, és ugrottam érte tízméteres hídról kemény vízbe, láttam, hogy szalad az iszapban, lábára hínár csava­rodik, kavicsok és komoly, szürkeerű kövek buktatták. Két sárga homokszem és egy elkeseredett, mohos héjú csiga állta útját. Üldöztem csattogó vasúton. Szétszaladtak előle a tanyák, elsuhanó kerítéseken ült poro­sán, fekete nyárfa ölelte gyö­kerébe. Egyszer már majdnem ta­lálkoztunk. Aranyos szeme volt, selyem­szín haja. Meg akartam halni az aranyos szeméért. Tíz félhold volt a körmö­mön, tíz gyöngyházszínű fél­hold, tíz, nyugvás előtti fél­hold. Tejszínben fürdő hol­dak, tejeskávé ízű reggeli csó­kok. Ajtómon behordott ne­a szél, éles-kék szél, vacogó szélbandák, éhes piros felhő- nyelvek. összeborul az ég a földdel, tíz ujjad széttárod, pá­cától! szempillád árnyéka ke­mény-fekete. Nézz ide, kipörgetem az óra homokját, várat építek belőle, hét ajtaja hét lakattal zárva, hét ablaka sarkig tárva, hét ablakán sosincs homály. Ide talán hazatérhetnek a szarvasfiúk. e Elmentem a rendőrségre. Elvesztettem az életemet, mondtam. A tisztviselő pári­zsit evett, zsírpapírból. Leha­rapott egy darabot a nagyon kicsi, sárga uborkából, és tele szájjal kérdezte, mikor tör­tént. Nem tudom, mondtam, talán tegnap éjszaka vagy es­te, amikor lefeküdtem még megvolt. De lehet, hogy ellop­ták, tettem hozzá. A lakásunk­ban sokan járnak. A fiókba nyúlt, és nyomtat-, ványt húzott elő, a neve, kér-, dezte. És én mondtam az anyám nevét is meg a születé­si évemet is. Akkor kaptam ajándékba, mondtam, egész, rendes életnek indult. Jöjjön be majd érdeklődni, mondta, és egy vastag szeletet dugott a szájába. A bőrét ki­húzta, mint a rágógumit, a hamutartóba tette, kimeren­gett az ablakon. Nekem is volt életem, mondta, és kérdeztem, jó volt-e, de nem válaszolt. Kibillegtem hát az utcára, odákinn kikelt a tavasz. A sar­kon egy öregasszony bóklá­szott, a járdát kémlelte. Az életét keresi, kérdeztem, se­gíthetek, hátha az enyém is, errefelé hullott a földre. Rám­nézett, és azt mondta, nem, a féldecire való tíz forintját hagyta el. Két hunyorgó kék nap ki-, sért hazáig. Az egyik az enyém volt, nem tudom, kié lehetett, a másik. Anyám regényt olvasott az ágyban. Elvesztettem az élete­met, mondtam. Mert te min­dent elhagysz, mondta, terád semmit sem lehet bízni, tavaly is elhagytál három esernyőt. Vagy eladod. Vagy bevágod a zaciba. Tényleg elvesztettem, mondtam. És leintett, hagyjál békén, úgysem kapsz több éle­tet, és hiába nézel, ha nekem lenne, odaadnám. A szeretőm megkérdezte, mi bajom. Semmi, mondtam, de van, mondta, látom rajtad, Csak az életem, mondtam. Gondolkozott, aztán sokáig ölelte maradék csontvázam, és magamban mondtam, hátha csak heccből eldugta. En ke­restem, és elhúztam a füg­gönyt, és kihajoltam a pár­kányra, de csak a galambok ettek rajta, és az eleség nem az én életem volt, és benéztem a kályha mögé, és mondtam, ne hülyéskedj, add elő. Es mondta, hogy őnála egyetlen, árva élet nincs. Lehet, hogy a lépcsőházban maradt. Es bementem dolgozni, ki­nyitottam az asztalfiókot, és almát ettem. A titkárnő azt mondta, megint excentrikus a pofa, és elővettem az ügyira­tot, és ráírtam a perszámokat, és lediktáltam még nagyon sokszor, hogy mikor hogyan, meddig és hova. Aztán nem bírtam tovább. Elvesztettem az életemet, mondtam. * Adjál föl apróhirdetést, ta­nácsolták, de azért a rendőr­ségen is jelentsd be, mert az úgy szokás. De az életem, mondtam, elég drága dolog volt. Majd fizet a biztosító, nyugtatott meg a titkárnő, mit gondolsz, én miből vettem tavaly a bun­dát. De nekem semmim sem volt, csak az életem, mondtam. Az egyetlen, utánozhatatlan éle­tem. Rámnéztek, megvonták a vállukat, és kávét főztek. Az­nap már harmadszor. vesincs öröm. Kézzel tépett kenyér. Minden, ami előtte létezett, tükrök játéka volt csupán. Eltűnt, elhomályosodott, ösz- szerezgett fölötte a víz. Rozs­daarany faágak, két folyó, amely nem folyik sehova. Jött elém aranycsillagos csi­kón, mint a táltos, lángot ho­zott meleg szájában, s ujja mozdulatára kipendült a Min- denség vastengelye. Jött a pipacsok és a mada­rak énekével, széttaposott ci­pőjében, stoppolt kabátjában, rövidlátó szemével fürkészve a tájat, hova kell még asztalt teríteni szavaival. Egyszer már majdnem ta­lálkoztunk. Pedig tenyeremben elfér az életem. o Hol vannak a szarvassá vál­toztatott fiúk? Jaj, a legkisebb fiú, a leg­kedvesebb fiú, tüskébe lépett, lába nyomán véres a fű, ko­ronája fába akadt, széllel bé­lelt bohém juhar kötötte meg./ Amikor mezítláb kergetett az ördög meghalni a jégre, csúszkálni vörös tglppal, a kis beszakadt lék széle kékfekete volt, alatta sár, dermedt, cso­dálkozó hal, megrohadt hínár. Ismerősök. Fogadás. Vodka. Tiens. Mon vieux. Kérdések. Bien. Meglepő és franciás lesz. Riposztok. Válaszok. Csó­kok. Hazugságok. Es a szarvassá változtatott fiúk? O, köszönöm, jól vannak, néha óbégatnak a tisztáson, ha rajtuk a dürgés, de gondolom, inkább az ünök, mint az ap­juk után. Igen, uram. Gondolja, uram? Véleményem szerint. Jaj! A legkedvesebb fiú! i Pedig a havasok túl vam- \ nak az életen. Itt már minden ! egyszerű, a halál is komoly, l fontos tevékenység. A szere- \ lem nem búvik a sziklak kö- \ zé, a szerelem ott csatangol a l fenyők alatt, ha nagyon figye- \ led, meghallod néha, ha ne- \ szez a tűlevélszőnyeg, s hogy 5 madár szállt rá, nem a szere- ! lem osont arra. \ Es ha kigyulladnak a mól- \ nárszemű csillagok, a szarva- 5 sok összeterelődnek a tisztáso- \ kon, puha nyakuk fölnyújtva 5 bőgnek, és olyan szépek, hogy $ világossá dereng tőlük az éj- \ szaka, \ O napáldozatkor jött felem, | nem is hallottam csörtetését, j egyszer csak elemiépett az er- ä dóból. Remek példány volt, fe- \ jén tízágú korona, akár Krisz- \ tusé, és fölemelte a napot a \ látóhatár széléről, megállt, \ hogy tartsa, amíg el nem érem l a leg fölső óriás fenyőt. o ^ Felvirradt a Kaszáscsíl- \ lag. Itt a teremtés utolsó i napja. A csuklódon áttetszőén \ feszül a bőr. Eleven tejopál. $ Olyan régen hordtalak már \ magamban, hordtalak ujjaim 't hegyén, szemhéjam alatt, i agyamba volt rajzolva a ké- \ ped, pedig nem is ismertelek. \ Belémkövesedtél, mint légy a $ borostyánba, pedig még nem is \ ismertelek. Nem felejtettelek ^ el, mert nehéz képeket őrizni a \ hypertonia, az • infarktus és a \ bacillusinvázió háromszögé­ig ben. ! Csuklódon lüktet az er, jött, ahol átlósan csavarodik a J csontra. Olyan kék nincs is. J Talán, ha a szemed kék len- J ne. De nem mindig kék. Néha | aranyoszöld. És szürke, mint a i fölkavart tó. A lápok tőzege \ alkonyaikor, lilabársony men- \ ták, amikor csillagfürtös li- | dércek járnak fölötte. ^ Megállsz az ajtó keretében, J fogad fölvillan, körüldong egy \iuigy, zöld bogár, és megvilá- 5 gosodik a szoba. 5 Délibáb egy folyosó mélyén. ^ Valahol ablak nyílik, arany­S So/notM. hnónr! nvna-ylnonoin -failóin — Jó. Nyolc óra megfelel? — Meg. ★ _ 4,,sz®kat!fn találkozás első perceinek zavarát leküzdötték Beszelt, beszelt, házasságuk történetét mondta el részletesen : mai napig. A megszégyenülését is. A lány figyelmesen hall gaíía’,fsak neha-néha kérdezett közbe. Tapintatosan, óvatosan Kislánya meg a két fia fényképét mutatta, és olyan szeretet tel beszélt róluk, hogy Joli megérezte: ennek az embernek ; gyerekei jelentik életének az egyik felét — Kérem, záróra! — állt eléjük a pincér. — Ne haragudjék, Jolika, észre sem vettem az idő múlá sat! — mentegetőzött. — Jöjjön, hazakísérem! — Itt lakom a szomszédban, a Délceg utcában. A kapuban megálltak, tovább beszélgettek. — Fázom — mondta a lány, és összehúzta magán az olasz kát — Bocsásson meg, azonnal befejezem, még csak egy kérdé sem lenne ezek után. — Tudja mit, jöjjön fel, főzök egy kávét A főbérlőm idős süket néni, őt nem zavarjuk. Szokatlan, utálatos helyzetben érezte magát. A beosztottji lakásán, éjjel. — Na, üljön le, édes uram! — mondta Joli, és egy üve; konyakot tett a pici asztalra. Töltött az öblös, talpas poharakba. Koccintott, és huncutu nézett Korom szemébe. — A boldogságára..., de fenékig! A poharakat letették, és a lány nevetve, kacéran nézte : meglepett férfit. Aztán kávét főzött. Megitták. A lány újra töl tött a konyakból, most a főnök egészségére ittak, azután új te Joli egészségére. Fagyossága lassan, észrevehetően oldódott — Most pedig forduljon el, ne nézzen ide, átöltözöm — áll talpra kipirult arccal, és a szoba sarkába ment A tekintetével követte. — Mondom, hogy ne nézzen ide! Nős emberhez nem üli] a kíváncsiskodás!... Megbabonázva figyelte a lányt, amint húzta le selyemblú zát, szürke szoknyájának zippzárát babrálta, csatolta a haris nyatartót, azután a hálóing suhogását hallotta. Akár Ágnesnél!... Joli eléje állt, vékony, égszínkék hálóinge kilátszott a nyi tott, kék matlasszé pongyolából. — Megfelel? Nem válaszolt Kicsit részeg, merev tekintettel bámulta. — Na, igyunk még egyet — mondta Joli, és csurig öntött a két poharat Minden átmenet nélkül a férfi ölébe ült, két kezébe fogt: az arcát, egészen közel hajolt hozzá. — Maradj nálam. Nagyon szeretlek. Te, kedves, beteg em bér. Felejtsd el a gondjaidat, ne kínozd magad. Ne menj oda ahol nem méltányolják a munkádat ahol nyugalom helyett ve szekedésben és megalázásban van részed. Megcsókolta a férfi száját — Ugye, ittmaradsz? Mintha a szoba fordult volna. Érezte a lány meleg Iehele tét, ruganyos testének közelségét. Bizonytalan egyensúllyal lép kedett — Nyis-sa-ki-az-aj-tót! — Nem nyitom! Tétován állt mesr a knwsnén egészség, mely otthont nyit; e lassan emelkedő, s egyetlen! kar izomerejére támaszkodó! test minden részletében. Min- 5 den ide telepszik e tömörítő > energiákat felszabadító szó-! boralkotás köré. Nemcsak a i « táj, hanem derűssé oldódott! közérzetünk, melynek varázs- > lója ezúttal is a művészet, s ! a művész Marton László, aki! a szobor felületén végigrin- ! gatja a Duna hullámzását, > aki plasztikai alkotással bi- j zonyítja, hogy az emberi i mozgás végtelen variációkat: j termő szövevény. S a táj és i a szobor így esztétikai örö- i meinknek kiapadhatatlan for- j rása. Losonci Miklós ! A váci.D una-part' nő

Next

/
Thumbnails
Contents