Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
«»< MEcrei 1972. MÁRCIUS 19., VASÁRNAP PEST MEGYEI ALKOTÁSOK | JÁNOSSY CSAPÓ GYÖRGYI: Marton László: Fekvő nő Mikus Sándor: Korsós lányka A váci Duna-part felemelő látvány a maga nemében is, de a sétány két gyújtópontjában elhelyezett két szobor fokozza e hatást. Mikus Sándor Korsós lánykája összeköti a várost a folyóval. Petőfi, Csontváry, Be- rény Róbert után őt is megindítja a vízhordó nő esztétikuma. Jelen esetben a mozdulatváltás örvendeztet, hiszen e félig térdelő lány hamarosan ‘ útjára Indul szomjoltó kincsével. Az egyik végtagra nehezedés szobrá- szi törvényét kutatja itt Mikus, az .összetett mozgás folyamatának fázisait, s a környezet, hegy-folyó-felhő, ritmusát, annak lágy íveit alakítja, véglegesíti feminin bronzalakzattá. íme a plasztikai játék: a lány a természet, a korsó, a fiatal nő kar- csúan gömbölyded formáinak folyatása. Ez a szobrászi- lag teremtett térközpont, ahol a táj és emberi világ ösz- szegeződik. Marton László Fekvő nője a váci sétány másik, záró motívuma. Aki megáll előtte, azt a szobor lassan a nagy folyamhoz, a túlsó part fáihoz, a távoli hegyek méltóságteljes szerkezetéhez vezeti, mintegy megnyitja és átadja a tájat a szemlélődőnek. Mindez a szobor szépségének mellékterméke csupán, hiszen szerelemre szólít a fej tüzes büszkesége, a pazar — Egy kis barátnőmmel vagyok, engedje meg, hogy bemutassam! — csicseregte Jolika, a könyvelőség szépsége. v°lt társalgó kedvében, addig szabódott, amíg elenged- tek útjára. Pedig Jolival nagyon szívesen beszélgetett volna. Ez a kislány nem hasonlítható a többiekhez — gondolta. Két esztendeje került ide, a közgazdasági egyetem elvégzése után. Értelmes, jó képességű és nagyon szép. Olyan, mint Ágnes volt. Akár a régi Ágnes. Későn ment haza. Lefeküdt szokott helyére, és a csöndes sötétségben szokatlan érzése támadt. Mintha halottasházban feküdne. Gyerekkorában egyszer temetésen volt, a tüdővészben elhalt szomszédot. Lévai bácsit temették. A sötétben világosan kirajzolódott előtte a mennyezeten, szertelen képzelődése nyomán, a ravatal és a „halálmadarak”, ahogyan gyerekkorában hallotta a temetkezési vállalatok embereinek népi titulusát. Félálomban vergődött, és folyton sípok között járt, s valahogyan a Gyevi-temető halottasházába került, ahol éppen akkor temették anyját, apját. Olyannak látta apját, mint egyszer régen, amikor fehér burettruhában elvitte őt a Czája-cirkuszba. Anyját meg szép fekete ruhában, fehér köténnyel, haján fehér keskeny kendővel, ahogyan a Pongrácz igazgató által rendezett gázgyári vacsorán, amint felszolgálta a vendégek rendeléseit. A hajnal szürkés világossága riasztotta el a ravatalt meg a koporsó kát. Nem megyek el a temetésre. Nekem ott nincs keresnivalóim — döntötte el összekuszált álmaitól félig még bódult fejjel, a halott apóssal szembeni végső magatartását A nagy sértés után Ágnes többé figyelemre sem méltatta. Ma reggel mégis véleményt nyilvánított. — Terhére vagy mindenkinek, tönkreteszei bennünket! — Mivel vagyok én terhetekre?... Azzal, hogy a családomat szerettem és ma is ragaszkodom hozzátok? — Te... te nem is vagy férfi! Sajnos, csak most eszméltem rá, mennyire másként élnek az emberek, hogy az élet nem börtön, nemcsak munka éjjel-nappal!... Az élet egészen más, mint ahogyan mi éljük! Elborult előtte a világ. — Az úristenedet! Hallgass, mert nem állok jót magamért! Megrettent. Együttélésük óta először mondott ilyen kemény szavakat Hirtelen felkapta a táskáját, és elrohant otthonról. Most itt ül tétlenül, és saját színdarabjában önmaga szerepét elemzi. A második felvonásnak a titkárnő vetett véget, hogy megnyíljon a harmadik. — Halai Joli kartársnő szeretne bejönni! — Küldje be. — Jó napot, kedves főnököm! Hűj, dé rossz állapotban van. Őszintén sajnálom, nem is hozakodom elő az én zűrös ügyeimmel. — Mondja csak, Jolikám — bátorította. — Nem mondom ... Sajnálom, hogy így kínlódik. Sejtette, hogy a főkönyvelő nehéz helyzetben van. Nem kérdezett az soha, de annyira megbízott ebben a lányban, hogy elmondta családi életének keserítő mozzanatait Joli soha nem élt vissza a bizalommal. Szótlanul ültek egy ideig. A főkönyvelőnek nehezére esett a beszéd, a kis Joli meg nem erőltette. Nézték egymást. Korom Ágnest látta maga előtt Igen, ilyen volt. Ilyen_megértő, jóságos szívű, hűséges. Joli ült az íróasztala előtt, ő mégis Ágnest látta, a barna bőrét, feszülő mellét, telt combjait. Ott ült előtte a régi Ágnes, a féltett, kedves asszony... — Jolika, szeretnék beszélgetni magával, de ne most, és ne itt... Találkozzunk ma este a Fekete Sásban. Mondom monsieur G-nek 0 Egyszer már majdnem találkoztunk. Melengette vizes kezét szememnél az esőben. Aztán szaladt a határon a dühöngő szélben, lánghaja röpdösött, mögötte selymes, tiszta, átlátszó fényben ragyogott a Duna. Opálból és tejüvegből volt a teste. Később egy nagyváros neonjai között lépdelt, autók fölött a borzongó, fényes levegőben, zöld koszorúval a fején. Egyszer már majdnem találkoztunk. Utánafordultam egy utcasarkon, és kivettem a szakállas, elegáns fecske csőréből, mert fészket akwrt építeni belőle, s egyszer a zöldzomán- cos szökőkút mélyén is kivilágosodott az arca. Volt szél a hegyen, fűszálakon szökel- lő, vörös villanás a napraforgó szirmán. Nézett vissza rám egy cigányfiú szeméből, és ugrottam érte tízméteres hídról kemény vízbe, láttam, hogy szalad az iszapban, lábára hínár csavarodik, kavicsok és komoly, szürkeerű kövek buktatták. Két sárga homokszem és egy elkeseredett, mohos héjú csiga állta útját. Üldöztem csattogó vasúton. Szétszaladtak előle a tanyák, elsuhanó kerítéseken ült porosán, fekete nyárfa ölelte gyökerébe. Egyszer már majdnem találkoztunk. Aranyos szeme volt, selyemszín haja. Meg akartam halni az aranyos szeméért. Tíz félhold volt a körmömön, tíz gyöngyházszínű félhold, tíz, nyugvás előtti félhold. Tejszínben fürdő holdak, tejeskávé ízű reggeli csókok. Ajtómon behordott nea szél, éles-kék szél, vacogó szélbandák, éhes piros felhő- nyelvek. összeborul az ég a földdel, tíz ujjad széttárod, pácától! szempillád árnyéka kemény-fekete. Nézz ide, kipörgetem az óra homokját, várat építek belőle, hét ajtaja hét lakattal zárva, hét ablaka sarkig tárva, hét ablakán sosincs homály. Ide talán hazatérhetnek a szarvasfiúk. e Elmentem a rendőrségre. Elvesztettem az életemet, mondtam. A tisztviselő párizsit evett, zsírpapírból. Leharapott egy darabot a nagyon kicsi, sárga uborkából, és tele szájjal kérdezte, mikor történt. Nem tudom, mondtam, talán tegnap éjszaka vagy este, amikor lefeküdtem még megvolt. De lehet, hogy ellopták, tettem hozzá. A lakásunkban sokan járnak. A fiókba nyúlt, és nyomtat-, ványt húzott elő, a neve, kér-, dezte. És én mondtam az anyám nevét is meg a születési évemet is. Akkor kaptam ajándékba, mondtam, egész, rendes életnek indult. Jöjjön be majd érdeklődni, mondta, és egy vastag szeletet dugott a szájába. A bőrét kihúzta, mint a rágógumit, a hamutartóba tette, kimerengett az ablakon. Nekem is volt életem, mondta, és kérdeztem, jó volt-e, de nem válaszolt. Kibillegtem hát az utcára, odákinn kikelt a tavasz. A sarkon egy öregasszony bóklászott, a járdát kémlelte. Az életét keresi, kérdeztem, segíthetek, hátha az enyém is, errefelé hullott a földre. Rámnézett, és azt mondta, nem, a féldecire való tíz forintját hagyta el. Két hunyorgó kék nap ki-, sért hazáig. Az egyik az enyém volt, nem tudom, kié lehetett, a másik. Anyám regényt olvasott az ágyban. Elvesztettem az életemet, mondtam. Mert te mindent elhagysz, mondta, terád semmit sem lehet bízni, tavaly is elhagytál három esernyőt. Vagy eladod. Vagy bevágod a zaciba. Tényleg elvesztettem, mondtam. És leintett, hagyjál békén, úgysem kapsz több életet, és hiába nézel, ha nekem lenne, odaadnám. A szeretőm megkérdezte, mi bajom. Semmi, mondtam, de van, mondta, látom rajtad, Csak az életem, mondtam. Gondolkozott, aztán sokáig ölelte maradék csontvázam, és magamban mondtam, hátha csak heccből eldugta. En kerestem, és elhúztam a függönyt, és kihajoltam a párkányra, de csak a galambok ettek rajta, és az eleség nem az én életem volt, és benéztem a kályha mögé, és mondtam, ne hülyéskedj, add elő. Es mondta, hogy őnála egyetlen, árva élet nincs. Lehet, hogy a lépcsőházban maradt. Es bementem dolgozni, kinyitottam az asztalfiókot, és almát ettem. A titkárnő azt mondta, megint excentrikus a pofa, és elővettem az ügyiratot, és ráírtam a perszámokat, és lediktáltam még nagyon sokszor, hogy mikor hogyan, meddig és hova. Aztán nem bírtam tovább. Elvesztettem az életemet, mondtam. * Adjál föl apróhirdetést, tanácsolták, de azért a rendőrségen is jelentsd be, mert az úgy szokás. De az életem, mondtam, elég drága dolog volt. Majd fizet a biztosító, nyugtatott meg a titkárnő, mit gondolsz, én miből vettem tavaly a bundát. De nekem semmim sem volt, csak az életem, mondtam. Az egyetlen, utánozhatatlan életem. Rámnéztek, megvonták a vállukat, és kávét főztek. Aznap már harmadszor. vesincs öröm. Kézzel tépett kenyér. Minden, ami előtte létezett, tükrök játéka volt csupán. Eltűnt, elhomályosodott, ösz- szerezgett fölötte a víz. Rozsdaarany faágak, két folyó, amely nem folyik sehova. Jött elém aranycsillagos csikón, mint a táltos, lángot hozott meleg szájában, s ujja mozdulatára kipendült a Min- denség vastengelye. Jött a pipacsok és a madarak énekével, széttaposott cipőjében, stoppolt kabátjában, rövidlátó szemével fürkészve a tájat, hova kell még asztalt teríteni szavaival. Egyszer már majdnem találkoztunk. Pedig tenyeremben elfér az életem. o Hol vannak a szarvassá változtatott fiúk? Jaj, a legkisebb fiú, a legkedvesebb fiú, tüskébe lépett, lába nyomán véres a fű, koronája fába akadt, széllel bélelt bohém juhar kötötte meg./ Amikor mezítláb kergetett az ördög meghalni a jégre, csúszkálni vörös tglppal, a kis beszakadt lék széle kékfekete volt, alatta sár, dermedt, csodálkozó hal, megrohadt hínár. Ismerősök. Fogadás. Vodka. Tiens. Mon vieux. Kérdések. Bien. Meglepő és franciás lesz. Riposztok. Válaszok. Csókok. Hazugságok. Es a szarvassá változtatott fiúk? O, köszönöm, jól vannak, néha óbégatnak a tisztáson, ha rajtuk a dürgés, de gondolom, inkább az ünök, mint az apjuk után. Igen, uram. Gondolja, uram? Véleményem szerint. Jaj! A legkedvesebb fiú! i Pedig a havasok túl vam- \ nak az életen. Itt már minden ! egyszerű, a halál is komoly, l fontos tevékenység. A szere- \ lem nem búvik a sziklak kö- \ zé, a szerelem ott csatangol a l fenyők alatt, ha nagyon figye- \ led, meghallod néha, ha ne- \ szez a tűlevélszőnyeg, s hogy 5 madár szállt rá, nem a szere- ! lem osont arra. \ Es ha kigyulladnak a mól- \ nárszemű csillagok, a szarva- 5 sok összeterelődnek a tisztáso- \ kon, puha nyakuk fölnyújtva 5 bőgnek, és olyan szépek, hogy $ világossá dereng tőlük az éj- \ szaka, \ O napáldozatkor jött felem, | nem is hallottam csörtetését, j egyszer csak elemiépett az er- ä dóból. Remek példány volt, fe- \ jén tízágú korona, akár Krisz- \ tusé, és fölemelte a napot a \ látóhatár széléről, megállt, \ hogy tartsa, amíg el nem érem l a leg fölső óriás fenyőt. o ^ Felvirradt a Kaszáscsíl- \ lag. Itt a teremtés utolsó i napja. A csuklódon áttetszőén \ feszül a bőr. Eleven tejopál. $ Olyan régen hordtalak már \ magamban, hordtalak ujjaim 't hegyén, szemhéjam alatt, i agyamba volt rajzolva a ké- \ ped, pedig nem is ismertelek. \ Belémkövesedtél, mint légy a $ borostyánba, pedig még nem is \ ismertelek. Nem felejtettelek ^ el, mert nehéz képeket őrizni a \ hypertonia, az • infarktus és a \ bacillusinvázió háromszögéig ben. ! Csuklódon lüktet az er, jött, ahol átlósan csavarodik a J csontra. Olyan kék nincs is. J Talán, ha a szemed kék len- J ne. De nem mindig kék. Néha | aranyoszöld. És szürke, mint a i fölkavart tó. A lápok tőzege \ alkonyaikor, lilabársony men- \ ták, amikor csillagfürtös li- | dércek járnak fölötte. ^ Megállsz az ajtó keretében, J fogad fölvillan, körüldong egy \iuigy, zöld bogár, és megvilá- 5 gosodik a szoba. 5 Délibáb egy folyosó mélyén. ^ Valahol ablak nyílik, aranyS So/notM. hnónr! nvna-ylnonoin -failóin — Jó. Nyolc óra megfelel? — Meg. ★ _ 4,,sz®kat!fn találkozás első perceinek zavarát leküzdötték Beszelt, beszelt, házasságuk történetét mondta el részletesen : mai napig. A megszégyenülését is. A lány figyelmesen hall gaíía’,fsak neha-néha kérdezett közbe. Tapintatosan, óvatosan Kislánya meg a két fia fényképét mutatta, és olyan szeretet tel beszélt róluk, hogy Joli megérezte: ennek az embernek ; gyerekei jelentik életének az egyik felét — Kérem, záróra! — állt eléjük a pincér. — Ne haragudjék, Jolika, észre sem vettem az idő múlá sat! — mentegetőzött. — Jöjjön, hazakísérem! — Itt lakom a szomszédban, a Délceg utcában. A kapuban megálltak, tovább beszélgettek. — Fázom — mondta a lány, és összehúzta magán az olasz kát — Bocsásson meg, azonnal befejezem, még csak egy kérdé sem lenne ezek után. — Tudja mit, jöjjön fel, főzök egy kávét A főbérlőm idős süket néni, őt nem zavarjuk. Szokatlan, utálatos helyzetben érezte magát. A beosztottji lakásán, éjjel. — Na, üljön le, édes uram! — mondta Joli, és egy üve; konyakot tett a pici asztalra. Töltött az öblös, talpas poharakba. Koccintott, és huncutu nézett Korom szemébe. — A boldogságára..., de fenékig! A poharakat letették, és a lány nevetve, kacéran nézte : meglepett férfit. Aztán kávét főzött. Megitták. A lány újra töl tött a konyakból, most a főnök egészségére ittak, azután új te Joli egészségére. Fagyossága lassan, észrevehetően oldódott — Most pedig forduljon el, ne nézzen ide, átöltözöm — áll talpra kipirult arccal, és a szoba sarkába ment A tekintetével követte. — Mondom, hogy ne nézzen ide! Nős emberhez nem üli] a kíváncsiskodás!... Megbabonázva figyelte a lányt, amint húzta le selyemblú zát, szürke szoknyájának zippzárát babrálta, csatolta a haris nyatartót, azután a hálóing suhogását hallotta. Akár Ágnesnél!... Joli eléje állt, vékony, égszínkék hálóinge kilátszott a nyi tott, kék matlasszé pongyolából. — Megfelel? Nem válaszolt Kicsit részeg, merev tekintettel bámulta. — Na, igyunk még egyet — mondta Joli, és csurig öntött a két poharat Minden átmenet nélkül a férfi ölébe ült, két kezébe fogt: az arcát, egészen közel hajolt hozzá. — Maradj nálam. Nagyon szeretlek. Te, kedves, beteg em bér. Felejtsd el a gondjaidat, ne kínozd magad. Ne menj oda ahol nem méltányolják a munkádat ahol nyugalom helyett ve szekedésben és megalázásban van részed. Megcsókolta a férfi száját — Ugye, ittmaradsz? Mintha a szoba fordult volna. Érezte a lány meleg Iehele tét, ruganyos testének közelségét. Bizonytalan egyensúllyal lép kedett — Nyis-sa-ki-az-aj-tót! — Nem nyitom! Tétován állt mesr a knwsnén egészség, mely otthont nyit; e lassan emelkedő, s egyetlen! kar izomerejére támaszkodó! test minden részletében. Min- 5 den ide telepszik e tömörítő > energiákat felszabadító szó-! boralkotás köré. Nemcsak a i « táj, hanem derűssé oldódott! közérzetünk, melynek varázs- > lója ezúttal is a művészet, s ! a művész Marton László, aki! a szobor felületén végigrin- ! gatja a Duna hullámzását, > aki plasztikai alkotással bi- j zonyítja, hogy az emberi i mozgás végtelen variációkat: j termő szövevény. S a táj és i a szobor így esztétikai örö- i meinknek kiapadhatatlan for- j rása. Losonci Miklós ! A váci.D una-part' nő
