Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

m"&ü'rlap 1979. MÁRCIUS 19., VASÁRNAP Peit megyei harcincfofáóoL 13. MONOR Kezdettől ÍO^Vft kísér vagy Inkább kísért .Pest megyei ba­rangolásaimban a XII. század­ban, III. Béla király feleségé­nek: Antiochiai Annának ud­vari népe között Franciaor­szágból ideszármazott Aynard lovag. Már Zsámbékon is az 5 hajdani, királyától kapott bir­tokán jártam, övé volt Perbál és övé volt a mai Manor vi­déke is. Monoran botlottam bele talán legközvetlenebbül az emlékébe, mert dél-francia­országi szülőföldjének szoká­sa szerint a jövevény lovag itt várat emelt, amely ősi okleve­lekben az Aynard név egysze­rűsítésével Enar váraként sze­repel. Ha már most az Bruar vámevet a későbbi település rt^i pecsétjein talált Monar formával egybevetjük, kömy- nyen elképzelhető, hogy a mai Manor községnév a hétszáz év­vel ezelőtt e helyütt urasko- dott Aynard lovag öröksége. Névhagyományt egyébként ta­lálunk még mioncri tájaikon: a környék legmagasabb pontját, ahol török martalócok táma­dásainak figyelésére a helybé­liek hajdan istrázsákat állítot­tak — ma is Strázsahegymek nevezik. Akad ám másféle, mondjuk így: haladóbb hagyomány is. A legrégibb Mészáros Lőrinc ceglédi papról szól, aki Dózsa György Pest alaitt gyülekező paraszthadába innen is ver­buvált kaszás-botos neipet. Az­tán negyedfél évszázaddal utóbb, egy vértelenül rebellis história, az 1889. évi „király- gyakarlatról”. A királygyakor- lait a császári és királyi ármá­diának olyan hadgyakorlata volt, amelyen a „legfőbb had­úr”: I. Ferenc József szemé­lyesen is részt vett. A. király*: gyakorlat manori főhadiszállá­sán azonban nem sokáig csat­togott a szélben a kétfejű s^- eoK, fekete-sárgia habsburgi lo­bogó. Egyszer csak élőtermett egy csapat „Kossuthra esküvő” Ifjú, letépték a nemzeti elnyo­más szimbólumát, a gyűlölt „swaregelb” zászlót — s máris nyomtalanul eltűntek. A ki­rálygyakorlatot lefújták, s Mo- nor — így hallottam — sokáig feketebárány volt a hatalom urainak szemében. Mindenesetre tény, hogy a király gyakorta tot negyedszá­zaddal köveitő halálos-véres próbatétel: az I. világháború végét Manor dolgozó népe el­szegényedve, * nyomorúságban érte meg. Néhány jómódú vagy gazdag ember, néhány hivatalbéli úr kamrája, pincé­je telve volt, de a hadiasszo- nyók, hadiözvegyek családjá­nak gerstlire is alig tellett, s ha hadisegélyük kifizetését vagy valami élelmet kértek, a főjegyző kurtán válaszolt: »Menjetek legelni!” A frontról hazaözönlött, az orosz hadifogságból visszake­rült katonák, a forradalmi munkások szava világosságot gyújtott Monoron is. A prole­tárdiktatúra kikiáltásának hire villámgyorsan ideérkezett, és március 21-én éjjel a felger­jedt nép megindult, hogy ki­kergesse laktanyájukból a polgári forradalomban helyü­kön maradt csendőröket — de azok akkor már kereketoldot- tak. Az 1919 tavaszára emlé- kezők nem felejtették el, ho­gyan kerítette elő a berendez- Kedő munkásfiatalom az elrej­tett élelmiszer-, iparcikk- és ruhaneműkészleteket, hogyan avatta Népházzá az eddigi „ex­kluzív” úri kaszinót, hogy rendezett május elsején nép­ünnepélyt korábban szigorúan elzárt kertjében, s hogyan próbálta — renddel és szigor­ral— a háborútól kiszipcúyosr zott gazdasági élet vérkerin­gését megindítani. De azt is jól eszükbe vésték, hogy la­puló csendőrök, bujkáló fehér* tisztek, földesurak s kolompo- saik a községben és környé­kén ellenforradalmi mozgoló­dásba kezdtek, amit végül is Corvin Ottó megbízásából a magát csoportjával Monorig Tanácsköztársaság emlékmű Monoron (Gál Lajos felvétele) fegyveresen áttörő Spiesz Jó­zsef fékezett meg és vert le. A régiek, és akik a régiektől hal­lották, fájdalmas keserűséggel gondolnak a szörnyű megtor­lásra, amikor a tanácshatalom elbukása után közel félszáz el­fogott vöröskatonát az agyag­bányában kihallgatás nélkül halomra lőttek, a monori já­rás forradalmi törvényszéke elnökének kinevezett Spiesz Józsefet megláncolt kézzel, nyeregkápához kötve hurcol­ták a börtönbe, s két évig tar­tó vizsgálati fogság után Mo­noran nyolc évi börtönre ítél­ték. A forradalmi törvényszék elnökét azonban 1922-ben ki­váltotta rabságából a szovjet kormány, s a felszabadulás után visszatérve talán még ő is láthatta 1919 különös kis em- léikét, az úri kaszinóból lett Népház udvarában levő teke­pálya filegóriájának vörös festékes feliratát: NÉPHÁZ — ami többszöri átmázoüás alól újra meg újra kibukkant, és huszonöt évig sértette a ka­szinót visszafoglaló előkelősé­gek szemét. 1945 után végleg befellegzett az úri kaszinónak, s amíg a feltámadt Népház helyén a pártbizottság új épü­letének alapjait le nem rak­ták — a filegória hat vörös betűje szerényen és szívósan tanúskodott a „nagy időkről”. Jelenbe nyúló hagyomány József Attila 1917-ben Mono­ran töltött két hónapja amit emléktábla, szobor, gimná­zium, pályázatok sora idéz fel, s amitől a költő a monoriak- nak benső szívügye lett. S a költészettől eltérő, merőben anyagi hagyomány: a híres „manori mag”, amelynek ter­melő és nemesítő vállalata im­már országos egységbe iktatva végzi nagy jelentőségű és eredményes kutatásait. A jövő szocialista mezőgazdasági és ipari hagyományait az Üj Élet és a Kossuth Tsz, a meglepő módon az ország logairlécszük- ségletét ellátó Kefegyár, a Fi­nommechanikai Vállalat Mo- norra települő részlegének ha­marosan ezer munkást foglal­koztató üzeme alapozza meg — valamennyi, az elmúlt ne­gyedszázadban létesített, át­szervezett vagy kifejlesztett termelőüzem. A technikai fej­lődés azonban mitsem változ­tat azon, hogy a község 19 ezer lakosa közül ötezer a buda­pesti gyárakban keresi kenye­rét. Igaz ugyan — ezt nem egy „bejárótól” hallottam —, hogy a Pest környéki közlekedés meggyorsításával perem vidéki gyárakból hamarabb jutnak haza Mancsra, mintha valahol Budapest központjában lakná­nak. S ahogy a fővárosi autó­busz- és villamos- sőt már metróforgalmat is csúcsidő­ben elnézem — alighanem ké­nyelmesebben is. Békés István NAPLÓK A MÚLT SZXZADBOU A szentmiklósi kántortanító Ki gondolta volna például, hogy a legnagyobb magyar költőt baráti szálak fűzték egy Pest megyei falu nagy művelt­ségű, nyugtalan szellemű kán­tortanítójához? És arra ki gon­dolt volna, hogy Kardos István kántortanító évtizedeken át gondosan vezetett naplói egyi­kében örökíti meg ezt a barát­ságot? Szerencsére, a szigetszent- miklósiak erre is gondoltak. Cikk a Vasárnapi Újságban — Először csak annyit tud­tunk Kardos István egyik, ré­gebben megtalált naplójából, hogy kántartanítónk Jókai Mórral együtt járt iskolába — magyarázza Vöő Imre, a köz­ség rendkívül tevékeny honis­mereti szakkörének és helytör­téneti gyűjteményének vezető­je. — Sejtettük ugyan, hogy — részint Jókai révén, részint azáltal, hogy maga is részt vett főhadnagyként a szabad­ságharcban — kapcsolatba ke­rülhetett Petőfivel, de erre so­káig nem volt hiteles bizonyí­tékunk. Mindaddig, míg a nagy köl­tő születésének közelgő 150. év­fordulója meg nem mozgatta a község lakóit. Egyszerre töb­ben is emlegetni kezdték: mintha öregapjuk arról mesélt volna, hogy a rektortanító — így titulálták százegynéhány esztendeje a kántortanítót — Petőfivel is barátságot tartott. Eljutott a szóbeszéd a helyi ál­talános iskolába, Csiba Jolán tanárnőhöz is, aki elhatározta: végére jár a mendemondának. Kutatni kezdett; 'a szálak Bu­dapestre vezettek, a Kardos unoka özvegyéhez, aki kész­séggel megengedte a tanárnő­nek a családi ereklyeként őr­zött naplók lemásolását. — Kardos István 1822 de­cemberében született, néhány héttel korábban Petőfinél —1■ idézi az életrajzi adatokat Vöő Imre. — 1845-ben került Szi- getszentmiklósra, s az első perctől kezdve, egészen 1892 végéig, naplót vezetett. A köz­ség sokat köszönhet egykori rektortanítójának; nemcsak a memoárjában megörökített ér­tékes helytörténeti adatokat — hűséges krónikása volt a falu életének, fejlődésének, leírta 'a község földrajzát, a földműve­léssel s az időjárással kapcso­latos megfigyeléseit, a dűlőne­veket, a szabadságharc helyi vonatkozású eserpényeit —, hanem egyebet is: ő tanította meg a szőlő- és gyümölcster­mesztésre, a konyhakertészetre a falu népét; 1864-ben faisko­lát telepített a községben. A Vasárnapi Űjság 1854-es évfo­lyamában közölt Néhány szó Csepel-szigetről című cikkében F isszatért a tavasz. Először túl korán jött talán, nem volt ereje, s könnyű­szerrel elűzhette a sark­vidéki fagyhullám, amely váratlanul rátört Európára. A tavasznak ezt a könnyelmű­ségét minden fiatal hajtás megsínylette, és néhány örök­re elfagyott. Legkevésbé a bodzának ártott a hideg, pe­dig az bontotta ki legjobban rügyeit. Reggel, amikor sétára indul­tam, tudtam, hogy újra itt a ta­vasz. A rigók élénkebben fü­tyültek, a csókák csapata is hangosabban kergetőzött ez ágak között. Melegen sütött a nap. Leültem egy padra, ar­comat a fénybe tartottam. Nincs csodálatosabb az első napfürdőnél. Olyan finom, forró~ ujjakkal cirógatnak a sugarak, hogy akár holtodból is föleszmélnél. Átfut benned minden, ami szép volt az életben, s ami még szép le­het. Kinyitottam a szemem. Két fiú állt előttem, karjukon nemzetiszínű szalag volt. Ezek­nek a márciusi ifjaknak nya­kukba lógott a hajuk, és ki­gombolt télikabátjuk szárnya a földet seperte. A kabát alatt divatos garbót viseltek. Be­Labdázni volna jó szélgettek, nevetgéltek. Egyi­kük karján a szalag zöldje volt felül, nem a piros. Senki sem vette észre. Mellettem egy nagyon öreg ember ült, kalapját levéve. Nem sokkal arább egy lány pihent, parókája szikrákat ve­tett a fényben. Aztán az uno­kájával jött egy nagymama, aki saját babakocsijába ka­paszkodva tipegett, tolta se­rényen. Hazafelé láttam a fellobo­gózott házakat, és eszembe jutott, mikor anyám zászlót festett. Nagyon szegények vol­tunk akkoriban, nem telt rá, hogy vegyünk. Anyám vá­szondarabokat keresett elő, so­káig mártogatta mindenféle lébe, végül is elkészült a zászló. Kitűztük a ház ormá­ra, ott csapdosta a szél. Az­tán jött az eső, újabb és újabb rohamokban, s a középső fe­hér sávot elcsúfították a vörös és zöld foltok. Anyám sírva fakadt. A kertekben most neki- gyűrközve veteményeznek az emberek. Mindenki dolgozik. Az első napfényes napon mindenkiben bizsereg valami, érzed tested erejét, feszül a melled, zúg a véred. Tenni kéne valamit, valami nagy­szerűt. Ugyan mit? Valamit, amitől jobb lesz a világ. Ugyan mit tehetsz te a vi­lágért, amelynek egyáltalán nem akaródzik megjavulni. Hagyjuk most ezt; a tavasz könnyen becsapja az embert. Lásd, amott labdáznak. Fürge kölyökhad fut a labda után, rivallgásuk az égig hal-» lik. önfeledtek és boldogok. Igen, labdázni volna jó. Ez min­den, amit kívánhat az ember. Szaladgálni egy labda után, ami az enyém akkor is, ha éppen nincs nálam. Szörnyű játékok voltak azok régen, amikor véres fejekkel labdáz­tak. Most egyszerű, valódi labdával kellene játszani. S vajon lehet-e szebb a tavasz, mintha felnőtt fejjel játszani szeretne az ember? Idáig jutottam az írásban, ekkor a nyitott ablakon bere­pült szobámba egy méh. Itt dong az orrom előtt, kicsit ká- bultan még, erőtlenül, neki­nekiütődik a falnak. S én azt érzem, meg kelle­ne ölnöm, mert félek a ful­lánkjától. P. J. pontos leírást ad Lakihegyről, amely a honfoglaló ősök egyik első pihenőhelye lehetett. „Pünkösd napján...“ — Mi a napló negyedik kö­tetét ismertük. Csiba Jolán ta­nárnő kutatásának és kitartá­sának köszönhető, hogy most már az első háromnak titkai is feltárultak előttünk. És ép­pen ezek a legérdekesebbek ... Hogyan is kezdődött Kardos István ismeretsége Petőfivel? A napló tanúsága szerint így: ... (1844) ... „Pünkösd nap­ján mi szentmártoniak (Szalkszentmártonról van szó — A szerk.), úgymint Végh Ferenc, Nyikos Péter s Ko­vács István káplánok, és én, a legátussal, Eötvös Károly­ival, összejövetelt rendeztünk • a vadasi pusztán levő ven­déglőben a dunavecseiekkel. Kik is ezek voltak: Vajda István tanító, Szűcs János rector, Oláh Károly praecep- tor, hozván magukkal a már hírbe kapott költőt és a Pesti Divatlap szerkesztőjét, Petőfi Sándort. Kinek atyja Petro- vics István dunavecsei mé­száros volt. Mulattunk, et­tünk, ittunk, muzsikáltat­tunk, majd aztán danoltunk. S mikor többek között dalol­tuk azt a nótát, „Hát nekem már vigasztalást mit sem ad, bánatomban le kell innom magamat”, Petőfi azt mond­ta, ezt a dalt ő szerezte, ép­pen elébb. Nem, mert azt Pönögei Kis Pál irta... Ez az én irodalmi álnevem! így ismerkedtem meg Petőfi­vel ...” Az első találkozást több is követte; baráti összejövetelek, vidám kártyapartik, amelyek­ben a költő is szívesen részi vett, és „ami munkát írt, azt impu- rumban átadta nekünfc olva­sás végett. Itt írta, amint em­lékszem, a tíóhér kötele cí­mű regényét, á Zöld Marcit, a Tigris és hiéna című szín­művet és sok más versét, me­lyek részint a Pesti Divat­lapban jelentek meg. részint a cenzúra miatt asztalfiókjába tétettek le, mint Az őrült és a papokról írt legenda.” Itt, Szalkszentmártonban rendezte sajtó alá addigi ver­seit a költő, az is kiderül, ki­nek a segítségével: ... „Verseit sajtó alá velem íratta le, s jutalmul a nyom­tatványból egy példányt ajándékozott nekem.” Kossuth lett a követ Kardos István figyelme 1847- ben mindinkább a politika fe­lé fordult. Leírja, hogy ez az év az élesedő pártharcok esz­tendeje. Csepel-sziget népe Kossuthért rajong. Amikor hí­re jár, hogy a kormány meg akarja buktatni az 1847-es kö­vetválasztásnál, az áporkai bocskoros nemesek fokost ra­gadnak, és elindulnak a me­gyeházára azzal a feltett szán­dékkal: mindenkit megvernek, ha kell. ... „A vármegyeháza előtt megállt a tömeg, melynek közepén Kossuth Lajos egy asztalra állva lelket elragadó, pompás szónoklatot tartott, a velőkig ható, ékes, szép hangjával.” Az eredmény nem maradt el: Kossuth Lajost Pest vármegye országgyűlési követévé vá­lasztották. Egy évvel később, 1348 már­ciusában Pest környékén mit sem tudnak a fővárosban ké­szülődő eseményekről. A nép szánt, vet, szappant főz, láb­belit javít. Ám a rektortanító március 15-e után gyors leve­let kap Pesten élő öccsétől. Kardos Pestre utazik, hogy maga győződjék meg a levél igazáról. Itt látja viszont régi barátját, Petőfit. ... „En 1848. év március 15-e után való vasárnapon találkoztam vele utoljára. Akkor, mikor a megyeházá­nál tartott polgárgyűlésen Jókai, Vasvári, Perczel és mások társaságában szóno­kolt. És amikor Keglevich gróf hírül adta, hogy V. Fer­dinand király a nemzet kí­vánságát megadta és első ma­gyar miniszterelnökül Bat­thyány Lajos grófot kinevess- te." Kardos István otthon nem­zeliszín zászlót varrat mindkét iskolának, és körmenetet ren­dez a gyerekekkel. A cigány- zenekar indulókat játszik, az iskolások a Szózatot éneklik, egyikük elszavalja a Nemzeti dalt. A szenttamási sáncoknál tör­tént szerb betörés hírére meg­bolydul a sziget Ahogy Kar­dos István írja: „A szigetségben Bemáth Lajos tassi földesurat nevez­te ki a kormány őrnagynak, ki császári és királyi katona­tiszt volt. Az első század ka­pitányának választatott Bállá Lajos, a második század ka­pitánya lett Z. Gere József, én főhadnagy lettem.” Szigetszentmiklós húsz nem­zetőrt állít ki, jórészt önként jelentkezőkből, öt kocsin in­dulnak útnak a szenttamási sáncokhoz. A parancsnok — gróf Berthold — árulása után a nemzetőrség felbomlik, a szentmiklósiak hazatérnek. Később részt vesznek a tétényi ütközetben, még „nyelvet” is fognak. Aztán elesik Pest, s a környező községek vezetői hi­tet tesznek Windischgraetz mellett. Kardos István nem írja alá a behódoló nyilatkozatot. Ehe­lyett szabadcsapatot — ma úgy mondfcmánk: partizánala­kulatot — szervez, és le-lecsap a császáriakra. Ötvenen a szabadcsapatban A főváros felszabadulása után ismét újoncoznak Sziget- szentmiklóson. ötven férfi áll be a szabadcsapatba, élén Kardos Istvánnal. Szeged — Kunszentmiklós — Tass — Szalkszentmárton: a csata egy- egy állomása. Vecsésen Jókai­val találkozik Kardos István; innen Szabadkára visz az útja. Szeged védelmére készül a se­reg, amikor visszarendelik a Bánátból. Dembinsky megse­besül, a magyar csapatok hát­rálni kényszerülnek. Menekü­lés közben éri utol őket a le­sújtó hír: Görgey letette a fegyvert Világosnál... A napló utolsó bejegyzései 1892-ből valók. Szeptember 15- én Szigetszentmiklós díszpol­gárává választja az akkor már magyar állampolgárságától is megfosztott turimi remetét. A rektortanító így fejezi be em­lékiratát: „Vivát, sokáig éljen Kossuth Lajos!” Petőfivel egyidőben szüle­tett, és Kossuth Lajossal egy- itlőben halt meg a szentmik­lósi kántartanító. Nyíri Éva Háromezer éves sírok Aszódon Aszódon — mint Asztalos István múzeumvezető értesí­tette lapunkat — a Fiúnevelő Intézet területén földmunkák végzése közben értékes régé­szeti leletekre bukkantak a munkások. Értesítésükre a múzeum Barlai Béla intézeti tanár és a munkások segítsé­gével feltárta a bronzkori ur- nasíros. kultúrához tartozó sírt. A mintegy 3000 éves értékes emlékanyag — nagyméretű ur­nák, bronz haj karika, csont­maradványok — a helyi Petőfi Múzeum régészeti tárába ke­rült. Kifutottak a vitorlások A Balaton vidékén szomba­ton helyenként már az elő­szezon képét idézte az ide­genforgalom. Bár az idény­szállodák első egységeit csak március 28-án nyitják meg, a magánnyaralókban már több ezer ember kezdte meg pihe­nését. A hazai kirándulókon kívül megérkeztek a Balaton­hoz az osztrák víltendezők első csöportjai is. Megélénkült az élet a vitorlás klubházak­ban — szombaton már tucat­nyi vitorláshajó futott ki a tóra. t 4 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents