Pest Megyi Hírlap, 1972. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-12 / 61. szám

r

1072. MÁRCIUS 1&, VASÁRNAP

PEST MEGYEI ALKOTÁSOK

Három mozaik

A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen három rokonszemléletű művész három szövetséges formátumú mozaikot készített a mezőgazdaság tárgyköréből — igazodva a felsőfokú tanintézet hivatásához.

Fóth Ernő figurális falburkolata öt kisebb csendélettételt komponál a főalakhoz — gépek, ember és a természet kontaktusát keresve. Érzékeny megoldás a kerámia lapok hirtelen képre váltása, az a részlet, ahogyan az asszony kezében a műszer gyermeki meghittséggel hever. A szürke háttérkörnyezet színessé szikrásodik az emberi alak főtémájában, mindössze a fej tűnik kissé direktnek az elvont formák csoportosulásában.

Paizs László mozaikja az egyik zsibongó falfelületére került. A középpont itt is nő — koronája fekete kendő —, közelében ibrik, s a nyár győztes terméke, kenyér. Finom képzőművészi utalás ez az agrármérnöki hivatására, hiszen óriási dolog előteremteni a rohamosan gyarapodó világ minden kenyerét. Bőséggel vetni, aratni annyit jelent, mint gondosan megtervezni a több milliárd lélekszámú földlakók békességét. Erre utal a női váltak szintjén elhelyezkedő ekék vonulata, mely az ember szárnyaivá magasztosul. Igen, az ember csak azzal tud repülni, ami munka — turbina, kombájn —, az értelem meghosszabbodása, így láttatja Paizs László a gépek környezetével összefonódott mezőgazdasági munkást, aki napjainkban kapafelejtve munkálkodik korszerű technikával népünk kenyeréért, megvalósítva a harmóniát, melyről József Attila álmodott.

Fajó János intellektuális dekorációja a magvetés mindig időszerű jelképét értelmezi a nyári mezők tagolásával, színes magok, kalászok ritmusával. Színes kristály a nap, melengető forrás, termékenységközpont, mely fáradhatatlan sugaraival ember és föld közreműködésével terméssé sokszorozza az elhintett magvak magányát. Ezt érzékelteti Fajó János a napsugarak osztódó csillogásában, a gyűjtő és sugárzó energiát. E kettős jelleg a napforma lágy koncentrikus köreiben és szilánkékek támadó villanásaiban jelentkezik, idézve a környező Minden- ség aktív erőit.

A három mű a képzeletet gondozza, ott végez hatásos magvetést, hogy társulva az elméleti képzéshez, bő termést eredményezzen a gondolat alapozta társadalmi cselekvések körében.

Losonci Miklós

nn tt tetei

i&CírtoP

ÁGH TIHAMÉR:

Az utolsó kérő

I Hirtelen minde©rik sürgű- sen szedelődzködni kezdett. 5 Először csak szemérmesen 3 ódalogva, mintha szégyellnék 3 az orvul rájuk támadt fáradt- óságot, később azonban már Ó csoportosan, egymást átölelve, Ó mintegy kollektív alapon erőt Ó pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. ^ Csetlés-botlás, erőtlenül meg- 3 bicsakló, minduntalan cssze- 3 gabalyodó lábakkal.

^ Na, ezek kidőltek, könyvelte Ó el magában a büféslány, mi- Ó közben kezdte kiöntögetni a Ó félig ivott söröket, a megkezdett borokat és ragacsos ver- $ mutokat, melyek véglegesen ^beadták a kulcsot a kőbányai ^világoshoz meg a karcos kövi- ^ dinkához szokott gyomroknak. 5 A hajnal már az ablakokban 3 könyökölt. Hunyorgó tejfehér 3 derengés jött a vonat elébe. Az Ó ilyen távolról előlopakodó Ó fény kíméletlenebből ki tudja ^ zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan ^ csörömpölő vekker. Talán ezt ^érezték meg a vendégek is, ^ amikor szétszéledtek, úgy dön- 5 töttek, hogy hunynak még egy 3 keveset, egymás ölébe hullva,

időnként hangosan horkanó

szusszantásokkal és keservesen ziháló lélegzettel. Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult. Túlfeszített idegrendszerük

ugyanis már nem engedelmeskedett, így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett. Hatalmas bütykös kezükkel — olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén, göcsörtös fából faragták volna őket — minduntalan a levegőbe kapkodtak, marko- lászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák koreografálni.

A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt

DEVECSERI GÁBOR:

A tükör visszacsókol*

Lehajoltam az unokámhoz: menjen a kertbe játszani.

Előbb egy csókot kérve tőle, először is, mert jólesik, emellett, hogy azt ne érezze, elküldöm; nem, énnekem, sajnos, más dolgom van most, csak azért.

Ö fölágaskodott. (

Egész közel került az arca arcomhoz, mint a magamé, mikor tükörbe néztem csaknem félszáz éve — és az az arc volt, az a vidám, csodálkozó, rejtvényfejtő arc. Én még most sem. fejtettem meg semmit az élet, jelenségeiből, csak néztem, miként most őt és mint ő engem.

De jó érzés, hogy segít lennem, ámulva és előre-törve, s majd az után is, mikor én — valamely munkám közepén — i besétálok a nagytükörbe

•(A költő hátrahagyott, még publikálatlan verse.)

ft

1

i

lXzAR ERVIN:

Pattogatott kukorica

a Nyugatitól magukba szívtak, hogy elodázzák valahogy az éjszakát, és sürgessék a kilométereket.

Nem ez volt az első szabad szombatos éjszaka, melyet a lány átvészelt Szerzett tehát már némi tapasztalatot Ahogyan gyakran mondta, „amióta az utasellátónál vagyok, engem sok meglepetés már nem érhet”. Es úgy is viselkedett mint akit nem érhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentalban dolgozik! Ezzel tisztában volt. Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a felhevült indulatokhoz. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett.

A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak a mások füstjét nyalja, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg szemű, erősen bizonytalan tartá- sú kis alak könyökölt rá a pultra

— Jé, hát maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel.

— Tudja, nem akartam a többiek előtt...

— Persze — hagyta helyben a lány. — Mert a maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan limkóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezsonganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön a lelkivilágukra...

— Maga ismer engem.. i

— Hogy ismerném, az túlzás lenne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit. Naponta millió embert látok, és egyet sem ismerek.

Az éjszakának ez az elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány szavaitól.

— Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjon, hogy így mondom, dema- gácskához bizalommal fordultok, mert maga megért, maga • nem vet meg, maga meghall- j gat, és biztos vagyok benne, i hogy nem utasít vissza!

A lány már erősen unni j kezdte a dolgot. Jaj, istenem, i micsoda ezerszer ismételt,

; agyoncsépelt szöveg. Hát ben- i ne van a fizetésében, hogy ne- | ki ezt hallgatnia kell? Hogy j nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig i fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál is tovább ?

— Nézze, nekem ezen a2 éjszakán kábé húszán kérték meg a kezemet. Engem tehát már nem érhet semmiféle meglepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Hát ki vele, mit akar. Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamuban sült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét próbáljon, és elnyerje a világszép királykisasszony kezét. Azt hiszem azonban, nagy bajban lenne, ha azt mondanám: rendben van, minden oké, magára vártam, amióta élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anyakönyvvezetőhöz ...

A férfi erre zavartan he- herészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami csínytevésen. Ráadásul még az is feszélyezte, hogy a lány tüntetőén elfordult, mint aki a maga részéről befejezte a témát. így tehát nem tehetett mást, mint hogy elengedje végre a pultot, amelybe addig csimpaszkodott, és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót.

Amint azonban szerencsésen kiért a büfékocsiból, rögtön le- szamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellett olyan gyorsan megfutamodnia ?

Tapintatosan talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni.

Csak még egy üveg sört szeretett volna kikunyerálni tőle hitelbe.

és nyúzott Hamuszürke arcában tompa fényű szem ült, szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem éppen józan állapotban — vagy húszán kérték meg a kezét. Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez, nyilván a nyomaték kedvéért, még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek, kettő- kilencet, háromkettőt vagy háromötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettőkilencekre j! meg háromkettőkre két-három & gyerek vár otthon, meg az asz- | szony, meg a félbehagyott ház, 3 meg a vele egyre szaporodó Ó gondok. Ezért — igazából meg Ó sem nézve az elszámolásokat Ó — mindegyikre csak azt mond- Ó ta:

Ó — Szép!

Ó És ettől az egy bágyadtan ^odadobott, minden különösebb 3 hangsúly nélkül kimondott 3 szótól az arcok felhevültek, $ valósággal kigyúltak, lázas ön- $ elégült izgalmukban újabb 3 rundót kértek, a lánynak is 3 fizettek, amit csak akart, a $ kalauznőnek meg kávéval és 3 tábláscsokival keresték a ked- i vét. Ilyen felhőtlenül boldog, $ csordultig megereszkedett volt $ az emberek hangulata, amikor $ a hajnal tapintatlanul átde- $ rengett a sűrű párával fcele- $ pett ablakokon, hogy figyel- $ meztesse az alkalmi leányké- 5 rőket, közeledik a következő $ állomás: a valóság. Ettől a fel- 5 ismeréstől pedig jobban meg- $ tántorodtak, mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet

í -m-fe. akk Sándorné 1937-ben krumpliszedés $ közben rosszul lett. Letette a kapát,

$ 9 Ö hazasietett a pusztára — a középső

§ cselédházban lakott, asszony-lányával

3 közös konyhán —, megrakta a tüzet, egy fa- 3 zékban vizet tett föl melegedni, s pár perc 3 múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varró- 5 kosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek 3 köldökzsinórját, megfürdette. Este a grófné $ tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sán- ^ dorné újra kiment krumplit szedni.

3 Ez az ősrégi történet a pattogatott kukori- 3 cáról jutott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott 5 meg, s nem sokkal később észrevettem a kis, $ ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy $ tüdőbajos-forma ember állt mögötte, s szak- $ értelemmel húzogatta a parázs fölött síneken $ futkosó drótketrecet.

$ A pusztán mindig nagy ünnepnek számí- S tott a kukoricapattogatás. Külön szertartás 5 volt, némi ősközösségi beütéssel. Persze, $ nyoma sem volt ott az erre a célra szer- $ kesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, $ meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából vagy szo- $ tyolaszárból raktuk a tüzet, s mikor a füstje 3 már elszállt, odaállt mellé az asszony a ros- i tával. A tüzet mindenkinek szabad volt kö- 5 rülülni, a pattogatott kukoricából szabad volt $ mindenkinek enni. A gyerekek tiszte volt a ^ rostából kipattanó „kokasokat” fölenni a föld- 3 ről, ők ropogtatták a barnásfeketére sült „ci- $ pót” is.

$ Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával 5 elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusz- $ tai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tü- 5 zesre pirult arcú asszonyok.

J Bakk Sándorné, Vukovics Boskóné, Varga 5 Mihályné és persze Fejér Imréné is, bár arra g nem emlékszem, hogy ő valaha is pattoga- ; tott volna kukoricát.

$ Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok,

5 mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra $ meg újra kizsendítő tölgy.

! Egy kis ijedt szemű tanítónő került egyszer j a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem ! volt iskola, tizenhat-tizennyolc család lakott ; csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól,

! miért van, hogy olyan nagy különbségek van- ; nak egy-egy család gyerekei között. Az egyik | mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár is- ! kólába, a másik meg, ha foltosán is, de min- ! dig tisztán jár, szebben beszél, tisztelettudóbb.

! Mert isznak — mondta a kőszikla fejű, bolto- í zatos homlokú pap, az atyákra célozva, akik í közül egyik-másik tényleg nem vetette meg j a poharat.

! Most már tudom, hogy nem ez volt az ok.

! Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek —

I volt belőlük hét — mégis tisztességesen jár- i tak, s most, felnőtten is, mindegyik megállja : a helyét. Ö, hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ki akarta irtani a csa- i ládját De még mennyire ki akarta! Hazament

részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: „Most meghaltok!” Erre a felesége szépen felkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből a fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, betakargatta, és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!” Ilyen volt Varga Mihályné.

Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a faluig vezető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amikor 'a csikó rárúgott az ember lábára, és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta, semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott — s megint nem kapott kocsit, újra a hátán Vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis sötét szemű szerb asszony nyakába szakadt S nem adta meg magát! Vukovicsné gyerekei ’azután is a legrendesebbek voltak a pusztán.

Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös konyha meg a földes, szoba nyomorúsága. Fejér Istvánná, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe mártogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy száj? A gyerek nem pusztult el, szívós lett, sovány, fa- kéregszemű — sohasem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, taint hat más.

De Fejér Istvánná csak egy volt, kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a rondaszájú, hangoskodó, i vastaglábú kis tüdőbajos cselédasszonyoknak,! akik úgy őrködtek a családjuk fölött, mint a; tigrisek.

Nem volt hát igaza a papnak, hiába látó- • gatott el minden héten kétszer a pusztára, | hiába hallgatta végig a cselédasszonyok bi-! zonyára félszeg gyónásait, nem sejtette meg: ennek a pusztai matriarchátusnak a titkát, j Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizen-! ketten szoronganak egy szobában, hogy egész! télen babon meg főtt szemes kukoricán élnek,! hogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt in-5 gek és mosóteknő fölé i örnyednek, hogy fogy- 3 tán a liszt, fogytán a „petrólium”, fogytán a 3 kenyér — ez nem volt bűn!

A tudőbajos-forma ember egyötvenért adott $ barna zacskóban egy fél liter pattogatott ku-i koricát. Voltak közte kokasok is, meg volt 3 közte cipó is. $