Pest Megyi Hírlap, 1972. február (16. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-06 / 31. szám

fCSI Mt CCt Ci 1972. FEBRUAR 6., VASÄRNAP Közélet ’72 Négy embernek tettem fel a kérdést: milyen a közérzete ma, 1972 februárjában. A fog­lalkozásuk különböző. Az egyik művelődésiház-igazgató, a másik pedagógus, a harma­dik festőművész, a negyedik pedig üzemrészvezető. Ami közös vonás bennük: a kultú­ra és a művészet szeretete. Sípos Károlyné több mint négy esztendeje köl­tözött át Monorról Pilisre, ahol azóta a művelődési ház igazgatója. Egy albérleti szo­bában lakik harmadmagával, havi négyszáz forintért. A fi­zetése 1870 forint, tavaly július óta, addig 1600 forirttot kere­sett. — Gimnáziumi érettségivel neveztek ki művelődésiház- igazgatónak. Megértem, hogy ilyen képzettséggel nem járhat nagyobb fizetés. Majd ha be­fejezem a főiskolát. Az utolsó félévet végzem a debreceni Tanítóképző Intézet népmű­velő-könyvtáros szakán. Köz­ben gyűjtöm az anyagot a szakdolgozatomhoz, amelyben Pest megye népművelési intéz­ményeinek a helyzetét dolgo­zom fel. Mondom, nem a fize­tésem miatt rossz a közérze­tem. Elsősorban azért, mert négy esztendő óta nem tudok egyről kettőre jutni a művelő­dési ház ügyében. 1968 volt a legjobb évem, negyvenhárom­ezer forint haszonnal zártam. Tavaly viszont a százhuszonöt­ezer forintos tervet már csak százháromezer forintra sike­rült teljesítenem. Igaz, hogy 1968-ban még volt büfénk, most nincs. Bár a büfé forint­hasznot nekünk nem hozott, de növelte a forgalmunkat, mivel az emberek- ma már igényt tartanak egy kávéra, üdítő Italra, valami édességre, szendvicsre. Most ilyesmit ná­lunk nem kaphatnak, annál inkább az alig néhány méterre levő, megnagyobbított és kor­szerűsített presszóban, ahol minden este zene is van. Egy étterem vagy presszó korsze­rűsítésére, rendbehozatalára mindig van pénz. A művelődé­si házra az elmúlt négy esz­tendőben mindössze kétezer forintot költött a tanács. A tanács és az ÁFÉSZ há­rom esztendővel ezelőtt betele­pített egy lakót a művelődési ház büféhelyiségébe ideiglene­sen, három hónapra. Három esztendő telt el azóta. — A főiskolán azt tanítják nekünk, hogy a művelődés közügy. A valóság azonban gyakran rácáfol erre. M. Orbán Edit Törékeny, barna fiatalasz- Szony. Magyar—orosz—rajz­szakos tanár az egyik albert- irsai általános iskolában. A szolgálati ház, amelyben a fér­jével lakik, romos. — Zalaegerszegi vagyok. Szívesen jöttem ide, s az a szándékom, hogy megtelep­szem itt. Csak egy kicsit töb­bet törődhetnének velünk, pe­dagógusokkal. Nagyon nehéz az élet ebben a házban. Vala­miféle emberibb lakás kellene. Nincs. Nekünk nincs. Az or­vosnak villát építettek. Pedig két autó is áll az udvarában. Ez kétségkívül visszahat az ember közérzetére. Tudom, nem vagyok jó diploma­ta. Ezt nem lett volna szabad mondanom. De még nem tudok közömbös lenni a közösség ügyei iránt. Amikor az ősszel egy tv-műsorban megkérdeztek, hogyan tudtunk beilleszkedni a falu közösségé­be, nagyon őszintén elmond­tam a véleményemet a külön­böző visszásságokról. Akkor két hétig messzi ívben elke­rültek az emberek. Hívtak már haza, hívtak Kecskemétre, sőt a fővárosba is. Megszerettük ezt a vidéket, nem tartozunk a vándormadarak közé. A fi­zetésem 2470 forint. Nem -sok, de nem is kevés. Szabad idejében fest, sző­nyeget tervez és készít. — öt év alatt hat szőnyeget szeretnék elkészíteni. Ez a ter­vem. Hogy miért? Megpályá­zom a Képzőművészeti Alap­tagságot. A képeimmel már több kiállításon szerepeltem. A férjem festőművész, ő bátorít. Mik/osovits László M. Orbán Edit férje. Sokat próbált ember, pedig mindösz- sze huszonhét éves.^ — Képzőművészeti gimná­ziumba jártam. Akkor úgy tűnt, töretlen lesz az életem. Aztán váratlanul meghalt anyám, apám. Kénytelen vol­tam abbahagyni tanulmányai­mat. Voltam pénzolvasó bank­ban, éjjeliőr, máztechnikus egy kerámiaüzemben, nyomdai se­gédmunkás, kirakatrendező, legutóbb pedig egy állami gaz­daság grafikusa. Nem bántam meg az életnek ezt a sokféle­ségét: minden munkahely új élményekkel gazdagította mű­vészetemet. Most végre elju­tottam odáig, hogy csak a fes­tészetnek éljek. Február else­jével kiléptem utolsó munka­helyemről. Tudom, nehéz lesz egy ideig havi fix fizetés nél­kül, akkor is vállalnom kell. Ügy festeni, hogy naponta reg­gel hatkor indultam Dánszent- miklósra, és este hat volt, mi­re hazaértem, nem lehet. A közérzetem? Nyomasztóan hat rám az emberek közömbössé­ge. Példákat is mondhatok ez­zel kapcsolatban, bár tudom, hogy nem népszerű dolog. Már többször felajánlottam, hogy szívesen tartanék képzőművé­szeti előadásokat a gyerekek­nek, de itt a faluban nincs rá igény. A monori gimnázium­ban annál szívesebben veszik. Miért van ez? Vagy miért van az, hogy amikor a falu történetében először rendez­tünk képzőművészeti kiállítást itt, csak úgy kaptunk rá ter­met, hogy kijelentettem: ha nincs terem, nem csinálok több dekorációt a különböző ren­dezvényekre. Nem jól van ez így! Én nemcsak lakni szere­tek egy faluban, hanem élni is benne. Lehetséges, hogy ez túl nagy igény. szerintem azonban élni csak így érde­mes. Páncél Ferenc Alberlirsán született, itt is töltötte életének eddigi negy­venkét esztendejét. Bejáró dol­gozó, 1948-ban gyalusként kezdte Budapesten a Szer­számgépipari Műveknél, ma ugyanott üzemrészvezető. A fizetése háromezer forint, negyvenhét ember munkájáért felelős. — Itthon jól megvagyok, sa­ját házam van, családom, ez biztosítja jó közérzetemet. Hogy panaszom is lehet? Van. Azzal a gondolattal foglalko­zom, hogy huszonnégy év után kilépek a vállalattól. Miért? Az egyik ok: az üzem negy­venhét dolgozója közül a har­mincadik vagyok a fizetési lis­tán. Ez megítélésem szerint nem rendjénvaló. A másik okot egy példával bizonyíta­nám. A múltkorjában fel- mondtam egy munkásnak, mi­vel hónapok óta alig-alig dol­gozott valamit. Bár az órabére tizenkét forint, havonta nyolc­száz forintnál többet soha nem keresett. Ilyen hátramozdítóra nekem nincs szükségem. El­küldtem hát a munkaügyi osz­tályra, vegye ki a munka­könyvét. Egy óra múlva azon­ban újra ott volt az üzemben, és nevetve közölte velem: a főmérnök nem engedi elkülde­ni. Megyek a főmérnökhöz, le­tolt úgy istenigazából, mit képzelek én, amikor a gvár munkaerőgondokkal küzd, nem küdhetem el a szakmun­kásokat. Hiába mondtam: az ilyen szakmunkással semmire sem megyünk, a főmérnöknek nagyobb a szava. Hát em^t Gondolkodom azon. bogy más munkahelyet keresek. Hogy mi köze van egy üzem­részvezetőnek a kultúrához? Hobbyja a filmezés. — Negyedik elemista vol­tam, amikor fából barkácsol­tam az első vetítőgépemet. Most már igazi filmfelvevőm és vetítőgépem is van. Évente általában egy filmet készítek. A művelődési ház filmklub­jának is ő a szervezője. Régifilm-gyűjteménye szá­mottevő. Jó néhány régi já­tékfilm — Kerek Ferkó, He­gyek lánya — kópiája van a birtokában. Legújabb szerze­ménye — amire nagyon büsz­ke — egy 1924-ben készült ma­gyar némafilm, a Hollandi szív. — Egy kicsit költséges szen­vedély, de kedve telik benne az embernek. Jó közérzetet biztosít. Prukncr Pál Képzőművészeti nevelés - tehetségkutatással A gyermekkorban kezdett zenei nevelés — Kodály zene- pedagógiai munkásságának vi­lágszerte elismert eredményei — mintájára, érdekes terv foglalkoztatja a Szőnyi István Emlékmúzeum Baráti Körének tagjait: a maguk szerény le­hetőségeihez mérten, képző- művészeti nevelés, ízlésformá­lás céljaira szeretnék haszno­sítani a zebegényi emlékmú­zeum parkjában létesített kempingtábort. Az elképzelések rögzítésére február 7-én kerül sor, a ba­ráti kör közgyűlésén, amikoris megtárgyalják a képzőművé­szeti szabad iskola 1972. évi programját. A kempingtábor megfelelő kulturális hasznosí­tására például azt. tervezik, hogy a képzőművészetek iránt érdeklődő KISZ-es fiatalok és úttörők számára tehetségkuta­tással egybekötött kéthetes tá­borozást szerveznek. FŐVÁROSI SZÍNHÁZI ESTEK A Sirály a Madách Színházban Csehov színdarabjai halk, érzelmileg telített, ponto­san találó, dús motívumokkal teli művészi életképek. Fino­man ellenállhatatlan remekek. Gyakran megtörténik, amikor a rendező zsenik alkotásait viszi színpadra, hogy megijed, óvakodik — sokszor kisebbsé­gi érzése is felülkerekedik —, nehogy véletlenül félreértel­mezze a darabot. Nálunk divat volt ezért Csehovot úgy ját­szani, hogy belevesztünk a halk, érzelmes motívumokba, hogy finoman „elművészies- kedtük” az előadásokat. A Madách Színházban most Ádám Ottó látszólag hagyomá­nyos Csehov-előadást rende­zett, realista Sirályt, amely­ben a díszletek és jelmezek karhűsége és jellemábrázolá­sa ugyanolyan fontos, mint egy-egy tárgy, mozdulat, arc- rándulás, gyors vagy lassú mozgás, amelyben az íróasztal mögött írnak, ahol a géz arra való, hogy a sebet bekössék, a szivar arra, hogy rágyújtsa­nak, a bicegés arra, hogy a betegséget kifejezze... Még­sem vész él a rendező és az író motívumai között, mert halk és finom előadásában nem tű­nik el — nem töpörödik össze a történet kimunkálása mellett — az író nyilvánvaló célja. Sőt, Ádám Ottó új fénytörés­ben ábrázolja Csehov alakjait, beléjük világítva, röntgenfel­vételt készít róluk. A Sirály — a szép Piros Ildikó alakításában — nem­csak szerencsétlen sorsú, ál­modozó fiatal lány, hanem a tehetségét rosszul felmérő, a hírességektől megrészegülő, si­kert hajh ászó, a sztárkultusz­tól elhódított, tévútra tévedt leány. Nemcsak a tiszta szerel­met dobja el magától, de — érzékelteti a rendező — ezt a szerelmet talán nem is érezte igazán soha. Piros Ildikó pon­tosan eljátssza mindezt, de nem eléggé felszabadultan. Trepljov, a fiatal író — Huszti Péter — nemcsak te­hetetlen álmodozó, akinek friss és újszerű gondolatait ér­teiden környezete semmibe ve­szi, aki azért nem érvényesül, mert elnyomják. Ugyanakkor többnek képzeli magát, mint ami, és erején felüli vállal­kozásokban törik meg. Huszti Péter alakítása újabb kiemel­kedő állomás tehetsége útján. Trigorin. a sikeres író — Gábor Miklós — Trepljov anyjának szeretője, nemcsak lelkiismeretlen csábító, gyen­ge tehetségű, kommersz köny­vek alkotója, hanem jellemte- len sikerember, önző, kényel­mes kispolgár is. Gábor Mik­lós pontosan érzi figurájának lényegét. Arkagyina. a híres színésznő — Tolnai Klári — Trepljov édesanyja, fiatalsága után só- várgó. sikerek után törtető, mások iránt kevés érdeklődést tanúsító asszony, ugyanakkor nem lehetünk biztosak abban sem, hogy valamikor is igazi tehetség volt, hogy valódi si­kereket aratott volna bármi­kor is. Tolmy Klári szerepfor­málása telitalálat. A főhősök környezetében levő figurák is mind az éle­tüket vakvágányon futónak érző emberek, akikről azonban az is kiderül, hogy nemcsak a viszonyok áldozatai — ebben a vidéki udvarházban —, ha­nem legalább ugyanúgy a vi­szonyok alakítói is. Tehát ön­maguk vermét ássák. Kiemel­kedő alakítás Mensáros László Dorn orvosa, aki érzékelteti, hogy rezignált okossága és éle­tet átlátó bölcsessége mellett tulajdonképpen sohasem élt igazi, neki tetsző életet. De ugyanúgy Pécsi Sándor — gyakorlottan megoldott — nyugalmazott államtanácsosa, vagy Dégi István elnyomott tanítója és felesége, akit Schütz Ila játszik elhitető erő­vel. Ennek az újabb Sirály­felújításnak örülhetünk, mert megmutatta az utat, amelyen a sztereotip Csehov-előadások megújulnak. Berkovlts György Százhúszat verő szív... Nem ver már egyet sem a költő szíve, mely annyira a máért, a haladásért, a mai fiatalságért dolgozott... A kö­rünkből nemrég oly tragikus váratlansággal eltávozott Vá­ci Mihály versének sorai hangzanak, a borongós líra megkapó tragikumával. Merényi Judit előadóestjét hallgatjuk, a Fiatal Művészek Klubjában, a Népköztársaság útján. A kegyeletes zászlóhaj­tás jegyében Váci Mihály ne­vét említjük először — aki mindig fiatal, s mindig na­gyon élő költő marad. A gazdag műsorban Baranyi Ferenc, Simon István, Benja­min László, Győré Imre, Garai Gábor, Illyés Gyula versei szerepelnek. A közvetlenségé­ben is megkapó, nagyon vonzó bevezetőt Simon István tar­totta. Intelligens és választékos előadó Merényi Judit. Minden szava átgondolt, megfontolt és minden verssora az értelem és értelmezés parancsoló dik- tandója szerint megformált. Tartózkodik a kitörésektől és a szélsőséges „poétikus” hatá­soktól — és éppen ezért hatá­sa mély és meggyőző. Nem takarékoskodik a hanggal — csak okosan adagolja. A mo­dern, többnyire szabad ver­seknél, amelyek nagyobbára mellőzik a metrikát, úgyne­vezett „kvalitatív” stílust, az­az „milyenségi” előadásmódot alkalmaz: a sorvégeket átvi­szi a következő söreiére, s mondattanilag szorosan kap­csol: az értelem és világos ér­telmezés végett. Nagy sikerre és megértésre talált Merényi Judit előadó­estje, s bizonyságul szolgált arra, hogy fiataljaink művé­szeti igénye mtnd szélesebb és mind maibb. (láng) „Ki mit tud?“ plakett A KISZ központi bizottsága az tv idei Ki mit tud?-pla- kettjének elkészítésével Csikszentmihályi Róbert szentendrei szobrászművészt bízta meg. A művész műtermében már ké­szülnek az első vázlatok. Foto: Gárdos Nem is olyan egyszerű esetek A Pest megyei Hírlap ja­nuár 9-1 számában „Egészen egyszerű esetek” címmel cik­ket írtam. A cikknek megle­pően nagy visszhangja tá­madt. Talán nem véletlenül. Ugyanis azt a sokunkban meg­lévő meggyőződést adtam közre a cikkben, hogy: ha akadna, aki tollat fog, ha len­ne, aki megszólal, ha nem hunynánk szemet sok dolog fölött, alkkor az egyszerű ese­tek nem válnának bonyolult­tá, a kis bajból nem lehetne nagy baj... Az említett cikkben részle­tesen idéztem egy Pilisről ér­kezett levelet. A cikk megje­lenése után jó néhány újabb levél került borítékba. Leve­lek, amelyekből kiderült, hogy az egyszerű esetek nem is olyan egyszerűek. A levélíró szakmunkás, Vá­cott dolgozik, Csőváron la­kik, tanácstag. Leveléből: „... én nemcsak szóltam, hanem írtam is, vállalva a vé­leményem, hogy a közös ta­nácsnál (Csővár és Ácsa ugyanis 1970. július 1-től kö­zös tanácsú települések — a szerk.) nincs minden rend­ben. Ügy éreztem, ez is köte­lességem, nemcsak az, hogy a választóimnak elmondjam: ez lesz, az meg nem lesz...” — És nem érkezett válasz a levélre? A konyhában beszélgetünk, a szobában a felesége alszik, éjszakai műszakos, a konyha- asztal másik felén a hetedikes fiú a leckéjét csinálja. — Dehogynem. — Csak éppen semmi sem történt? — De igen. Vizsgálat volt tavaly. Megállapították a hi­bákat. Ügy tudom (jól tudja — a szerk.), az érintetteket most felelősségre vonják. — Hát hol akkor a baj? Néz rám a férfi, kicsit meg­rovóan, akként: nem ilyen egyszerű ez. — Ott, hogy két tanácstag társamnak elmondtam a leve­let. A bejelentést. Tudja, mi történt? Az egyik spiclinek nevezett, a másik meg hülyé­nek. Hogy minek ártom ma­gam bele ilyesmibe. Nem a mi dolgunk. Csak tanácstagok vagyunk. Csak..., „A tanácsok önkormányza­ti jellege feltételezi és meg­kívánja a lakossággal, a tö­megekkel való szoros kapcso­latot, tevékenységük sokol­dalú ellenőrzését. A tanácsok ügyvitele feletti ellenőrzést a kormány, a felsőbb tanács­szervek, a tanácstagok, a vá­lasztók, a néptömegek gyako­rolják”. (A párt Központi Bi­zottságának beszámolója a X. kongresszuson.) Nyomaszt a közömbösség Németh Istvánná is egyike a levélíróknak. Dunaharosz- tin, a Lenin úti házban az fo­gad, amire azt szokták mon­dani: tisztes szegénység. Be­dolgozó, férje munkás, három gyerekük van. A napi gondok közé hogyan fér be a másokkal való törődés? Oda­fér! — ... amikor láttam, hogy az a két szegény gyerek már kenyeret is alig kap. akkor fogtam magam, elmentem az anyjukhoz... Németh Istvánná „beleavat­kozott” egy másik, nem mesz- sze lakó család életébe. Az iszákos férj, a gyermekeivel nem törődő anya fájdal­masan sematikus alakja éle­tünknek. Szép szóval próbált e lélektelen kettősre hatni. — ... sírt az asszony, hogy így meg úgy, miért veri a sors őt, szégyelli ő nagyon a dolgot, de hát mit tehet ellene, az ember agyonverné, ha megtudná, hogy valahová is panaszra ment... Németh Istvánná addig járt, vitatkozott, írt leveleket, míg elérte, hogy a szülők ellen eljárást indítottak, s a két gyermeket állami gondozás­ba vették. Érdemes volt tehát nem közömbösnek lennie... ha, ha nem szenvedné azóta is primitív nyelvelők, orruknál tovább nem látók megjegy­zéseit. „Elvetette a két gyere­küket’’. „Följelentgető.” Ilye­neket hallhat. Volt már, hogy sírt, bánta az egészet. Az nem fájt senkinek, hogy a két gye­rek éhezett, rongyokban járt, fűtetlen lakásban élt... Az „fáj”, hogy akadt, aki nem tűrte eL Valóban nem könnyű ma még a tisztesség diktálta cse­lekvés. Hány Némethné ret­tenhet vissza a nyelvelőktől, az ostobáktól, a környezetük szennyét elfogadóktól?! Azok­tól, akik televíziót néznek, egy-egy bíráló képsorra ezer­szer elhajtogatják, hogy „na ugye, mik vannak ebben az országban”, de ami ott van előttük, ami majd’ kiveri a szemüket, azt nem veszik ész­re! Mert nem akarják észre-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents