Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 7. szám
8 1972. JANUAR 9., VASÁRNAP BÖZSIKE Sokféleképpen becézik ezt a nevet Erzsi, Erasók, Zsóka. Nekem így szép: Bözsíke. Kicsi és törékeny volt, de bátrabb sokaknál. Csak a halállal nem bírt, amely elvitte. Az első háborúban született Apám két évig nem látta a családját. Négy kiasi gyermeket hagyott itthon, s amikor hazajött — öt ment eléje. A négyet összecsókolta. Akkor látta, hogy a picike sír. — Papa engem nem csókolt meg! Én ötéves voltam, ő már nyolc. Az egyik őszi estén kétségbeesés vett rajtunk erőt. Ahogy a tehenünk hazajött a csordából, valamit felkapott az udvaron. Megakadt a torkán! Mindenki segíteni akart. Bot végére rongyot kötöttek, azzal nyomkodták lefelé... Talán épp a gégéjébe. Szegény állat nagyon szenvedett. Amikor már nem volt mentség, elküldték miniket a sógor bácsiért, akinek jól menő hentesüzlete volt. Abban reménykedtünk, hogy levágja a tehenünket és kiméri. Szemerkélt az eső. A sötét utcán mentünk Bözsikével. Nyári kisszandálom valahol beleragadt a sárba. Nem találtuk. A sár hideg volt, hát Bö- zsike felvett a hátára. A faluvégtől messze volt a főutca. Féltem a kutyáktól, de Bözsike biztatott, hegy nemsokára odaérünk. Hiába volt minden. A sógor bácsi elküldött minket. — Nem ronthatom el jó hírnevemet a kényszervágással! Anyánk sírdogált az istállóban. Mi összebújtunk a konyhában, mint fázós kiscsibék. Aztán mi is melléjük álltunk a sorba. Először csak kisebb kapával, később az aratáskor sarlóval szedtük a markot. Közben kiszámoltam, hogy hány kaszavágás lesz két hold búzán. Bözsike panaszkodott, hogy fáj a háta. Jól jött hát, hogy a főjegyzőék mindenest kerestek. Ügy liittük, könnyebb sorsa lesz. A nap nem égette úgy, mint a mezőn, de nagy lakást takarított. Főzött, mosott. Estefelé, hogy ne unatkozzon, a kertet locsolta. „Jó” emberek voltak a gazdái, mert télen, este 9 óra után elengedték műkedvelős- ködni. Néhány hónapig a faluban lakott egy társulat nélküI ANNAL /ESE ME/NERT: MEGELŐZÉS A férfi hallgatott, de egy idő múltja me{f szólalt: — Otthon vannak szerszámaim, ha bármi problémája lenne, szóljon csak. Délután Tomival futott össze a presszóban. Tomi nagyon rendes fiú. Nemcsak beszélni tud, mint a férfiak általában, de hallgatni is. Mihelyt azonban megpillantotta az öngyújtót, már nem is látta Helénát, meg se hallotta, hogy szólt hozzá. Meggyújtotta az öngyújtót egyszer, kétszer, háromszor. — Hányszor még? — kérdezte Helene türelmetlenül. — Kilencszer kell meggyújtani — magyarázta Tomi. — Akkor biztosan működik. ESTE HANSOT várta Helene. Hans volt a nagy Ö. S mialatt a vacsorához terített, elgondolkodott. Mit csinál majd Hans? Olyan lesz ma is, mint mindig? Kedves, figyelmes? Beszél majd a jövőnkről, az otthonunkról? Vagy szétszedi az öngyújtót, és a benzintankot fogja nézegetni? Hihetetlen, mi mindent tudnak kezdeni a férfiak egy ilyen vacakkal! Nem, én biztos fontosabb vagyok Hansnak, mint ez a tárgy. Hiszen Hans nem tisztviselő, nem munkatárs, és nem ismerős. Hans szeret engem. Ezt biztosan tudom. Kint csengettek. Ebben a pillanatban félni kezdett. S mivel Helene egy praktikus hölgy, fogta az öngyújtót, és kihajította az ablakon. Fordította: Steiner Katalin Nyári estéken sokszor üldögéltünk a küszöbön, vártuk haza szüleinket a mezőről. li színigazgató. Sok szép színdarabot tanított be a helybeli fiatalságnak. Bözsike 16 évesen a János vitézben nagy sikerrel alakította Puskáit Igazi aranyhaja volt és igazi könnyéket sírt, amikor a patakban ruhát mosott. Mondták is a faluban: egy másik világ, ahonnan ka-: rácsonykor babákat hoznak azj angyalok. Hiszen akkor most; azt is hihetnem, hogy a ba-i baknak ő varrja a ruhákat. Mert varrni szeretett volna taniulná és nem kapálni a me-i zőn és nem mások cipőjét tisztítaná. Pataki Júlia Tárlat három részben | Bácska központjában, Baján ^ ; befejezték a Türr István Mű- ^ i zeum belső felújítását, s meg- t kezdték a három részből álló 5 új állandó kiállítás rendezé- i sét A tárlat egyes részei Bács- 5 ka néprajzát, a múzeum leg- ! újabb régészeti kincseit, vala- ; mint a nagymúltú Baja város- | történetét mutatja be. A nép- S rajzi anyagon belül, külön ér- 5 dekesség lesz a népviseleti szo- 5 ba; a több nemzetiségű Bácska : színpompás népviseletének be- ! mutatója Az állandó tárlat ré- ! gészeti termében a madarasi (roxolán sírmező másfél évez- i redes leleteit állítják ki. A ! nagyszabású bácskai kiállítást i bVflSSTfil nVi t i1: m FERENCZY HANNA: Nálam Magamban élek — mégse szomorúan mégse bánatosan mégse egyedüL — Nálam hegedül a kristályos csend is még akkor is hallom, hogyha az ég zeng is — Nálam hegedül a kristályos csend is — Magamban élek — mégse elhagyottan, mégse csalódottan mégse sírok én. — Nálam csupa fény a holdtalan éj is, hogyha a sötétség a szívemig ér is — Nálam csupa fény a holdtalan éj is... Magamban élek — mégse némaságban mégse bénaságban mégse ridegen. — Itt ég szívemen a tűzpiros virág is melegedhet nála az egész világ is — Itt ég szívemen a tűzpiros virág is... l í ( . V, í V vzjíS firrrtLA' HALLAMA ERZSEBET: M. ORBÁN EDIT: ZEBEGÉNY &SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSZSSSSSSSSSSSSS: SZILÁGYI JUDIT: Hétköznap A Reggel felfogása, baby-doll kapkodás, szappanszagú köszöntés, álmosság kúszása összesen, rendesen rendetlen minden, apróért turkálva egy újság, az archívumból protokoll-mosoly, fete önkontroll vizsgálat — kígyómarás — a párnát felrázni, a szappan elázik a vízben, utolsó szellőztetés, fáradtan huhoghat a mesebeli bagoly, baby-doll kapkodás, szappanszagú köszöntés / — elmúlt a nap — A főépítésvezető pislogott, mint aki mély álomból ébredt. A parton látszott a kockás pléd, amin a családja üldögélt. Egy világoskék gumikarika, egy szatyor, egy feleség, két piros gatya. Az egyik piros gatya nagyokat ugrott a levegőbe. Kifelé gázolt, s ahogyan fogyott lába alól a víz, úgy köny- nyebbedett egyre, egészen valami különös, szokatlan köny- nyűségig. Mint ama mesebeli szamár, aki sóval teli zsákjaival a vízbe ment, és súlytalanul sétált ki belőle. Kimostam magamból a sóimat, gondolta meglepődve a főépítésvezető. Kiderült hát, hogy fölöslegesen cipekszik az ember. Mint a szamár. Nedves homokbuckákon lépdelt át, amelyeknek csúcsán akáclevél lobogók kornyadoztak. A kockás pléd mellett féllábra állt, rázta a füléből a vizet. v — Pont olyan vagy, mint a Judy — mondta gyönyörűséggel a fia. A felesége rászólt a gyerekre, de ő csak nevetett. Fülében megpattant a zúgás, beléáramlottak a tópart lágy, csiklandós zajai. Lefeküdt a földre, hagyta, hogy a hangyák átbukdácsoljanak a lába szárán. — Megint véres a szemed — jelentette ki a felesége. — Most kialszom magam — mondta a főépítésvezető, és bizonyságul lecsukta a szemét. De nem aludt. Egy szöcske ugrott a hasára, tétovázott, aztán elrugaszkodott. A főépítésvezető tűnődni kezdett, mikor is volt dolga utoljára szöcskével. De csak a gyerekkora jutott az eszébe. Résre nyitotta a szemét, a távoli dombok erdőbundáját figyelte. A sűrű lombok között egy-egy világosabb folt virított. Miféle fa lehet az? A főépítésvezető nem tudta, mivelhogy nem volt erdész. Ahogy az őszes fákat nézte, jóvátehetetlennek tűnt, hogy nem az. Jó lenne legalább odamenni egy ilyen fához, megtapogatni a kérgét, szemmel megmérni a magasságát, tenyérre venni egy levelét. Fölült. — Nem megyünk át oda az erdőbe? A felesége rámeredt. De edzett asszony volt, csak azt mondta: — A gyerekeknek víz kell, neked meg pihenés. Eszel szőlőt? A fia kicsit odébb ácsorgott a homokban, térdig beásva, s vizes testére két marokkal hordta fel a homokot. — Nézd, mit csinál — figyelmeztette a felesége. — Nerl kellene rászólni? — Dehogy — mondta a főépítésvezető, és feszülten nézte i gyereket. Dolgozik, gondolta, be kell hogy fejezze, szépen, rendesen. Megmagyarázhatatlan izgalommal figyelte a fiát. Az éppen a hóna alá kukucskált, töprengett. Már csak a karja volt meztelen. A hóna alá pacskolt egy marék homokot, aztán óva| A főépítésvezető víkendje | A tó fölött átcikázott valamilyen madár. Bár lehet, hogy ^ csak káprázat volt, a vakító napfényfoltok negatívja. A fő- | építésvezető behunyta gyulladt szemét, úgy lebegett tovább 8 a vizen. 8 Amikor kiúszott a tóra, olyan elszántan tempózott, mint aki ^ egy hajóroncsból menekül. A hajóroncs roskadozott a betontól: ^ ABC-áruházak, irodaházak, panelek és panelek, á-típus és bé- ^ típus, egy emelet differenciával, sufnilakások tömegével, ame- ^ lyeknek a főépítésvezető mindig úgy ugrott neki, mintha a i puszta akaratával kitágíthatná a falakat. A hajóroncs tetején 8 száz meg száz épület, gorombaságok, füstös asztali lámpák, ^ gomolygó telefonhuzalok és mészillat fölött egy vékony, barna ^ arc lebegett, a halott tervező arca, a tervezőé, akinek a fő- ^ építésvezető élete főművét, a nagykórházat köszönhette. A ter- ^ vező korai és ostoba halála óta a főépítésvezető is számbaveszi > egy szívroham lehetőségét. Krónikusan gyulladásos szemét néha a tükörbe mereszti, s megnézi azt a fiatal, sikeresnek mondott férfit, akit a füstök és zsivajok között időnként elveszít. Egyszer egy fiú lenézett a nyolcadik szint állványzatáról, és meglátta, hogyan csipegetik a daruk hosszú csőrükkel a betonelemek, falak, gerendarakások szendvicsszeleteit... Hány nagykórház van egy főépítésvezető életében? A kétszintesekbe fekete csempét hozattak, gyönyörűt. A piros ruhás nő becsapta a nagy, állami kocsi ajtaját, orra alatt a fekete pihék energikusan rezegtek... A fürdőszobába úgy kérem, hogy egy fekete, egy halvány rózsaszín, egy fekete, egy halvány rózsaszín, egy fekete... láthatatlan tűk döfködték a főépítésvezető hunyorgó szemét... hogyhogy szó se lehet róla, mit képzel maga, kivel beszél?... az igazgató húsos homlokán gurulni készültek az izzadságcseppek... az istenedet, teremtsd elő azt a francos csempét!... az új munkást begyömöszölték a betonkeverőbe ... hogy az úristenüket maguknak... sörösüveg, az asztalokon piros terítő és aszparágusz... tenyerek, kriptahideg, izzadt, puha, kemény, erős és lanyha kézfogások... fehér selyemmel bélelt dobozkákban vörös, zománcfényű csillagok... A vízen lebegő ember sóhajtva leállt, s tapodni kezdte az iszapot. A tó tükre valószínűtlenül ragyogott, a gumimatracok úgy himbálóztak rajta, mint az örökkévalóság bójái. Egy kövér ember állt a combig érő vízben, s óvatosan kenegette nagy, fehér hasára a vizet. I HELENE praktikus nő volt, vett tehát egy | öngyújtót. Kiszámította, hogy hónapok alatt i úgyis megtérül a gyufa árából. : Az eladó egész sor öngyújtót tett eléje. Vé- \ gül egy kis laposra esett a választása. : — Itt kell lenyomni — mutatta az eladó, s : vidám, sárga fény villant fel. Az irodában odatette az asztalra, a cigaret- j tásdoboz mellé. Először a hivatalsegéd vette I észre, amikor hozta a postát. I — Ó, öngyújtó! Megengedi? \ Kézbe vette, de nem gyújtotta meg, hanem : kivette egyik csavarját. I — Rendben van — bólintott —, de a ben- l zintank nem valami nagy. Gyakran kell majd l vtánatölteni. Nálam mindig van benzin, szól- \ jón csak nyugodtan. — Aztán visszarakta a \ csavart, és otthagyta a csodálkozó Helént. > PÉTER volt a következő érdeklődő. Helene \ már évek óta együtt dolgozott vele. Neki is : volt öngyújtója, háromszor akkora, mint He- S Ióné. : — Aha — szólt elégedetten —, rájött, mi a j praktikus. — Felkattintotta az öngyújtót, és ; megrázta a fejét. — Valami baja van, majd ; rendbe hozom. I Pillanatok alatt alkatrészek hevertek az asz- \ talon, Péter egy kis tűzkövet tartott a világos- ; ság felé. ; — Túl kicsi. Becsapták! Menjen vissza az : üzletbe, és kérjen egy másikat! \ — De Péter, az istenért, megéri ez, hogy \ egy órát szaladgáljak, vitatkozzam, és bosz- szantsam a másikat? — De szépen játszott a Bö-! zsáké! Mert nemcsak annak lehet bánata, aki árva. Van, aki álmokat temet és van, aki a sorsát siratja. A második háború sem maradit el. A háztetők felett gépfegyverrel kattogtak. A közelben bambák hullattak. A pince, amelyben megbújtunk, mozgott a fejünk fedett. A kisfiam a karomon reszketett, s hisztérikusan féltem a a haláltól. Bözsike elvette tőlem a gyereket, engem a falhoz húzott, a bátorságával megnyugtatott bennünket. Mégis őt vitte el a háború. A községünk három hónapig frontháttér volt. Sokat szenvedtünk. Kevés katona tud ember maradni négyévi háború után. Bözsike szép szőke haja miatt is sokat kellett menekülnünk. Megfázott. Amúgyis gyenge tüdejét megtámadta a kór, Abban az időben a gyógykezelés egyenlő volt a semmivel. Orvosságot sem kaphatott. Pedig nagyon szeretett élni, de meg kellett halnia. Jó lenne még azt hinni, mint gyerekkorunkban, hogy van 5
