Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-09 / 7. szám
1973. JANUAR 9., VASÄRNAP ‘^Cíí-Sap 9 Czéhmester Erzsébet: Monoron különös emlékmű értelmezi a felszabadulást. Nem nevezhetnénk szobornak, — inkább festői hatásokra törekvő olyan építmény jellegű plasztikai csoportnak, mely a természet erőit -is bekapcsolja a gyönyörködtetésbe. A schöfferi fényhatásokat figyelemmel kísérő alkotás Vadász György építőművész korszerű elgondolását dicséri. A mű három részre tagolódik. A téglalap elrendezésű tér bevezetője a félkörív hajlí- tás, melyhez szöveg társul: „Emlékezést a hősöknek Dicsőséget a szabadságnak”. A plasztikai nyitányt medence követi, ahol a vizet színesre festi a betonoszlopok résein érkező fény. E színjáték a napszakoknak megfelelően állandóan változik, Vadász György a fizika törvényeit esztétikai együtthatókká alakítja. Betonteknőben helyezte el a piros üveggömböt, mely a hömpölygő, fényt fogadja, összegyűjti szétszórja — se gondózott és megtört fény a betonhasábok résein rázúdul színekre differenciálódva a sima vagy széltől gyűrűző vízfelületre, Egy kishír előzményei Mindig más a hatás, a mű állandóan teremtődik a szél, ^ napsugár, felhőzet pillanat nyi energiáinak megfelelően, \ — az egész mindenség részese e szüntelenül épülő, variánsokat kibocsátó színmobilnak —, melynek csak kezdeményezője Vadász György — a többit nagy szövetségeseire —, az idő és tér szakai datlan folyamatára és erőire bízza —, ők végzik az építő- művészi közegben szervezett indítás állandósult folytatásait. Az üveggömb Szív a betonban — a nap és virág szimbóluma —, mely a felszabadulás halhatatlan eszményét hordozza és dicsőíti. Így válik humánummá az optikai fényjáiték, így költi át esztétikai kategóriákká a fénytörés és fényvisszaverődés fizikai törvényeit a művészet. Külön öröm, hogy az építőművészet e nagy és komoly kísérlete megyénkben, valósult meg, Monoron, még akkor is külön öröm, ha e Szoborépítmény léptéke szűkei b és körülhatároltabb teret igényelne, ahol értelmi és érzelmi hatása zavartalanabb lehetne. Losonci Miklós Tléltájban felszállt a köd, alkonyaikor pedig már felhőtlen kék ég tekintett be az ablakon. Az utasok gyönyörködve nézték a tájat. Egyre színpompásabb lett. A hőfödte hegyek fehérsége halványkékre, az ég kékje meg rózsaszínűre vált, majd piros- arany, lila-sötétkék cseppent rá. Az árok mentén mindenütt egyre hosszabbodó kék árnyak nyúltak el; a szántóföldeken tisztábban látszott a sok kisebb-nagyobb lábnyom, vadak, madarak útja a havon. — Nézd, milyen szép vidék! ... — suttogja egy fiú a hátsó ülésen, a hozzábújó lánynak. Mintha színházban, vagy templomban lennének, ahol nem illik hangos szóval zavarni a többiek áhítatát. — Nézd, — búgta a lány — azt a kis felhőt. Mintha piros sapkája lenne... Sírni tudnék a boldogságtól, olyan szép mindez. Szemben velük sovány, töpörödött öregember ült. Nem értette, inkább csak pillantásaikból sejtette, hogy az eget nézik, a derült, tiszta alkonyt. — Hideg éjszaka lesz! — szólt hozzájuk vékony, reszkető hangon. A fiú nem neki felelt, hanem a lánynak: — Látod, kicsim, az öregeket már csak az érdekli, hogy fáznak-e vagy sem. A szépség | iránt már vakok. Vajon mi is : ilyenek leszünk majd? — Én? Soha! — vágta rá i szenvedélyesen a lány. i A fiú magához húzta a sző- i ke fejet, összecsókolóztak. A kis öreg ember zavartan j pislogott, majd kinézett az ab- : lakon. Pedig őt valóban nem ! érdekelte a csodálatos alkony; ! túl sokszor látta már. Hideg : borzongatta. Kedvetlenül, szin- ! te félve indult erre az útra. : Hivatalos ügyben járt, s a hi- ivatal nem ismer sem telet, i sem öregséget. Aggódó felesége ; el akarta kísérni, de hát ho- ! gyan is engedhette volna, mi- ! kor az asszony még nála is ! gyöngébb! Egy kis üveg rumot ! erővel a zsebébe dugott a gon- j dós női kéz: jó lesz az útra, § melegítőnek. Odafelé menet az ! öregember meg sem kóstolta, ! de most csakugyan húzott be- Slőle, mert ez a hideg egyre ! feljebb kúszott benne. Egy ■ kortyot ivott, de nem esett ä jól. Zsebre dugta a lapos üve- i get. Csak már otthon lehetne, ä megszokott fészkében! Jön az jéj és a kegyetlen hideg... ! Háta mögött két férfi vitá- * zott; őket már nem nyűgözte le a táj szépsége, megtörték a csendet, sőt egészen hangosak lettek: — Tudod, mi volt mindig a haladás legnagyobb kerékkötője? Nem a maradiság, de nem ám! A közöny, barátom! Hiába a fáradhatatlan kísérletezők, nálunk nemhogy két kézzel kaptak volna a találmányukon, de akár éhen is halhattak! Belefulladt minden a közönybe! Hála istennek, ma már sok minden másképp van! — Gondolod? Találtál már fel valamit, hogy ilyen jól tudod? — A kérdésen érződött a gúny, de aztán komolyra fordult a hang. — A haladás szerintem egyáltalán nem a találmányok és feltalálók sorsán múlik. Hanem az emberségen. Az javítja majd meg a világot, ha egyik ember nem megy a másik mellett részvétlenül. Az emberséges embert kellene végre feltalálni! K int már egészen sötét volt. A párocska még szorosabban bújt össze a sarokban; alakjuk szinte összeolvadt. Néha azért még kinéztek az ablakon. — Sötétkék bársony — mondta a lány, az égre tekintve. — Csodás utunk van. Meddig utaznál így? — Veled? Örökké! — Aztán csók meg újra csók... A kocsi felfelé kapaszkodott, erőlködött a motor. Majd hirtelen zökkenő, és az autóbusz megállt. — Mi az? Hol vagyunk? Miért állunk? — Innen is, onnan is türelmetlen hangok hallatszottak. — Anyuka! Menjünk már...! — nyafogott egy álmos gyerekhang. A vezető nekigyürkőzött a hiba elhárításának. De talán tiz perc sem telt ei, amikor beszólt az utasoknak: — Sajnos, nem tudom egyedül kijavítani a hibát. Szerelőt kell hívnom. Egy tanácsot tudok adni: a városszéli megálló csak tízpercnyire van ide, az elágazásnál. A pesti járat is ott halad ét, ha sietnek, elkaphatják még! Mint a felbolydult méhkas! De hát érthető is. Ki akar az országúton éjszakázni télidőn? Vad tülekedés kezdődött az ajtó felé, hogy le ne késsék a másik buszt. A nyafogó gyereket karján vitte az anyja, pedig a kisfiú lába már leért a térdéig... — Engedjenek kérem a gyerekkel!! Az öregember csaknem a kijárati ajtó mellett ült. így neki nem kellett tolakodnia: a tömeg úgyis tolta, sodorta magával. A lépcsőn alig tudott megfogózni, hogy kiszámítsa a lépést. Amikor aztán keze elvált a kapaszkodótól, a tömeg nagyot lökött rajta. Ekkor sehogyan sem bírt megállni a lábán. A humanista úr még látta elesni — sajnálta is szegényt —, de neki most okvetlen haza kell érnie, halaszthatatlan dolga van; az öreget majd csak felsegítik az utána jövők, ez természetes, Ki hagy egy öregembert az útfélen? A gyerekes mama is látta, de hát neki éppen elég a saját baja: ilyen apró gyermekkel nem maradhat éjjel az úton! Vannak itt férfiak, majd azok felsegítik... r> aj tűk kívül még hárman látták. Egy kövér, idős asszony, aki nagy csomagot cipelve, lihegve törtetett előre. Vissza is szólt az utána jövő két férfinak: — Ugyan, nézzék már! Elesett az a szegény ember, segítsenek neki! — Hát ha elesett, majd felkel — mordult rá a nagy bundát viselő ember. — Még csak az kéne nekem, hogy ne érjek haza! Ki is törne otthon a világháború! Két kamaszfiú éles szeme meglátta a hóban fekvőt. Odaszóltak neki futás közben: — Keljen fel, fater, lekési a másik buszt! — azzal szaladtak tovább. A szerelmespár elsőnek érte el a megállót; elsőnek is szálltak fel a befutó buszra, s milyen szerencse, még itt is sikerült nekik a hátulsó ülést megkapniuk! Boldogan nevettek egymásra: — Nahát, hogy milyen ügyesek vagyunk! A buszvezetőt ette a méreg: gyalogolhat, míg telefont nem talál. Becsapta az ajtókat, s indult a tömeg után. Az öreg látta, hallotta, hogy mindenki elmegy; erőlködött; de nem bírt fölállni. Éles fájdalom nyilallt a derekába,' szive akadozva vert. Segítségért kiáltott — azt hitte kiabál, pedig suttogott. Nem hallotta senki. A hidegtől reszketett, ruhája átázott: a rumosüveg összetört a zsebében. Halálos félelem fogta el a gondolatra, hogy itt fagy meg az útszélen, mint egy csavargó, mindenkitől elhagyatva! Szegény felesége, hogy várhatja otthon... Dermedt arcán végigfolytak a könnyek. De nem, ez nem lehet, itt nem maradhat! Jönnie kell erre valakinek, képtelenség, hogy észre ne vegyék... Már jön is egy autó ... Mozdulni kell, Inteni neki! — Te apu, ott egy ember! Ott, az út mellett! Nézd, ott a busz mögött, az árokparton! Állj meg hát!... — Biztosan részeg, azért is tették ki a buszból. Jól néznék ki, ha minden csavargót felszednék! Talán még a kocsimat is összepiszkítaná... A kocsi már messze járt. Fel kell kelni! Muszáj, ha nem akar itt pusztulni. Félig fel- emelkedett, de a fájdalomtól szinte szédülten esett vissza — és legurult az árokba... Mire a szervizkocsi megérkezett, már elaludt. Nem vették észre, betakarta az éjszaka. A hajnal talán még az al- konyáinál is szebb a hegyekben. Csak a színek váltják egymást fordított sorrendben: kék, piros, arany. Egy hideg-arany sugár fedezte fel és mutatta meg az úton járóknak az árokban fekvő fagyott embert. A nyomok — az eltört rumos üveg alapján — megállapították, hogy valószínűleg ittassága miatt jutott erre a sorsra. A helyi lap egy rövidhírben számolt be az esetről, „Gyilkolt a hideg”, címmel. Az olvasók hümmög- tek magukban, aztán gyorsan elfelejtették az apró hírecs- kétí tosan kiemelte a lábát, lefeküdt a homokba, és gondosan meg- henteredett. A főépítésvezető arca fölragyogott. — Csak ülsz, és vigyorogsz — zsémbelt a felesége. — Edd már azt a szőlőt, az isten áldjon meg. — Hiszen azt csinálom — ^óhajtott a férfi, és enni kezdte a szőlőt. — Hol a kicsi? — Ott ni, a vízben. Látod azt a gumicsónakot? Na, amellett, a kék karikával. A gumicsónak mellett tényleg ott éviekéit a kék karika, benne a kislány nedves feje. Forgolódott a kis kókuszdiófej. A főépítésvezetőt megrohanta a meggyőződés, hogy jóvátehetetlen dolgok nincsenek. A boldogságtól föl kellett ugrania. — Béluska! — kiáltotta — gyere, építünk várat! — Te csak ne építs semmit! —^ tiltakozott a felesége. — Legalább itt ne építs, ha már. Béluska nyomában már egy másik kisfiú is ott téblábolt, fölajánlotta vödrét a vízhordáshoz. — Négy bástyát építünk — rendelkezett a főépítésvezető —, a keleti bástyára kerül majd a zászló. Béluska máris zászló után akart nézni, de az apja leintette. — Majd a gleichninél — mondta. Ettől a gyerekek elragad- tatottsága csak nőtt. Teljes odaadással dolgoztak. Néhány bámészkodó is érkezett, a főépítésvezető felesége pedig megbé- kélten mosolygott, s kiürített egy nylonzacskót, hogy abban is lehessen vizet hordani. A párás vízpart, a gyerekcsivogás, a jó, kézbe simuló vizes homok megállította az időt. A főépítésvezető fürdött ebben az időtlenségben, nem gondolt semmire, csakis arra, hogyan lyukasszon mutatós lőréseket a várfalakon. A baj riadt hullámverése alig érte el a partot, de a főépítésvezető azonnal érzékelte. Gerincén ismerős, hideg áramütés futott végig. Már állt is fel, szájába kapott egy cigarettát, indult. A vízparttól par száz méterre, a víkendtelép egyik épülő háza mellett esett a fiúra a gerenda. Amikor a főépítésvezető odaért, a sovány fürdőnadrágos orvos már fölegyenesedett a holttest mellett. A bámészkodók riadt csapata összébb húzódott. A főépítésvezető körbejárta a félkész házat, megvizsgálta az illesztéseket. Gyanúja igazolódott. Tudta, hogy a betonelem nem csúszhatott le a fiú súlyától. Odalépett a holttesthez, de el kellett fordítania a fejét. A fiú horzsolásos, meztelen lábán látszott, hogy sokat jár mezítláb. Környékbeli cigánygyerek lehetett. Még senki sem kereste. — Kicsoda maga? A tulaj? — kérdezte reménykedve az orvos. A főépítésvezető megmondta a nevét. j A bámészkodók mögül kövér, harcra kész férfi csörtetett elő. f — A tulaj én vagyok. NÁDASDIÉVA: Vigyázva játssz Felemelték fejüket a virágok, a dalok elkúsztak lábamig. Már-már félek ennyi csodától, Ievehetem-e meddőségem álarcait? Ha feszül a híd mélységek felett, és nagyon szeret az áhított világ, mégegyszer leteszem kezedbe suta-nagy vágyam áhítatát. Kedves: feszülő híd vagyok, s hiszem: az ember növekvő világ. Virágok — vágyak óvjatok: jaj, ha ütemesen lépnek a katonák! Vigyázva játssz a hangszer húrjain, és szelíd legyél, és mint a dalok! Vigyázva érintsd kinyílt virágaim, és ne bántson, hogy belehalhatok. wrssMsfsssjysjwsswssssssssmsrs/sjrssssssjmrsjrsssssrsjmrsrii MARTON KLÁRA: Az utolsó látogatás Eljöttem még egyszer, hogy játsszak az eldobott kavicsokkal a kiszáradt kanálisparton, hol húszéves gaz burjánzik, és a nemesillatú folyófűvirág rátekeredik a tüskés ribizlibokorra; hol alszanak a lábnyomok és színes üvegcserepek, hol varangyosbékák hűsölnek az útilapu széles árnyékában. Eljöttem még egyszer, levetem cipőm, mezítláb indulok el, s elvesztett pajtásaim nevét kiáltom! Tudom, nincs válasz. A tűz régen kialudt abban a szobában, ahol felébredtek a halott kismadarak, s a kéz, amely melengette őket, rég elvesztette gyógyító varázsát, Mégis eljöttem. Sokezer kilométer rakódott szívemre. Előttem gyermekkorom összehordott máglyája ég, s az emlékezés csendes esője eloltja a tüzet. Farkasszemet néztek, a főépítésvezető meg a tulaj. Aztán | poros dzsippjén befutott a rendőrség, s a tulaj hevesen ma- $ gyarázni kezdett. A rendőrség fényképezett, jegyzett, a főépí- ^ tésvezető hallgatott. Nem nézett a halott fiú felé. Hallotta a $ saját szívdobogását, a távolban ködös hajóroncs úszott, a par- ^ ton egy apró váracska félig kész lőrései tátongtak. Az őrmester hátralökte a sapkáját. Homlokáról patakok in- i dúltak meg, és szétterültek a ráncai közt. | — Daru még csak volna, de ember nincs hozzá — mondta $ tanácstalanul. — Vasárnap csak az őr van a telepen. Ennek, $ szegénynek, meg már végeredményben mindegy... A tulaj a gerenda alatt heverő holttest felé pislantott. Az or- ^ vos csak bólintott, kényszeredetten. Egy kislány az ácsorgók^ közt pityeregni kezdett, az anyja fölkapta. S A főépítésvezető szája, mint egy önálló lény, megmozdult, és S hangot adott. — En leemelem. Hol a telep? A tulaj arcán a megdöbbenés letörölte a kihívó tiltakozást. | Az orvos elmosódó vonásaiból egy személytelenül csillogó szem- ^ üveg fordult az őrmester felé: — Rábízhatja... ö építette a nagykórházat. A neve kint van § a falán. — Nahát, akkor. — kezdte az őrmester, olyan hangon, ^ mint a holtfáradt ember, aki végre rátámaszkodhatik valamire. ^ — Máma ez a harmadik balesetünk, szerencsére a többi... A főépítésvezetö érezte vállán a mázsás súlyokat. Hozzám vannak nőve, gondolta, nem olyan ez, mint annál a szamár- % nál. A mesékkel mindig ez a baj, sántít a tanulság. Ha ki- $ mossuk a zsákokból a sót, megmenekülünk, de a sót, amit $ valahová el kellett volna vinnünk, elhordja a víz... Véreres szemét elfordította a halott kisfiúról, és a tulaj puf- | fadt, szűkölő arcába nézett. ^ — Ami pedig a balesetet illeti... Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, aztán a dzsippel el-1 indultak a telepre. A főépítésvezető akkor már csak arra gon- S dőlt, milyen az a finom remegés a daru vezetőfülkéjében,^ ahogy a kötél végén a teher megemelkedik... Amikor leert a partra, a nap már eltűnt a dombok mö-1 gött. Az erdő fái egybefolytak, most már egy erdész se tudta ^ volna megkülönböztetni a lombok foltjait. A stégen egy horgász $ matatott, a magányos kockás pléden két mozdulatlan kupac ^ hevert, az egyik alól elóbarnállott a kislány alvó kókuszdió-s feje. A főépítésvezető sietve átlépte a beomlott homokvárat. A to- ^ rony csúcsán megdőlt faág — a zászló már sose kerül föl rá. ^ iVARNAI DEA: Hangulat A bánat barna szörnye árnyékot borít múlandó lényemre. Tört prizmából hull a fény hitehagyott lett a remény. , ^ Avar ízű reggelekre ébredek téren agonizálnak a levelek, aláhull egy tenyérnyi halál. Pest megyei alkotások Emlékmű Monoron
