Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
R s^íírfaP 1972. JANUAR 16.. VASARNAP SIMONY I IMRE: Tizenkét vallomás, utószóval i Egy éve hogy nem írtam verset néked, s a kék ruhád óta nem láttalak — Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet versek nélkül is élni. — S nélküled. Érdekes — igen, talán lehet Csak épp nem érdemes. 1 \ s Örökké várlak, és mégis minden érkezésed rajtaütés. , 3 Én a múló időt már rég nem órákkal vagy napokkal mérem, hanem az egyik vagy a másik elválástól az új találkozásig. 4 Hát mondd, nem sírnivalő, hogy még mindig ilyen avas, ásatag módon, — mint a diirgő fajdkakas — toliammal bűvölöm a nőstényt? 5 Hát mégis az volna a szerelem, hogy aki kell, az kell, nem azért: amilyen, hanem 1 annak ellenére, hogy bármilyen? 6 Olyan vagy — amilyen. ‘ De én is. Így hát ne várd — az égre — hogy miattad essek valami szellemen kívüli terhességbe. 1 Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti: házát, mezejét, családját felejti, s oldott saruval, hunyt szemmel követ. (De van-e nő, ki olyan rangot áhít: Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig befogadja a szentek egy essége?) 8 Hogy átölel jelek, vagy beléd rúgjak? Ma már tadom: mint két iker annyira hasonlíthat: mint két fürt, amely egy töröl fakad. Ha egy tő termi: egytövű indulat. 9 Mióta elmentél szívem: azóta nemcsak én, de magányosabb lett a kivert bölény, a szegény rongyosabb, hajszoltabb az üldözött. — S eggyel több a rémregény. 10 Az űzött ifjúkor lakatlan szigetet talált ki — menedékül. S lásd jött idő, mikor csupán veled népesítettem be azt a szigetet. 11 Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó? S hol van a „mi” s a „miért” — amit tettél? Csak az maradt meg, amit jelentettél: menekülést is, meg menedéket, törést, lendülést, s pár verstöredéket. S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök — 12 , ... őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök. UTÓSZÓ Barátnőm, meglásd, lehet végül két ember, aki — akar jutalmul, akár büntetésül — de megérdemli egymást. § jy em olyan egyszerű a do- ^ " ’ log, mint ahogyan a srá- 8 cok elgondolták. X Itt van például már maga a ^ kő is. Nem jó ám akármi! Ré- $ gebben kavicsokkal, meg mi- $ egymással dobálóztunk, dehát ^ az eredményt se látni, se hal- ^ tani nem lehetett, ahhoz túl ^ magas a felüljáró. Azt se tud- § tűk, hogy eltrafáltuk-e a célt. ^ A sokszögletes kődarabok se ^ jók. Ha kézzel dobjuk, a vak is ^ megláthatja. Ha viszont meg X pöccintettük a lábunkkal, va- X lamelyik dudor miatt biztosan X irányt változtatott. ^ Az én felfedezésem lényege ^ éppen egy rakás margarinkoc- 8 ka-kő, arra feljebb. Tisztára $ olyan, meg akkora, mint a ku- X pacba rakott margarin a bolt- X ban, de sötétszürke, és marha § nehéz. Mindkét tulajdonsága ^ nagyon fontos, de éppen ezért 'I nem lehet csak úgy sétálgatni ^ vele. A kezemben egyáltalán 8 nem vihetem, mert feltűnő. A X zsebemet, azt meg lehúzza, X hogy leesik a nasztróm. ^ Ezért az elhozása csöppet X sem egyszerű. A srácok szóba X se jöhetnek. Valósággal be kell ^ cserkészni, hogy ki ne stírolja- ^ nak. Mostanában a ■ fejvadá5 szók is figyelik a környéket, X lehet, hogy valaki feljelentést X tett náluk? Néha megjelenik X egy-egy zsernyák, kiszáll, né6 zelödik. Annál izgibb. 4 Az ember először csak megy, | sattyog, nézi a világot, 8 mintha sehová se menne. Köz- X ben éppen az ellenkező irány- ^ ba indul, ■mint ahová érni X akar. Mikor már biztos, hogy ^ a közelben senki, akkor le a X dűlőútról az árokba, bele' a | gizgazba, kukoricásba. A mar5 garin ott van a kukorica túlsó ^ sarkán, a senki földjén, ahol X az útépítők hagyták, a sok ^ szétkent fekete trutymó, eltört 8 betoncső, a kavics, dudva kö- $ zött. ^ Aztán be a kockát a zacskó- $ ba — magam varrtam egy ócs- ^ ka szatyorból, bőrszíj a füle — $ takaros, és nem látni, hogy mit X viszek benne. Azzal vissza a X kukoricásba, és az úton már X én vagyok a kegyelmes úr. Egy ^ csinos kis zacskó a kezemben, ^ mint valami focicsuka, fürdő- 8 nasztró, vagy ilyesmi. 8 Igaz, még csak harmadszor X csinálom egyedül, mióta lekop- X tattam a többieket, de így jobb X nekem. Magányos cowboy a X prérin. Hős partizán a' mace- X dón hegyekben, megyek végre- ^ hajtani a parancsot. X Az én akcióm ideje az este- ^ ledqs, szürkület. Persze már ^ előbb kijövök helyszínelésre, 5 hogy nincs-e repdőr a környé- 8 ken, de az inkább vasárnap jön ide, mikor én a nagy tolongás miatt nem. Olyankor százan is megláthatnak. De azért hétköznap is csak oldalról közelítek, van egy jó bokros rész, azt kell feltűnés nélkül elérnem, itt már meglapulhatok. Innen nézem a naplementét. Ami azt illeti, elég érdekes. Tisztára, mint a színes filmekben. minden olyan élénk, vidám, mini mikor a szerelmes pár smárolni indul a naplementében. Vannak srácok, akik ilyenkor már maguk is azt csinálják. Múltkor az orrom előtt leitett el a Brazil az Ildijével, észre se vettek. A Brazil éppen a bokrunkba próbálta beráncigálni az Ildit. Szép kis hecc lett volna, de az Ildi nem akart. Aztán csak mentek tovább, a nagy arany naplementében és smároltak. Én részemről inkább csak szombaton és vasárnap kedvelem a csajokat, mikor mást se lehet csinálni, hacsak nincs valami jó kis piff-puff a moziban. Egy kis háború, meg ilyesmi. A filmekben csak azt nem bírom, hogy néha sírni kell. Megsebesül a főhős legjobb haverja, vagy éppen a menyasszonya, aztán ott hal meg az ember orra előtt, a főhős karjában és az olyan rossz érzés, mintha a muter haldoklana. Szerencsére a muter egészséges, és egész nap melózik. J~)e azt meg kell hagyni, hogy a naplemente a valóságban majdnem olyan szép, mint a filmeken. Mindenféle színek, meg röhög séges alakú felhők. Végül a nap már any- nyird leszáll, hogy szemmel lehet kísérni az elbújás'át, akár bele is nézhet az ember, és nem vakul meg. Ilyenkor kezdődik a Margarin-akció. Ma ugyan nincs szép naplemente, inkább olyan kísérteties. Szürkés, fátyolos, de mégsincs elég sötét. Az ember csak fekszik itt, nem messze a töltéstől, mint az a Matuska Szilveszter, akit még ma is annyit emlegetnek, a vonatrabló. Figyel jobbra, figyel balra, nézi az élet zajlá- sát, arra lejjebb, a műúton. A Matuska, az jó fej volt, cseppet sem szívbajos. Az egész gyorsvonatot lerobbantotta a szakadékba. Mert egészen más DESSEWFFY LÁSZLÓ: Igazibb, mint a moziban az, ha az ember valamit maga„ csinál. Bár ugyanakkor mégis olyan, mint a moziban. Ki érti ezt? Ahogy az autók mennek a műúton, mindegyikben emberek ülnek, és mindegyiknek van külön élete, és mégis mintha az egész egy ablak mögött történne, máshol, messze egy kitalált könyvben, vagy filmen, vagy tévében. És nem lehet tudni, hogy mi lesz a vége. De azt szeretem, hogy izgalmas, és néha történik is valami. Mielőtt elindítom a követ, úgy érzem, hogy egy bombázógépben ülök fenn, és odalent, nagyon mélyen valami hajó, vagy város, aztán... booóing! Bumm! Vagy semmi. Egy pillanatra még lenéz az ember, hogy lássa a hatást, aztán isz- kiri, le a felüljáróból, át a földeken. Sokan csak továbbrobognak, észre sem vették, talán célt tévesztettem, vagy nem érdekli őket. Persze ez még a kis kavicsok, rossz kövek idejében volt. De a múltkor két pacák visszajött. Sokáig rohan- gásztak a bokrok között, vizsgálták a felüljárót. Azóta jönnek a fejvadászok is. És még izgibb., Persze, a célzás törvényével is tisztában kell lenni. Mert ha az utolsó pillanatban indul el a kő, akkor az autó már messze jár. Előbb kell indítani? De mikor? Olyan tudomány ez, mint az űrhajó kilövése. Ha valahogy kiszúrnának, és lebuknék, biztosan kapnék egy-két csárdást. Marhára pi- pás lehet egy ilyen eltrafált autós. Mert mind úgy odavan a kocsijáért, mintha nem is lopta volna. Már nem úgy, jogtalan használatra, hanem a pénzt lopta, amibe került. A fater mindig mondja, ha a műúton nem tud tőlük átmenni, hogy ezek mind lopták, a fene a fajtájukat, mert ugyan miből telne nekik másképpen. Nem is baj, ha megbüntetem őket. A fater úgysem tud összelopni egy kocsiravalót. , Bütyök bosszút áll! Bütyök, a Bosszú Angyala, áll a mélység fölött, és lesújt a Nagy Lótolvajokra. TTohó! Nagyon gyér a for- galom, és egyre gyorsabban sötétedik. Ma elmaradt a naplemente. Egy utolsó szemle ‘a bokrok közül, sehol a fejvadászok, indulás. Persze, a kis hülyék, autóval jönnek verebet fogni, hogy mindenki lássa őket. Munkára! Először is végigsétálunk a hídon. Egy guggolás, mintha megkötném a cipőfűzőmet, pedig csak gumipapucs van a lábamon. A margarinkő máris a helyén van, a korlát oszlopa mellett, éppen a sáv fölött, középen. Ki látja? És, ha látja/, mi a bizonyíték, hogy én tettem oda? Most tóvábbmegyünk, mint aki csak sétál. Ha majd jön egy klassz kocsi, messziről úgy is meglátni, akkor gyorsan visszaügetek, a korlátra könyökölök, mint aki le akar köpni1 az autó tetejére. A lábam a kő mellett... Jlf ár jön is! De milyen gyor- •Lrj- san! Klassz nagy kocsi, zöldnek látszik a félhomályban, marhára hajt, talán százzal is. Ezt nehéz lesz eltalálni. Ez az igazi. Gyerünk! Most! Egy pöccentés, boing, boóing, bumm. Érzem! Ez most talált. T> uummm! De marha na‘ ’ gyot szólt ez! Micsoda csikorgás, csörömpölés a hátam mögött, lent! És megszólalt a kürtjük. Szól, szól... A mindenit! A töltés oldalában. Felszaladtak a töltés oldalába és fejreálltak. Az úton millió üveggyöngy. Szétrobbant a szélvédőjük. Két pacák kirepült az ajtón, kétoldalt. Ott feküsznek mozdulatlan. A duda vonyít... Gyerünk innen! A harmadik most mászik ki. Elesik! Véres? A feje. A keze. Elnyúlt az is! Hű, de nagy baj van. Most mi lesz? Ezeknek segítség kéne. Mentő. De én? Akkor elkezdik, hogy mit kerestem itt én. Majd még úgy járok, mint Matuska Szilveszter. Tf'utok. Be a kukoricásba,-*■ mint máskor. Még mindig szól a kürt. Meddig vonyít? Csak minél messzebb innét, mert... Csak most az egyszer le ne kapjanak. Micsoda roncs! Egy pillanat alatt! Es hogy feküdtek ott azok a pasasok! Elnyúlva, mint a moziban __ $ LAZAR ERVIN: EMLÉKMŰ • Vannak, akik műveket hagynak maguk után, mások semmit, napok alatt mossa el emléküket az idő. Némelyek hiánya meg kimondhatatlan űrt okoz. Ez a legszörnyűbb, elmennek, s egy világot visznek magukkal. Ilyen volt ez az öregember is, Valér bácsi. Mint egy középkorból ittfagadt várúr, király, ezermester és udvari bolond egy- személyben. Albérlő voltam nála. Megjelent, és minden gond fejét lesunyva sompolygott odább. Albérlői tisztem megszerzése is micsoda egyszerű volt. Egy véletlen találkozás a Körúton, az öreg előadta legújabb találmányát, az elektromos kilövő csatornát, amely ébresztőóra gyanánt szolgálna, s a megfelelő időben az ágyból szelíden az automatikusan 'testhőmérsékletű vízzel megtelt kádba lövi őt. Mentségére szolgáljon, hogy találmányainak megvalósítása soha eszébe sem jutott. Ezek után egy kérdés: Miért lógatod az orrod, fiam? Mondtam, éppen nincs lakásóm. — Világos — rnondta gondolkodás nélkül —, nálunk fogsz lakni. Piroska nénéd boldog lesz. Hogy boldog lett-e, nem tudom. Morgott. Ez azonban nem jelentett semmit. Egész,életében morgott. És, furcsamód, mindenki szerette érte. Szép, tágas, különálló szobáit adtak. — Van egy lószerszámom, ide akaszthatom a falra? — kérdeztem. — Tőlem egy lóistállót is ideakaszthatsz — válaszolta, s rejtélyes mosollyal tette hozzá: — Ajánlatos korán hazajönni. Ezt akkor még nem értettem. Fölakasztottam a lószerszámot, mentem a dolgomra. / Este néhány meglepetés ért. Az előszobában greg paraszf feküdt a fogas alatt. Pipázott, a kalapját a szemére húzta. ' — A francnak mászkálnak annyit. Nem tudok aludni — méltatlankodott. Lábujjhegyen osontam a szobámba. Égett a villany. A fotelban egy torzonborz, fűlrenőtt hajú fiatalember ült, lábát az asztalra rakta. — Szevasz — köszönt. Életemben nem láttam. — Nézd ezt a marhát — folytatta a régi ismerősök közvetlen modorában —, lószerszámot akasztott a falra. Valami frappáns válasz fogalmazásába kezdtem, de nem volt időm kimondani, mert az ágyra tévedt a tekintetem. Szendergő női fej a párnámon. A paplan dudorából ítélve nagy darab nő lehet. — Ez ki? — kérdeztem a torzonborztól. — Röhögnöm kell — mondta, és tényleg röhögött —, a feleséged. Nem rossz. Ahhoz képest, hogy nőtlen vagyok. Közelebb léptem az ágyhoz, és elhűlt bennem a vér. Nem egy nő, két nő feküdt az ágyamban. Két középtermet — állapítottam meg a dudorról, majd némi óvatossággal hozzágondoltam: esetleg három filigrán. A torzonborz felé fordultam, bennfentesnek látszott. — És a másik? Hátradőlt a széken, fogta a hasát, úgy röhögött. — Az is azt mondta, hogy a feleséged. Ez már kicsit mellbe vágott. Gyanú ébredt bennem. — Mégis, mit gondolsz, ki vagyok én? — kérdeztem tőle, s egy pillanatra elkapott az izgalom. Tényleg, ki vagyok én? — Ne hülyéskedj! Hát a Benedek. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sók minden voltam már életemben, Benedek még soha. Némi fölénnyel mondtam: — Tévedsz, én az a marha vagyok, aki a lószerszámot a falra akasztotta.
