Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
8 pen étterei yfllíop 1971, OKTÓBER 24.. VASÄRNAT MAGYAR KATALIN: sokömvo Ha égne szemedben a régi vidámság, ha szólna az éjben a mélytüzű dal, ha ritmus dobogna a szívedből szerte, ha dobbanna lábad a kör közepén, ha csípőd remegne vad ifjúi lázban, ha kebled tüzelne hűs selymeken át, ha hangod remegve a dalra találna, ha véredben izzana az ősi tánc, ha lépteid lenge kecses suhanása még vinne körül a csodák mezején, tán érteném célod, reményed, világod, tán érteném miért kell a durva kötél, mi földre rogyasztja feszítve a vágyat, bilincsbe veri remegő kezeim. De csend van az éjben, feledve vidámság, szemedből rámsüt a bánat, a gond, emberré értél, s eszedben az emlék valónak tűnik, — amíg elenyész... RÖNAI ANDRÁS: PIHENŐ SIKLÓS JÁNOS: A boltaitó möüött BORBÉLY TIBOR: Jaj, ki ne mondd.. Jaj, ki ne mondd, — ha nem érzed. Ne magyarázd, — ha nem érted. Ha nem hiszed, ha nincs hited, — jaj, mással el ne hitesd, amit hinni nem érdek, de legbensőbb parancs. Az elkötelezettség: szabadon vállalt, szép kötelesség. 1 felakasztott néger. Valami fá-, ról lóg. A fa tövében ül vala-$ ki és szalonnázik tele pofával.!; — Ne menjünk tovább —^ mondtam —, már az utolsó^ ház is elmaradt mögöttünk. ^ A szakállas megállt. Körül-$ nézett és leült egy kilométer- § kőre. § — Csak nem fél? — kérdez-^ te kesernyés mosollyal. — Ne bolondozzon, mért ^ félnék! Magától? — Ne sértsen meg — mond- ^ ta határozottan. — Ügy mond- i ta, hogy .magától”, mint ha 5 én eigy Olyan állatfajta lennék, $ amelyik csak vinnyogni tud. $ — Esküszöm, nem így értet-^ tem. ^ — Miért ne félhetne tőlem? ^ Miért ne félhetne? Ki tudja 5 mire vagyok képes. Nem veszi 5; észre az elszántságot, a vad ^ makacsságot az arcomon? Arca szelíd volt, mint szél-^ csendben a tó, de amolyan ^ furcsa, s mégis félelmetes, ^ mint a feneketlen tó... tó, ^ amely hullákat takargat a mé- ^ ■ lyén, fejüket moha bársony- nyal simogatja. Megközelíthe- $ tetlen, szörnyű, szelíd és ha- ^ talmas tó, amely egy világot ^ ölel magába. Romok és üszkök § boronganak a gyertyaegyenes ^ hínárok alatt. Bölcs és szomo- ^ rú tó, érinthetetlen és elérhe- ^ tetlen. Amit magába fogadott, már senkinek ki nem adja ... § — Nos? — kérdezte. — Ész- § revette? — A makacsságot? Bólint. $ — Nem is tudom. — Kár, hogy nem látszik | rajtam. Én már nem mozdulok ^ kemény parancsra. Én már ^ nem fogok feszesein menetel- § ni... I Elnevettem magam es meg- 5 ráztam a fejem. i — Bolond beszéd, észre sem ^ venné, hogy lendül a lába! A ^ parancsra tettem törvény ... ^ — Ne folytassa, hiszen ^ nem értette meg az arcom. — § Felállt és elindult visszafelé az ^ úton. ^ — Hová megy? — kiáltat- ^ tam utána. ^ — Vissza a haverhoz. Vár. & p ^ A sorompó két ágyukar ja ^ fehéren meredt az égre. ^ Egy pillanatra megállt közöt-$ tűk, majd elindult az egyik sí- ^ nen. Játéikosan egyensúlyozott, ^ kalimpált a karjaival és fütyü- ^ részeit. Elképzeltem, hogy jön ^ a vonat dübörgő viharzaikato- ^ lássál, s ő — próféta a fém- ^ tengeren — keze egyetlen ^ mozdulatával fehér virággá ^ változtatja. a májukat. Hátul körben katonák, arcukon lelkes, barátságos mosoly, mint egy családi falon. — Mi az, hogy ott vették ki a májukat? — kérdeztem émelyegve. — Ha a tudósító nem hazudott, akkor nemcsak kivették, de meg is ették. Ahogy a képet néztem, elhittem — mondta a szakállas és nevetett. Maga nevet? — Mért ne, ott a képen is nevettek. \ Megállt és összekulcsolta a kezét. — Könyörgöm, ne csináljon jelenetet... — Mikor látta ezt a képet? — Ma délután. — Maga csinálhatott jelenetet? A vívás ... . — Az nem jelenet volt — tiltakozott, majd hirtelen elhallgatott és felnézett az égre. — Nem jelenet volt? — provokáltam. — Nem, nem — ingatta a fejét —, az harc volt. Rituális szertartás a démon ellen. A karjára tettem a kezem. — Jól van — mondtam. — Beszéljünk a 25 ezer forintról. Elhúzta a kezét és elfordult. — Azt csak úgy mondtam. Nem érdekes. Nem pénzzel építkezem és nem azért, mert mát is kezdenék annyival. — Csak bekerített egy mánia. Jött egy lány, rámnézett édes- barna szemekkel és elérzéke- nyültem... Mindig gyerekeket akarok, ha látom. De csak akkor, ha látom ... Gondolja, hogy ez a szerelem? — Talán. Nem tudom. — Ha véle vagyok, gyerekeket akarok és csendet. Mikor elválunk és baktatok hazafelé az úton, olyan az agyam, mint egy komputer. Számításokat végzek. Ha ebből ennyit félre teszek, marad ennyi, ha havonta ennyit, akkor erről meg erről le kell mondani. Lehet, hogy leszokom a dohányzásról ... A baj ott kezdődik,1 amikor lefekszem. Eloltom a villanyt, a képeim meg kigyulladnak és világítanak. Tudja, amiket belülről a homlokom csontjára ragasztottam. Csupa álló képek. Előre lendülő lábak, egy Derkovits-kép, egy fejjel lefelé lógó, lábánál púban, ami a történelembe nyílik. A szakállas elvigyorodott. — Szép lenne — mondta puha szernitetLenséggel a hangjában. — Gondolja? — Na halija! Én ősi udvariassággal mondanám — parancsoljon, hölgyem, öné az elsőbbség — be merne lépni előttem ? — Mért ne! — No, akkor beszélgessünk. Elkísérhetem? Minden meges- hetik velünk az úton. Engem kerékbe törnek, magát elégetik, aztán ballagunk tovább. Ne ijedjen meg, lesz módii is. Itt-ott uralkodunk egyet-egyet. — Gondolja, hogy mindent együtt? — kérdeztem. Az egyik sarkon megállók, páholyba rántom magam, és onnan nézem a gladiátorvirtust. — Remélem, győzni fog! — Inkább az oroszlánok ellen mennék! Abban több van! — Ahogy akarja. — De ígérje meg, hogy utána meghív egy kávéra. — Rendben. Mehetünk? — Oké... Az ajtóból visszafordultam. — És 5? — böktem állammal a másik felé. aki még mindig ugyanúgy ült, tarkójával a szék támlájára feszülve. — Ö marad. Ide térünk visz- sza. Át akartunk menni a síneken, de leereszkedett elénk a sorompó. A szakállas rákönyökölt, és egykedvűen nézett át a túloldalra. Hirtelen őrült zajjal húzott el arcunk előtt a vonat; géppuskából leadott sortűz,; tra-tra-tra-tram. A vállamba és a szívembe éles fájdalom hasított. — Tudja, tegnap este csináltam egy mérleget. Kiszámítottam öt évre előre az életemet — mondta a szakállas. A sorompó közben felemelkedett és az égre meredt, mint az ágyúcső.' Elindultunk. — Kíváncsi rá, mit mutatott a mérleg? — Mondja. — Huszonötezer forintot. — ? ■— öt év múlva 30 éves leszek és lesz 25 ezer forintom. Szép kis pénzecske, nem? Megalapozom vele az életemet — belerúgott egy kőbe és nevetett. , — Mennyit keres? — EzemyotLcszázat havonta. 5 Mellesleg gépésztechnikus va-! gyök. Anyámékkal lakom,! nincs külön szobám, csak egy! sarkom. 5 — Elmondjam, hogy néz ki j az a sarok? — kérdeztem. ! — A falon ragasztott képek. > Sammy Davis, Tom Jones, | Marion Brando... — Könyörgöm, mondjon! már egy nőt is! — kiáltotta és! az ég felé emelte a karját. i — Ursula Andress, Monica | Vittá — folytattam. Alit és különös arccal nézett i rám. i A — Téved — mondta. — Nin- < csenek képek a falon. Képek < vannak, csak nem a falra ra- ! gasztottam őket. Ide — muta-; tott a homlokára — belülről a; homlokcsontra — és ne hara- ■ gudjon — a felsoroltak közül; egy sincs bennük. Nem portré- < kát gyűjtök. Furcsa álló ké- j peim vannak, amolyan idő-! darabkák. Elmondjam a leg- j frissebben exponáltat? R "ólintottam. — Kambodzsai csendélet, i Reprodukció egy képesújság- i ban. A földön két férfi hulla- i ja, oldalukon akkora lyuk, i mint egy lábas. Ott vették ki \ k folyosón akartam végig** menni, de nem mertem nekivágni. Zengtek, csattogtak a kardok. Két fiatalember párbajozott. Játékból, komolyan. Az egyiknek vérzett a keze. Iszonyú erővel rohantak egymásra, s a támadó nem volt óvatos, nem vigyázott, az ütést ki kellett védeni mindenáron, mert ha nem, ha nem ... akkor szerencsétlenség történhet. — Hagyják abba! — kiáltottam. Zihálva dőltek a falhoz, homlokukról csörgött a veríték. — Mire jó ez? Kiverik egymás szemét! — mondtam, és odaléptem az egyikhez, ahhoz, akinek szakálla volt. Lihegett. Xzzott a halántéka. — Kell — lehelte fulladtam. — Mi kell? A kockázat, hogy leüti a társát? — Vagy ő üt le engem — mondta, és furcsán, idegenül nevetett. — Látja, nem történt semmi baj, ha fogcsikorgatva is, de megvédi magát az ember — szólt közbe a másik, és zsebkendővel megtörölte a homlokát. — Ha tudja — morogtam magam elé. — Meghívhatom valamire? — kérdezte váratlanul a szakállas. Szó nélkül megfordultam, és indultam a büfé felé. — Mit kér? — Colát. — .Két „CS” vitamint és egy colát! — szólt oda a büfésnek. — Mért nem törli le a kezéről a vért, még összekeni a ruháját — mondtam. — Igaza van, le kell törölni. A varázslatnak vége — a nadrágzsebből előhúzta a zsebkendőt. Az asszony letette elénk a két fél cseresznyepálinkát és a colát. — Mi baja a világgal? — fordultam a szakállas felé. Azt hittem, meglepődik a kérdésen, de nem. Törölgatte a kezét, és egykedvűen mosolygott. — A világgal?? — Jó lenne, ha visszafelé forogna az időben. — Hogy érti ezt? — Szeretnék elölről kezdeni mindent. Bosszant, hogy csak a saját életemet, élhetem át, — Ügy érti, hogy ... — Ügy értem, hogy nem • a születésem , pillanatáig szeretném visszaforgatná az időt, sokkal messzebb. Vissza a kapuhoz, amin csak át kell lépni, és kezdődik a történelem. Megmarkolom az első kőbaltát, és... — és?;.. Lehajtotta a pálinkát, a poharat az asztalhoz koccintotta. — És tenném ugyanazt, amit a neandervölgyi tett. Nagy marha vagyok, mi? — Meglehetősen nagy — mondtam mosolyogva. — Álmodozó? — Egy frászt. Csak hülyéskedtem. Persze, maga kezdte. — Amennyiben? — A kérdéssel, hogy mi bajom a világgal. p gy darabig nem szóltam. ^ Jó, ha valaki dohányzik. Amíg rágyújt, eltelik egy perc. A másikra néztem. Hosszú lábát mereven kinyújtotta, tarkóját a szék támlájára fektette. Félig hunyt szemhéja alól figyelte a falat. Én is odanéztem. A falon nem volt semmi. — Köszönöm a colát. Jólesett. Szomjas voltam — mondtam hirtelen, és felálltam. — Elmegy? — kérdezte a szakállas. — Elmegyek. — Miért? Van valami baja a világgal?-r Igen, van. — Ne mondja! Mi? — Bosszant, hogy nem forog a föld visszafelé az időben. Szeretnék magával ácsorogmi a kapuban, tudja, abban a kaAzon az őszi novemberi reggelen a bolt barna ajtaján maradit a keresztbe fektetett vasrúd, rajta a nagy lakattal, akárcsak ünnepnap lenne. Pedig szerda volt, olyan szürke, őszi szerda, mint az előző héten. A vásárlók megálltak a barna, kopott ajtó előtt, kupacba verődtek, és néhány percig tanakodtak e rendkívüli helyzetről. Ilyen váratlan esemény még nem történt az utóbbi négy esztendőben. Ha a boltos náthás lett, vagy a városban akadt dolga, az ajtó sohase maradt zárva, az asszony fogadta a vásárlókat, mérte a cukrot, lisztet, sót, paprikát. Ilyen esetekben megkérdezték az asszonyt, hogy a Lányai úr egészségi állapota merrefelé változik. Nem udvariassági szólás volt ez, mivel arrafelé nem alkalmazták az üres finomkodást. „Ami a szívünkön — az a nyelvünkön is” — vallották. A boltos egészségi állapota iránti érdeklődésnek is nagyon nyomós oka volt, Lányai úr nem tudott elzárkózni a hitelkérelem elől, mert itt a hozom jelentette a vásárlás fő formáját. Bezzeg a felesége másképpen ítélte meg a helyzetet. A gyári munkások hetenként rótták le hitelüket, a kistisztviselők, rendőrök meg a dohánygyáriak havonta egyenlítették a számlát Lónyai úr kockás füzetében, Hónapok múltán a vevőkör egy részénél felszaporodott a kontó, mivel hetenként két-három pengővel rövidebb lett a fizetség, s lassacskán úgy. megdagadt a maradék, mint a megtöltött hurkabél. Különösen segédmunkások, kőművesek meg a kubikosok, napszámosok neve mögött állt a tartozik oldalon a szaporodó adósság. Lóflyái úr nem marakodott az adósokkal. Talán nem is volt annyi ereje, hogy kiabáljon velük. Vékony ínú, görbe hátú ember volt. Halkan kérdezett, és szó nélkül teljesítette a vevő kívánságát. Igaz, azt sem igen kérdezte, hogy „mit parancsol még” a vásárló, várta szó nélkül az újabb rendelést vagy a jelzést: „mást nem kérek”. Rövidlátó szemmel fürkészte az új Berkel-mérleg fekete nyelvét, az után figyelmesen vizsgálta a számokat, vonásokat, hogy pontos legyen a mérés. Ha a tört paprika két deka helyett véletlen háromra sikerült, bocsánatkérően kuncogott, mintha szégyellné magát, amiért vissza kell mérnie a pici zacskóból. Előfordult, hogy alig hallhatóan megjegyezte: „Azért vigyázni kell, mert sok az adó, emelkedik az angró. Nyomor- gatnak bennünket.” A vevő nem is figyelt a szóra, azt sem értette, mi az angró, amin a nagykereskedőtől vásárolt fogyasztási cikkek árának emelkedését értette Lányai úr. Az 2 hit járta, hogy jó ember a boltos, a légynek se árt. Különösen az asszonyok alkottak ilyen véleményt, amikor Lónyai úr személye került a szóbeszédbe. Pedig nem sokat beszélt velük. Olyan ember volt, akitől pénzért lehet venni a szót is. Nemigen szívlelte a részegeket meg a borosán panaszkodókat, még kevésbé a pálinkától megerősödött kuncsaftokat. Ilyenek viszont voltaik sokan. Kiültek a bolt udvarára a diófa alá vagy az utcára az árokpartra, és csöndesen leszopták magukat. Ilyenkor előkerült a politika, persze, árokparti színvonalon, a bor és a pálinka gőzétől hevítve. Egyik ember szidta a Hitlert, a másik éltette a nemzeti szocializmust, a harmadik kevesellte a bért, a negyedik szidta a feleségét meg a sok gyereket, és elhatározta néhányszor — a kontóra ivott pálinka hatására —, hogy megöli az egész családot Mert nincsen semmi értelme ennek a büdös életnek. Legjobb a boitasmak. Annak van mindene. Kenyere, szalonnája, bora... Vígan él. Pedig tudták, hogy Lányai úr nem szereti a bort, és a szalonnát sem eszi meg. Madárgyomra volt. Esténként tehetetlenül nézte a kesergő hangosikodókat. Talán sajnálta őket, meg utálta is, de sohasem szólt. Csak azokat marasztalta el rosszallóan, akik a Hitlert emlegették Jézus Krisztus után a rangsorban. Józan állapotukban megmondta, hogy italt nem kapnak, mert ez egy szerény bolt, és nem a nyilasok gyülekezőhelye. Ami az ő életére irányuló irigykedésit jelenti, figyelmen kívül hagyta, mintha nem is hallotta volna. Lónyai úr szociáldemokrata volt. Havonta fizette a szakszervezeti járulékot a famunkásoknál... Ez volt egyébként egyben minden is, ami Lányai urat a szociáldemokratizmushoz kötötte. Járt hozzá sakkozni egy fiatalember. Azzal kettesben néha mégis politizáltak. Lónyai úr várta az oroszokat, hogy majd azután megváltozik ez a borzasztó világ, megszűnik a kétségbeejtő állapot, amely elől alkoholba menekülnek az emberek. Szelíden beszélt, nagyon halkan és megfontoltan. Szórakozottan, mintha önmagával társalogna. Ebben az évben májusban egy estén kint ültek a kertben, a bolt mögött. Elhagyták a sakkozást, és Lónyai úr váratlanul a fiatalemberhez fordult. Megszokott ftyugalmától eltérően gyorsan beszélt. _ — Megöl az állam meg ez a sok szerencsétlen éhenkórász. Majd hosszasan és részletesen indokolta ezt az állítását A nagykereskedők megvonták a hitelt, csak készpénzért szállítanak. A gyarmatáru megdrágult, a tűzifa minősége leromlott. A hitelezők szaporodnak, nem jutnak munkához, és ennélfogva nem tudják törleszteni az adósságot, a kontó szaporodik... — Ha megvonom a hitelt, éhen vesznek. Lónyai úr vóntatott beszédén érezni lehetett, hogy önmagával viaskodik, tehetetlenül latolgatja a tennivalókat, de nem jut semmire. Sajnálta az elesett, éhkoppon vergődő családokat. Hova mennek, ha elveszítik a hitelt? Meg aztán a vásárlók köre is belőlük tevődik össze ... Elveszíti közönségét. Ettől 2 májllStÓl elválaszthatatlan társául szegődött a bizonytalanság. Veszélyt érzett, megkísérelt kitérni előle, de nem találta meg a menekülés útját. Gondolt arra is, hogy SZÉKELY LAJOS: Ha....
